2. Egy boszi, egy kólás lány és egy vadász

Dübörgött, őrjöngött, akaratoskodott. Ki akart törni, felgyújtani a várost, felgyújtani az összeset, mindet, eltüntetni a föld színéről is ezeket a mocskokat, muszáj, kell, megelégelte őket, véget akart nekik vetni, ezért üvöltözött, csapongott, igyekezett megnyerni magának, hogy uralkodhasson, irányíthasson, ostobaságokat tehessen. Saját nyögésem vert fel a verejtékes lázálomból. Kopár motelszoba látványa fogadott, mocskos utazónak éreztem magam benne, de egyelőre nem szabadott felfednem magam, így a többi névtelen utazó álarca mögé bújtam. Az utazás kimerítő volt, a viták még inkább, az álom elnyomott, de alig pár órát engedett pihenni, mire rám tört egy régi jó ismerős: a saját démonom.

A vámpírvadászat nem mind móka és kacagás, csupa bürokrácia, még unalmas aktatologatás is lenne, ha mernének bárhol anyagot őrizni erről a furcsa alvilágról, ám így csupán az emlékezet kartotékjai maradnak, melyek veszélyes bugyrokban veszélyes képeket őriznek. A vér, mely ereimben csörgedezik kényszerít, hogy menjek utánuk, menjek, míg mindet meg nem ölöm, menjek, mert veszélyesek, embert ölnek, s a halottakból újabb elvetemült gyilkosok születnek.

Felültem, heves köhögő roham kapott el, alig kaptam levegőt, majd mikor mélyet sóhajtva megtöltöttem tüdőmet, majdnem ki is köptem azt. Átható bűz áradt szét minden pórusomban, nem szag volt, melyet orr képes megérezni, hanem energia, melyet a sejtjeinkkel fogadunk be, a lelkünkkel érzékelünk, s mely tönkretehet egy szempillantás alatt is akár. Megéreztem a belső rothadás ocsmányságát, de nem a test rohadása volt ez, hanem a lélek mélységes hanyatlása. Nehéz mindettől megszabadulni, egész életemen át küzdöttem, hogy megtanuljam kezelni, irányítani különös ösztöneimet. Ezért történhetett Lexi és köztem az, ami, ezért történhetett meg bármely vámpírral s velem az, ami megesett annyi év alatt. Lexinek igaza volt, mindig mondogatta: „A vámpírszexnél jobb drog nincsen.” Így adagolta is, függővé tett, persze csak képletes függőségem volt, de tény, hogy a világ legnagyobb élvezetét nyújthatja, ha az ember képes eléggé ellazulni, s bízni a másikban.

Az ösztönök mindaddig csendben kuksoltak belső Pandorám bennem eldugott kis szelencéjében, míg a vérszipolykák jó kislányok és jó kisfiúk voltak. Ám amint rohadásuk lehelete általuk kiöntött vér szagával elegyedik, a vadász felébred. Az igazságszolgáltatás földöntúli megbízottja, mely pont akkor és pont annyira erős, amikor és amennyire szükség van rá. Szárnyait bontogató sárkánynak éreztem a lelkem, tudtam: a közelben vámpírok tanyáznak. Az éjszaka leszállóban volt, lassan lehetőségük nyílt arra, hogy kilépjenek a sötétségbe és vadászhassanak. De persze senki nem tájékoztatta őket szerény személyem jöveteléről, melyet valójában egyáltalán nem bántam.

Kipattantam az ágyból, s villámgyorsan felszereltem magamat, bár először mindenképpen egy könnyed nyomkövetést és terepszemlét kívántam tartani. A terepszemle pedig mindig a legélesebb terepen a legizgalmasabb, így puccba vágtam magam, ahogy egy 21 éves lány vadságához és egy több mint száz éves nő bölcsességéhez illik, majd elindultam a helyi csehó felé álszórakozni.

A hely zsúfolásig telt, úgy tűnt, nagy ünnep van. Lexi halála óta csupán pár nap telt el, ám a történések itt nagyon is pörögnek. A városka mintha tudomást sem vett volna a nemrégiben elkapott fenevadról, minden bizonnyal fel sem tűnt nekik egy átutazó szőke lány eltűnése. Mivel nem láttam ismerőst a helyen, így magabiztosan a pulthoz sétáltam, felpattantam egy bárszékre és kikértem a jól megérdemelt whiskeymet. Érzékeim élesen pásztázták a termet, ám a dübörgés és visongás elmaradt, avagy éljen, nincs vámpírka a közelben. Persze veszély annál több; a csapos félszeg mosollyal a koromat kezdte tudakolni, mire elmosolyodtam, ő pedig kezét feltartva békében hagyott az italommal. Szerencsére nem csak a vámpíroknak van trükkjük, igaz az ő igézetük sokkal, de sokkal hatásosabb, cserébe az enyémet nem üti ki a verbéna.

