Van ennél jobb is

Hűha, most látom, hogy az utolsó feltett fejezet megosztott véleményeket kapott. :)

Nem kedvelitek Kalebet, vagy a flashback részeket?

Izgalmaaaaas, végre negatívabb kritika is jön. Azért kifejtős véleményeket várok, mi nem jött be a fejezetben! ;)

(Tényleg tök érdekel, nem azért mert harcolni, meg megmondani akarok. Érdekel a véleményetek.)

8. Véres viszontlátás

Woow, még nem él egy hete a blog, és már több mint 1000-en meglátogattátok! Köszönöm szépen, hogy benéztek hozzám! :) Cserébe a lelkesedésért új fejezet!!! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Katherine szúrós szemekkel méregetett. Nem tudtam, honnan került elő, de nem is érdekelt. Mindig ezt csinálta. Azt hitted, egyedül vagy, mire megfordultál ott állt. Sosem hagyott egyedül. Senkit.
Nem mondhattam, hogy örülök, hogy látom. Kifejezetten nem. Befurakodott az életembe, befurakodott a szerelmembe, elvett tőlem mindent, ami fontos, sőt többet, mint, ami fontos. Mindent elvett tőlem. Üldözött lettem, az életem szimpla versenyfutássá vált, s mindezt konkrétan miatta. Ajkán megjelent a jellegzetes mosolya, melyből tudtad, hogy valami egészen gorombát fog tenni, valamit, amire nem számítasz, hiába véded magad mindenhol. Lassan elindult felém, én pedig dermedten néztem, ahogy közeledik. Mellém ért, s a karját nyújtotta, majd mézes hangon megszólalt.

- Sétálunk? - így hát kénytelen-kelletlen belekaroltam, s lassan lépkedni kezdtünk nehéz brokát ruháinkban. Csipkekesztyűs kezét karomra simította, de látszott, hogy csak gúzsban kíván tartani. – Látom, kedvelsz itt, Mystic Fallsban.
- Igen. Már évek óta sok időt töltök itt – feleltem szárazon, még az érintésétől is undorodva.
- Ah, sajnálom, hogy mire visszatértél elfoglaltam a helyed a házban – biggyesztette le az ajkát, majd mint egy mellesleg hozzátette. – És a szívükben. És az ágyukban.
- Az ő dolguk – passzíroztam ki a szavakat a fogaim közt higgadtan. Legalábbis próbáltam megőrizni a nyugalmamat és gyorsan túl lenni a bájcsevejen.
- Ó, de azért biztos fáj ott belül – lapogatta meg a mellkasát, jelezve, hogy nekem talán van szívem. Volt és fájt, de ezt nem kívántam az orrára kötni.
- Lehet.
- Úgy tűnik, nincs sok kedved beszélgetni velem. Ezt igazán szomorúan veszem – mondta egyre mélyülő, dühös hangon. – Tudod, velem az emberek beszélnek, ha azt mondom nekik – megrántott, így szembe kerültem vele. Közelebb hajolt, igézően a szemembe nézett, majd gúnyos hangon így szólt – Úgyhogy most azt mondom neked… beszélj! Mondd el, hogy mennyire fáj, hallani akarom! – nevetett fel. – Hallani, ahogy sírsz, ahogy fáj, ahogy szenvedsz! – és nevetett. Én pedig arra gondoltam: mekkora egy ribanc ez a nő.
- Te megbolondultál – húztam ki a karjaimat kezei közül. Arcára mélységes döbbenet ült ki, nevetését mintha elvágták volna, meglepetten konstatálta, hogy parancsa rám nem hat. Még mit nem.
- Te… hogyan? – nyúlt felém, de elhúzódtam. Betelt a pohár.
- Mit hiszel, hogy csak kijelented, hogy mit mondjak, én pedig megteszem? A Salvatore testvérekkel is így mondatod ki, hogy szeretnek téged? Hogy akarnak? – léptem kettőt hátra, majd megvetően kiköptem a szavakat. – Szánalmas vagy! – ezzel megfordultam és futva indultam vissza. Akkor még azt gondoltam, bolond, nem tudtam, hogy a magamon viselt családi ékszerek mindegyikében verbéna lapul. Már majdnem a házhoz értem, így lelassítottam lépteimet, ruhám lesimítottam, hajam megigazítottam, s mikor felnéztem, ott állt egy furcsa alak, összehúzott szemmel, mereven vizslatva engem. Haja csapzott, ruhája szokatlan, arca megviselt, ám a vékony sebhelyek és a borosta mögött egy nálam csak kevéssel idősebb fiú bámult rám. Zavarodottan biccentettem neki, felsiettem a lépcsőn, és eltűntem az ajtó mögött.

Nem volt időm feltápászkodni, a kéz ismét a torkomra kulcsolódott és a falnak szegezett. Sötét szemek hajoltak közel hozzám, apró sebhelyekkel tarkított arc, s egy magas homlokba hulló barna hajtincs.
- Kaleb. Micsoda öröm, hogy látlak! – krákogtam, meglehetősen nagy rutinnal a torokszorongatás közbeni beszédben. Két kézzel kapaszkodtam a szorító kacsóba, mikor a szorítás meglazult, a kis csillagocskák mögül pedig felsejlett Stefan alakja, amint éppen támadóm karját feszíti hátra. Kiszabadultam a falra szegezett dombormű szerepéből, és fulladozva arrébb botladoztam.
- Megjött a felmentősereg, heh, kisasszony? Jellemző, hogy valamelyik Salvatore ágyában találok rád… - fröcsögte a szavakat felém.
- Mit akarsz tőle? – kérdezte fenyegetően Stefan, mire a kérdezett felnevetett.
- Majd még az orrodra is kötöm, vérszívó! – ezzel meglendítette szabad karját és belevágott valamit Stefan oldalába.
- Ne! – de már késő volt persze, Stefan nyomban összeroskadt, Kaleb pedig megragadott és a bejárat felé vonszolt.
- De bizony! Te pedig most szépen velem jössz – persze ellenálltam, mire jól megrántott, majdnem elestem. – Ha nem, akkor ezt is alkalmazom – emelt fel egy jól kihegyezett karót.
- Wrááh, kurva élet! – legszívesebben bepancsoltam volna neki egy óriásit. – Megyek, csak ne rángass! – erre megvetően elmosolyodott, és az ajtó felé invitált. Egy utolsó pillantást vetettem a gyakorlatilag eszméletlen Stefanra, majd kiléptem az ajtón.

