1. Visszatérés Mystic Fallsba

Telefon csörrent. Még egy utolsó pillantást vetettem a monitorra, majd lecsuktam a laptop tetejét. Senki se lássa, éppen min dolgozom. Felvettem a kagylót, a túloldalról súlyos csend érkezett csupán, majd mielőtt feltehettem volna a kérdést, ki is keres valójában, érezhetően fáradt és elkeseredett férfihang suttogott bele az éterbe:
- Lexi meghalt.
Kattanás, majd ütemes búgás, a vonal megszakadt.
A kagylóra meredtem. Minden bizonnyal jó móka lehet valakinek az efajta szórakozás, ám én nem találtam viccesnek. Rögtön tárcsáztam az említett számát, ám semmi válasz nem jött. A félelem jeges érzése elöntött, Bree-t hívtam, a vonal élt, pár pillanat múlva mélyen búgó hang hallatszott a másik oldalról.
- Mondjad szívem, rég hallottam felőled – hangja fáradt, fájdalmas.
- Tudom. Valaki felhívott, bemutatkozás nélkül és… azt mondta… azt mondta Lexi halott – suttogtam, lassan formálva és felfogva a szavakat.
- Igazat mondott – válaszolt szárazon.
- De…hogyan? Kicsoda? – nyögtem, lábamból kifutott az erő, huppanva értem az ágy matracára.
- Szerinted? Mystic Fallsba ment.
- Mystic…Fallsba… Az nem lehet.
- De bizony. Újra itt vannak. Azt hittem, tudod.
- Nem. Tudnom kellett volna róla. Kötelességük, hogy szóljanak. Nem, nem tudtam – éreztem, ahogy a harag fellángol bennem.
- Mit akarsz tenni? – kérdezte Bree, hangjából éreztem, megérzi mi jár a fejemben, vagy inkább a lelkemben – Odamész?
- Muszáj. Tudod, mi a szabály. Még a Salvatore testvéreknek sincsen joguk megszegni azt.
- Tudom. De légy óvatos. Valami nagy dolog készül. És nem feltétlenül a jó fajtából.
- Kösz a figyelmeztetést. Te is vigyázz.
- Oké. Szia.
- Szia – ezzel letettem a kagylót, a harag adrenalinjával pattantam fel, s kezdtem el őrült sebességgel pakolni a hátizsákomba. Miután a legfontosabb dolgok a helyükre kerültek, felcsatoltam a fegyvereimet, elraktam a muníciót, hogy ne maradjak védtelenül, ha véletlenül kifogynék valamiből. A vámpírvadászat nagy hátránya, hogy nem mindennapos fegyverek szükségeltetnek hozzá. No meg persze, hogy szupererős ellenfelei vannak az ember lányának, nem mintha különösebben félteni kellene, de lényegében a feladat sosem egyszerű.

Igen, talán furán hangzik a foglalkozásom, de mit tagadjam, ez van: vámpírvadász vagyok. A múlt számomra nem azt jelenti, mint egy halandó ember számára. Bár nincs a vámpírokhoz mérhető erőnk, nem vagyunk gyengénk. Az öröklét nem adatott meg számunkra, de nem is vagyunk egyszerű halandók: létünk egy elnyújtott lassított felvétel, öregszünk, de alig egy-két évet egy évtized alatt. Személy szerint régóta vadászom vámpírokra, a béke óta pedig inkább figyelem őket, ahogy az Lexivel is történt. A közelebbi kapcsolat nem megengedett, de előfordul, amíg a tömegnek nem ártunk, gondunk-sorunk. A vámpírtársadalom jól ismer, Virginia az én államom, az én felügyeletem alatt aligha eshet meg a telefonban hallottakhoz hasonló. Ismerem az itt született vámpírokat, a történetüket is, sőt, egy ilyen történet tett engem is azzá, ami vagyok. Minden nagyobb vámpírklán rendelkezik egy vadásszal, s így létezésem erősen kötődik Mystic Falls vámpírjaihoz.

