3. Halál oka: Újoncharapás

Testemet egyre inkább elöntötte az undok bűz, úgy éreztem ragad bennem minden, igyekeztem minél messzebb kerülni a padtól és a lányoktól, hogy végre megérezhessem a halott vér szagát is. A motel felé igyekeztem, mikor Stefan mellém lépett a semmiből. Ingerülten felmordultam.
- Nem tudnál valami zajt csapni? Tudod, léptek, gallyreccsenés, bármi, amit egy halandó tesz? – tettem szemrehányást, de ő csak mosolygott.
- Ugyan Jade, hiszen tudtad, hogy jövök.
- Nem, ez nem a te szagod. Te tisztább vagy, mert a halott állatok vére… megszokottabb a világban – nyöszörögtem elhalva. Nagyon rég, túl rég nem voltam vadászni, így minden hirtelen lett éles, ezt megszokni pedig nem egyszerű feladat.
- Ezt akartam elmondani neked. Ma, miután elmentél a seriff beállított. Damont kereste. Kihallgattam, mit beszélnek és úgy tűnik új vámpír van a városban – mondta keserűen.
- Hah, miért nem lepődök meg? Mystic Falls mindig is egy kedvenc kis gyűjtőhelyetek volt. Damon műve?
- Nem hinném – kérdőn néztem rá, mire vállat vont. – Mostanában jó fiút játszik. Meghúzza magát, hogy ne legyen balhé.
- Pedig a belépője, ahogy mesélted, elég hatásosra sikeredett – húztam el a számat. Lassan sikerült betörnöm a sóvárgásom, így már nem dübörgött végig a testemen, sikerült a beszélgetésre koncentrálnom.
- Ő már csak ilyen, hisz tudod.
- Persze. Tudja, hogy itt vagyok?
- Nem mondtam el neki, megkértél rá. Hogy magától mennyit tud, azt nem osztja meg velem.
- Nyilván. Mindenesetre tarts előtte titokban. Nincs kedvem bratyizni vele még egy darabig. Csak megnehezítene mindent – néztem a mellettem sétáló srácra, mire bólintott. – Azt mondtad a seriff kereste meg?
- Igen. De nem említett téged, csak annyit mondott, hogy szüksége van további segítségre, mert új problémák merültek fel – mondta jelentőségteljesen a szemembe nézve.
- Az új vámpír – bólintottam, de Stefan oldalra billentette a fejét. Elakadt a lélegzetem. – Azt akarod mondani… hogy… hogy én vagyok az új problémájuk? – torpantam meg. Stefan szembefordult velem, komor tekintetéből kiolvastam, hogy pontosan erre gondol. – Na szép. Még a Tanáccsal is meg kell küzdenem. Pedig úgy tűnt Lockwoodot sikerült meggyőznöm.
- Lehetséges, hogy sikerült, de nem ő dönt egyedül. A seriff dolgozhat saját kontóra is.
- Még mit nem. Na jó. Elindulok, fel kell keresnem az új jövevényt. Van ötleted, ki lehet?
- Nem, de amint megtudok valamit, szólok – biccentett.
- Köszönöm. Szép estét! – veregettem vállon a vámpírifjút, mire el is tűnt a szemeim elől. Én pedig elindulhattam a szag után, hátha sikerül épkézláb vérszopót találni az éjszakában.

Kutakodásaim végül egy elhagyott raktárépülethez vezettek – hova máshova. A döglött vér szaga mindent betöltött, de ismerős illat elegyedett bele, nem csupán egyszerű vérszag volt. Óvatosan közelebb merészkedtem, átfuttattam kezemet a verbénát rejtő nyakláncomon, majd fegyvereimen. Végül a csuklómra és az ütőeremre kentem egy-egy cseppet a szantálfa olajából, hogy ezzel rejtsem el saját vérem szagát a ragadozó elől, majd felóvakodtam a lépcsőn és belöktem a nehéz fémajtót.
Rögtön megcsapott valami másfajta bűz, nem az élő rothadás, hanem a valós, végleges rohadás szaga, facsarta az orromat, de nem nagyon volt időm végiggondolni, mit is jelent ez, mert megéreztem a levegő mozgását, így még időben odébb vetettem magam. Egy férfi vágódott ki a semmiből a semmibe, pont oda, ahol az előbb még álltam. Gondosan belelőttem egy adag verbéna-szérumot, így máris összecsuklott pont az orrom előtt. Odaléptem hozzá, ő meg szenvedő arccal bámult fel rám, megilletődve, mint aki még nem érzett ehhez foghatót. Valószínűleg így is volt. Alig bírt mozdulni, pedig a verbéna nem bénítja meg őket, csak pár esetben.