Kaleb abba a motelba vezetett, ahol én magam is laktam. Pár számmal arrébb kapott szobát, mint én. Nem kívántam az orrára kötni ezt, persze lehet, hogy nem is volt szükséges, hisz már akár tudhatta is. A küszöböt átlépve rögvest a fürdőszobába mentem, megvizsgálni a sebemet. Persze felszakadt a kötés, a vérzés pedig ismét rákezdett. Bazdmegoltam párat majd visszaléptem a szobába úgy ahogy voltam, melltartó nélkül, felhúzott pólóban, a fehér kötésen átütött vörös folttal.
- Van kötszered? A kis mutatványod miatt újfent vérzek – fintorogtam, mire odalépett hozzám.
- Mi történt? Ellened használta a lövedéket? – vette el gyengéden a kötést a seb elől.
- Ne légy már ilyen ellenséges! Ő csak segíteni próbált. Ha nem tette volna, már börtönben ülnék, oké? Nyugodj le.
- Rendben, rendben. Ezt össze kéne varrni – mutatott a sebre. Hangja lágyabb volt, majdhogynem kedves. – Ha nem tőle, akkor kitől szerezted?
- A serifftől – sóhajtottam, mire felvonta a szemöldökét. – Igen, tőle. Úgy gondolta, átveszi az irányítást. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki. Így is kisebb katasztrófa ez a hely.
- Ülj le. Összevarrlak.
- Csodás – forgattam a szemem, de készségesen leültem az ágy szélére. Fogott egy táskát, kinyitotta, majd odahúzott egy széket és kipakolta a fertőtlenítőt, tűt, cérnát, ollót és csipeszt. Mikor mindent előkészített, felállt és a frigóhoz ment. Kivett belőle egy üveg whiskyt, majd a kezembe nyomta.
- Még mindig ez a kedvenced, ugye? – leült mellém, én pedig a címkét kezdtem vizslatni. Eredeti, 12 éves Scotch, Ballantines, a kedvenc márkám. Az első whisky, amit 15 évesen ittam, Ballantines volt. Azóta vagyok a szerelmese ennek a szesznek.
- És a te hűtődben van egy üveggel belőle. Micsoda véletlen – feleltem gúnyosan, majd letekertem a kupakot és beleszippantottam a palackba. Mennyei manna, csábító illat, igazi kísértés áradt belőle. Persze nem az eredeti, de felidézi a régi zamatot.
- Megszokás – vont vállat kissé megszégyenülten, majd felemelte a tűt. – Kezdhetjük? – meghúztam a Scotch-ot, majd bólintottam. Óvatosan, de erős mozdulattal bökte belém a tűt, amit a megkínzott terület nagyon nem vett jó néven, és lüktetni, égni kezdett. Felszisszentem, de ő csak varrt rendületlenül. Csupán pár öltés volt, ráadásul szerencsére Kaleb kitűnően értett ehhez, gyorsan és finoman dolgozott, de azért már kezdett elegem lenni a folytonos csipszelésből, vérzésből, fájdalomból. Végül kaptam egy szép masnit, meg egy friss, tiszta kötést.
- Kösz – morogtam mikor az utolsó simítást tette a kötésen. Kezét a kötés szélén felejtette, ujja hegye a bőrömhöz ért, s amikor felnézett, őrülten kínzó, éhes vágyat láttam tekintetében. Sóhajtottam, és elkezdtem lehúzni a pólómat. Zavartan elkapta a kezét, fejét leszegte. Kezébe nyomtam a whiskyt, felálltam és az ablakhoz mentem. Ujjammal félretoltam a függönyt, kilestem az utcára. – Szóval… miért vágtál falhoz?

Kaleb zavartan tisztogatni kezdte az eszközöket és rekedt hangon, morcosan válaszolt, igyekezve visszanyerni a méltóságos mogorva álarcát.
- Azért… khm… azért jöttem, mert a Szövetség nincs elájulva a munkádtól.
- Nyilván. És ezért nekem kell esned, egy vámpír házában, igaz? – beszéltem továbbra is az ablaküveghez.
- Nem voltam benne biztos, hogy szép szóval rá tudlak venni egy találkozóra.
- Nos, jobb is, hogy nem voltál benne biztos. De ez akkor is durva volt. Nem kellett volna leszúrnod Stefant.
- Ugyan! Csak egy kis verbénát kapott, hogy ne tudjon utánunk jönni. Nem lesz semmi baja.
Erre dühödten megfordultam, kezében félúton megállt az üveg.
- Stefan tiszta Kaleb. Tudod mit jelent ez? Mintha lenyomnál a torkomon egy marék ciánt! Lassan fog felépülni és fájdalmas lesz számára. Nem tehet semmiről, te meg önkéntes bosszúhadjáratot folytatsz. Elég szánalmas dolog ez, nem gondolod?
- Jade, az egy vámpír. Vért iszik. Embereket babonáz meg, téged is megbabonázott, fogd már fel! – válaszolt felpattanva, mire elindultam feléje.
- Nem vagyok ostoba Kaleb Johnson. Ne merj úgy tenni, mintha az apám lennél, mert nyilvánvalóan nem vagy az! Ne merj úgy beszélni velem, mintha egy csitri lennék, aki nem tud semmiről! És ne merd, még egyszer mondom, nyomatékosan: ne merd még egyszer bántani Stefan Salvatore-t. Világos voltam? – álltam meg közvetlenül az orra előtt. Bár magasabb volt nálam, úgy tűnt, most összement tekintetem súlya alatt. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd lehajtotta a fejét és bólintott.
- Igen. Bocsáss meg.
- Rendben – legyintettem, és levágtam magam az ágyra. – Mi a baja a Szövetségnek?
- Túl sok vámpír, túl sok hulla, kevés karó a szívbe – vont vállat megsemmisülten a férfi, miközben leült velem szembe a fotelba.
- Hát, üzenem nekik, hogy a helyi szervek elmulasztották közölni velem észrevételeiket. Ha rajtuk múlik, most sem lennék itt. Egy ismeretlen hívás alapján jutottam el ide felmérni a helyzetet. És hozzá kell tennem, hogy a helyi szervek továbbra sem akarnak bevonni. Sőt, konkrétan ki akarnak iktatni. Apropó, örülnék, ha rápirítanál kissé a seriff körmére. Nem tetszik a hozzáállása – húztam le egy nagy korty whiskyt, átnyújtva az üveget Kalebnak.
- Rendben, intézem – bólintott és kortyolt egyet az italból. – Van már ötleted, mi folyik itt?
- Persze. Kezd összeállni a kép. A helyi Tanács mindent maga akar elintézni, hiába a meglehetősen drámai fellépésem. A Salvatore fivérekkel nincs gond. Ami volt, azt elrendeztük. Most mások vannak. Valaki gyártja az újoncokat.
- Miért olyan biztos, hogy nem a te drága kis Damonon az? – kérdezte gúnyos hangsúllyal, mire szúrósan ráfintorogtam.
- Egy: nem az én drága kis Damonom. Kettő: nem ostoba. Ha újoncot szül, általában ki is neveli. Szereti nézni, ahogy kegyetlenkednek, szórakoztatja. Ám az ostobaságot gyűlöli. Logan – az ex-újonc – pedig eléggé ostoba egy szerencsétlen volt.
- Kinyírtad?
- Ők. De ja, közreműködtem.
- Röhej. Ma már a vámpírok segítenek nekünk kinyírni másokat. Felhígult a hivatásunk.
- Egy frászt. Csupán civilizáltabbak lettünk, kompromisszum készebbek, toleránsabbak. Nincs is nagyobb gond – vontam vállat, mire felhorkantott.
- Nincs nagyobb gond? Csak egy tucatnyi halottad van a környéken! Nehéz lesz mindet megmagyarázni… - legyintettem, de folytatta. – Apropó, környék. A Szövetségben felmerült az is, miért nem Mystic Fallsban élsz, mikor ez nyilvánvaló vámpírtanya már avatásod óta. Sőt, már jóval előbb is az volt.
- A Szövetség pedig nem lehet olyan ostoba, hogy a nyilvánvaló dolgok ellenére ne tudja az indokaimat.
- Lehet, de akkor is éppen a határon élsz! Nem csoda, hogy nem tudod kézben tartani a helyzetet! És amennyit Georgiában tartózkodsz…Túl sok. Nem konzultálni mész, mert Ariana szerint nem beszéltetek vagy ötven éve. De gyakran lát Bree-nél, főleg este. És nem mindig távozol egyedül. Elmondanád kivel is hetyegsz? Állítólag lány. Mióta kedveled jobban a félbe vágott zsemlét a virslinél? – hajolt előre arcán megvető mosollyal a pasi. Bedühödtem.
- Jesszusom, mikor lettél ilyen alpári? – álltam fel ismét az ablakhoz indulva. – Talán alkalmazkodnod kellene a mai világhoz. Amúgy meg nem szeretem jobban. Már sehogy sem szeretem.
- Nocsak, kidobott a vérszívó ribanc? – röhögött fel, mire egy ugrással előtte termettem, hajánál fogva hátrarántottam a fejét és torkának nyomtam a bakancsom szárából előhúzott pengét.
- Ne merd így nevezni őt, értetted? Ne merd becsmérelni. Nem ismerted. Sokkal, de sokkal jobban szerettem, mint téged valaha is. Sokkal, de sokkal jobban vágytam rá, mint rád. És sokkal, de sokkal jobban fáj, most hogy már… vége. Megértetted?
- I… Igen – hörögte, mire elengedtem a fejét. Elvettem tőle az italt, és inni kezdtem, csak nyeltem a kortyokat egymás után, mintha levegő lenne, mintha víz lenne. Aztán már én is víz voltam, szertefolyó patak, ahogy könnyeim mosni kezdték arcomat. Kaleb felállt, elvette tőlem az üveget és az asztalra tette. Óvatosan letörölte ujjaival a könnyeimet, majd magához szorított. Hagytam, s belekapaszkodtam, mintha ő lenne a megoldás, pedig tudtam, hogy sosem volt, és sosem lesz az. – Sajnálom. Sajnálom, önző voltam, és féltékeny. Ne haragudj – simogatni kezdte a hátam, én meg két hüppögés közbe kinyögtem egy „oké”-t. – Elmondod mi történt? Miért lett vége? – nem akartam róla különösebben beszélni, de tudtam, hogy újra meg újra megkérdezné. Vállat vontam.
- Meg… meghalt – suttogtam.
- De… ő nem egy…? – kérdezte meglepetten.
- De. Az. Volt.
- Akkor? Rosszat tett? – megráztam a fejem.
- Damon.
- Az szívás.
- Az – motyogtam, majd erőt vettem magamon és eltoltam magamtól a férfit. – Na. Miután az érzelgősködést letudtuk talán tennünk kellene valamit a seriff arroganciája ellen.
- Ó – vigyorodott el Kaleb. El is felejtettem milyen szép mosolya tud lenni. Visszavigyorogtam rá. – Hát, meglátogathatjuk. Azt hiszem, nincs még túl késő hozzá.
- Szuper – ezzel fogtam a cuccaimat és az ajtó felé indultam. Kaleb is felkapta a kabátját, majd követett. Egy 1965-ös fekete Ford Mustangot vezetett, amibe élvezet volt becsücsülni. Megsimogattam a bőrborítást, és úgy vigyorogtam, mintha karácsony lenne.
- Emlékszel? Az első kör – kocogtatta meg a műszerfalat.
- Persze. ’66-ban ugye? – mosolyogtam, majd sóhajtottam egyet. – Rég volt – ráadta a gyújtást, majd kutatni kezdett a kesztyűtartóban. Végül előhúzott egy kazettát, és benyomta a lejátszóba. Hangot adott, mire felzengett a szöveg: „Hello, darkness, my old friend…”
- Neee… - nevettem.
- De bizony – mosolygott. Simon and Garfunkel The Sound of Silence. 1966 nagy slágere. És nem mellesleg Kalebbel a közös dalunk. Egy percig az ülésbe süppedve hallgattam a zenét, nosztalgiáztam, majd rájöttem, hogy mindez már a múlt. Megköszörültem a torkom.
- Mennünk kéne.
- Öhm, igen, persze – ezzel gázt adott és elindultunk az éjszakába.

