5. Félpucér félreértések

Íme, ahogy ígértem, itt az új fejezet!! Várom a kommenteket! ;) Jó olvasás!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

- Damon. Micsoda kellemes meglepetés – krehácsoltam a föld felett lebegve. Tüdőmből kiszorult a levegő és nem is nagyon sikerült újabb adagot nyelnem, így érezhetően egyre bódultabbá váltam. A torkom már nem lüktetett, ám ez csupán Damon kicsit sem kedves szorítása miatt lehetett. Már folytak a könnyeim, éreztem, ahogy az arcom egyre csak vörösödik és vörösödik. Minden bizonnyal nem voltam valami szép látvány.

- Ugyan, ne hízelegj. Valahogy nem stílusod – suttogta még mindig pár milliméternyire az ajkaimtól. A pillanat izgató és romantikus – lett volna, ha nem a kezével a torkomon emel fullasztó magasságokba. Így viszont, mintha az egész elvesztette volna a varázsát. - A settenkedés viszont igen. Gyakorlod is, ahogy látom. Miért nem ugrottál be üdvözölni? Ja várj! Beugrottál, csak valahogy én kimaradtam a szórásból. Ez igazán szíven ütött, ugye tudod? De most pótolhatjuk a mulasztást! – susogott negédes mosollyal ajkán, miközben én lazán az ájulás peremére keveredtem.
- Akkor heló – nyögtem egy utolsó lehelettel, majd egy percre minden elsötétült, de aztán testem földreérésének kemény puffanása magamhoz térített. Levegő után kapkodtam, mire egy gúnyos hang tanácsot kezdett osztogatni.
- Ha kapkodod, tényleg el fogsz ájulni – sétálgatott elégedetten –, és ezt az én társaságomban minden bizonnyal nem nagyon szeretnéd – rövid hallgatás után vidoran hozzátette. – Bár azért ez elég jó fényt vet rám… az első pár újra együtt töltött perc után elájultál… Nem hiába, a sármom örök…
- Pusztulj meg! – köhögtem még mindig karikákat látva.
- Ó, el is felejtettem, milyen éles kis nyelved van. Már majdnem hiányzott, de nem, valójában nem igazán – állt meg az orrom előtt mindkét cipőorra. Lehajolt, lágyan végigsimítva a hajam, majd felemelve az állam, hogy a szemébenézzek. – Nos, azt hiszem beszélgetnünk kellene.

Egy pillanatig nem pislantottam.
- A nagy Damon Salvatore beszélgetni szeretne? – súgtam gúnyosan, mire elengedte az állam, így majdnem a betonon klattyant, de szerencsére tartottam magam. Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam és a falnak dőlve figyeltem, ahogy Damon dühösen, tépelődve, nem létező kavicsokba bele-belerúgva előttem sétálgat. – Fiatalkorunk óta nem láttalak ilyennek – csúszott ki a számon egy meggondolatlan mondat. Szoborrá merevedett, majd a következő pillanatban már előttem guggolt. Pislogtam. Az egyetlen vámpír, akinek a trükkjei valóságosak számomra.
- Ne gyere ezzel az érzelgős szöveggel. Már nem az a fiúcska vagyok az álmaidból. Valójában sosem voltam – eresztett meg egy becsmérlő mosolyt, közben az arcomat simogatta az ujjával. Fellobogott bennem a vágy, mintha valami ősi tüzet gyújtottak volna bennem. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne teperjem le azonnal.
- Tényleg nem – feleltem dacosan, és egy hosszú, nagyon hosszú percig egymás szemébe meredtünk. Közel volt, nagyon közel, szeme lassan bevörösödött, arcán megjelentek az erek. Előkúsztak éles, hegyes szemfogai, és ott volt előttem, dacosan, gyönyörűen az a férfi, akit először és talán a legjobban szerettem hosszú életem során, taszító, vörös rajzolattal az arcán, gyilkolásra kész agyarakkal, dühvel és szenvedéllyel, vággyal és fájdalommal, minden olyan érzéssel, mely elég az egész világ elpusztításához. Ujjai az arcomra dermedve, egy pisszenés nélkül, egy sóhajtás nélkül, mint két tökéletesen megkomponált, bizarr bronzember, néztük a másikat és nem tudom, mit éreztünk. Sosem tudtam kivenni Damon jeges kék tekintetéből, mire is gondol, mi fáj neki, s minek örül, ő persze nem is segített ebben, persze a viselkedéséből sok minden kiderült. Én viszont mindent elárultam egy szemrebbenés alatt, így volt ez időtlen idők óta. Most sem tudtam, mit érez, mit akar, közben nyilvánvaló volt, hogy tisztában van minden vágyammal. Tökéletes pillanat volt, mindkettőnk gyengesége a felszínen, s a döntés előttünk: akarjuk-e vagy meghagyjuk ezt másnak? Évtizedes űr, melynek betelítésére lehetőségünk volt, hiány, melyet most pótolhatunk, megérdemelt jutalom, melyet most átvehetünk.
- Hát itt vagytok – hallatszott Stefan hangja, ezzel a lehetőség huss, elrepült, a pillanat pedig csilingelve ezer apró szilánkká pattant szét.


