8. Véres viszontlátás

Woow, még nem él egy hete a blog, és már több mint 1000-en meglátogattátok! Köszönöm szépen, hogy benéztek hozzám! :) Cserébe a lelkesedésért új fejezet!!! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Katherine szúrós szemekkel méregetett. Nem tudtam, honnan került elő, de nem is érdekelt. Mindig ezt csinálta. Azt hitted, egyedül vagy, mire megfordultál ott állt. Sosem hagyott egyedül. Senkit.
Nem mondhattam, hogy örülök, hogy látom. Kifejezetten nem. Befurakodott az életembe, befurakodott a szerelmembe, elvett tőlem mindent, ami fontos, sőt többet, mint, ami fontos. Mindent elvett tőlem. Üldözött lettem, az életem szimpla versenyfutássá vált, s mindezt konkrétan miatta. Ajkán megjelent a jellegzetes mosolya, melyből tudtad, hogy valami egészen gorombát fog tenni, valamit, amire nem számítasz, hiába véded magad mindenhol. Lassan elindult felém, én pedig dermedten néztem, ahogy közeledik. Mellém ért, s a karját nyújtotta, majd mézes hangon megszólalt.

- Sétálunk? - így hát kénytelen-kelletlen belekaroltam, s lassan lépkedni kezdtünk nehéz brokát ruháinkban. Csipkekesztyűs kezét karomra simította, de látszott, hogy csak gúzsban kíván tartani. – Látom, kedvelsz itt, Mystic Fallsban.
- Igen. Már évek óta sok időt töltök itt – feleltem szárazon, még az érintésétől is undorodva.
- Ah, sajnálom, hogy mire visszatértél elfoglaltam a helyed a házban – biggyesztette le az ajkát, majd mint egy mellesleg hozzátette. – És a szívükben. És az ágyukban.
- Az ő dolguk – passzíroztam ki a szavakat a fogaim közt higgadtan. Legalábbis próbáltam megőrizni a nyugalmamat és gyorsan túl lenni a bájcsevejen.
- Ó, de azért biztos fáj ott belül – lapogatta meg a mellkasát, jelezve, hogy nekem talán van szívem. Volt és fájt, de ezt nem kívántam az orrára kötni.
- Lehet.
- Úgy tűnik, nincs sok kedved beszélgetni velem. Ezt igazán szomorúan veszem – mondta egyre mélyülő, dühös hangon. – Tudod, velem az emberek beszélnek, ha azt mondom nekik – megrántott, így szembe kerültem vele. Közelebb hajolt, igézően a szemembe nézett, majd gúnyos hangon így szólt – Úgyhogy most azt mondom neked… beszélj! Mondd el, hogy mennyire fáj, hallani akarom! – nevetett fel. – Hallani, ahogy sírsz, ahogy fáj, ahogy szenvedsz! – és nevetett. Én pedig arra gondoltam: mekkora egy ribanc ez a nő.
- Te megbolondultál – húztam ki a karjaimat kezei közül. Arcára mélységes döbbenet ült ki, nevetését mintha elvágták volna, meglepetten konstatálta, hogy parancsa rám nem hat. Még mit nem.
- Te… hogyan? – nyúlt felém, de elhúzódtam. Betelt a pohár.
- Mit hiszel, hogy csak kijelented, hogy mit mondjak, én pedig megteszem? A Salvatore testvérekkel is így mondatod ki, hogy szeretnek téged? Hogy akarnak? – léptem kettőt hátra, majd megvetően kiköptem a szavakat. – Szánalmas vagy! – ezzel megfordultam és futva indultam vissza. Akkor még azt gondoltam, bolond, nem tudtam, hogy a magamon viselt családi ékszerek mindegyikében verbéna lapul. Már majdnem a házhoz értem, így lelassítottam lépteimet, ruhám lesimítottam, hajam megigazítottam, s mikor felnéztem, ott állt egy furcsa alak, összehúzott szemmel, mereven vizslatva engem. Haja csapzott, ruhája szokatlan, arca megviselt, ám a vékony sebhelyek és a borosta mögött egy nálam csak kevéssel idősebb fiú bámult rám. Zavarodottan biccentettem neki, felsiettem a lépcsőn, és eltűntem az ajtó mögött.

Nem volt időm feltápászkodni, a kéz ismét a torkomra kulcsolódott és a falnak szegezett. Sötét szemek hajoltak közel hozzám, apró sebhelyekkel tarkított arc, s egy magas homlokba hulló barna hajtincs.