Újabb díj! :)

Na, ez a hét nagyon jól alakul, úgy érzem. Nagyon kedves visszajelzések jönnek folyamatosan! Ezt igazán köszönöm!

Egy újabb díj érkezett Caroline-tól. Nagyon szépen köszönöm!!! :)

Nos, akkor jöjjön újabb 3 dolog rólam:

- Rengeteg filmet nézek, és ha film, akkor Quentin Tarantino, Tim Burton, és David Fincher. Persze ez nagyon leszűkített lista. :)

- Szeretem az állatokat, leginkább a macskákat, és ha végre saját lakásom lesz, akkor kígyót fogok tartani. Eddig voltak hörcsögeim, meg egyiptomi ugróegereim, csíptem őket.

- Ha nevetni szeretnék, Jim Carrey és/vagy Jeff Dunham egyből felvidít. Az utóbbit mindenkinek kiemelten ajánlom, mert bár az összes számát tudom fejből, mégis újra nevetek rajta. Peanut a kedvenc karakterem tőle. :)

És a díjat továbbadom:

- AnnaLynne95-nek

- Dorinának

- Salinának

:)

7. Becsapott szenvedélyek

Íme, új fejezet, amíg van a sűrűjéből, addig gyorsan frissítek. :D

Véleményeket várok, mert nem lesz fent új, amíg nem tudom kell-e vagy sem!!! :P

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Amikor felnéztem az utca végéről felénk közelítő Stefant pillantottam meg, aki észrevétlenül igyekezett odaérni hozzánk. A fejemmel intettem, hogy tűnjön el, nagy a baj, már így is. Közben a szőke lány odarohant hozzánk, a seriff vállába kapaszkodva meredt rám, s közben a sikoltozott.
- Anya! Anya! Jól vagy? Úristen, mi volt ez, anya! – a seriff lassan felemelte a kezét. Bőre vöröslött a vértől, nem egy karcolásnyi vértől, hanem egy jókora sebnyi ragacsos, fémízű vértől. A lány újabbat sikoltott. – Ülj le, nincs semmi gond, nincs semmi gond! Hívom a mentőket! – elkezdett a mobilja után kotorászni, mire a seriff remegő hangon kinyögte.
- De én jól vagyok… - rámeredt véres kezére, majd rám. – Caroline. Semmi bajom. Én jól vagyok.
- De hát vérzel! Nagyon! – mutatott a seriff kezére a lány.
- Ez nem az enyém – jelentette ki lassan felegyenesedve a nő. Dzsekijén hatalmas folt, de golyó ütötte lyuk sehol. Pisztoly a földön és ahogy mindez tisztázódott a tudatom beengedte a történéseket. A fájdalom jeges tűszúrásként nyilalt az oldalamba, hogy aztán átadhassa helyét a perzselő tűznek, mely majd’ felfalta a bőröm, a húsom, mindenem, kivéve a fájdalmamat. A lány rám meredt, én pedig felnyögtem. Nem vettem el kezemet a sebről, mert a kiömlő vér valószínűleg nagyon hiányzott volna. Igyekezvén elkerülni az ilyenkor megszokott emberi reakciókat, mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyugodjak, elkerüljem a pánikot, ha már a sokkot érezhetően nem sikerült. Két újjáélesztő tai-chi légzés közepette nyögtem ki az ostoba parancsot.
- Hívd már a mentőt, ne csak less! – mire a lány megzavarodva tárcsázni kezdett. A seriff elégedetten csípőre tette a kezét, lehajolt hozzám és suttogva így szólt.
- Látja, nem kellett volna rám támadnia. Így most kórház, majd börtön lesz a jussa – arcomba lógó tincseimen keresztül néztem fel rá.
- Csessze meg – köptem az arcába. Térdre roskadtam, kezeimmel rátapadtam a sebemre, de közben egyik kezem a telefonomnál kezdett el matatni. Összegörnyedtem, a seriff meg elégedetten odasétált a lányához, hogy megnyugtassa. Megéreztem az ismerős légáramot és egy gyengébb, de kiszűrhető bűzt, mely most élesebben áradt szét a pórusaimban. Feltápászkodtam, léptem két lépést, majd a következő pillanatban már Stefan karjaiban találtam magam.