- Itt – felelte Damon, miközben felpattant s pár méterrel arrébb próbálta visszanyerni valamivel emberibb alakját, én meg nemes egyszerűsséggel a falba vertem a fejem. Stefan odaóvakodott hozzám, leguggolt mellém, lágyan megérintette a vállam.
- Minden rendben?
Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek, amitől lüktetni kezdett a nyakam, emlékeztetve a sérülésemre.
- Persze. Minden csodás – fintorogtam rá, mire sajnálkozó arckifejezéssel biccentett, mint egy bocsánatot kérve. Hát kapja be.
- Logan? – köszörülte meg a torkát Damon, majd mikor megfordult ismét azt az arrogáns, jóképű seggfejet láttam magam előtt, akit az elmúlt majd’ másfél évszázad alatt mindig.
- Vége – közölte Stefan. Damon egész vidáman összecsapta tenyerét, közben megindult felénk.
- Szuper! Akkor végeztünk is mára, ideje lehajtani a jól megérdemelt italomat! Jó éjszakát! – dobott meg minket egy jellemző mosoly-fintorral, majd eltűnt a semmiben. A fejemet még egyszer a falhoz csaptam, majd sóhajtva az égre bámultam.

Stefan leült mellém, kezeit felhúzott térdein nyugtatta, én meg kinyújtoztattam előbb az egyik, majd a másik lábamat. Falnak vetett háttal bámultuk a fák fölött megcsillanó csillagokat és hallgattunk. Stefan ebben nagyon jó, sőt, mindkét Salvatore testvér nagyon jó benne, főleg, mikor beszélni kellene. De most nem kellett, mert csak még jobban fájt volna a szembesítés a történtekkel.
Azzal, hogy Damon már nem az, akinek született, vagy még inkább az és ez fájdalmas, nehezen kezelhető tény. Azzal, hogy hozzá voltam kötve, s hozzá is vagyok halálomig, de mégis külön utakon járunk. Hogy vágyom rá, de nem lehet az enyém, hogy másra vágyik, én pedig arra, hogy mindezt elpusztítsam, hogy végül magam is belehaljak. Stefan mindezt tudta, mindennel tisztában volt, megértette min megyek keresztül, hisz a maga módján, de ő is épp ezt éli át…