- Kaleb. Micsoda öröm, hogy látlak! – krákogtam, meglehetősen nagy rutinnal a torokszorongatás közbeni beszédben. Két kézzel kapaszkodtam a szorító kacsóba, mikor a szorítás meglazult, a kis csillagocskák mögül pedig felsejlett Stefan alakja, amint éppen támadóm karját feszíti hátra. Kiszabadultam a falra szegezett dombormű szerepéből, és fulladozva arrébb botladoztam.
- Megjött a felmentősereg, heh, kisasszony? Jellemző, hogy valamelyik Salvatore ágyában találok rád… - fröcsögte a szavakat felém.
- Mit akarsz tőle? – kérdezte fenyegetően Stefan, mire a kérdezett felnevetett.
- Majd még az orrodra is kötöm, vérszívó! – ezzel meglendítette szabad karját és belevágott valamit Stefan oldalába.
- Ne! – de már késő volt persze, Stefan nyomban összeroskadt, Kaleb pedig megragadott és a bejárat felé vonszolt.
- De bizony! Te pedig most szépen velem jössz – persze ellenálltam, mire jól megrántott, majdnem elestem. – Ha nem, akkor ezt is alkalmazom – emelt fel egy jól kihegyezett karót.
- Wrááh, kurva élet! – legszívesebben bepancsoltam volna neki egy óriásit. – Megyek, csak ne rángass! – erre megvetően elmosolyodott, és az ajtó felé invitált. Egy utolsó pillantást vetettem a gyakorlatilag eszméletlen Stefanra, majd kiléptem az ajtón.

Kaleb abba a motelba vezetett, ahol én magam is laktam. Pár számmal arrébb kapott szobát, mint én. Nem kívántam az orrára kötni ezt, persze lehet, hogy nem is volt szükséges, hisz már akár tudhatta is. A küszöböt átlépve rögvest a fürdőszobába mentem, megvizsgálni a sebemet. Persze felszakadt a kötés, a vérzés pedig ismét rákezdett. Bazdmegoltam párat majd visszaléptem a szobába úgy ahogy voltam, melltartó nélkül, felhúzott pólóban, a fehér kötésen átütött vörös folttal.
- Van kötszered? A kis mutatványod miatt újfent vérzek – fintorogtam, mire odalépett hozzám.
- Mi történt? Ellened használta a lövedéket? – vette el gyengéden a kötést a seb elől.
- Ne légy már ilyen ellenséges! Ő csak segíteni próbált. Ha nem tette volna, már börtönben ülnék, oké? Nyugodj le.
- Rendben, rendben. Ezt össze kéne varrni – mutatott a sebre. Hangja lágyabb volt, majdhogynem kedves. – Ha nem tőle, akkor kitől szerezted?
- A serifftől – sóhajtottam, mire felvonta a szemöldökét. – Igen, tőle. Úgy gondolta, átveszi az irányítást. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Így is kisebb katasztrófa ez a hely.
- Ülj le. Összevarrlak.
- Csodás – forgattam a szemem, de készségesen leültem az ágy szélére. Fogott egy táskát, kinyitotta, majd odahúzott egy széket és kipakolta a fertőtlenítőt, tűt, cérnát, ollót és csipeszt. Mikor mindent előkészített, felállt és a frigóhoz ment. Kivett belőle egy üveg whiskyt, majd a kezembe nyomta.
- Még mindig ez a kedvenced, ugye? – leült mellém, én pedig a címkét kezdtem vizslatni. Eredeti, 12 éves Scotch, Ballantines, a kedvenc márkám. Az első whisky, amit 15 évesen ittam, Ballantines volt. Azóta vagyok a szerelmese ennek a szesznek.
- És a te hűtődben van egy üveggel belőle. Micsoda véletlen – feleltem gúnyosan, majd letekertem a kupakot és beleszippantottam a palackba. Mennyei manna, csábító illat, igazi kísértés áradt belőle. Persze nem az eredeti, de felidézi a régi zamatot.
- Megszokás – vont vállat kissé megszégyenülten, majd felemelte a tűt. – Kezdhetjük? – meghúztam a Scotch-ot, majd bólintottam. Óvatosan, de erős mozdulattal bökte belém a tűt, amit a megkínzott terület nagyon nem vett jó néven, és lüktetni, égni kezdett. Felszisszentem, de ő csak varrt rendületlenül. Csupán pár öltés volt, ráadásul szerencsére Kaleb kitűnően értett ehhez, gyorsan és finoman dolgozott, de azért már kezdett elegem lenni a folytonos csipszelésből, vérzésből, fájdalomból. Végül kaptam egy szép masnit, meg egy friss, tiszta kötést.