A házba érve rögvest a fürdőszobába vitt, majd eltűnt, hogy előkeresse a kötszereket. Nyögve, kínlódva lehámoztam magamról a kabátomat és a pólómat. Mindkettő tocsogott a vértől. A golyó a bal oldalon ment be, és bent is maradt. Érezhetően nem talált el semmi fontosat, de ettől nem lett kellemesebb érzés. Stefan belépve egy pillanatra megtorpant. A szoba levegője megtelt a vérem szagával, s amint ezt megérezte arcán rögvest megjelentek az erek, szeme vörösbe fordult. Egy pillantig azt hittem, megfordul és itthagy egyedül, de végül erőt vett magán és átlépte a küszöböt. Egy régen megszokott, fekete bőrből készült orvosi táskával tért vissza. Már a látványától is felnyögtem.
- Remélem a belsejében nem múlt századbeli kütyük vannak – vetettem hátra a fejem. Stefan kinyitotta a táskát és mélyet sóhajtott. Kiemelt egy láthatóan jól karban tartott evilági csipeszt.
- Zach felkészült, hátha valakinek segítséget kell nyújtania – lassan elindult felém. Felemeltem a szabad kezem, tiltakozva hátrálni kezdtem.
- Na, na, na! Nem gondoltad komolyan, hogy csak így belém csipeszelsz, ugye?!
- Sajnálom, ki kell venni a golyót – tárta szét a karját a srác.
- Van érzéstelenítőd? – néztem rá kérlelve.
- Mert mi olyat naponta használunk – vonta fel a szemöldökét nyilvánvalóan ostoba kérdésemre.
- Ilyen esetekben én szoktam. Bocsásd meg gyengeségem – fintorogtam, majd intettem neki. - Hozz… vodkát. Rumot. Whiskeyt. Valamit! A nélkül nem nyúlsz hozzám – nyöszörögtem lecsúszva a fal mentén a fürdőszoba padlójára. A következő pillanatban már a kezemben volt egy üveg puerto ricói rum. – Háh, tiszta kalózos – röhögtem, mire Stefan csettintett a csipesszel, én meg megdermedtem. – Már nem azért, én elhiszem, hogy dokibácsi akartál lenni, de ugye jól tudom, hogy nem lettél?! Biztosan tudod, mit hogyan… - de már késő volt, ráült kinyújtott lábaimra, vállamat keményen a falnak nyomta. Villámgyorsan nyeltem egy óriáskortyot a rumból, majd rálöttyintettem valamennyit a sebre. Nagy levegőt vettem, majd bólintottam.

Stefannak nem kellett kétszer mondani.
Próbáltam nem üvölteni, de valahogy nem sikerült. Artikulálatlan, mély torokhang tört fel belőlem, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Úgy túrt bele a sebbe, mintha egy halom vattában kotorászna. Legalábbis óvatlannak, fájdalmasnak és ügyetlennek éreztem, pedig egy másodperc alatt kihúzta belőlem a golyót. Abbahagytam a jajgatást, ő meg a tenyerembe pottyantotta a kis rosszalkodót. Nagyot sóhajtottam, majd mosolyogva felnéztem doktoromra, ám ő rám se hederített, egyre csak a vérző sebemet bámulta.
- Stefan – szólítottam meg, mire az arcomra kapta a tekintetét. Felé nyúltam, lassan megcirógattam az arcát. Mély levegőt vett, kezem bőre vértől volt csatakos, az erős illattól megremegett. Szemfogai megnyúltak, arcán az erek még inkább megdagadtak. – Egyél – tartottam oda a kezem, de ő csak megrázta a fejét. Nagy erőfeszítéssel elhúzódott kissé, de arra nem tudta rávenni magát, hogy ott is hagyjon. – Akkor menj ki – nem mozdult. – Stefan! Kifelé – megrezzent a hangos szótól, de nem mozdult, csak bámult tovább. – Itt van, akkor egyél – nyomtam az orra elé a kezem. Megragadta, óriásit szippantott vérem illatából. Éreztem egetrengető vágyát, éreztem, ahogy megremeg, ahogy vágyódik utánam, én pedig vágyni kezdtem harapására, csak hogy enyhíthessem már ezt a kínlódást, szenvedő öntusáját, kínzó éhségét. Vágyni kezdtem rá, mert számukra a harapás olyan, mint nekünk a másik test utáni vágy. Bőröd lángolni kezd, gyomrod összeszűkül, remegést érzel, bizsereg a lelked, majd tested lassan megtelik vággyal, az ujjaid begyében is érzed már, hogy pulzálva kívánj a bőrt, egy másik ember csupasz bőrét, éhezed az illatát, az érintését, a sóhajtását, mindenét, csak azt várod, hogy végre megérintsen. Aztán eljön az érintés, és beleremegsz, majd belehalsz, nehogy vége legyen és persze még többet és többet kívánsz.

Ültünk egymással szemben, Stefan a kezemet szorongatva, szaglászva, én meg vágyódva utána vagy bármi után, ami megnyugtat, ellazít, ami elfeledteti ezt a hercehurcát. Kedveltem a nyugodt életet, s valójában nagyon nem örültem, hogy Mystic Fallsban felpörögtek az események. Ha az ember régóta él, egy idő után jobb szereti a békességet, az egyszerű, könnyen kezelhető magányt, ahol a vágyakkal könnyű küzdelmet vívni, s felülkerekedni mindazon, mely nem lett, lehet vagy lesz a miénk. Ebben a városban azonban ezerszeresére nőtt az impulzusok száma, fájdalom, hiány, emlékek, illúziók, vágyak úgy öntöttek el, mintha vízesés alá álltam volna.

Láthatóan Stefan is így volt ezzel, mert csak nem akarta elengedni a kezemet, ám enni sem kívánkozott. Megelégeltem a szoborszerű ücsörgést, mely láthatóan a Salvatore testvérek érdekes vonzata, és óvatosan kihúztam a kezem a fiú markából. Rám emelte a tekintetét. Szomorúsága fojtogatott, de nem volt mit tenni, az ő döntése volt, hogy nem ér hozzám. Megpróbáltam feltápászkodni, mire felugrott, hogy felsegítsen, ám az arcáról az erek csak nem tűntek el. A mosdókagyló szélére támaszkodtam és belenéztem a falon függő tükörbe. Magamat láttam véresen, Stefant pedig vágyakozva, éhesen. Ő is a tükör felé fordult, majd mikor megpillantotta önmagát elszörnyedve elengedte a kezem, s hátrálni kezdett. Egy pillanatig olyan volt, mint aki először látja magát szörnyetegként, persze tudtam, hogy csak önmagát utálja nagyon, s ez az érzés újra meg újra felszínre tört. Megrázta a fejét és kihátrált a fürdőből, végre egyedül maradtam. Az ajtóhoz botorkálva reteszre zártam, majd vetkőzni kezdtem.

Meztelenül léptem a zuhany alá, hogy lemossam magamról a vért és a mocskot, és aztán tisztán bekötözhessem magam. Az előbbi közjáték járt a fejemben, s ahogy a forró víz égetni kezdte a bőröm, lassan visszatértek az emlékek.

