18. Mintapasi avagy a legrosszabb 20 perc

Üdv Mindenkinek!

Óriási elnézéseket kérek, hogy így eltűntem (megint), de az élet folyik, és nem hagy pihenni.

Viszont a szakdolgozatomat jóra (4) és jelesre (5) értékelték, szóval ezzel megvagyok....Már csak az ezernyi más zh, és az államvizsga van hátra! :)

De addig is, jött az új fejezet!!

~*~*~*~*~

Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy én ezen a párperces totálisan antiszex jeleneten azonnal túltettem magamat. Nos kérem, ez Kalebnél nem így jött le. Ő úgy érezte, most szégyellnie kell magát. Igen, ez mind szép és jó, de mi lenne, ha az önsajnálást áttennénk, hm, mondjuk a vámpírvadászat végére? Konkrétan mondjuk oda, hogy hazaérünk, bontunk egy whiskyt, elpöfékelünk helyes kis pipáinkból finom s illatos dohányunkkal, és akkor jöhet a kullogó, elkergetett kiskutya, aki boci szemekkel néz a gazdira, aki nem engedi be a melegbe. Ugyanolyan hideg eleganciával ignorálnám mindezt, mint ahogy most teszem, de akkor még szarnék is rá. De őszintén szólva, így nem lehet dolgozni. Azon gondolkodtam, hogy mire leesik neki, hogy „hé, vámpír!”, addig vajon hányszor nyírnak ki? Nos igen, a csapatmunkában ez a legrosszabb. Előbb halsz meg, ha ketten vagytok öt ellen, mintha egyedül lennél tízzel szemben. Miért? Mert az ember hibázik. Még az olyan évszázados őskövületek is, mint én vagy Kaleb. Ha pedig egyedül vagy, ezt ki tudod küszöbölni, mivel ahogy akarsz, úgy mozogsz. Ha többen vagytok, akkor viszont a másik útban van. Ha csak fél másodpercre is, sajnálom, maybe next time, halott vagy öcsém. Ennyi. Na, ezért dolgozom én egyedül. Erre kapok egy kiskutyát, de szigorúan a pincsifajtából, aki maximum is nyüszögni képes, ha gonosz bácsit lát. Márpedig én ma azért vágtam puccba a fenekem, hogy gonosz bácsikat és néniket lássunk. Sokat. Egyben. Lehetőleg gyorsan ölhető állapotban.

Tehát mivel Kaleb használhatatlannak bizonyult, így én irányítottam. Nem mintha alapból nem így lett volna, de mondjuk nem bántam volna, ha nem mindent nekem kell csinálni, ha már a nyakamba liheg. Mindenesetre kiértünk minden bajok forrásához: a sírhoz. Bátran markoltunk rá fényrudainkra és beléptünk a teljes sötétségbe.
Por és iszonyatos dohos levegő fogadott, de érezhető volt, hogy az elmúlt pár napban többet szellőztettek, mint az elmúlt száz év folyamán. A sír különböző barlangjaiból állatok motozása hallatszott. Egyik kezünkben karót, a másikban fényt egyensúlyozva óvakodtunk egyre beljebb. Valami reccsent. Valami puha, henger alakú a talpam alatt. Lenéztem, és a női szívek számára egyik legundorítóbb látvány fogadott: egy döglött patkányon lépdeltem épp.
Az elvárható sikoly helyett csak a szám húztam el, majd átléptem a rágcsálón, felkészülve arra, hogy vélhetőleg egyre többször fogok ilyen tetemet a lábaim alatt érezni, ahogy beljebb és beljebb haladunk. A kiszabadult vámpírok ugyanis többnyire az ilyen kicsiny kis állatok által jutnak annyi erőhöz, hogy a felszínre küzdjék magukat. A rágcsálók berohannak a legszűkebb résen is, majd motozni kezdenek a hullának tűnő vérszívók körül. Azok megérzik a vér szagát, és nem törődve a vega kajával, már vígan lakmároznak is. Évszázadok után a patkány a legfinomabb eledel a földön. No, nem tapasztalatból mondom, de tudom, mi minden vackot képes megenni az ember, ha a létfenntartásról van szó.

