6. Állj, vagy lő a mamám!

Itt az új fejezet, remélem mindenki épségben kibírta máig. :) Kommenteket várok!!!! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A motor hangja belerondított az éjszaka nyugalmába. Stefan mogorva, zsebre vágott kezes alakja és egy feje tetején álló autó mellett parkoltam le. Stefan kétségbeesetten nézett rám, mint egy elhagyott kiskutya a hidegben, könyörgő tekintetével melegség után vágyakozva. Megöleltem, meglapogattam a hátát, majd eltolva magamtól megérdeklődtem, mi is történt pontosan.
- Miután elmentél, Elena maradt. Megbeszéltük a dolgokat, és végül… - széttárta a kezét, röviden elmosolyodott. – De aztán kimentem a szobából, ő pedig megtalálta Katherine képét. Mire visszaértem, sehol nem volt. Hívtam, nem vette fel. Elindultam hozzájuk, hogy tisztázzuk, és megtaláltam az autót. Senki sehol, a mobilja sincs meg. Némi vér, de szerencsére kisebb karcolásnyi. A környéken senki. Szerinted…?
- Mi? Elrabolták? – néztem kétségbeesett arcára. – Igen, kifejezetten, rögtön ez ugrott be – gúnyolódtam.
- Áááá! – bokszolt bele dühösen az autó ajtajába, mire az még jobban behorpadt.
- Ezzel nem mész semmire. Voltál már a nagynénjénél? Hátha valaki hazavitte. Vagy kórházba.
- A kórházat már hívtam. Semmi. Jennát még nem mertem.
- Miért félsz, tán harap? – röhögtem.
- Tudod, ő a gyám.
- És? Rögtön feleségül akarod kérni? – nevettem tovább, majd intettem neki. – Kérem a számát.
Miután megadta, tárcsáztam, az rögtön kicsengett. Kedves női hang szólt bele.
- Jenna Sommers.
- Heló, itt Jade Frank, Elenát szeretném elérni, de sajnos nem veszi fel. Fontos lenne, ha esetleg tudnál, szólnál neki?
- Nincs itthon, azt hiszem még a városban van. Ha észreveszi, hogy hívtad, biztosan visszahív – mondta a hang a túloldalról, mire én kedvesen megköszöntem a segítséget és megszakítottam a vonalat.
- Nincs otthon, és kórházban sem, mert azt mondta volna. Szóval szerintem elrabolták – veregettem meg Stefan vállát, amitől csak még kétségbeesettebb lett. – Damont hívtad már?
- Persze. Nem vette fel. Biztos valami tinilánnyal hetyeg, vagy egy újabb ördögi tervet forral.
- Naná, minden bizonnyal. Na jó, menj szépen haza. Ha úgy áll, úgyis felhív. Vagy ő, vagy az elrabló, ne láss folyton rémeket. Nekem most mennem kell, találkoztam valakivel, és szeretném jobban megismerni – felvonta a szemöldökét, mire ingatni kezdtem a fejem. – Nem úgy, mindent megtudsz idejében – ezzel intettem neki, és felpattantam a motorra, hogy visszatérjek Alaric Saltzmanhoz.

Persze mire a bárba értem már sehol nem volt, így bosszúsan levágtam magam, kikértem egy utolsó italt, amikor megláttam, hogy egy csapat srác elkezd szedelőzködni, köztük az én újdonsült verekedős barátomat. Összeakadt a tekintetünk, megemeltem felé a poharamat, majd visszafordultam bámulni tovább a pohár fenekét. A szemem sarkából figyeltem, ahogy előre küldi a haverokat, hogy aztán zavartalanul odaléphessen hozzám. Rá sem nézve mutattam a jobb arcomra. Nem érkezett válasz, így feléje fordultam, ujjammal még mindig a jobb arccsontomon kopogtatva. Kérdőn nézett rám, mire elsóhajtottam magam.
- Felkészültem, most ide kérem.
Arcán egy pillanatig döbbenet ült, aztán idegesen felnevetett, rövid, elhaló nevetéssel, majd elkomolyodva nézett rám, ujjaival a pulton dobolt, mint aki ideges valami miatt.
- Én… sajnálom a tegnapit, komolyan nem akartalak megütni – bökte ki végül feszengve. Láthatóan nem gyakran vallotta be a hibáit.
- Semmi gond. Végül is csak azért fájt, mert lány vagyok – jegyeztem meg gúnyosan, visszafordulva a pulthoz. Sóhajtott, és még gyorsabban dobolt az ujjával a fa lapon.
- Oké, ne haragudj, hogy beszóltam, csak dühös voltam.
Hirtelen felé fordultam.
- Miért voltál dühös? – vizslattam érdeklődve. Kissé meghökkenve nézett vissza rám.
- Én… nem tudom, csak… vitatkoztam Gilberttel, meg… amúgy is…
- Szóval igazából csak úgy bedühödtél és leütöttél – bólintottam mosolyogva, mire megadóan felemelte a kezeit.
- Tudod mit? Feladom. Próbáltam kedves lenni, de veled nem lehet úgy tűnik – feltartott kézzel, hátrálva elindult az ajtó felé. Sóhajtva vállat vontam, de azért utána szóltam.
- Jó oké, bocs. Nem haragszom. Komolyan nem. Csak beszélgetni akartam, tudni, hogy minden rendben van-e, oké? – legyintett, aztán megfordult és kisétált a bárból. Ismét vállat vontam. Úgysem volt kedvem tovább jópofizni. Lehúztam az ital végét és elindultam a motelba.