Letérdeltem mellé, egyik kezemet homlokára tettem és a padlónak nyomtam a fejét, hogy mozdulni se tudjon, másik kezemmel pedig magabiztosan szétfeszítettem a száját. Metszőfogai simán kiugrottak, arca megeresedett az első pillanatban. Felhúztam az ajkait, hogy lássam az ínyét és biztos lehessek abban, amit a jelekből már sejtettem. Persze igazam lett. Újonc volt, alig két hetes.
- Hogy hívnak? - válasz helyett sziszegett és a száját tátogatta. – Ez nem jó módszer haver, nálam ezzel nem mész semmire. A neved.
- Nem nézel tévét ribanc? – nyögte. Minden bizonnyal fenyegető kívánt lenni, ám csak még szánalmasabb lett.
- Ami azt illeti, nem. A nevedet. Most. – röhögött. Vagy köhögött, ki tudja? – Nem leszel ilyen vidám, ha átdöföm a szívedet. Nem ismerlek, úgyhogy megtehetem.
- Mi közöd…
- Na jó, elég – előkaptam egy karót, s könnyed mozdulattal a magasba lendítettem. Ez a kis mutatvány mindig hatásos.
- Logan! Logan Fell – nyöszörögte rémülten.
- Éljen, haladunk. Ki változtatott át?
- Nem tudom. – megemeltem a karót, melynek vége éppen a szíve közepe felett lengedezett. – Tényleg nem tudom! Egyszer csak felébredtem… így… és… éhes voltam. Nagyon éhes…
- Persze. Mindig nagyon éhesek vagytok. Gondolom… meg is vacsoráztál, annak rendje-módja szerint, igaz? – mosolyogtam negédesen, ám fenyegetően.
- Meg… muszáj… muszáj volt.
- Blabla, persze, tudom, mindig muszáj. Ti ártatlan áldozatok vagytok valójában, hm? – sóhajtottam. – Na jó. Most körülnézek. Te pedig nyugton maradsz, értve? – dobtam meg egy „ha-megmozdul-meghalsz” mosollyal, majd elindultam körbenézni a vackokkal telizsúfolt helyiségben. A szagokból kiéreztem a hús rohadásának szagát, egy rácsos tároló felé tartva pedig egyre orrfacsaróbb lett a már az ajtóban jól érzett hullaszag. Odaérve megláttam a temérdek holttestet, melyek egymásra dobálva feküdtek a tárolóban. Nagyon, nagyon halottak voltak, jellemzően megcsócsált nyakkal mindahány. Halál oka: újoncharapás. Mindennél rosszabb halálnem. A tároló aláírás volt Logan Fell halálos ítéletén. Persze előtte még ki kell szednem az agyhalott kis fejéből az utolsó emlékeit, hogy megtudhassam, kit is kell elkapnom mindezért.

Lassan továbbsétáltam, mire orromba vagy inkább pórusaimba furakodott egy furcsán ismerős illat. Halott vér, de ismerős színezettel. A raktár közepefelé nagyobb szabad tér volt, az illat felerősödött. A földön foltok mindenütt. Lehajoltam, az ujjam begyét a foltba nyomtam, majd megszagoltam. Vér. Vámpírvér, nem is akárkié. Salvatore-vér.
Felpattantam és visszatértem a még mindig fetrengő újonchoz.
- Ki volt itt? – nyomtam le ismét a homlokát. Olyan ez, mint mikor macskát vagy kígyót fogsz: ha jó ponton ragadod meg a fejét, nem lesz képes bántani. És azok is pont ugyanígy vergődnek a kezed alatt, mint ez a szerencsétlen.
- Ki lett volna? – köhécselte, bár már nyilvánvalóan nem volt olyan szörnyen rosszul.
- Ne játszadozz velem, még mindig lazán kinyírhatlak. Volt itt egy másik vámpír is. Ki volt az?
- Honnan tudod, hogy nem az én vérem? – fölényeskedett. Ebben a helyzetben ez valahogy viccesnek tűnt. Felkacagtam.
- Veled ellentétben én már régóta űzöm az ipart. Halljam – emeltem meg a karót –, kinek a vére borítja a padlót?
- Salvatore…
- Igen?
- Damon Salvatore.
- Hm. Csak nem megölted? – vigyorogtam rá vidáman, mivel igencsak szórakoztatott a dolog. – Áá, azt biztos nem, hiszen nincs sok épkézláb ötleted, ha a hullákat itt dugdosod. No sebaj. Most nem lesz több kérdésem. De! Vissza fogok jönni, te pedig itt fogsz várni rám. Van még dolgom veled. A szérum még egy darabig úgyis leköt… meg ne merj moccani, oké? – mosolyogtam a szeme közé, bízva abban, hogy elég hülye ahhoz, hogy lelépjen, amint járni tud. Majd felpattantam, kívülről leláncoltam az ajtót és leültem a szemközti padra.