Következő képem egy ágy, sok párna, merően ismerős plafon és furcsa, öreg házakban megszokott porszag, régi könyvek, bútorok, szőnyegek illata, a szú percegése és az ablakon betűző nap furcsa rajzolata a szobában. A régi panzió semmit nem változott, ugyanazt a meleg hangulatot árasztotta, mint jópár évtizede. Megfordultam, így láttam meg Stefant, ahogy egy régi, ám kényelmes bőrfotelben ülve elmerül a könyvében. Bőrén vidáman táncolt a nap fénye, mellkasa egyenletesen emelkedett, majd süllyedt, haja borzasan meredt az égnek, homlokán megjelentek a már jól ismert gondterhelt ráncok, tekintete komoran vizslatta a papírra nyomott szöveget, ajkait összeszorította, s még csak véletlenül sem mosolygott volna. Odapisszegtem neki, mire azért szétterült a mosoly az arcán.
- Jó reggelt – motyogtam nyújtózkodva, mire röviden felkacagott.
- Reggel? Mindjárt dél van. Látom semmit sem változtál – tette le a könyvet a kis asztalra, majd egy pillanat alatt eltűnt, s egy tálcával tért vissza, rajta péksütemény és a nagy bögre tejeskávé. Feltornáztam magam ülő helyzetbe, ő pedig az ölembe helyezte a tálcát.
- Mivel érdemeltem ki a királynői vendéglátást? – mosolyogtam fülig porcukrosan, vígan nyammogva egy túróstáskán.
- Ez egy panzió, itt van kiszolgálás – nevetett. – Főleg ilyen különösen kedves ismerősöknek, mint te.
Hunyorítva rálestem.
- Túl vidám vagy… - fenyegettem meg az ujjammal.
- Nem lehetek?
- De, csak szokatlan… ritkán láttalak nevetni, már akkor is komorabb voltál – vontam vállat nagyot kortyolva a kávémból. – Mmm, ez még mindig isteni.
- Azért mikor együtt voltunk, ritkábban voltam szomorú – mosolyogta, mire vigyorogva bólintottam, aztán megpillantottam az ajtóban álló Elenát.

- Elena! Nem úgy értette… - pattantam fel, lelökve az ölemből a tálcát, a kezemben tartott bögre jó részét pedig a bőrömre borítva. Ugyanis, mint az ebben a percben kiderült: nem volt rajtam póló. Ami ezt illeti, egy szimpla fekete fehérneműszett volt rajtam: egy melltartó és egy franciabugyi. A hasamon folydogáló kávéra meredtem, Elena viszont megelégelte majdnem pucér ábrázatom látványát és kirohant a szobából. A bögrét az éjjeli szekrényre csapva, kávésan rohantam Stefan és Elena után, le a földszintre. Stefan az ajtóban állva próbálta megakadályozni Elena kijutását, mikor odaértem.
- Elena, nem úgy értettem, mi… - magyarázta Stefan, ám a lány valahogy nem hitt neki.
- Ti? Igen? Hallgatlak! Barátok voltatok csak, mi? – Rámutatott Stefanra, majd rám. – Lexit egy törölközőben ismertem meg. Oké, róla elhittem, hogy nem vagytok együtt, de ő? – bökött felém haragosan. – Nézzetek magatokra! – Stefan erre rám meredt, én meg rá. Valójában egy szál semmiben billegtünk egymás előtt, bár hozzá kell tenni, hogy én nem igazán emlékeztem, hogyan került le rólam a ruha. Sőt. Hogyan kerültem egyáltalán ide?
- Jó, oké, beismerem, ez kissé kínos… - vakartam meg a nyakam a rossz helyen, így felszisszentem, Elena meg persze észrevette a már félig gyógyult harapást.
- Mi az? Téged megharaptak? – meredt rám, majd Stefanra. Stefan segélykérő tekintettel, széttárt karokkal várta a csodát, én meg feladtam.
- Meg. Megmondtam, vadász vagyok, ez meg sérülésekkel jár. Hadd magyarázzuk már meg ezt az egészet nyugodtan! – néztem kérlelőn a féltékeny lányra. – Csupa kávé vagyok, szeretnék egy törölközőt végre! – mosolyogtam rá engesztelőn, mire morcosan ugyan, de bólintott.