Útközben elnéztem a házakat, alig akadt közöttük ismerős. Azért az utcák, a fák, a város hangulata meghozta a nosztalgiát. Hazaérve végignyúltam az ágyon és a sötétben a plafont bámulva visszaemlékeztem mindarra, amire talán már csak a motel alatti föld emlékezett a városban. Saras kocsiutak, lovak mindenütt, és fűző, már nagyon, nagyon fiatal korban. A kocsi, melyen érkeztünk, a panzió előtt állt meg, azóta persze már más, jobb, szebb, de akkor maga volt a mennyország, csodálatos volt végre kiszállni a rázós, kényelmetlen út után, a saját lábamon megállni, imbolygás és rosszullét nélkül. Anyám mosolyogva a kezét nyújtotta, én pedig örömteli pillantással kapaszkodtam belé, így együtt indultunk elfoglalni szállásunkat, mikor patacsattogás hallatszott, mellettem egy deres ló állt meg, sárba tapicskoló patája felverte ruhámra a sarat, ami akkoriban elég kellemetlen dolognak számított. Rámeredtem a lóra és figyelmetlen lovasára, és egy nálam valamivel idősebb fiút pillantottam meg, aki komisz vigyorral nézett le ránk. Pár pillanat múlva újabb ló érkezett. A rajta ülő fiú korombélinek tűnt, ruganyosan lepattant lováról, s hozzánk sietett. Mélyen meghajolt, majd őszinte bocsánatunkat kérte tiszteletlen bátyja figyelmetlenségéért. Pontosan így fogalmazott. „Bocsássák meg tiszteletlen bátyám figyelmetlenségét, kérem nézzék el neki faragatlanságát. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, nevem Stefan Salvatore.” Igazán kedves fiúnak látszott, anyám rögvest megszerette tisztelettudó viselkedése miatt. Damont ezzel ellentétben természetesen mindig összehúzott szemekkel, szemeiben óvatos gyanakvással figyelte. Legkevésbé sem volt boldog, mikor jó pár eltelt év után rájött, hogy mi van Damon és én közöttem. Persze azért sem repesett az örömtől, ahogy én akkoriban viselkedtem, öltöztem, vagy egyáltalán bármit csináltam. Stefant szánta volna nekem, ha választania kell, az udvarias, kötelességtudó, mindig kedves fiút, akinek a mosolya tiszta volt, tekintete komoly és felelősségteljes, szereti és óvja családját, annak érdekeit, dolgozik is azért, hogy vagyona legyen.

Vele szemben pedig itt volt Damon, akinek jeges kék tekintete mindig hordott némi gúnyt magában, megvetést, érdektelenséget, öncélúságot, s közben valami csalóka reményt is a változásra. Konok volt, hedonista, szófogadatlan és hihetetlenül… szabad. Szabadsága elbódított, szája sarkán csücsülő folytonos gúny-mosoly elcsábított, mindene a vágyamat szította, ő maga pedig a remény gyengécske illúzióját, hogy mi ketten, együtt… Persze folyton utaztam, de visszavágytam Mystic Fallsba, hogy minél többet lássam, és mindig ott volt, ki nem mondott várakozással állt a kapuban, ha a kocsim megérkezett, csalfán fogta meg a kezem, pedig akkor még őszintén kitartott egy mellett, s ez az egy én voltam. Néma fogadalmunk volt egymás közt a némaságról, felesleges kérdések elhallgatásáról, hisz úgyis feleslegesek voltak, minek foglalkoznánk hát vele, helyette foglalkoztunk magunkkal, azzal, hogy mit is akarunk a világtól, mire vágyunk egymástól, s mit érzünk, mikor a másik óvatlanságnak álcázva a mozdulatot nyílt színen csupasz bőrünkhöz ér, vagy mikor zárt ajtók mögött avatjuk be egymást rejtett önmagunkban. Csak egymás kiélvezésével voltunk elfoglalva, a világ akár lángokra is kaphatott volna felőlünk, nem is vettük volna észre. S amikor lángokra kapott, már hiába menekültünk volna, nem volt hova.