Kiskorunkban mi hárman elválaszhatatlanok voltunk. Miután először értünk Mystic Fallsba, s Damon illetlen volt, Stefan engesztelésképpen meghívott bennünket teázni, amit anyám, egy jó kereskedőfeleség rögtön elfogadott. Így ismerkedtünk össze Giuseppe Salvatore-val, így indult a két egyaránt Európából származó család barátsága. A szüleink megegyeztek, hogy egyes hosszabb útjuk alatt elküldenek ide, hogy ne tegyenek ki folyton felesleges utazásnak, aminek én természetesen nagyon örültem. Gyermekkoromban nagyon is untam a rázós utakat, a Salvatore testvérekkel rendetlenkedni sokkal izgalmasabbnak tűnt. Persze később, ahogy egyre tanultabb lettem – és egyre közelebb kerültem Damonhoz – anyám jobbnak látta, ha pár hónapos tanulmányutakra küld a világban. 15 évesen egy évet töltöttem Európában, körbejárva a kontinens nagyobb országait, így Spanyolországot, Franciaországot, Itáliát és persze szülőföldemet, Magyaroszágot. Mielőtt visszatértem volna az Ígéret Földjére, még áthajóztunk Angliába is, majd az izgalmas, ám szerelmes férfiúi ölelést nélkülöző 12 hónap után hazaértem. Egyenesen Mystic Fallsba utaztam, hogy ott ünnepelhessen 16. születésnapomat. Ám egy év hosszú idő volt már akkor is, s ez alatt a dolgok megváltoztak. A kapuban nem várt Damon, hogy lesegítsen a kocsiról, sem Stefan, hogy bekísérjen a házba. Mikor bekopogtam, egy ismeretlen, sötét bőrű lány nyitott ajtót kérdőn tekintve rám. Miután bemutatkoztam, hátravezetett a kertbe, mondván Pierce kisasszony és a Salvatore család férfitagjai krikettet játszanak. Kilépve a kertbe egy barna, hullámos hajú, igéző tekintetű, bájos, ám kissé kegyetlen mosolyú hölgyet pillantottam meg, amint épp Giuseppe Salvatore-val csevegett. A két ifjabb Salvatore megbűvölten nézték a lányt, mire megköszörültem a torkomat. Mindannyian felém fordultak, arcukon meglepettség tükröződött, s csak ezután indultak felém mosolyogva. A viszontlátás kissé kínosra sikeredett, hisz Damon alig érintett meg, megszokott csókjaimat pedig láthatóan másnak tartogatta. Stefan is furcsának tűnt, mint akit megbabonáztak. Aztán megérkezett az új lány. Katherine-ként mutatkozott be, és nagyon, de nagyon örült, hogy megismerhetett, hiszen már annyit hallott rólam! Majd közölte, hogy teát kíván, s magunkra hagy minket, hisz már rég találkoztunk, ám Damon szánakozó mosollyal ajkán rám nézett és csak annyit mondott: „Jobb, ha hagyjuk a fiatalabbakat csevegni, bekísérem a teára.”

A világ összedőlni látszott, Stefan pedig értetlenül bámult távozó bátyja és Katherine után. Érezhetően vele akart menni, de engem sem tudott otthagyni valamiért. A pavilonba botorkálva leroskadtam az egyik kerti székre, arcomat kezeimbe temettem. Stefan némán nézte bánatom, s amikor felzokogtam, mellém ült, s megfogta a kezem. Végtelen szomorúságot éreztem, űrt, becsapottságot és óriási fájdalmat. Magához húzott, én pedig a nyakába borulva zokogtam. Pár pillanat múlva eltolt magától, tekintete valahogy tisztább volt, mint érkezésemkor. Értetlenül néztem rá, mire kissé megrázta a fejét, majd a szemembe nézett. Furcsa fény égett benne, egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Stefan minden logika és ésszerűség nélkül odahajolt hozzám, és lassan, finoman megcsókolt. Nem tudtam mi történik, miért történik, de jól esett, a hosszú, magányos út után, a fájdalmas csalódás után csak erre az aprócska melegségre vágytam. Szenvedélyes csókunknak végül feleszmélésünk vetett véget. Zavarodottan, pirulva rebbentünk szét, mint akik tilosban járnak, s ez így is volt.

Kopogtak, én pedig visszarepültem 2010-be, a csempézett zuhanyzók, laza pólók, szorító melltartók, benzines sportkocsik és fájdalmas lőtt sebek világába. A sebből már alig szivárgott vér, talpam alatt a víz narancssárgás színt öltött. Elzártam a vizet, majd kiléptem a fülkéből. A kopogás egyre intezívebb lett, mire kikiáltottam.
- Jól van, jól van, megyek már! - gyorsan felkaptam egy törölközőt, magam köré csavartam, és úgy ahogy voltam, csurom vizesen kitártam az ajtót. – Mi van? – szegeztem a kérdést az ismét emberi arcú Stefannak.
- A seriff keresett. Azt állította, felálltál és elrepültél, de nem tudja pontosan hol szálltál meg. Sajnos nem tudtam neki segíteni, de szerintem figyelik a házat.
- De jó – az ablakra pillantottam, mely előtt vaskos sötétítőfüggöny lógott. Örömteli dolog látni, hogy van, aki gondolkodik. – Elenáról még semmi hír? – arca még jobban elkomorult.
- Semmi.
- Talán hívd fel – slattyogtam vissza a fürdőbe, hogy bekötögessem magam.
- Eddig sem vette fel.
- Ja, tényleg, mert Damon már kinyírta! – forgattam a szemem. – Fordulj el, pucérkodom. De hallani akarom, ahogy felhívod – fenyegettem meg a kezembe akadt, még mindig véres csipesszel hadonászva. Megfordult és rányomott a telefonra. Én visszatértem a tükör elé, a mosdóba hajítva a véres szerszámot, fertőtlenítőt öntöttem egy vattára, majd a sebre nyomtam. Sziszegve, jajgatva tisztogattam a bőrömön újonnan keletkezett lukat, mikor Stefan izgatottan felém fordult.
- Elena! – mutatott a telefonra, én meg rákiáltottam.
- Hé! – mutogattam, hogy forduljon el, majd kötözni kezdtem a sebem.
- Jól vagy? Minden rendben? Damon? Hol vagytok? Mit csináltál vele? – egy pillanatra elhallgatott, aztán hevesen vitatkozott tovább a telefonnal. – Ha bántani mered, én…Áh! -vágta a falhoz a telefont dühében.
- Na? – kérdeztem fel sem nézve a kötözésből.
- Letette! Damonnal van. Nem akar velem beszélni. Damon szerint minden rendben lesz.
Vállat vontam.
- Hinned kéne neki. Úgysem öli meg. Jobbat talál ki.
- Ez az. Én is ettől félek – morogta Stefan, miközben odalépett hozzám segíteni. Igyekeztem legalább a csípőmön megtartani a törölközőt, ha már a mellemet szabadon bámulhatja, legalább a hátsómat ne stírölhesse, persze nem mintha nagyon érdekelte volna bármelyik is.
- Nem sokára biztos hazajönnek – lapogattam meg a vállát, majd megköszönve a segítséget, felöltöztem, és elindultam lefelé kávéért. Gyanútlanul lépkedtem a lépcsőkön, mikor egy kéz durván megragadta a torkom és a szemközti falnak vágott.

És megérkezett: életem első és második blogdíja! :)

Hát, csodák történnek!!

Alig négy napos a blog, és máris díjaztátok, szó szerint!!

Nagyon hálás vagyok Nektek!!! :)

Köszönöm szépen Caroline-nak, hogy rám gondolt, rögtön élesben bemutatva, hogyan is működik ez a díjazósdi. :) És szintén nagyon hálás vagyok érte Esutának, aki sok támogatást nyújtott a blogindulásnál. :)

Szabályosdi:

5 embernek kell átadnod a díjat, mégpedig az általad leginkább kedvelt bloggereknek, s intézz hozzájuk pár sort, miért is ők a kitüntetettek!