Ahogy beértünk a legbelső zugba, valami ismét zörögni kezdett a cipőm alatt. Jóval XXI. századibb hang volt, mint a halott patkánygerinc roppanása. Ahogy lenéztem, egy vértasakot pillantottam meg, természetesen üresen. A falra rászáradt a vér, melyet valószínűleg zacskóstul vágtak hozzá – volt sejtésem ki lehetett. Végül, hogy senkit nem találtunk, kitessékeltem bamba vadásztársamat a napra, és rágyújtottam egy cigire. Elrévedve bámulta a fákat, nekem meg már tököm kezdett kilenni azzal, hogy órák óta nem társalgunk.
- Na. Túléled. Nem újdonság számodra, hogy nem dughatsz meg. De a segítségedre szükségem van, úgyhogy most már aktivizáld magad a jó büdös francba is! – morogtam rá, mire rám nézett. Úgy tűnt, csak erre várt, mert rögtön felvágták a nyelvét.
- Persze, arra jó vagyok, hogy a nyomodban lihegjek, hogy takarítsak utánad, mi? De én nem kellek! Akkor meg minek tartasz itt Jade, he? – fröcsögte dühtől, de leginkább sértettségtől telten. Erre röviden felnevettem.
- Én tartalak itt Kaleb? Te mondtad, hogy a Szövetség küldött. Valamint, hogy addig nem mész el, amíg nem nyírok ki mindenkit itt, nem igaz? Márpedig én ugyan kérni nem kértelek, hogy maradj. Arra kértelek, hogy végezd a munkádat, ha már betoltad a képedet a városomba. Az meg, hogy utánam takarítasz, egyenesen röhejes. Mit takarítasz utánam? Oké, megmentetted párszor a seggemet, nagy ügy, ennyiszer már én is húztalak ki a csávából. Lépj túl férfiúi sérelmeiden, és végre csináld azt, amiben jó vagy – sóhajtottam mélyet szippantva a cigimben. A velem szemben álló férfi megmozdult, mire reflexből felemeltem a kezemet. – Nem, a szex nem ebbe a kategóriába esik. Nálam legalábbis…
- Oké, vettem, de mi lenne, ha abbahagynád a sértegetésemet? – húzta fel ismételten az orrát, majd elvonult mellettem.
- Amennyiben te abbahagyod a nyomuló sértett óvodás prezentálását, örömmel békén hagylak.
- Rendben – morogta. Széles mosolyt varázsolva arcomra rávigyorogtam.
- Éljen, szuper! Akkor mehetünk? – komorultam vissza szemforgatva, mire egy bólintás volt a válasz, így ismételt csendben elindultunk átfésülni a környéket. Még a város földhivatalából szereztünk hiteles térképet arról, hol is vannak tanyák, házak a város külterületein elszórva. Mondanom sem kell, nem adták éppen a kezünkbe szívességből, de hát nem a törvény emberei vagyunk, vagy legalábbis a világ egy másik törvényének tisztelőiként leledzünk e Földgolyón.

Elindultunk a hozzánk legközelebbi tanyához, de csak normális élőkkel találkoztunk. Ahogy haladtunk tovább, még három ilyen járóhulla-mentes lakóházat találtunk, mígnem az ötödiknél meg nem csapott a bűz. Az épület egy bizonyos S. Gibbons tulajdonában állt és a környékén egy lélek se járt, autóútként is csupán valami göröngyös kis földutacska szolgált. Fészket vertünk az avarban, és jöhettek a távcsövek. Hála a modern technikai vívmányoknak, sokkal egyszerűbb és pontosabb megfigyelést végezhettünk, mint akár csak 10 éve. A távcsöveken át láthatóvá vált egyetlen élő személy, aki valószínűleg maga Gibbons volt. Rajta kívül még jó pár mozgó pontocska lézengett a házban, annyi különbséggel, hogy testhőmérsékletük alapján lazán halottnak kellett volna lenniük. S így belegondolva, nos, azok is voltak. Így tehát meglett a bagázs, és jöhetett a számolás. Sok pislákoló, mozgó pontocska, egybeható bűz, de az a fajta, amit csak mi, vadászok érzünk. A számolás amúgy sem volt erősségem, de Kalebbal közösen latba vetve erőnket megállapítottuk, hogy maximum 15-18-an lehetnek, többen nem. Nem mintha ez nem lett volna bőven elég, esetleg sok is, de legalább már tudtuk, mivel állunk szemben. Csendes megfigyelésünket a bejárati ajtó nyitódása törte meg. Anna és édesanyja, Pearl sétáltak oda egy autóhoz, majd elhajtottak a háztól. Miután kitisztult a terep, intettem Kalebnak, hogy lépjünk le. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk visszafelé a kocsihoz.
Úgy tűnt, a férfi ismét visszaesett a révedezésbe, de mire sóhajthattam volna, már meg is szólalt.
- Emlékszem rájuk.
- Hát persze, hogy emlékszel. Itt voltál Mystic Fallsban 145 éve, mikor visszahoztak Európából – mutattam rá erre az emlékre. Kaleb megrázta a fejét.
- Nem, később is.
- Pearl-re biztos nem. A sírban volt – ellenkeztem. Elgondolkodva felnézett.
- Akkor a fiatalra.
- Annára? – bólintott. Vállat vontam. – Az lehet. Őt nem kapták el.
- Ti jóban voltatok, igaz?
- Igen. Igazából még most is – feleltem elhalva, és hallottam, ahogy Kaleb megtorpan. Én magam viszont nem álltam meg. – Megértem, amit tett. Még ha nem is vagyok boldog tőle.
- Végül is, valahol érthető – vette elő a kulcsokat. Miután kinyitotta az ajtókat, és beültünk, hirtelen nagy csönd lett. Aztán nagy levegőt vett, és megszólalt. Hangjából folyt a nosztalgia. - Jól emlékszem… jól emlékszem, hogy ott volt ’65-ben? A kis kávézóban?
- Hol? A londoniban? – néztem rá értetlenül, erre bólintott, mire úgy éreztem visszarepülünk az időben 45 évet.