Csendes iszogatásom közepette volt időm nézelődni, melynek eredményeképpen rádöbbentem, hogy a mai fiatalok mennyivel könnyedebbnek igyekszenek látszani, mint anno, a mi korunkban. Viszont nekünk sikerült is könnyednek lennünk, míg ők csupán mímelték mindezt – nos érdekfeszítő gondolatmenetemet a mellettem pulthoz lépő lány szakította meg, mikor egy újabb pohár kólát rendelt. No nem a kólarendelése hívta fel a figyelmemet, sokkal inkább az arca. Már fordult volna meg, én pedig kérdezni akartam, de valaki megfogta a karom és ezer villám érzete cikázott át rajtam.
Odakaptam a fejem, mire a hosszú barna hajú lány kezében megremegett a pohár. Meredten nézte a karomat szorongató feketebőrű lányt, aki viszont engem bámult szüntelenül. Nagy zöld szemeiből zavar szűrödött, ajka elnyílt, lágy vonásai egy pillanatra tébolyult rajzolatot vettek fel. Szólni nem tudott, a csendet végül az értetlenül álldogáló kólás lány törte meg.
- Bonnie… talán ismered őt? – kérdezte lassan a barátnőjét, aki viszont válasz helyett csupán lassan feléje fordított az arcát. A kólás lány erre értetlenül visszabámult, újra próbálkozott. – Ismered?
- Nem – válaszoltam újabb öt perc meredt bámészkodást előzve meg. – De örül, hogy lát. Ha nem tévedek, te lennél Elena – mosolyogtam rá, kezemet nyújtva. Összehúzott szemöldökkel tétován megrázta a kezem, majd elhúzodott kissé. – Oké, nem kell félni, én nem harapok. Nagyot – vigyorogtam, ám ő valahogy ezt nem találta viccesnek és megrángatta Bonnie ingujját.
- Bonnie… mennünk kéne, mit szólsz? – de Bonnie csak kapaszkodott belém, egyre erősebben szorítva a karom. Ha sima halandó lettem volna, már biztos megemlítettem volna, hogy nem szükséges eltörni eme végtagomat, de így hagytam, hadd erőlködjön, ha neki jó.
- Hagyd csak. Mindjárt megnyugszik. Ne félj. Tényleg nem harapok – villantottam rá ismét egy százwattos mosolyt, de ez sem tűnt túl sikeresnek. Mélyet sóhajtottam, majd megadóan feltartottam mindkét kezem. – Oké, oké. Nem csípem a vérkoktélt, vágod? Ezt meghagyom a kemény fiúknak – néztem jelentőségteljesen a szeme közé.
- Úgy érted a vá…
- A város legjobb vérkoktélja, hallottam róla, vörös vodka van benne, ezért hívják így, nem? – vigyorogtam a felénk sandító pultospasira, gyorsan lehúztam az italom és lecsusszantam a székemről. – Sétálunk, igaz? – fogtam meg határozottan a Bonnie-nak nevezett lány kezét, s húzni kezdtem kifelé. A kólás lány végre kapcsolt, felkapta a kabátjaikat és utánunk rohant. Lassan de biztosan, jobb, mint a semmi.
- Várjatok, várjatok! Ne bántsd! – kiabált utánam. Ez totál buggyant. Úgy éreztem, ezt közölnöm is kell vele, ezért megtorpantam, hirtelen szembefordultam vele.
- Meg vagy te buggyanva? A bárpultnál ecsetelni, hogy vért szlopálok-e vagy sem? Nem hallottad még, hogyan terjednek a pletykák? És mégis miért bántanám a boszit? Kissé paranoid vagy, nem gondolod? – őrjöngtem suttogva, fő a biztonság.
- Én csak…
- Te csak ne. Te csak gondolkodj, mielőtt újdonsült barátaid módján cselekednél, oké? Vagy legalább az ösztöneidre hallgass, ne csípőből gyanakodj. Segíteni jöttem – morogtam, majd leültem egy padra. – Bonnie, most már engedj el. Nem fogok elfutni – lapogattam meg a lány szorongató kezét, mire zavarodottan elhúzta az ölébe.
- Bocsánat. Csak olyan…
- Megnyugtató, tudom. Nincs gond, minden rendben lesz – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Ki vagy te? – ölelte át Bonnie vállát Elena.
- Jade vagyok. Vadász… vagy inkább őrző.
- És mire szoktál vadászni? – érdeklődött kétkedve.
- Mire? Többnyire a szerelmed fajtájára.


