4. Véres nyakrapuszik éjszakája

- Jenna! Örülök, hogy látlak! – mosolygott negédesen Logan, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy a „francba, francba, francba” illetve „a jó büdös kurva életbe”.
- Meghiszem azt – húzta el a száját a Jennának nevezett nő, láthatóan kelletlenül. Tőlünk pár méterre álltak, esélyünk sem volt arra, hogy észrevétlenül elsurranjunk, ami rám nagy veszélyt jelentett. Megdermedve álltam Stefan mellett, aki észrevétlenül elém siklott, bár mindketten tisztában voltunk a ténnyel, hogy mindez felesleges. Kérdőn nézett rám, én meg vállat vontam. Beszélni nem beszélhettünk, mert Logan meghallotta volna, az pedig káros lett volna az egészségünkre.

Nagyban járt az agyam, megoldás után kutatva, mikor egy csörrenés mindent elintézett. Stefan mobilja csak dalolt, dalolt, én pedig elátkoztam a technikát mindenféle jól válogatott szidalmak közepette. Míg ő felvette a kis bosszantó ketyerét, én kilestem a válla fölött, ami külön mutatvány volt, tekintve, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam. Amit láttam, az pedig nagyon nem tetszett. Hirtelen megragadtam a vámpírsrác karját és megfordítottam. Kezében mobillal, mobil félúton a füle felé egy pillanatra szoborrá merevedett, aztán a lányok és az új vámpír hűlt helyét vizslatva bosszús képpel beleszólt a kagylóba.
- Igen?
- Megvan. Logan az – én eközben megindultam az ajtó felé, Stefan pedig követett, megkocogtatva a vállam, s jelezve, kivel is beszél.
- Tudom – felelte szárazon a hívó félnek.
- Honnan tudod? – hallottam ki a telefonból, mire bokánrúgtam a srácot. Nem mintha bármennyire is zavarná ez a kedves gesztus, azért nekem jól esett.
- Felfedte magát – válaszolta a telefonba magabiztosan, majd utána „aú!”-t formázott az ajkaival. Mintha bevenném, hogy fáj neki.
- És tudod hol van most?
- Igen, de el tudom intézni.
- Nem érdekel. Felbosszantott, nagyon. Ki akarom nyírni. Hol van? – a vámpírbátyó hangja meglehetősen dühödtnek hangzott.
- Az iskolában – én meg hiába mutogattam ezerrel, hogy ne hívja ide, felesleges volt, mert mintha a falnak beszélnék.
- Egy perc és ott vagyok – majd a vonal megszakadt.
Hangosat toppantottam, mint valami hisztis kislány.
- Muszáj volt megmondanod neki? Mindjárt itt lesz. Nem lesz időm eltűnni – tettem szemrehányást, de ő továbbra is sötét szemekkel pásztázta a folyosót. – Oké, értem, szerinted a bújócskám nem olyan nagy ügy, mint a Logan-probléma - böktem meg a mellkasát.
- Jól látod. Nem fog megenni, ha meglát.
- Stefan. Mikor lettél ilyen naiv? Persze, hogy megesz. Én pedig megölöm. Vagy megpróbálom – vontam vállat, aztán leesett, mi is készül. – Na jó, intézzétek el. És tudni akarok róla, ha vége! Viszont most lelépek. Pá! – ezzel otthagytam a folyosón ácsorogva, de mire befordultam a sarkon, már persze nem volt sehol.

Kiléptem az éjszakába, és csak remélni tudtam, hogy Damon nem pont ezt a bejáratot szemelte ki magának. Ha mi összefutnánk, woohooo, nagyobb balhé lenne a városban, mint eddig az egész vámpírhercehurca.
Elindultam a motorom felé a parkolóba, ügyeltem, nehogy zajt csapjak és reménykedtem, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy az idősebb Salvatore ne essen hasra bennem. A parkon áthaladva megláttam a rajzok mellől ismerős jóképű srácot, amint egy másik tizenéves sráccal beszél. Vagy inkább vitázik, így elindultam feléjük és épp közéjük értem, nyitva a számat valami köszönésfélére, amikor a jóképű, magas, elbűvölő mosolyú, igéző tekintetű fiú teljes erőből behúzott egyet.