A szabályzat egyértelműen kimondja, hogy ilyen esetekben indokolt a halálbüntetés, ami nyilvánvaló. Ám mivel a helyzet kínosan érzékeny, muszáj voltam nyomozni egy keveset. Vámpírtól információt ellenőrizetlenül nem fogadunk el. Még újonctól sem, bár azok elég hülyék ahhoz, hogy igazat mondjanak. Így csak várnom kell, míg lassan kiürül belőle a méreg, mert tuti fix, hogy elindul valamerre az éjszakába. Remélhetőleg a nemzője felé veszi az irányt, így előbb jutatt el hozzá, mint gondolná.
Az új évezred csodája a kompakt mobiltelefon, amin még internetezni is könnyedén lehet. A neten pedig gyorsan rátaláltam Logan Fellre. Úgy tűnt, életében is akkora takonypóc volt, mint holtan. Csúszómászó selyemköcsög, a legrosszabb fajtából. Igazán nem kár érte, bár a bulvár minden bizonnyal vissza fog esni nélküle. Gyors kutakodás után valószínűvé vált, hogy Logan életében a Tanács tagjának nevezhette magát. Aztán persze jött a sötét oldal azokkal a finom vérsütikkel. Ám eltűnéséről semmit nem találtam, ami meglehetősen furcsa.

Az órámra pillantottam, s meg kellett állapítanom, a verbéna már minden bizonnyal eltűnt az újonc szervezetéből, tehát lassan képes lesz talpra állni, ami számomra nagyon jó hír. Felálltam és kényelmesen elsétáltam a fák közé. Kiszemeltem éppen kilépett az ajtón. Nem kapott szagot, a szantál még mindig elnyomta a vérem szagát. Még elég gyenge volt, így autóba ült a vámpírfutás helyett, motorral könnyedén követni tudtam. De végül kissé megbántam, amiért nem öltem meg a raktárban.

Egyenesen besétált a helyi középiskola épületébe, ahol is láthatóan érdekfeszítő ramazuri folyt. Emberek jártak-keltek a folyosókon, a termek tömve voltak diákokkal és szülőkkel. Végül én is észrevettem az óriási transzparenst, mely a jövőnk alapos megtervezésére bíztatott. Magamban jót kacagtam a gondolaton, miszerint akár be is állhatnék reklámfüzeteket lapozgatni, de elvetettem az ötletet. Jártam már elég iskolába, nem kellett még egy hobbi. Mielőtt még a tömegbe vetettem volna magam karóstúl-fegyverestűl, észrevétlenül igénybe vettem a női mosdót. Villámgyorsan eltüntettem mindent egy stílusos fekete hátizsákban, majd a bőrdzsekimet a vállamra dobva lazán kisétáltam a fiatalság közé. Teremről teremre járva végül megpillantottam Elenát, s ahol Elena van, ott Stefannak is kell lennie, így körbenéztem kicsit az asztaloknál. A művészeti iskola standjánál elidőztem egyes rajzok felett, mikor odalépett mellém egy nálam majd’ egy fejjel magasabb, meglehetősen jóképű srác édes mosollyal az arcán. Tipikusan nem az a fazon, aki bukna rám és természetesen tipikusan az a fazon, akiért meghalni is képes lennék. Mézes mosollyal néztem vissza rá, s már majdnem meg is ragadt a légypapíron, amikor a szemem sarkában feltűnt az ifjabb Salvatore testvér. Még egy utolsó pillantással nyugtáztam a kíváncsi tekintetet velem szemben, majd jobbra el, s le is csaptam a távolról Elenát fixírozó srácra.
- Szerintem is jó csaj. Kár a hasonlóságért – súgtam a fülébe hátulról, mire megrezzent. Muszáj volt felnevetnem. – A nagy Stefan Salvatore nem veszi észre, hogy egy lány a háta mögé settenkedik? Mi van veled, csak nem öregszel? – nevettem jóízűen, mire mosolyogva felém fordult.
- Szantál? Ügyes trükk, nem mondom.
- A szantáltól nem lépek csendesebben – vigyorogtam fölényesen. – Azt hiszem, a szerelem elvette az eszedet. Figyelj oda jobban.
- Igenis, értettem, főnökasszony! – nevetett gúnyolódva, én meg jó erősen a vállába bokszoltam. Erre nevetve feljajgatott, mire drágalátos szerelme érdeklődve felénk fordult. Arcára furcsa kifejezés ült, miközben megindult felénk, ám mielőtt odaért volna hozzánk, egy magasabb, huszas évei közepén járó nő ugrott melléje. Barátságosnak tűnt, egyre csak közelítettek, közben pedig eszembe jutott, miért is kerestem Stefant, így a füléhez hajolva suttogni kezdtem:
- Megtaláltam az újat. Egy bizonyos…
- Logan! – hangzott a meglepett, s kissé dühös felkiáltás az Elena mellett álló nő szájából.