És máris ott ültünk Anna és én a kedves kis angol kávézóban, jókat nevetve a világon. Talán épp a The Beatles kitüntetését tárgyaltuk, lévén június közepe, és valamikor akkor kaptak II. Erzsébet királynőtől valamiféle címet. Bár ritkán találkoztunk, mégis minden olyan volt, mintha mi se változott volna. Boldogok voltunk és gondtalanok, legalábbis kívülről csak ez látszott. Az, hogy belül mélyen magányosnak és elveszettnek éreztük magunkat, senki számára nem volt nyilvánvaló. Alig pár létezővel együtt csak én tudtam, hogy Anna majd meghal, hogy végre kiszabadítsa édesanyját, Anna pedig Stefanon kívül egyedül látott a szívem mélyére, mely álmatlan éjszakáin Damon után siránkozott.

Azon a délutánon is a vidámságot mutattuk meg a világnak, de mindvégig éreztem, hogy valaki figyel. Végül Anna távozott, én pedig maradtam még valami buta oknál fogva, mikor elém toppant Kaleb, teljes életnagyságában, kiglancolva, olyan fess úriemberként, ahogy az egy kerek évszázad alatt sem nagyon láttam. Nem törődve az angolok visszafogott érzelemnyilvánítási szokásaival, menten régi ismerősöm nyakába ugrottam, majd beszélgetni kezdtünk. Bár nagyon örültem a találkozásnak, azért élénk emlékként élt bennem a férfi minden egyes próbálkozása, melyet megismerkedésünk óta tett. Nem telt el év, hogy ne küldött volna rózsát, ajándékot, lapot, levelet, bármit, akár a világ másik pontjáról is, akár úgy is, hogy fogalma sem volt arról, én magam merre mászkálok. Küldte rendületlenül szeretete és tisztelete jeleit, miket én szívesen fogadtam, de nem viszonoztam. Az akkori évek eléggé nehezen teltek. Akkoriban estek meg rövid találkozásaink Damonnal, melyek a jelen állapothoz hasonlóan csapongóak, érzelem dúsak és vadak voltak. Persze amennyire jól éreztük magunkat együtt, annyira bántottuk is egymást, míg nem Damon ótvar bunkóként nem viselkedett, és lelépett, én pedig magamat átkoztam a saját ostobaságomért. Ezért is volt londoni utazásom, amolyan búfelejtőnek, hátha sikerül a világ szépségeivel elfeledtetnem saját nyomoromat. És akkor újfent beállított Kaleb. Kedvesen, udvariasan, megbízhatón. Jól nevelten, segítőkészen, védelmezőn. Mindenben tökéletes volt. Kivéve azt az apróságot, hogy nem voltam belé sosem szerelmes és hogy iszonyatosan unalmas fickónak tartottam őt világ életemben.

Mindez viszont nem akadályozott meg, sőt. Boldogan omlottam karjaiba. Boldogan vettem azt is, hogy könnyen elrángatható Beatles, Jimi Hendrix, Rolling Stones, Pink Floyd, Velvet Underground és Simon and Garfunkel és egyéb zenekarok koncertjeire. Hogy ágyba hozza a reggelit, hogy segít a munkám elvégzésében, és hogy ha ki nem is elégít, de legalább próbálkozik. Komolyan, azokban az években boldoggá tett azzal, hogy én tehettem a kedvére. Aztán egy idő után meguntam. Ami azt illeti, még nem voltunk egy évesek, mikor a túlzott ragaszkodása kezdett zavaróvá válni. Hogy csak én kerestem programot, hogy csak engem érdekelt, hogy csak én gondolkodtam. Hogy mindig az volt, amit én akartam, és ez kezdett fárasztani. Egyenrangú félből a kisfiammá avanzsált, akit moziba kellett vinni, ki kellett neki találni, mi is érdekli, mit is szeretne, de igazából nagy ívben tesz rá, bármit is csinálsz. Ezt persze ne gonoszkodásból csinálta, hanem azért, mert ő ilyen. Ő volt Kaleb Johnson, aki megkapta a nőt, akire vágyott évtizedek óta. Ő teljesítette a mintapasi össze kitételét: jó teste volt, kedves volt, udvarias, kiszolgált, szeretett, bízott bennem, meg még mit tudom én, mire vágyhatott akkoriban egy lány. Nos, én nem erre vágytam. Én minden egyes generációban újra és újra a lázadó korszakomat éltem ki mindezt úgy, hogy keményen végeztem a rám bízott feladatokat, hogy felelősséget vállaltam a tetteimért, a szeretteimért, a munkatársaimért. Kaleb nagyszerű volt a munkájában, de őszintén szólva minden másban olyan volt, mint az állott víz. Pállott, rothadó tócsa, mely fel sem szárad, gyarapodni sem gyarapszik, igazából minden tök mindegy neki, amíg a nő, akit akar, mellette van, amíg a munkával nincs gond és amíg… Nincs „és amíg”. Neki én kellettem, meg a melója, de igazából a melót is lecserélte rám. Én lettem az élete. És a kisebb halála is, mikor két év, pár hónap után bejelentettem, hogy ezt fejezzük be. Két év még normális emberi időben sem mérték, a mi időnkben alig tűnik 20 percnek. De ez valami ritka rossz 20 perc volt.

