7. Becsapott szenvedélyek

Íme, új fejezet, amíg van a sűrűjéből, addig gyorsan frissítek. :D

Véleményeket várok, mert nem lesz fent új, amíg nem tudom kell-e vagy sem!!! :P

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Amikor felnéztem az utca végéről felénk közelítő Stefant pillantottam meg, aki észrevétlenül igyekezett odaérni hozzánk. A fejemmel intettem, hogy tűnjön el, nagy a baj, már így is. Közben a szőke lány odarohant hozzánk, a seriff vállába kapaszkodva meredt rám, s közben a sikoltozott.
- Anya! Anya! Jól vagy? Úristen, mi volt ez, anya! – a seriff lassan felemelte a kezét. Bőre vöröslött a vértől, nem egy karcolásnyi vértől, hanem egy jókora sebnyi ragacsos, fémízű vértől. A lány újabbat sikoltott. – Ülj le, nincs semmi gond, nincs semmi gond! Hívom a mentőket! – elkezdett a mobilja után kotorászni, mire a seriff remegő hangon kinyögte.
- De én jól vagyok… - rámeredt véres kezére, majd rám. – Caroline. Semmi bajom. Én jól vagyok.
- De hát vérzel! Nagyon! – mutatott a seriff kezére a lány.
- Ez nem az enyém – jelentette ki lassan felegyenesedve a nő. Dzsekijén hatalmas folt, de golyó ütötte lyuk sehol. Pisztoly a földön és ahogy mindez tisztázódott a tudatom beengedte a történéseket. A fájdalom jeges tűszúrásként nyilalt az oldalamba, hogy aztán átadhassa helyét a perzselő tűznek, mely majd’ felfalta a bőröm, a húsom, mindenem, kivéve a fájdalmamat. A lány rám meredt, én pedig felnyögtem. Nem vettem el kezemet a sebről, mert a kiömlő vér valószínűleg nagyon hiányzott volna. Igyekezvén elkerülni az ilyenkor megszokott emberi reakciókat, mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyugodjak, elkerüljem a pánikot, ha már a sokkot érezhetően nem sikerült. Két újjáélesztő tai-chi légzés közepette nyögtem ki az ostoba parancsot.
- Hívd már a mentőt, ne csak less! – mire a lány megzavarodva tárcsázni kezdett. A seriff elégedetten csípőre tette a kezét, lehajolt hozzám és suttogva így szólt.
- Látja, nem kellett volna rám támadnia. Így most kórház, majd börtön lesz a jussa – arcomba lógó tincseimen keresztül néztem fel rá.
- Csessze meg – köptem az arcába. Térdre roskadtam, kezeimmel rátapadtam a sebemre, de közben egyik kezem a telefonomnál kezdett el matatni. Összegörnyedtem, a seriff meg elégedetten odasétált a lányához, hogy megnyugtassa. Megéreztem az ismerős légáramot és egy gyengébb, de kiszűrhető bűzt, mely most élesebben áradt szét a pórusaimban. Feltápászkodtam, léptem két lépést, majd a következő pillanatban már Stefan karjaiban találtam magam.

A házba érve rögvest a fürdőszobába vitt, majd eltűnt, hogy előkeresse a kötszereket. Nyögve, kínlódva lehámoztam magamról a kabátomat és a pólómat. Mindkettő tocsogott a vértől. A golyó a bal oldalon ment be, és bent is maradt. Érezhetően nem talált el semmi fontosat, de ettől nem lett kellemesebb érzés. Stefan belépve egy pillanatra megtorpant. A szoba levegője megtelt a vérem szagával, s amint ezt megérezte arcán rögvest megjelentek az erek, szeme vörösbe fordult. Egy pillantig azt hittem, megfordul és itthagy egyedül, de végül erőt vett magán és átlépte a küszöböt. Egy régen megszokott, fekete bőrből készült orvosi táskával tért vissza. Már a látványától is felnyögtem.
- Remélem a belsejében nem múlt századbeli kütyük vannak – vetettem hátra a fejem. Stefan kinyitotta a táskát és mélyet sóhajtott. Kiemelt egy láthatóan jól karban tartott evilági csipeszt.
- Zach felkészült, hátha valakinek segítséget kell nyújtania – lassan elindult felém. Felemeltem a szabad kezem, tiltakozva hátrálni kezdtem.
- Na, na, na! Nem gondoltad komolyan, hogy csak így belém csipeszelsz, ugye?!
- Sajnálom, ki kell venni a golyót – tárta szét a karját a srác.
- Van érzéstelenítőd? – néztem rá kérlelve.
- Mert mi olyat naponta használunk – vonta fel a szemöldökét nyilvánvalóan ostoba kérdésemre.
- Ilyen esetekben én szoktam. Bocsásd meg gyengeségem – fintorogtam, majd intettem neki. - Hozz… vodkát. Rumot. Whiskeyt. Valamit! A nélkül nem nyúlsz hozzám – nyöszörögtem lecsúszva a fal mentén a fürdőszoba padlójára. A következő pillanatban már a kezemben volt egy üveg puerto ricói rum. – Háh, tiszta kalózos – röhögtem, mire Stefan csettintett a csipesszel, én meg megdermedtem. – Már nem azért, én elhiszem, hogy dokibácsi akartál lenni, de ugye jól tudom, hogy nem lettél?! Biztosan tudod, mit hogyan… - de már késő volt, ráült kinyújtott lábaimra, vállamat keményen a falnak nyomta. Villámgyorsan nyeltem egy óriáskortyot a rumból, majd rálöttyintettem valamennyit a sebre. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam.