- Kösz – morogtam mikor az utolsó simítást tette a kötésen. Kezét a kötés szélén felejtette, ujja hegye a bőrömhöz ért, s amikor felnézett, őrülten kínzó, éhes vágyat láttam tekintetében. Sóhajtottam, és elkezdtem lehúzni a pólómat. Zavartan elkapta a kezét, fejét leszegte. Kezébe nyomtam a whiskyt, felálltam és az ablakhoz mentem. Ujjammal félretoltam a függönyt, kilestem az utcára. – Szóval… miért vágtál falhoz?

Kaleb zavartan tisztogatni kezdte az eszközöket és rekedt hangon, morcosan válaszolt, igyekezve visszanyerni a méltóságos mogorva álarcát.
- Azért… khm… azért jöttem, mert a Szövetség nincs elájulva a munkádtól.
- Nyilván. És ezért nekem kell esned, egy vámpír házában, igaz? – beszéltem továbbra is az ablaküveghez.
- Nem voltam benne biztos, hogy szép szóval rá tudlak venni egy találkozóra.
- Nos, jobb is, hogy nem voltál benne biztos. De ez akkor is durva volt. Nem kellett volna leszúrnod Stefant.
- Ugyan! Csak egy kis verbénát kapott, hogy ne tudjon utánunk jönni. Nem lesz semmi baja.
Erre dühödten megfordultam, kezében félúton megállt az üveg.
- Stefan tiszta Kaleb. Tudod mit jelent ez? Mintha lenyomnál a torkomon egy marék ciánt! Lassan fog felépülni és fájdalmas lesz számára. Nem tehet semmiről, te meg önkéntes bosszúhadjáratot folytatsz. Elég szánalmas dolog ez, nem gondolod?
- Jade, az egy vámpír. Vért iszik. Embereket babonáz meg, téged is megbabonázott, fogd már fel! – válaszolt felpattanva, mire elindultam feléje.
- Nem vagyok ostoba Kaleb Johnson. Ne merj úgy tenni, mintha az apám lennél, mert nyilvánvalóan nem vagy az! Ne merj úgy beszélni velem, mintha egy csitri lennék, aki nem tud semmiről! És ne merd, még egyszer mondom, nyomatékosan: ne merd még egyszer bántani Stefan Salvatore-t. Világos voltam? – álltam meg közvetlenül az orra előtt. Bár magasabb volt nálam, úgy tűnt, most összement tekintetem súlya alatt. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd lehajtotta a fejét és bólintott.
- Igen. Bocsáss meg.
- Rendben – legyintettem, és levágtam magam az ágyra. – Mi a baja a Szövetségnek?
- Túl sok vámpír, túl sok hulla, kevés karó a szívbe – vont vállat megsemmisülten a férfi, miközben leült velem szembe a fotelba.
- Hát, üzenem nekik, hogy a helyi szervek elmulasztották közölni velem észrevételeiket. Ha rajtuk múlik, most sem lennék itt. Egy ismeretlen hívás alapján jutottam el ide felmérni a helyzetet. És hozzá kell tennem, hogy a helyi szervek továbbra sem akarnak bevonni. Sőt, konkrétan ki akarnak iktatni. Apropó, örülnék, ha rápirítanál kissé a seriff körmére. Nem tetszik a hozzáállása – húztam le egy nagy korty whiskyt, átnyújtva az üveget Kalebnak.
- Rendben, intézem – bólintott és kortyolt egyet az italból. – Van már ötleted, mi folyik itt?
- Persze. Kezd összeállni a kép. A helyi Tanács mindent maga akar elintézni, hiába a meglehetősen drámai fellépésem. A Salvatore fivérekkel nincs gond. Ami volt, azt elrendeztük. Most mások vannak. Valaki gyártja az újoncokat.
- Miért olyan biztos, hogy nem a te drága kis Damonon az? – kérdezte gúnyos hangsúllyal, mire szúrósan ráfintorogtam.
- Egy: nem az én drága kis Damonom. Kettő: nem ostoba. Ha újoncot szül, általában ki is neveli. Szereti nézni, ahogy kegyetlenkednek, szórakoztatja. Ám az ostobaságot gyűlöli. Logan – az ex-újonc – pedig eléggé ostoba egy szerencsétlen volt.
- Kinyírtad?
- Ők. De ja, közreműködtem.
- Röhej. Ma már a vámpírok segítenek nekünk kinyírni másokat. Felhígult a hivatásunk.
- Egy frászt. Csupán civilizáltabbak lettünk, kompromisszum készebbek, toleránsabbak. Nincs is nagyobb gond – vontam vállat, mire felhorkantott.