Végül a nappaliban ücsörögve a Damon és köztem megesett kis közjátékot kihagyva elmeséltük az esti eseményeket. Stefan közben hozott nekem törölközőt, én meg felitattam magamról a barna löttyöt.
- Aztán ültünk, néztük az eget, majd itt ébredtem – a nyakamra böktem. – Valószínűleg a vérveszteségtől elájultam.
- Igen – bólintott Stefan, átvéve a szót. – Haza hoztam, leápoltam a sebét, és lefektettem aludni. Csupa fű és sár volt a ruhája, és gondoltam mégsem fektetem le ruhástul… mi… - emelte fel a kezét felém.
- Ismerjük egymást – fejeztem be a mondatot bólogatva. A megeresztett mosolyban megvolt az együtt eltöltött évek fájdalma és öröme egyaránt. Hirtelen beugrott valami, homlokráncolva Elenára néztem. – Már megbocsáss, de ha Lexiről elhitted, hogy csak barát, rólam miért nem? Már egyszer elmagyaráztam, hogy csak barátok vagyunk.
Elena vállat vont.
- Stefan idejében tisztázta. Aztán Lexi mesélt a szerelméről és az nem lehetett Stefan – bólintottam, de ő folytatta. –, mert ő halandó.
- Jade tudja – szólt nyomatékos hangon Stefan, mire Elena rám bámult. Megvontam a vállam, éreztem, ahogy a mosolyom szomorú árnyékká válik az ajkaim sarkában.
- Hát… semmi nem örök – álltam fel, hogy öltözni induljak, ám ekkor Damon lépett a szobába, arcán gúnyos mosoly, tekintete lassan végigpásztázta a bőröm, majd a lehető legmegvetőbb hangján így szólt:
- Mégis eljöttél hozzám, hogy fölajánlkozz? – erre egyik kezem csípőre vágtam, a másikkal pedig bemutattam neki. – Mindegy is, most úgysem alkalmas… – közölte, mire megjelent mögötte a seriff, enyhén meglepett ábrázattal és szégyentelenül vizslató tekintettel, de Damon megfordult és a bejárat felé tessékelte. Pár lépés után azonban megtorpant, s hátrafordulva mintegy mellékesen odavetette. – Mozogj többet, mintha felszedtél volna pár kilót! – kacsintott, majd elindult a seriff után.
Jobb válaszom nem lévén, hozzávágtam a törölközőt.