Stefannak nem kellett kétszer mondani.
Próbáltam nem üvölteni, de valahogy nem sikerült. Artikulálatlan, mély torokhang tört fel belőlem, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Úgy túrt bele a sebbe, mintha egy halom vattában kotorászna. Legalábbis óvatlannak, fájdalmasnak és ügyetlennek éreztem, pedig egy másodperc alatt kihúzta belőlem a golyót. Abbahagytam a jajgatást, ő meg a tenyerembe pottyantotta a kis rosszalkodót. Nagyot sóhajtottam, majd mosolyogva felnéztem doktoromra, ám ő rám se hederített, egyre csak a vérző sebemet bámulta.
- Stefan – szólítottam meg, mire az arcomra kapta a tekintetét. Felé nyúltam, lassan megcirógattam az arcát. Mély levegőt vett, kezem bőre vértől volt csatakos, az erős illattól megremegett. Szemfogai megnyúltak, arcán az erek még inkább megdagadtak. – Egyél – tartottam oda a kezem, de ő csak megrázta a fejét. Nagy erőfeszítéssel elhúzódott kissé, de arra nem tudta rávenni magát, hogy ott is hagyjon. – Akkor menj ki – nem mozdult. – Stefan! Kifelé – megrezzent a hangos szótól, de nem mozdult, csak bámult tovább. – Itt van, akkor egyél – nyomtam az orra elé a kezem. Megragadta, óriásit szippantott vérem illatából. Éreztem egetrengető vágyát, éreztem, ahogy megremeg, ahogy vágyódik utánam, én pedig vágyni kezdtem harapására, csak hogy enyhíthessem már ezt a kínlódást, szenvedő öntusáját, kínzó éhségét. Vágyni kezdtem rá, mert számukra a harapás olyan, mint nekünk a másik test utáni vágy. Bőröd lángolni kezd, gyomrod összeszűkül, remegést érzel, bizsereg a lelked, majd tested lassan megtelik vággyal, az ujjaid begyében is érzed már, hogy pulzálva kívánj a bőrt, egy másik ember csupasz bőrét, éhezed az illatát, az érintését, a sóhajtását, mindenét, csak azt várod, hogy végre megérintsen. Aztán eljön az érintés, és beleremegsz, majd belehalsz, nehogy vége legyen és persze még többet és többet kívánsz.

Ültünk egymással szemben, Stefan a kezemet szorongatva, szaglászva, én meg vágyódva utána vagy bármi után, ami megnyugtat, ellazít, ami elfeledteti ezt a hercehurcát. Kedveltem a nyugodt életet, s valójában nagyon nem örültem, hogy Mystic Fallsban felpörögtek az események. Ha az ember régóta él, egy idő után jobb szereti a békességet, az egyszerű, könnyen kezelhető magányt, ahol a vágyakkal könnyű küzdelmet vívni, s felülkerekedni mindazon, mely nem lett, lehet vagy lesz a miénk. Ebben a városban azonban ezerszeresére nőtt az impulzusok száma, fájdalom, hiány, emlékek, illúziók, vágyak úgy öntöttek el, mintha vízesés alá álltam volna.