Attól a perctől fogva mindenkit, akivel kavartam, összejöttem, jártam, ő különös figyelemmel tüntetett ki. Nem volt ritka a tettlegesség, a fenyegetőzés azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha engem bárki átvág, megcsal, megbánt, és a többi. El lehet képzelni, hány pasi tartott ki ezek után mellettem hosszú távon. Aztán egy idő után annyira elegem lett, hogy levédettem az életemet előle. Mondhatni, nem volt életem. Ami volt, azt is pletykákból tudta meg. De a Szövetségben is kiadtam parancsba, hogy ha el merik árulni neki a lakcímemet, vagy bármilyen adatomat, mentem kiverem a balhét, vagy a legegyszerűbb módszert választom: kinyírom Kalebet. A Szövetség persze az én státuszommal szemben szart sem ér ilyenkor, fülüket-farkukat behúzzák, ha kiderül, hogy ők is ludasok valamiben, márpedig nem véletlen, hogy addig bárhová költöztem, drága exem mindig megtalált. Végül így szabadultam meg tőle immár majdnem 15 éve, de még mindig túl kevés időnek tűnt.

Mikor magamhoz tértem az álmodozásból, már jócskán a városban furikáztunk. Megkértem hát sofőrömet, hogy fuvarozzon már el a Salvatore-okhoz, amit persze fintorogva és morogva, de azért készségesen megtett. Mikor megérkeztünk, kipattantam, elköszöntem és megbíztam egy helyzetjelentéssel a Szövetség felé. Lássák, azért milyen jó vagyok a „papírmunkában”. Miután a Mustang elgördült, a hírek és az emlékek sokaságától nem éppen vidáman lépdeltem felfelé a járdán. Jelképes kopogásom után rögvest benyitottam a házba, majd a nappali felé vettem az irányt. Damon fogadott a kandalló előtt ülve, kezében a már jól megszokott bourbonnel. Mosolyogva állt fel, míg én a kandalló előtt elmélkedtem enyhe déjá vu-mon, megvárván, míg kitölti nekem is az italt, és a kezembe nem adja. Igazán meghitt pillanat volt, ahogy szó nélkül szolgált ki, s ahogy szó nélkül meredtünk egymásra mindkettőnk kezével körbefont kristálypohár felett, de ezt a boldog és hazug pillanatot megtörtem a valósághoz ragaszkodó, csodákban már rég nem hívő hangnememmel.
- Stefan hol van? – s erre, mintha csak valami nevetséges konferálásra várt volna, az emlegetett szamár lesétált a nappaliba.
- Itt volnék – méregetett minket óvatosan, mire bátyja szemét forgatva fordult el tőlem, s mivel nem nagyon figyeltem az üvegpohárra, az kis híján kicsúszott a kezemből, de szerencsére Stefan még idejében elkapta nekem, minden egyes cseppet megmentve a drága nedűből, meg persze így az antik ivóeszköz is egyben megúszta a repülést.
- Rendben. Szóval voltam kint a sírnál. És rossz híreim vannak… - kezdtem bele, de a mondatot már nem folytathattam, mert az agyamba betolakodott a halottak földöntúli szaga, de mire felfoghattam volna, ez mit is jelent, a szoba ablaka csörömpölve betört, s két vámpír száguldott be rajta. Még láttam, ahogy egy férfi dulakodni kezd Damonnel, mire meg akartam fordulni, de az oldalamba nyilalló fájdalom megállított ebben. Éreztem, ahogy egy hegyes tárgy nyomul a húsomba, majd a világ elsötétült. Egy napon belül kétszer meghalni… azért ehhez tehetség kell, nem?