Valamint írnod kell magadról öt olyan dolgot, ami szerinted érdekelheti az olvasóidat.

És ne felejtsd el értesíteni a díjazottakat, hogy mielőbb átvehessék a kitüntetést! :)

És most! Jöjjön 5 dolog rólam:

- Nagyon kritikus és őszinte ember vagyok, nagyon szarkasztikus is, úgyhogy többnyire jól beszólok, és mégis mindenki röhög. Szeretem, ha ezt tudják kezelni az emberek. :)

- Van egy karika ajakpiercingem, amit érzéstelenítő nélkül szúrattam.

- Gyerekkorom óta írok, magyar nyelv és irodalom tanár leszek (tavasszal kisdiplomázom :)), nem csak fanficet, saját sztorikat, verseket, hanem cikkeket is szoktam írni, amolyan kezdő újságíróként. :)

- Az írás mellett még nagyon sok dolgot csinálok: táncolok, színészmajomkodom, éneklek, olvasok, imádom a filmeket, valamint rajzolni, ruhát tervezni is szoktam, szóval elég sok hobbim van. :)

- Gyerekkorom óta rajongok a vámpírokért, kedvencek a témában: Anne Rice és Laurell K. Hamilton könyvei, valamint a The Vampire Diaries filmsorozat. :)


A díj pedig a következő bloggerekhez vándorol:

Kata: Kedvelem, ahogy ír, nagyon tehetségesnek tartom, az egyik legnagyobb élmény volt olvasni a történetét. Ezen felül egy nagyon érzékeny és kedves ember, kiváló humorral megáldva. :)

Killa23: Mert rám vadászik!! Ez aztán a bátorság! :) Na jó, természetesen a sztorija miatt kapja a díjat, mert izgalmasan és olvasmányosan ír, és mert muszáj visszatérnem hozzá az új fejezetekért. :)

nOmiee: Az általam legrégebb óta olvasott blog, sokszor elvarázsolt, megdöbbentett, szóval hatása volt, és ez számomra jelentős indok.

Nora017: Jó történet, tetszetős külalak, "wannamore" utánérzet.

Timi: Nagyon sokat segített a blog elindításában, és kedvelem a történetét, humorát. :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Nos, ennyi mára, még egyszer köszönöm a díjazóknak, Caroline-nak és Esutának!!! :)

6. Állj, vagy lő a mamám!

Itt az új fejezet, remélem mindenki épségben kibírta máig. :) Kommenteket várok!!!! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A motor hangja belerondított az éjszaka nyugalmába. Stefan mogorva, zsebre vágott kezes alakja és egy feje tetején álló autó mellett parkoltam le. Stefan kétségbeesetten nézett rám, mint egy elhagyott kiskutya a hidegben, könyörgő tekintetével melegség után vágyakozva. Megöleltem, meglapogattam a hátát, majd eltolva magamtól megérdeklődtem, mi is történt pontosan.
- Miután elmentél, Elena maradt. Megbeszéltük a dolgokat, és végül… - széttárta a kezét, röviden elmosolyodott. – De aztán kimentem a szobából, ő pedig megtalálta Katherine képét. Mire visszaértem, sehol nem volt. Hívtam, nem vette fel. Elindultam hozzájuk, hogy tisztázzuk, és megtaláltam az autót. Senki sehol, a mobilja sincs meg. Némi vér, de szerencsére kisebb karcolásnyi. A környéken senki. Szerinted…?
- Mi? Elrabolták? – néztem kétségbeesett arcára. – Igen, kifejezetten, rögtön ez ugrott be – gúnyolódtam.
- Áááá! – bokszolt bele dühösen az autó ajtajába, mire az még jobban behorpadt.
- Ezzel nem mész semmire. Voltál már a nagynénjénél? Hátha valaki hazavitte. Vagy kórházba.
- A kórházat már hívtam. Semmi. Jennát még nem mertem.
- Miért félsz, tán harap? – röhögtem.
- Tudod, ő a gyám.
- És? Rögtön feleségül akarod kérni? – nevettem tovább, majd intettem neki. – Kérem a számát.
Miután megadta, tárcsáztam, az rögtön kicsengett. Kedves női hang szólt bele.
- Jenna Sommers.
- Heló, itt Jade Frank, Elenát szeretném elérni, de sajnos nem veszi fel. Fontos lenne, ha esetleg tudnál, szólnál neki?
- Nincs itthon, azt hiszem még a városban van. Ha észreveszi, hogy hívtad, biztosan visszahív – mondta a hang a túloldalról, mire én kedvesen megköszöntem a segítséget és megszakítottam a vonalat.
- Nincs otthon, és kórházban sem, mert azt mondta volna. Szóval szerintem elrabolták – veregettem meg Stefan vállát, amitől csak még kétségbeesettebb lett. – Damont hívtad már?
- Persze. Nem vette fel. Biztos valami tinilánnyal hetyeg, vagy egy újabb ördögi tervet forral.
- Naná, minden bizonnyal. Na jó, menj szépen haza. Ha úgy áll, úgyis felhív. Vagy ő, vagy az elrabló, ne láss folyton rémeket. Nekem most mennem kell, találkoztam valakivel, és szeretném jobban megismerni – felvonta a szemöldökét, mire ingatni kezdtem a fejem. – Nem úgy, mindent megtudsz idejében – ezzel intettem neki, és felpattantam a motorra, hogy visszatérjek Alaric Saltzmanhoz.

Persze mire a bárba értem már sehol nem volt, így bosszúsan levágtam magam, kikértem egy utolsó italt, amikor megláttam, hogy egy csapat srác elkezd szedelőzködni, köztük az én újdonsült verekedős barátomat. Összeakadt a tekintetünk, megemeltem felé a poharamat, majd visszafordultam bámulni tovább a pohár fenekét. A szemem sarkából figyeltem, ahogy előre küldi a haverokat, hogy aztán zavartalanul odaléphessen hozzám. Rá sem nézve mutattam a jobb arcomra. Nem érkezett válasz, így feléje fordultam, ujjammal még mindig a jobb arccsontomon kopogtatva. Kérdőn nézett rám, mire elsóhajtottam magam.
- Felkészültem, most ide kérem.
Arcán egy pillanatig döbbenet ült, aztán idegesen felnevetett, rövid, elhaló nevetéssel, majd elkomolyodva nézett rám, ujjaival a pulton dobolt, mint aki ideges valami miatt.
- Én… sajnálom a tegnapit, komolyan nem akartalak megütni – bökte ki végül feszengve. Láthatóan nem gyakran vallotta be a hibáit.
- Semmi gond. Végül is csak azért fájt, mert lány vagyok – jegyeztem meg gúnyosan, visszafordulva a pulthoz. Sóhajtott, és még gyorsabban dobolt az ujjával a fa lapon.
- Oké, ne haragudj, hogy beszóltam, csak dühös voltam.
Hirtelen felé fordultam.
- Miért voltál dühös? – vizslattam érdeklődve. Kissé meghökkenve nézett vissza rám.
- Én… nem tudom, csak… vitatkoztam Gilberttel, meg… amúgy is…
- Szóval igazából csak úgy bedühödtél és leütöttél – bólintottam mosolyogva, mire megadóan felemelte a kezeit.
- Tudod mit? Feladom. Próbáltam kedves lenni, de veled nem lehet úgy tűnik – feltartott kézzel, hátrálva elindult az ajtó felé. Sóhajtva vállat vontam, de azért utána szóltam.
- Jó oké, bocs. Nem haragszom. Komolyan nem. Csak beszélgetni akartam, tudni, hogy minden rendben van-e, oké? – legyintett, aztán megfordult és kisétált a bárból. Ismét vállat vontam. Úgysem volt kedvem tovább jópofizni. Lehúztam az ital végét és elindultam a motelba.