Láthatóan Stefan is így volt ezzel, mert csak nem akarta elengedni a kezemet, ám enni sem kívánkozott. Megelégeltem a szoborszerű ücsörgést, mely láthatóan a Salvatore testvérek érdekes vonzata, és óvatosan kihúztam a kezem a fiú markából. Rám emelte a tekintetét. Szomorúsága fojtogatott, de nem volt mit tenni, az ő döntése volt, hogy nem ér hozzám. Megpróbáltam feltápászkodni, mire felugrott, hogy felsegítsen, ám az arcáról az erek csak nem tűntek el. A mosdókagyló szélére támaszkodtam és belenéztem a falon függő tükörbe. Magamat láttam véresen, Stefant pedig vágyakozva, éhesen. Ő is a tükör felé fordult, majd mikor megpillantotta önmagát elszörnyedve elengedte a kezem, s hátrálni kezdett. Egy pillanatig olyan volt, mint aki először látja magát szörnyetegként, persze tudtam, hogy csak önmagát utálja nagyon, s ez az érzés újra meg újra felszínre tört. Megrázta a fejét és kihátrált a fürdőből, végre egyedül maradtam. Az ajtóhoz botorkálva reteszre zártam, majd vetkőzni kezdtem.

Meztelenül léptem a zuhany alá, hogy lemossam magamról a vért és a mocskot, és aztán tisztán bekötözhessem magam. Az előbbi közjáték járt a fejemben, s ahogy a forró víz égetni kezdte a bőröm, lassan visszatértek az emlékek.

Kiskorunkban mi hárman elválaszhatatlanok voltunk. Miután először értünk Mystic Fallsba, s Damon illetlen volt, Stefan engesztelésképpen meghívott bennünket teázni, amit anyám, egy jó kereskedőfeleség rögtön elfogadott. Így ismerkedtünk össze Giuseppe Salvatore-val, így indult a két egyaránt Európából származó család barátsága. A szüleink megegyeztek, hogy egyes hosszabb útjuk alatt elküldenek ide, hogy ne tegyenek ki folyton felesleges utazásnak, aminek én természetesen nagyon örültem. Gyermekkoromban nagyon is untam a rázós utakat, a Salvatore testvérekkel rendetlenkedni sokkal izgalmasabbnak tűnt. Persze később, ahogy egyre tanultabb lettem – és egyre közelebb kerültem Damonhoz – anyám jobbnak látta, ha pár hónapos tanulmányutakra küld a világban. 15 évesen egy évet töltöttem Európában, körbejárva a kontinens nagyobb országait, így Spanyolországot, Franciaországot, Itáliát és persze szülőföldemet, Magyaroszágot. Mielőtt visszatértem volna az Ígéret Földjére, még áthajóztunk Angliába is, majd az izgalmas, ám szerelmes férfiúi ölelést nélkülöző 12 hónap után hazaértem. Egyenesen Mystic Fallsba utaztam, hogy ott ünnepelhessen 16. születésnapomat. Ám egy év hosszú idő volt már akkor is, s ez alatt a dolgok megváltoztak. A kapuban nem várt Damon, hogy lesegítsen a kocsiról, sem Stefan, hogy bekísérjen a házba. Mikor bekopogtam, egy ismeretlen, sötét bőrű lány nyitott ajtót kérdőn tekintve rám. Miután bemutatkoztam, hátravezetett a kertbe, mondván Pierce kisasszony és a Salvatore család férfitagjai krikettet játszanak. Kilépve a kertbe egy barna, hullámos hajú, igéző tekintetű, bájos, ám kissé kegyetlen mosolyú hölgyet pillantottam meg, amint épp Giuseppe Salvatore-val csevegett. A két ifjabb Salvatore megbűvölten nézték a lányt, mire megköszörültem a torkomat. Mindannyian felém fordultak, arcukon meglepettség tükröződött, s csak ezután indultak felém mosolyogva. A viszontlátás kissé kínosra sikeredett, hisz Damon alig érintett meg, megszokott csókjaimat pedig láthatóan másnak tartogatta. Stefan is furcsának tűnt, mint akit megbabonáztak. Aztán megérkezett az új lány. Katherine-ként mutatkozott be, és nagyon, de nagyon örült, hogy megismerhetett, hiszen már annyit hallott rólam! Majd közölte, hogy teát kíván, s magunkra hagy minket, hisz már rég találkoztunk, ám Damon szánakozó mosollyal ajkán rám nézett és csak annyit mondott: „Jobb, ha hagyjuk a fiatalabbakat csevegni, bekísérem a teára.”