A telefonom csörgésére ébredtem. Ruhástúl aludtam, pont úgy, ahogy ledőltem az ágyra éjjel. A nap magasan járt, már dél is lehetett akár. Stefan hívott. Rányomtam a zöld gombra, s a szemeimet dörzsölve belekrákogtam.
- Na?
- Semmi – hallottam meg ideges hangját. – A kórház már kívülről tudhatja a számom. Reggel beugrottam Jennához, hátha, de csak annyit mondott, hogy már az iskolában kell lennie, bár nem látta. Voltam az iskolában és nincs ott.
- Damon? – ásítottam bele a kagylóba a nevet.
- Szintúgy semmi. Nem veszi fel, szerintem nincs a városban.
- Akkor együtt vannak. Nyugi, nem lesz baj – motyogtam, majd felültem. – Átmegyek hozzád, kitaláljuk mi a frászkarikát akarhat Damon, oké? Na szia.

Miután letettem gyors zuhanyozás és viseletcsere után elindultam Stefanék háza felé. A város csendes volt, mindenki a munkahelyén töltötte az idejét éppen, diákok az iskolában, alkalmazottak az irodában, nyugalom szigete, pár gyilkossággal megspékelve, de fő a változatosság, nem? Kopogás nélkül sétáltam be az ajtón, Stefan a lépcsőn jött le épp az ingét gombolva. Az idegességtől kiütközött rajta az éhség, arcán erek, szeme vörös, tekintete komorabb a legkomorabb Stefan-pillantásnál is.
Megszántam egy gyors öleléssel, majd egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy kávét szerezhessek magamnak. Stefan árnyék-üzemmódban követett, amit igazán jól csinált, tekintve hogy önmagának is inkább csak árnyéka volt a mai napon. Muszáj volt felvidítanom.
- Na, ne lógasd már az orrod. Nyugi, Elena még biztos él – hadonásztam egy kenőkéssel, mivel feltett szándékom volt, hogy dzsemes kenyeret fogok reggelizni.
- És ezt honnan tudod ilyen biztosan? – fintorgott a szépsrác, karbafont kezekkel támasztva meg a konyhapultot.
- Háááát, ha Damon kinyírta volna valami beteges bosszú miatt, akkor már elhozta volna nekünk a fejét, hogy felvágjon – vontam vállat vidáman kenegetve a kenyeremet. – Ha átváltoztatta, akkor most nem hozhatja, mert Elenának nincs napernyője – böktem a Stefan ujján ékeskedő családi ketyere felé. Rálestem a fiú arcára, de csak nem lett derűsebb. – Hogy téged milyen nehéz felvidítani! – méltatlankodtam nagyot harapva a dzsemes kenyerembe.
- Nem vagy vicces Jade – meredt rám szigorúan.
- Dehogynem! – sikkantottam nevetve. – Giuseppe nem tanított meg rá, hogy a lányokat nem illik megsérteni? – morcoskodtam, majd elnevettem magam. – Komolyan, egyszer, ha csak egyszer képes lennél nem aggódni, nagyon szórakoztató társaság lennél, tudod, ugye? – ugráltam körbe a konyhát reggelivel a kezemben. Ám a vámpírsrác csak sóhajtott és továbbra is atyai szigorral vizslatott. Az orra előtt lecsaptam a tányéromat a pultra. – Na elég, én ezt nem nézem tovább – ezzel megragadtam a kezét és felvonszoltam a szobájába.
- Mit akarsz csinálni? – méregetett gyanakodva, mire lelöktem az ágyra, majd az egyik polchoz sétáltam.
- Mivel ilyen búval baszott vagy, így hangulatodnak megfelelő dolgot cselekszünk. Áh, megvan! – kaptam ki egy vaskos könyvet a sorból, majd az ágy mellett álló kényelmes fotelhoz sétáltam és levágtam magam bele. – Gondolkodtam, melyik legyen, de úgy érzem Tolsztoj nagyobb kínzás lenne most, mint Dosztojevszkij. Úgyhogy most szépen elkezdem felolvasni neked a Háború és békét – jelentettem ki és felcsaptam a könyvet. Stefan úgy bámult rám, mint aki teljesen megbolondult, mire én hangosan olvasni kezdtem.
- „Eh bien, mon prince. Gênes et Lucques ne sont plus que des apanages…”
- Oké, oké – emelte fel megadóan a kezeit. – Ígérem, próbálok nem katasztrófát látni.
- Most miért? Ennyire szörnyű a franciám? – meredtem rá megjátszott aggodalommal, még az ajkamat is megremegtettem, mire röviden fel is nevetett.
- A franciád kitűnő, de a Háború és békét már kissé unom – biccentett a könyv felé. Becsuktam és forgatni kezdtem a kezeim közt.
- Nem is értem, miről beszélsz, még csak ezerszer olvastuk el – vontam vállat, majd lecsaptam az első kötetet a kisasztalra. – Nos, akkor beszéljünk arról, mit is akar drágalátos bátyókád.
- Katherine-t.
- Nyilván. Mi mást? Ki ne akarná Katherine-t 145 év múltán is?! – emeltem az égre a tekintetem. – Amúgy szerintem Elena eltűnésének semmi köze Katherine-hez. Mit tudna kezdeni vele Damon? Csak a hasonlósága van, az meg semmire nem elég. Már persze, megerőszakolhatja…- Stefan mordult egyet. – Persze ha nem tetszik az ötlet, akkor elvetjük – mosolyogva elfogadta ez utóbbi felvetésem, amit egy vállrántással nyugtáztam. – Talán olyan személyt kellene bevonnunk, akivel Damonnak érdeke beszélni.
- És te nevezetesen tudsz ilyet – ráncolta a homlokát az ifjabb Salvatore.
- Nevezetesen te is tudnál, ha nem az ostoba és teljes mértékig hasztalan aggódás járna a fejedben – mosolyogtam kedvesen. – A seriff. Damon el akarja hitetni vele, hogy tud segíteni, hogy ő a jó fiú, muszáj tehát vele kommunikálnia.
- Igazad lehet. Menjünk – pattant fel az ágyról s elindult a szekrény felé.
- Jobb, ha csak én megyek. Jobb, ha nem tudja, hogy tudsz az egész vérszipolyos hóbelevancról.
- Elkísérlek. Majd elrejtőzöm – felelte szigorúan.
- Na persze, most, hogy Elenát elveszítetted, rajtam éled ki a féltő gondoskodási komplexusodat – forgattam a szemem. – Oké, tőlem gyere, de ne lihegj a nyakamban. Tudod, hogy egyedül dolgozom.
Bólintott, így elindultunk begyűjteni a seriffet.