- Nincs nagyobb gond? Csak egy tucatnyi halottad van a környéken! Nehéz lesz mindet megmagyarázni… - legyintettem, de folytatta. – Apropó, környék. A Szövetségben felmerült az is, miért nem Mystic Fallsban élsz, mikor ez nyilvánvaló vámpírtanya már avatásod óta. Sőt, már jóval előbb is az volt.
- A Szövetség pedig nem lehet olyan ostoba, hogy a nyilvánvaló dolgok ellenére ne tudja az indokaimat.
- Lehet, de akkor is éppen a határon élsz! Nem csoda, hogy nem tudod kézben tartani a helyzetet! És amennyit Georgiában tartózkodsz…Túl sok. Nem konzultálni mész, mert Ariana szerint nem beszéltetek vagy ötven éve. De gyakran lát Bree-nél, főleg este. És nem mindig távozol egyedül. Elmondanád kivel is hetyegsz? Állítólag lány. Mióta kedveled jobban a félbe vágott zsemlét a virslinél? – hajolt előre arcán megvető mosollyal a pasi. Bedühödtem.
- Jesszusom, mikor lettél ilyen alpári? – álltam fel ismét az ablakhoz indulva. – Talán alkalmazkodnod kellene a mai világhoz. Amúgy meg nem szeretem jobban. Már sehogy sem szeretem.
- Nocsak, kidobott a vérszívó ribanc? – röhögött fel, mire egy ugrással előtte termettem, hajánál fogva hátrarántottam a fejét és torkának nyomtam a bakancsom szárából előhúzott pengét.
- Ne merd így nevezni őt, értetted? Ne merd becsmérelni. Nem ismerted. Sokkal, de sokkal jobban szerettem, mint téged valaha is. Sokkal, de sokkal jobban vágytam rá, mint rád. És sokkal, de sokkal jobban fáj, most hogy már… vége. Megértetted?
- I… Igen – hörögte, mire elengedtem a fejét. Elvettem tőle az italt, és inni kezdtem, csak nyeltem a kortyokat egymás után, mintha levegő lenne, mintha víz lenne. Aztán már én is víz voltam, szertefolyó patak, ahogy könnyeim mosni kezdték arcomat. Kaleb felállt, elvette tőlem az üveget és az asztalra tette. Óvatosan letörölte ujjaival a könnyeimet, majd magához szorított. Hagytam, s belekapaszkodtam, mintha ő lenne a megoldás, pedig tudtam, hogy sosem volt, és sosem lesz az. – Sajnálom. Sajnálom, önző voltam, és féltékeny. Ne haragudj – simogatni kezdte a hátam, én meg két hüppögés közbe kinyögtem egy „oké”-t. – Elmondod mi történt? Miért lett vége? – nem akartam róla különösebben beszélni, de tudtam, hogy újra meg újra megkérdezné. Vállat vontam.
- Meg… meghalt – suttogtam.
- De… ő nem egy…? – kérdezte meglepetten.
- De. Az. Volt.
- Akkor? Rosszat tett? – megráztam a fejem.
- Damon.
- Az szívás.
- Az – motyogtam, majd erőt vettem magamon és eltoltam magamtól a férfit. – Na. Miután az érzelgősködést letudtuk talán tennünk kellene valamit a seriff arroganciája ellen.
- Ó – vigyorodott el Kaleb. El is felejtettem milyen szép mosolya tud lenni. Visszavigyorogtam rá. – Hát, meglátogathatjuk. Azt hiszem, nincs még túl késő hozzá.
- Szuper – ezzel fogtam a cuccaimat és az ajtó felé indultam. Kaleb is felkapta a kabátját, majd követett. Egy 1965-ös fekete Ford Mustangot vezetett, amibe élvezet volt becsücsülni. Megsimogattam a bőrborítást, és úgy vigyorogtam, mintha karácsony lenne.
- Emlékszel? Az első kör – kocogtatta meg a műszerfalat.
- Persze. ’66-ban ugye? – mosolyogtam, majd sóhajtottam egyet. – Rég volt – ráadta a gyújtást, majd kutatni kezdett a kesztyűtartóban. Végül előhúzott egy kazettát, és benyomta a lejátszóba. Hangot adott, mire felzengett a szöveg: „Hello, darkness, my old friend…”
- Neee… - nevettem.
- De bizony – mosolygott. Simon and Garfunkel The Sound of Silence. 1966 nagy slágere. És nem mellesleg Kalebbel a közös dalunk. Egy percig az ülésbe süppedve hallgattam a zenét, nosztalgiáztam, majd rájöttem, hogy mindez már a múlt. Megköszörültem a torkom.
- Mennünk kéne.
- Öhm, igen, persze – ezzel gázt adott és elindultunk az éjszakába.