A világ összedőlni látszott, Stefan pedig értetlenül bámult távozó bátyja és Katherine után. Érezhetően vele akart menni, de engem sem tudott otthagyni valamiért. A pavilonba botorkálva leroskadtam az egyik kerti székre, arcomat kezeimbe temettem. Stefan némán nézte bánatom, s amikor felzokogtam, mellém ült, s megfogta a kezem. Végtelen szomorúságot éreztem, űrt, becsapottságot és óriási fájdalmat. Magához húzott, én pedig a nyakába borulva zokogtam. Pár pillanat múlva eltolt magától, tekintete valahogy tisztább volt, mint érkezésemkor. Értetlenül néztem rá, mire kissé megrázta a fejét, majd a szemembe nézett. Furcsa fény égett benne, egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Stefan minden logika és ésszerűség nélkül odahajolt hozzám, és lassan, finoman megcsókolt. Nem tudtam mi történik, miért történik, de jól esett, a hosszú, magányos út után, a fájdalmas csalódás után csak erre az aprócska melegségre vágytam. Szenvedélyes csókunknak végül feleszmélésünk vetett véget. Zavarodottan, pirulva rebbentünk szét, mint akik tilosban járnak, s ez így is volt.

Kopogtak, én pedig visszarepültem 2010-be, a csempézett zuhanyzók, laza pólók, szorító melltartók, benzines sportkocsik és fájdalmas lőtt sebek világába. A sebből már alig szivárgott vér, talpam alatt a víz narancssárgás színt öltött. Elzártam a vizet, majd kiléptem a fülkéből. A kopogás egyre intezívebb lett, mire kikiáltottam.
- Jól van, jól van, megyek már! - gyorsan felkaptam egy törölközőt, magam köré csavartam, és úgy ahogy voltam, csurom vizesen kitártam az ajtót. – Mi van? – szegeztem a kérdést az ismét emberi arcú Stefannak.
- A seriff keresett. Azt állította, felálltál és elrepültél, de nem tudja pontosan hol szálltál meg. Sajnos nem tudtam neki segíteni, de szerintem figyelik a házat.
- De jó – az ablakra pillantottam, mely előtt vaskos sötétítőfüggöny lógott. Örömteli dolog látni, hogy van, aki gondolkodik. – Elenáról még semmi hír? – arca még jobban elkomorult.
- Semmi.
- Talán hívd fel – slattyogtam vissza a fürdőbe, hogy bekötögessem magam.
- Eddig sem vette fel.
- Ja, tényleg, mert Damon már kinyírta! – forgattam a szemem. – Fordulj el, pucérkodom. De hallani akarom, ahogy felhívod – fenyegettem meg a kezembe akadt, még mindig véres csipesszel hadonászva. Megfordult és rányomott a telefonra. Én visszatértem a tükör elé, a mosdóba hajítva a véres szerszámot, fertőtlenítőt öntöttem egy vattára, majd a sebre nyomtam. Sziszegve, jajgatva tisztogattam a bőrömön újonnan keletkezett lukat, mikor Stefan izgatottan felém fordult.
- Elena! – mutatott a telefonra, én meg rákiáltottam.
- Hé! – mutogattam, hogy forduljon el, majd kötözni kezdtem a sebem.
- Jól vagy? Minden rendben? Damon? Hol vagytok? Mit csináltál vele? – egy pillanatra elhallgatott, aztán hevesen vitatkozott tovább a telefonnal. – Ha bántani mered, én…Áh! -vágta a falhoz a telefont dühében.
- Na? – kérdeztem fel sem nézve a kötözésből.
- Letette! Damonnal van. Nem akar velem beszélni. Damon szerint minden rendben lesz.
Vállat vontam.
- Hinned kéne neki. Úgysem öli meg. Jobbat talál ki.
- Ez az. Én is ettől félek – morogta Stefan, miközben odalépett hozzám segíteni. Igyekeztem legalább a csípőmön megtartani a törölközőt, ha már a mellemet szabadon bámulhatja, legalább a hátsómat ne stírölhesse, persze nem mintha nagyon érdekelte volna bármelyik is.
- Nem sokára biztos hazajönnek – lapogattam meg a vállát, majd megköszönve a segítséget, felöltöztem, és elindultam lefelé kávéért. Gyanútlanul lépkedtem a lépcsőkön, mikor egy kéz durván megragadta a torkom és a szemközti falnak vágott.