Végül egy forgalmasabb utcából nyíló kicsi utcácskába beszéltük meg a találkozót. Már várt rám, miután leparkoltam, kedélyesen üdvözölt, majd elmagyarázta, hogy az őrsön nem szerencsés ilyesmikről beszélni. Feltételeztem, hogy az egész helyi rendőrség tisztában a vámpírtámadásokkal, hiszen ők szolgáltatják a rendet, muszáj mindenről tudniuk. Úgy döntöttem, nem avatom be a seriffet hazugsága logikátlanságába, inkább a tárgyra tértem. Felvázoltam, hogy szükségem lenne Damon Salvatore segítségére azonnal, ám annak ellenére, amit minap látott, mi nem vagyunk különösképp beszélő viszonyban és jól jönne egy tekintélyes közvetítő, azaz a seriff. Önbizalmát legyezgetve próbáltam rávenni a segítségnyújtásra, persze beleegyezett. Körülnézett a kis utcán, elővette a mobilját, én meg, mint aki jól végezte dolgát a falnak dőlve vártam az eredményt. Tekintetemet elfordítva a seriffről végigkémleltem az utcán, és amikor visszafordultam hozzá már fegyver volt a kezében, a fegyver csöve pedig pontosan rám irányult.
- Mégis… mi a francot csinál? – nyomtam el magam a faltól előre tartott kezekkel.
- Maga szerint mit? Idejön a városomba és parancsolgatni kezd? El tudjuk intézni felvágós vadászok nélkül is a dolgot! Előbb kellett volna jönnie, ha irányítgatni akart!
- Jöttem volna, ha szóltak volna – feleltem nyugodtan, persze a lehető legrosszabb választ, amit adhattam ebben a szituációban.
- Miért kellett volna szólnunk? Eddig sem oldotta meg a problémát. Most sem fogja.
- Lehet. És most mit akar csinálni? Agyonlő? A seriff agyonlövi a vadászt? Komolyan meggondolta? – mosolyogtam rá úgy, mint a gyerekekre szokás, mikor megpróbáljuk meggyőzni őket olyan nyilvánvaló dolgokról, minthogy a kutyakaki, a giliszta vagy a homok nem ehető vagy legalábbis nem finom dolgok.
- Senkinek nem fog feltűnni. Senkinek nem fog hiányozni – mosolygott rám ijesztő magabiztossággal és kissé eszelős fénnyel szemében.
- Biztos ez? – mosolyogtam vissza, mikor a bárban Bonnie-val látott lány megjelent az utca sarkán.
- Anya? – a seriff persze reflexből a hang felé fordult, én pedig kihasználva az alkalmat a seriff elé léptem, s elkaptam a fegyvert tartó kezét. Visszakapva az arcát felém keményen küzdeni kezdett, amit megelégelve nyers erővel megcsavartam a karját.
Ekkor lövés dördült, hisz miért is ne, ugyebár a töltött pisztolyok mindig elsülnek.