Miután összepakoltam, felszereltem magam, rögtön motorra ültem, s már indultam is. Utazás közben volt időm gondolkodni, átérezni a fájdalmat, melyet Lexi hiánya okozott. Sajgott az egész lelkem, mert bár titokban, de nagyon szerettük egymást. Lexi őrült vidámsága, hedonizmusa lehengerlő volt, elviselhetővé tette ezt a keserves életet. Hiába voltunk ellenségek egy bizonyos világ bizonyos szabályai szerint, magunk között nők voltunk, nők, akik szeretik egymást, akik örülnek egymásnak, élvezik egymás társaságát, és akik meg vannak verve az öröklét kies sivárságával. Lexi boldog párkapcsolatban élt, már elég régóta, ám a test és a lélek furcsa együttes, nem mindig elégszik meg egy valakivel, főleg, ha időtlen idők óta létezik a világban. Ráadásul a tiltott gyümölcs mindenki számára vonzó, legyen az ember vagy vámpír, vagy bármi az állítólagos teremtő kreálmányai közül. Lassan, nagyon lassan ébredtem rá, hogy a több órás út alatt bukósisakom belseje nedvessé vált ömlő könnyeimtől, mely már nagyon rég nem fordult velem elő. Rég nem szerettem senkit annyira, mint Lexit, s rég veszítettem el valakit, aki ennyire fontos volt számomra.

A kétkerekű csak gyűjtötte a mérföldeket, én pedig beleéltem magam a fájdalomba. Eszembe jutott, milyen is a világ, melyben élünk. A többségi társadalomnak fel sem tűnnek az olyan ragadozók, mint a vámpírok, a kicsit bolondnak látszó boszorkányok, vagy a magamfajta vámpírvadászok, vagy ahogy manapság hivatalosan nevezzük magunkat vámíprőrzők. Réges-régen élt a hagyomány, hogy minden vérszívót el kell tenni láb alól, mely feladatnak mi szívesen tettünk eleget, ám az idők változásával egyre konszolidáltabbá vált küzdelmünk. Végül egyezségre jutottunk, mely szerint míg nincs jelentősebb áldozatszámmal járó mészárlás (ez gyakorlatilag az első halott embert jelenti, mivel a mai világban könnyű vérhez jutni gyilkosság nélkül is), addig mi maradunk a háttérben és nem bontogatjuk az amúgy is vékony jégszerű békét. Bár az első haláleset után megérkezik a jelentés a környéken illetékes őrzőhöz, hozzám nem jutott el a Mystic Fallsban történt gyilkolászás híre. Ennek oka valószínűleg a helyiek fellépése lehet, s amint erre gondoltam, a vér is meghűlt bennem. A helyiek gyenge vámpírellenes húzásai általában csak még nagyobb galibához vezetnek, ami persze senkinek sem jó, kivéve természetesen az édes kis vérszopogató barátainkat.

Hajnalodott, mire a városba értem és persze meg sem álltam egy bizonyos fogadóig. A motor még meg sem állt rendesen, máris kopogás nélkül rontottam be a házba.
- Zach! Zachariah Salvatore! Ide elém most azonnal, mielőtt a nyakad tekerem ki! – üvöltöttem, miközben végigvágtattam az előszobán, be a nappaliba. Senki. Kimentem a konyhába, egy árva lélek sehol, épp megfordultam, hogy a szobákba igyekezzek, mikor ott állt előttem ő.
Lenyűgöző volt, mint mindig. Arcán kemény vonások, látszólagos korához nem illően bölcs s fájdalmas vonások, egy kemény férfi vonásai egy serdülő gyermek arcán, mélyen ülő, sötét szemek, tele bánattal, meg nem értettséggel, valami földöntúlival, amit csak egy másik földöntúli érthetett meg. Kedvem lett volna belehalni a gyönyörűségbe, amit látványa okozott, de tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Üdv. Rég láttalak Jade.
- Hát heló. Én is téged, Salvatore – vágtam csípőre a kezem, mely persze nagyon dühös egy póz, ellenben így kezem alá került a karó, melyre valószínűleg nem lesz szükségem, régi beidegződés miatt mégis jól megmarkoltam.
- Mi szél hozott Mystic Fallsba? – jött a kedves kérdés, miközben ő maga lassan megindult felém. Lazán, mintha semmitől nem kellene tartanom, pedig nyilvánvalóan fenyegetőek voltunk egymás egészségére.
- No, szerinted mégis mi? – kérdeztem vissza fortyogó dühvel.
- Ötletem sincs – mosolyodott el cinkosan, majd felemelte egy bögrét – Még mindig tejjel, sok cukorral?
- Nem kávézgatni jöttem ide. De amúgy igen, persze hogy úgy. Évtizedes szokások nem változnak, igaz-e? – feleltem gúnyosan, leülve egy termetes tölgyfaszékre.
- Én honnan tudhatnám? Alig múltam 17 – vigyorgott rám, mintha az év legjobb viccét sütötte volna el.
- Naná. Én meg 21 vagyok, harmadikas egyetemista, mi? – fintorogtam, miközben átvettem a bögre forró kávét tejjel és sok cukorral elkeverve, ahogy szeretem. Biccentéssel megköszöntem, belekortyoltam, ő pedig leült velem szemben, kezeit összekulcsolva az asztalra tette, minden bizonnyal azért, hogy elhiggyem: nem akar bántani. Na persze. – Fahéjat tettél bele. – tértem a tárgy… mellé.
- Igen. Úgy emlékeztem szereted – mosolygott. Édes, fájdalmas mosoly régről.
- Kiváló, még nem vagy Alzheimeres – vigyorogtam vissza, mire röviden felkacagott. Aztán erélyesen letettem a bögrét az asztalra, koppanása elűzte az oldottnak tűnő könnyed hangulatot, visszahozva érkezésem komorságát – Van pár kérdésem. Ami azt illeti, jó pár kérdésem, valamint szükségszerűen előrevetítem jó nagy bajban vagytok. Hozzá kell még tennem, hogy engem is jó nagy bajba sodortatok, úgyhogy számolni fogunk. Mindenért.
- Rendben. Meglátjuk, mit tehetünk. Várom a kérdéseket.
- Először is: hol van Zach? Az ő dolga lett volna, hogy engem elsőként értesítsen a visszatérésedről.
- Zach meghalt. És hozzá kell tennem… nem egyedül jöttem.