Útközben elnéztem a házakat, alig akadt közöttük ismerős. Azért az utcák, a fák, a város hangulata meghozta a nosztalgiát. Hazaérve végignyúltam az ágyon és a sötétben a plafont bámulva visszaemlékeztem mindarra, amire talán már csak a motel alatti föld emlékezett a városban. Saras kocsiutak, lovak mindenütt, és fűző, már nagyon, nagyon fiatal korban. A kocsi, melyen érkeztünk, a panzió előtt állt meg, azóta persze már más, jobb, szebb, de akkor maga volt a mennyország, csodálatos volt végre kiszállni a rázós, kényelmetlen út után, a saját lábamon megállni, imbolygás és rosszullét nélkül. Anyám mosolyogva a kezét nyújtotta, én pedig örömteli pillantással kapaszkodtam belé, így együtt indultunk elfoglalni szállásunkat, mikor patacsattogás hallatszott, mellettem egy deres ló állt meg, sárba tapicskoló patája felverte ruhámra a sarat, ami akkoriban elég kellemetlen dolognak számított. Rámeredtem a lóra és figyelmetlen lovasára, és egy nálam valamivel idősebb fiút pillantottam meg, aki komisz vigyorral nézett le ránk. Pár pillanat múlva újabb ló érkezett. A rajta ülő fiú korombélinek tűnt, ruganyosan lepattant lováról, s hozzánk sietett. Mélyen meghajolt, majd őszinte bocsánatunkat kérte tiszteletlen bátyja figyelmetlenségéért. Pontosan így fogalmazott. „Bocsássák meg tiszteletlen bátyám figyelmetlenségét, kérem nézzék el neki faragatlanságát. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, nevem Stefan Salvatore.” Igazán kedves fiúnak látszott, anyám rögvest megszerette tisztelettudó viselkedése miatt. Damont ezzel ellentétben természetesen mindig összehúzott szemekkel, szemeiben óvatos gyanakvással figyelte. Legkevésbé sem volt boldog, mikor jó pár eltelt év után rájött, hogy mi van Damon és én közöttem. Persze azért sem repesett az örömtől, ahogy én akkoriban viselkedtem, öltöztem, vagy egyáltalán bármit csináltam. Stefant szánta volna nekem, ha választania kell, az udvarias, kötelességtudó, mindig kedves fiút, akinek a mosolya tiszta volt, tekintete komoly és felelősségteljes, szereti és óvja családját, annak érdekeit, dolgozik is azért, hogy vagyona legyen.

Vele szemben pedig itt volt Damon, akinek jeges kék tekintete mindig hordott némi gúnyt magában, megvetést, érdektelenséget, öncélúságot, s közben valami csalóka reményt is a változásra. Konok volt, hedonista, szófogadatlan és hihetetlenül… szabad. Szabadsága elbódított, szája sarkán csücsülő folytonos gúny-mosoly elcsábított, mindene a vágyamat szította, ő maga pedig a remény gyengécske illúzióját, hogy mi ketten, együtt… Persze folyton utaztam, de visszavágytam Mystic Fallsba, hogy minél többet lássam, és mindig ott volt, ki nem mondott várakozással állt a kapuban, ha a kocsim megérkezett, csalfán fogta meg a kezem, pedig akkor még őszintén kitartott egy mellett, s ez az egy én voltam. Néma fogadalmunk volt egymás közt a némaságról, felesleges kérdések elhallgatásáról, hisz úgyis feleslegesek voltak, minek foglalkoznánk hát vele, helyette foglalkoztunk magunkkal, azzal, hogy mit is akarunk a világtól, mire vágyunk egymástól, s mit érzünk, mikor a másik óvatlanságnak álcázva a mozdulatot nyílt színen csupasz bőrünkhöz ér, vagy mikor zárt ajtók mögött avatjuk be egymást rejtett önmagunkban. Csak egymás kiélvezésével voltunk elfoglalva, a világ akár lángokra is kaphatott volna felőlünk, nem is vettük volna észre. S amikor lángokra kapott, már hiába menekültünk volna, nem volt hova.

A telefonom csörgésére ébredtem. Ruhástúl aludtam, pont úgy, ahogy ledőltem az ágyra éjjel. A nap magasan járt, már dél is lehetett akár. Stefan hívott. Rányomtam a zöld gombra, s a szemeimet dörzsölve belekrákogtam.
- Na?
- Semmi – hallottam meg ideges hangját. – A kórház már kívülről tudhatja a számom. Reggel beugrottam Jennához, hátha, de csak annyit mondott, hogy már az iskolában kell lennie, bár nem látta. Voltam az iskolában és nincs ott.
- Damon? – ásítottam bele a kagylóba a nevet.
- Szintúgy semmi. Nem veszi fel, szerintem nincs a városban.
- Akkor együtt vannak. Nyugi, nem lesz baj – motyogtam, majd felültem. – Átmegyek hozzád, kitaláljuk mi a frászkarikát akarhat Damon, oké? Na szia.