A nap további részében aktív kutatást folytattam, hátha kiderül valami a takonypóc nemzőjéről. Körbetelefonáltam az összes vadászismerőst, kit merre láttak, s lassan összállt a kép. Jól megérdemelt vacsorámért beugrottam a Mystic Grillbe, majd megnyugodva konstatáltam, hogy a kisvárosi élet semmit sem változott. Este a város gyakorlatilag egyetlen bárjában gyűlik össze a népes fiatalság. Láttam Bonnie-t egy szőke hajú lány társaságában, a verekedős szépfiút pár haverjával és a srácot, akit meg akart verni, egy lánnyal. Első körben több ismerőst nem fedeztem fel, így megindultam a pult felé egy jó italért. Felpattantam a székre, intettem a pultosnak, majd körbenéztem még egyszer, s a szemem megakadt egy tőlem pár széknyire ülő, borostás, de sármos pasin, vagyis inkább jókora, érdekes gyűrűjén, mely egészen véletlenül hasonlított a Salvarote testvérek ékszereihez. Lapokra firkált, úgy tűnt dolgozatot javít, épp felhajtotta az utolsó korty italát, s ez pont kapóra jött. Intettem a csaposnak egy ugyanolyanért, de magam elé kértem ki. Aztán a pulton végignyúlva odacsúsztattam neki, bájos mosollyal az arcomon.
- Tudom, hogy nem így szokás, de baj csak nem lehet belőle, ha meghívom egy italra, nem? – pillogtam rá bájoskodva, mire ő kedvesen elmosolyodott.
- Nem, nem valószínű. Nyugodtan tegezz – válaszolta, majd megemelte a poharát. – Alaric. Alaric Saltzman.
- Jade – koccintottam a poharának az enyémet.
- Csak így? Jade? Semmi családnév? – kérdezte hunyorogva, majd jókorát húzott az italából.
- Frank. Jade Frank, vagy ahogy felénk mondták Frank Jade – húztam össze a szemem, ő meg szemöldökráncolva meredt az italára.
- Frank? Az zsidó eredetű – folytatta a témát, de közben az italt vizslatta.
- Igen, ahogy a Saltzman pedig német. De én nem vagyok zsidó, bár kereskedők voltak a szüleim – feleltem, közben éreztem, ahogy a testem megfeszül a várakozástól.
- Én Németországból származom – mondta mintegy mellékesen, majd beleszaglászott az italába. – Ha fordítva viseled a neved a hazádban, akkor te…
- Magyarországról jöttem – mosolyogtam rá, de egyre csak a reakciót vártam.
- Magyarország, áh! Hallottam már róla, állítólag nagyon szép hely. – Mélyet szippantott az italába, majd kétkedő, gyanakvó hangon megkérdezte – Ebben verbéna van?
Egy pillanatig megdermedtem és a szemébe bámultam. Nem tűnt úgy, hogy különösebben rosszul lenne.
- Igen. Az – feleltem, mire felhúzta a szemöldökét.
- És hogyan került bele? – erre felemeltem egy kis üvegcsét, melyet a kabátujjamból halásztam elő. – Ááh, értem. És miért jó neked, ha verbénával itatsz?
- Szerintem pontosan tudod – csúsztam le a székemről, hogy befoglaljam a mellette üresen tátongó helyet. Rám pillantott, majd lehúzta az italt.
- Azt hitted, vámpír vagyok? – a vámpír szót csak megformázta ajkaival, nem ejtette ki.
- Nem hittem. Ellenőriztem, az vagy-e, ennyi – intettem egy újabb adag piáért.
- De feltételezted.
- Bizony – bólintottam.
- Mégis mi alapján? – kérdezte homlokráncolva, mire a gyűrűjére böktem.
- Ez alapján – mire úgy meredt a gyűrűre, mintha most látná először.
- Miért?
- Mert ez egy pontosan olyan gyűrű, ami egy a helyi legendákkal tisztában levő család birtokában állhat. Ám én nem emlékszem, hogy a Saltzman család az alapítók között lett volna – néztem jeletőségteljesen.
- Talán történelemtanár vagy, hogy ilyen jól ismered a város alapítóit? – mosolygott rám gúnyosan.
- Nem igazán. Bár sokat foglalkozom a helybéli történésekkel – mosolyogtam vissza, bár mindkettőnk mosolyában csípős szikrák pattogtak.
- Hát jól emlékszik. A Saltzman család nem tartozik az alapítók közé.
- Akkor honnan a gyűrű?
- A feleségemtől.
- Az ő neve pedig…
- Isobel.

Egy pillanatra megállt bennem a levegő, aztán összeszedtem magam.
- Isobel. Hm. Nem ismerek Isobelt – vihorásztam kényelmetlenül, majd jobb híján másra tereltem a szót. – És hogyhogy felismerted a verbénát? Biológus vagy, vagy mi?
- Nem, én csak… tisztában vagyok a helyi legendákkal – felelte jelentőségteljesen. Megcsörrent a mobilom, a kijelző Stefan számát jelezte.
- Bocs, ezt fel kell vennem – dobtam egy mosolyt újdonsült ismerősöm felé, majd lenyomtam a zöld gombot. Stefan kétségbeesett hangja ütötte meg a fülemet.
- Elena eltűnt!