Hirtelen kihúztam magam, mereven előredőltem. Kérdő tekintetemre Stefan lassan bólintott. Arcomon valószínűleg látszott mit gondolok, mert az ifjabb Salvatore testvér láthatóan még inkább elkomorult.
- Ő ölte meg Zach-et. Ő ölt meg mindenkit… aki itt meghalt mostanában. Ha nem is közvetlenül… de közvetve minden halálesetért felelős – vallotta be az asztallapot fixírozva.
- Mondd, miért is nem leptél meg? – sóhajtottam mélyet – Mi a francot kerestek megint Mystic Fallsban? Nem, inkább arra válaszolj előbb: miért nem tudok én erről? Mi a picsáért kellett ekkora baromságot csinálnotok, hogy nem értesítetek engem?
- Mi csupán… - kérdő tekintetemre ismét az asztallaphoz fordult segítségért – Igazad van, nagyon sajnálom.
- Még szép, hogy sajnálod. Gondolom a Tanács máris belepofátlankodott az ügybe.
- Meglehet.
- Meglehet. Na szép. És mégis, ezek után én hogyan fogok elszámolni a Szövetséggel? Tudod mi lenne a dolgom, nem? Itt van a farzsebemben – lapogattam meg a helyes kis karót, mely az övemre volt szerelve.
- Igen, tudom. Minden egyszerűbb lenne úgy – mosolygott rám.
- Az már biztos. Mindegy. Mesélj el mindent, mi volt. Tudnom kell, mi a francfene folyik itt, mielőtt bárkinek is nekimegyek – húztam meg a kávét, Stefan pedig hátradőlve készségesen mesélni kezdett.

A nap már jócskán delelőn járt, mire mindennel végeztünk, lassan éhes lettem, a hallottak pedig kezdtek kimeríteni. Mire a városba értem, már gyakorlatilag minden összekuszálódott, így annyi munkám lesz, hogy már előre utáltam a következő heteket. Meg kellett volna keresnem Damont, ám valahogy nem fűlött hozzá a fogam, így inkább elindultam a Tanács vezetőjéhez. Az ő nevükhöz is sok mulasztás köthető. A polgármester irodája előtt ülő kiskosztümös hölgy fennhangon tudakolta, van-e időpontom, aztán hogy hogyan képzelem, hogy csak úgy rátörök a polgármesterre, aki éppen tárgyal, ám fittyet hányva a kérdésekre, berontottam az irodába, majd az onnan nyíló kisebb tárgyalóba. Mindenki kérdő tekintettel bámult a fekete bőrruhás alakra, aki sötétbordó motorosdzsekit viselt, feszülős bőrnadrágját szíjak hálózták be, lófarka vörös, göndör zuhatagként himbálózott arca körül, résnyire összehúzott szemeiből pedig mélységes düh áradt, s aki természetesen én magam lettem volna. A polgármester durva hangon belekezdett a „Mégis mit képzel hogy csak úgy…” című mondatba, melynek vége valószínűleg a „beront”, „megzavar” vagy valami hasonló ige lett volna, ám amint felnézett, nyelvére fagyott a szó, majd egy pillanat habozás után felpattant, sűrű elnézések kérése közepette felém vette az irányt, hogy áttessékeljen az irodájába. Nyájas mosolyt dobtam az elképedt tárgyalófeleknek, majd a város első embere után sasszéztam, nem titkolva előtte gyilkos szándékaimat.