Érdekes üdvözlési forma, nem hallottam eddig erről, de a mai fiatalok biztos ezzel pörgetik fel az ismerkedést. Persze ettől nem lesz kellemesebb az ütés, melyet az arcom elszenvedett. Kissé megtántorodtam, a másik srác kapott el és úgy tűnt szükségem is van támogatásra. A dermedt csendet elhaló hangom törte meg:
- Ha ezt neki szántad… biztos valami nagyon csúnya dolgot csinált…
- Mi a franc bajod van? – kiáltott rá az engem támogató fiú, miközben a másik arcán még mindig döbbenet honolt.
- Én… én nem akartam… ne haragudj.
- Áh. Semmiség – mosolyogtam rá, majd visszkézből pofán csaptam, ahogy azt illik. – Na, most már kvittek vagyunk – dörzsöltem meg az arcom és csodálkozva figyeltem, ahogy zokszó nélkül viseli az ütésemet. Persze láthatóan fájt neki, meg is tántorodott, de nem zúgott el. Pedig azt kellett volna.
- Oké… Álljatok le, rendben? Nem kell szétvernetek egymást, az a pofon úgyis nekem lett szánva, csak…
- Nyugi, nem öljük meg egymást – nyugtattam meg széles vigyort dobva feléje, bár nem úgy tűnt, mint aki nevetni készül.
- De…
- Húzz el Gilbert! – pirított rá a jóképű verekedős, mire a Gilbertnek nevezett srác hátrálva lelépett. A srác utána nézett, majd rám bámult.
- Ha nálad ez a bocsánatkérés, akkor újfent elfogadom – mosolyogtam rá kedvesen.
- Sajnálom az előbbit, én nem téged akartalak…
- Nyilván nem. Én viszont téged akartalak és megleptél rendesen, mondhatom. Hogyan bírtad ki állva az ütést? – érdeklődtem karba font kezekkel, míg összeráncolt szemöldökkel méregetett.
- Miről beszélsz? Ne haragudj… de nem ütsz túl nagyot. Én sem ütöttem nagyot, sajnálom, hogy fáj – adta a macsót.
- Ó persze… de tudod, ez az ütés a kissrác fejét minimum levitte volna.
- Baromság! Csak egy gyenge kiscsaj vagy, ezért fáj annyira! – lökte nekem oda, majd otthagyott az éjszakában.

Kedvem lett volna jól seggberúgni, de míg elgondolkodva álltam a park közepén, hirtelen valami belém csapódott. Láthatóan ma mindenki verekedős kedvében van.
- Na végre, megvagy ribanc! – sziszegte az arcomba Logan. Lovaglóülésben trónolt rajtam, karjaimat leszorítva próbálta megakadályozni, hogy karóra tűzzem. Úgy tűnt, nagyon büszke magára. – Azt hitted, csak úgy otthagyhatsz, én meg megvárom, míg visszatérsz? Ennyire nem lehetsz ostoba. Most pedig megvacsizok belőled, nyammnyamm – csattogtatta össze a fogait, arca megeresedett, metszőfogai megnyúltak. Minden bizonnyal most kellett volna sikoltoznom, de hopsz! elfelejtettem a szövegem! Csapó kettő.
- Igazad van, elcsesztem. Csak véletlenül tévedtem pont oda, ahol te is garázdálkodsz! – de nem hagyta tovább ragozni: lecsapott. Éreztem, ahogy metszőfogai éles késként belevágódnak a húsomba és ahogy szívem az ő szájába pulzálja a vérem. Baromira fájt, nehéz volt kibírni üvöltés nélkül, mert az újoncok nos… elég disznó módon esznek. Semmi bűbáj, elkábítás, vagy illúzió, csak a nyers fájdalom. Nagy kortyokban nyelte az életerőmet, de szorítása egyre gyengült, míg végül szédölögve lecuppant a nyakamról.
- Mi… mi ez? – nyögte bágyadtan, mire simán kiszabadítottam a karomat kezei közül.
- Verbéna te ostoba – mordultam rá, s már éppen gördítettem volna le magamról, mikor valami lesodorta rólam a szerencsétlent. Feltápászkodtam és méterekkel arrébb megláttam a fetrengő újoncot, fölötte Stefan térdelt. Egy szempillantás alatt előttem termett és közel hajolva a fülembe súgta:
- Fuss, jön! – no, nekem se kellett több, hanyat-homlok rohantam a motorom felé, közben a farzsebemből előkaptam a motoros kendőmet, szélsebesen a nyakam köré csavartam, hogy lehetőleg ne vérezzek el rögvest. Felpattantam a gépre, gázt adtam, és elhúztam a csíkot az iskolától.

Kies utcákon motoroztam, lassan lenyugodott bennem a vadász ösztöne, a fejemből kitisztult a bűz, az adrenalin végre abbahagyta a száguldozást az ereimben, átadta a helyét a sokknak. Szimpla halandóként valószínűleg fel sem tudtam volna kelni a fűről, de szerencsére közöm sincs a szimpla halandó mivoltához. A vérveszteség azonban nálam is vérveszteség, az adrenalin pedig többet nyomott ki belőlem a kelleténél, így egy üres kereszteződésben kénytelen-kelletlen megálltam. Körülöttem fák, néhány raktárépület, már jócskán a város határán járhattam. Két lábammal stabilan támasztottam a motort, lassan a nyakamhoz értem. Sajgott az egész, a kendőn átütött a vér, ujjam begye vörös lett még az anyagon keresztül is. Eltart majd egy darabig, míg begyógyul, hiába gyógyulok gyorsan. Már csak haza kell érnem, gondoltam, de cselekedni már nem volt időm: egy balról érkező lökés olyan erővel taszított oldalra, hogy a motor elborult, én pedig nemes egyszerűséggel lerepültem róla, be a fák közé. Még földet sem értem, máris felpattantam, hogy elrohanjak, egy alacsony épületet célozva meg, de persze esélyem sem volt bejutni; a falnál szemből elkapta a torkomat, majd a falnak csapta hátamat olyan erővel, hogy megnyekkentem. Nem kaptam levegőt, a lábam vagy tíz centire a föld felett kalimpált, ő pedig az ajkaimhoz hajolt, mint aki meg akar csókolni.
- Hát visszajöttél… szívem? – suttogta a számba Damon Salvatore.