Láttam, ahogy kiszalad a vér az arcából, Bonnie pedig idegesen tekint rá. Nem voltam biztos benne, hogy nem örül a hírnek, megkönnyebbültnek tűnt, barátnőjével ellentétben, aki kezdett kissé kétségbeesni. Bármennyire is szórakoztatónak találtam önmagával vívott tusáját, inkább félbeszakítottam.
- Nem fogom bántani Stefant, nyugi. Barátok vagyunk.
- Barátok? – húzta fel a szemöldökét kétkedve. Na tessék, még féltékeny is.
- Igen. Tudod: két személy, aki leül néha beszélgetni, megosztják egymással a titkaikat, fájdalmaikat, örömeiket. Mint te és Bonnie. Ez van Stefan és velem is. Csak mi nemünkben különbözünk – vontam vállat.
- Értem… és tudom, mi a barátság fogalma… - húzta fel az orrát.
- Akkor ne féltékenykedj.
- Nincs is jogom hozzá – jegyezte meg sértetten a cipőorrát bámulva.
- Jaja, tudom, most szakított veled az a fafej. Lényegtelen. A szerelmi életedre kitérünk később. Most maradjunk az eredeti témánál. Kiről tudtok?
- Stefan…- felelte Bonnie láthatóan rettegve.
- És Damon – fejezte be helyette Elena.
- Róluk én is, nyilván. Már beszéltem Stefannal ma.
- Damonnal kéne – mutatott rá a nyilvánvalóra a lány.
- Nyilván – húztam a számat.
- Te… te félsz tőle? – ráncolta a szemöldökét értetlenkedve Elena, mire Bonnie rémülten meredt rám. Erre dühösen kihúztam magam.
- Álljon meg a díszlépés. Erről szó sincs, de ha lenne sem tartozna rátok. Maradjatok a saját félelmeiteknél, törődjetek azzal, én majd intézem a sajátjaimat – hadonásztam dühödten, majd sóhajtottam. – Lényegtelen. Mi… ez bonyolult – mosolyogtam fel rá, majd hirtelen Bonnie-hoz fordultam. – Amit tettél, nagy dolog volt. Meg kell köszönnöm a Szövetség nevében is.
- Én nem csináltam semmit… Emily csinálta – vont vállat a megszólított.
- Áh, a jó öreg Emily. Még ennyi év után is… Ismertem őt. Kedves lány volt. De ne aggódj, most már elment.
- Te… ismerted…? – bámult rám megrökönyödve a két lány, s ezen jót nevettem.
- Persze! Tudom, nem látszik rajtam a korom, jól tartom magam, nem igaz? – mosolyogtam büszkén, de az arcukon látszott, hogy további magyarázatot várnak. – Na jó, ez úgy működik, hogy megszületik egy vámpírklán, és akkor kijelölnek mellé egy vadászt. Szerencsétlenségemre én lettem a kiválasztott, mivel ismertem a Salvatore testvéreket, bár nem Mystics Fallsban születtem. Megvan a magam tragédiája az üggyel kapcsolatban, lényeg, hogy nem nyírtam ki őket, aztán meg a rendszer alakult át, ők meg szétszéledtek, és nem is volt lehetőségem kicsinálni őket. Virginia állam őrzője lettem, nem indulhattam saját kontóra portyázni. És most balhé van, mert itt hullik az ember, mint a légy. Most pedig rendbe kell szednem a várost – vigyorogtam, de aztán hirtelen a fejemben dübörögni kezdett a sóvárgás. Összeszorítottam ajkaimat és szemeimet, a távolból Elena hangját hallottam.
- Jól vagy? Minden rendben? – de válasz helyett csak felpattantam.

– Most mennem kell. Legyetek óvatosak. Itt a számom, ezen elértek – nyújtottam át egy kis kártyát, mire Elena tétován elvette. – Jelentkezni fogok. Vigyázzatok magatokra, ha lehet. Most mennem kell, örültem – indultam meg az utcán, majd visszafordultam a két zavart lány felé. – Nem kell rettegni, attól csak nagyobb veszélyben lesztek. Csak… próbáljatok nem egyedül bóklászni. Tömegben nem lehet baj – biccentettem, majd otthagytam őket a padnál.