A külön irodában intett a zavarodott titkárnőnek, hogy senki ne merjen zavarni minket, valamint hogy rendezze el a tárgyalóban történtek visszhangját. Miután a kis hölgy tágra nyílt szemekkel távozott, az öltönyös férfi, aki mindig magabiztosan, hatalma teljes tudatában járkált a városban, felém fordult és nem tűnt semmi egyébnek egy rémült kisfiúnál, aki tudatában van annak is, hogy nagyon, nagyon rossz fát tett a tűzre. Egy intéssel hellyel kínált, míg ő maga a bárszekrényhez lépve egy jó pohár whiskeyt kitöltött magának, hogy remegő kézzel egyszerre felhajtsa azt. Ami engem illett, állva néztem végig szánalmas kis öndrámáját, s bár legyezgette az önbecsülésemet ócska kis félelme, kezdtem unni, hogy húzzuk az időt.

- Mr. Lockwood – kemény hangomra összerezzent, mint szellőre a levél. – Azt hiszem, beszélnünk kéne.
- Igen. Igen – nyelt egyet. – Igen. Én…
- Igen? – húztam fel türelmetlenül a szemöldökömet.
- Sajnálom – nyögte, majd kényelmes bőrfotelébe roskadt.
- Ó. Hát. Én is. Elhiheti. Mióta tudja, hogy visszajöttek? – sétáltam a bárhoz lassan.
- Pár hete – le sem vette rólam a tekintetét.
- Szóval pár hete. Értem – szépen kitöltöttem magamnak egy jó adag whiskeyt, majd nagyon lassú mozdulatokkal belekortyoltam. Egy pillanatig sem vette le rólam a tekintetét. – És mégis… ez alatt a pár hét alatt maga és a drága Tanácsa miért nem volt képes a Szövetséget is értesíteni? – mosolyogtam rá megfordulva a lehető legfagyosabb mosolyommal.
- Mi… mi úgy gondoltuk…
- Hogy meg tudják oldani a problémát, igaz? – remegve bólintott. – Nos. Nem. Nem tudják.
- De… sikerült megölnünk a vámpírt – húzta ki magát, ám kérdő tekintetemre ismét összeroskadt.
- Maga arrogáns barom. Nem sikerült. És mit hittek? Hogyha kinyírják, akkor nem jövök majd ide? Nem jön rá a Szövetség, hogy önkényesen átvették az igazságszolgáltatás feladatát?
- Mi csupán megvédtük a városunkat, ahogy már évszázadok óta tették őseink is – hangzott egy erőteljes női hang az ajtóból. Megfordulva nem más állt előttem, mint maga a seriff.
- Ó, tényleg. Mondja azt, hogy nincs ránk szükség. Mondja azt, hogy megbirkózik velük, mikor még egyet sem látott sosem! – léptem feléje mosolyogva.
- Megöltem egyet. Láttam már vérszopót – jelentette ki szánalmas álmagabiztossággal a nő.
- Hazudik – léptem az orra elé mosolyogva. Nem volt nálam magasabb, de egészen kicsire ment mégis össze a nevetséges egyenruhájában és az övén lógó pisztolyra tett kezével. – Nem maga ölte meg. Maga csupán beleeresztette a tárat, mint valami ostoba, aki hiszi, hogy golyóval bármit megállíthat, igaz? Nem maga ölte meg. Maga majdnem meghalt. Árulja el szépen nekem és a drága polgármesternek, ki is segített eltenni láb alól azt a lányt. No?
- Damon – nyögte megsemmisülten. – Damon Salvatore.
- Igen. Bizony ám – röhögtem fel. – Maguk szánalmasak. Hívják össze a Tanácsot és közöljék mindenkivel, hogy a vadászatot innentől átveszem. Aki még egyszer ártalmatlant öl, legyen az ember vagy vérszívó, azt én csinálom ki. Remélem megértették – dörmögtem, majd lehúztam a whiskey-met, a poharat a megilletődött seriff kezébe nyomtam és kisétáltam az irodából.