Miután letettem gyors zuhanyozás és viseletcsere után elindultam Stefanék háza felé. A város csendes volt, mindenki a munkahelyén töltötte az idejét éppen, diákok az iskolában, alkalmazottak az irodában, nyugalom szigete, pár gyilkossággal megspékelve, de fő a változatosság, nem? Kopogás nélkül sétáltam be az ajtón, Stefan a lépcsőn jött le épp az ingét gombolva. Az idegességtől kiütközött rajta az éhség, arcán erek, szeme vörös, tekintete komorabb a legkomorabb Stefan-pillantásnál is.
Megszántam egy gyors öleléssel, majd egyenesen a konyha felé vettem az irányt, hogy kávét szerezhessek magamnak. Stefan árnyék-üzemmódban követett, amit igazán jól csinált, tekintve hogy önmagának is inkább csak árnyéka volt a mai napon. Muszáj volt felvidítanom.
- Na, ne lógasd már az orrod. Nyugi, Elena még biztos él – hadonásztam egy kenőkéssel, mivel feltett szándékom volt, hogy dzsemes kenyeret fogok reggelizni.
- És ezt honnan tudod ilyen biztosan? – fintorgott a szépsrác, karbafont kezekkel támasztva meg a konyhapultot.
- Háááát, ha Damon kinyírta volna valami beteges bosszú miatt, akkor már elhozta volna nekünk a fejét, hogy felvágjon – vontam vállat vidáman kenegetve a kenyeremet. – Ha átváltoztatta, akkor most nem hozhatja, mert Elenának nincs napernyője – böktem a Stefan ujján ékeskedő családi ketyere felé. Rálestem a fiú arcára, de csak nem lett derűsebb. – Hogy téged milyen nehéz felvidítani! – méltatlankodtam nagyot harapva a dzsemes kenyerembe.
- Nem vagy vicces Jade – meredt rám szigorúan.
- Dehogynem! – sikkantottam nevetve. – Giuseppe nem tanított meg rá, hogy a lányokat nem illik megsérteni? – morcoskodtam, majd elnevettem magam. – Komolyan, egyszer, ha csak egyszer képes lennél nem aggódni, nagyon szórakoztató társaság lennél, tudod, ugye? – ugráltam körbe a konyhát reggelivel a kezemben. Ám a vámpírsrác csak sóhajtott és továbbra is atyai szigorral vizslatott. Az orra előtt lecsaptam a tányéromat a pultra. – Na elég, én ezt nem nézem tovább – ezzel megragadtam a kezét és felvonszoltam a szobájába.
- Mit akarsz csinálni? – méregetett gyanakodva, mire lelöktem az ágyra, majd az egyik polchoz sétáltam.
- Mivel ilyen búval baszott vagy, így hangulatodnak megfelelő dolgot cselekszünk. Áh, megvan! – kaptam ki egy vaskos könyvet a sorból, majd az ágy mellett álló kényelmes fotelhoz sétáltam és levágtam magam bele. – Gondolkodtam, melyik legyen, de úgy érzem Tolsztoj nagyobb kínzás lenne most, mint Dosztojevszkij. Úgyhogy most szépen elkezdem felolvasni neked a Háború és békét – jelentettem ki és felcsaptam a könyvet. Stefan úgy bámult rám, mint aki teljesen megbolondult, mire én hangosan olvasni kezdtem.
- „Eh bien, mon prince. Gênes et Lucques ne sont plus que des apanages…”
- Oké, oké – emelte fel megadóan a kezeit. – Ígérem, próbálok nem katasztrófát látni.
- Most miért? Ennyire szörnyű a franciám? – meredtem rá megjátszott aggodalommal, még az ajkamat is megremegtettem, mire röviden fel is nevetett.
- A franciád kitűnő, de a Háború és békét már kissé unom – biccentett a könyv felé. Becsuktam és forgatni kezdtem a kezeim közt.
- Nem is értem, miről beszélsz, még csak ezerszer olvastuk el – vontam vállat, majd lecsaptam az első kötetet a kisasztalra. – Nos, akkor beszéljünk arról, mit is akar drágalátos bátyókád.
- Katherine-t.
- Nyilván. Mi mást? Ki ne akarná Katherine-t 145 év múltán is?! – emeltem az égre a tekintetem. – Amúgy szerintem Elena eltűnésének semmi köze Katherine-hez. Mit tudna kezdeni vele Damon? Csak a hasonlósága van, az meg semmire nem elég. Már persze, megerőszakolhatja…- Stefan mordult egyet. – Persze ha nem tetszik az ötlet, akkor elvetjük – mosolyogva elfogadta ez utóbbi felvetésem, amit egy vállrántással nyugtáztam. – Talán olyan személyt kellene bevonnunk, akivel Damonnak érdeke beszélni.
- És te nevezetesen tudsz ilyet – ráncolta a homlokát az ifjabb Salvatore.
- Nevezetesen te is tudnál, ha nem az ostoba és teljes mértékig hasztalan aggódás járna a fejedben – mosolyogtam kedvesen. – A seriff. Damon el akarja hitetni vele, hogy tud segíteni, hogy ő a jó fiú, muszáj tehát vele kommunikálnia.
- Igazad lehet. Menjünk – pattant fel az ágyról s elindult a szekrény felé.
- Jobb, ha csak én megyek. Jobb, ha nem tudja, hogy tudsz az egész vérszipolyos hóbelevancról.
- Elkísérlek. Majd elrejtőzöm – felelte szigorúan.
- Na persze, most, hogy Elenát elveszítetted, rajtam éled ki a féltő gondoskodási komplexusodat – forgattam a szemem. – Oké, tőlem gyere, de ne lihegj a nyakamban. Tudod, hogy egyedül dolgozom.
Bólintott, így elindultunk begyűjteni a seriffet.

Végül egy forgalmasabb utcából nyíló kicsi utcácskába beszéltük meg a találkozót. Már várt rám, miután leparkoltam, kedélyesen üdvözölt, majd elmagyarázta, hogy az őrsön nem szerencsés ilyesmikről beszélni. Feltételeztem, hogy az egész helyi rendőrség tisztában a vámpírtámadásokkal, hiszen ők szolgáltatják a rendet, muszáj mindenről tudniuk. Úgy döntöttem, nem avatom be a seriffet hazugsága logikátlanságába, inkább a tárgyra tértem. Felvázoltam, hogy szükségem lenne Damon Salvatore segítségére azonnal, ám annak ellenére, amit minap látott, mi nem vagyunk különösképp beszélő viszonyban és jól jönne egy tekintélyes közvetítő, azaz a seriff. Önbizalmát legyezgetve próbáltam rávenni a segítségnyújtásra, persze beleegyezett. Körülnézett a kis utcán, elővette a mobilját, én meg, mint aki jól végezte dolgát a falnak dőlve vártam az eredményt. Tekintetemet elfordítva a seriffről végigkémleltem az utcán, és amikor visszafordultam hozzá már fegyver volt a kezében, a fegyver csöve pedig pontosan rám irányult.
- Mégis… mi a francot csinál? – nyomtam el magam a faltól előre tartott kezekkel.
- Maga szerint mit? Idejön a városomba és parancsolgatni kezd? El tudjuk intézni felvágós vadászok nélkül is a dolgot! Előbb kellett volna jönnie, ha irányítgatni akart!
- Jöttem volna, ha szóltak volna – feleltem nyugodtan, persze a lehető legrosszabb választ, amit adhattam ebben a szituációban.
- Miért kellett volna szólnunk? Eddig sem oldotta meg a problémát. Most sem fogja.
- Lehet. És most mit akar csinálni? Agyonlő? A seriff agyonlövi a vadászt? Komolyan meggondolta? – mosolyogtam rá úgy, mint a gyerekekre szokás, mikor megpróbáljuk meggyőzni őket olyan nyilvánvaló dolgokról, minthogy a kutyakaki, a giliszta vagy a homok nem ehető vagy legalábbis nem finom dolgok.
- Senkinek nem fog feltűnni. Senkinek nem fog hiányozni – mosolygott rám ijesztő magabiztossággal és kissé eszelős fénnyel szemében.
- Biztos ez? – mosolyogtam vissza, mikor a bárban Bonnie-val látott lány megjelent az utca sarkán.
- Anya? – a seriff persze reflexből a hang felé fordult, én pedig kihasználva az alkalmat a seriff elé léptem, s elkaptam a fegyvert tartó kezét. Visszakapva az arcát felém keményen küzdeni kezdett, amit megelégelve nyers erővel megcsavartam a karját.
Ekkor lövés dördült, hisz miért is ne, ugyebár a töltött pisztolyok mindig elsülnek.

5. Félpucér félreértések

Íme, ahogy ígértem, itt az új fejezet!! Várom a kommenteket! ;) Jó olvasás!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

- Damon. Micsoda kellemes meglepetés – krehácsoltam a föld felett lebegve. Tüdőmből kiszorult a levegő és nem is nagyon sikerült újabb adagot nyelnem, így érezhetően egyre bódultabbá váltam. A torkom már nem lüktetett, ám ez csupán Damon kicsit sem kedves szorítása miatt lehetett. Már folytak a könnyeim, éreztem, ahogy az arcom egyre csak vörösödik és vörösödik. Minden bizonnyal nem voltam valami szép látvány.

- Ugyan, ne hízelegj. Valahogy nem stílusod – suttogta még mindig pár milliméternyire az ajkaimtól. A pillanat izgató és romantikus – lett volna, ha nem a kezével a torkomon emel fullasztó magasságokba. Így viszont, mintha az egész elvesztette volna a varázsát. - A settenkedés viszont igen. Gyakorlod is, ahogy látom. Miért nem ugrottál be üdvözölni? Ja várj! Beugrottál, csak valahogy én kimaradtam a szórásból. Ez igazán szíven ütött, ugye tudod? De most pótolhatjuk a mulasztást! – susogott negédes mosollyal ajkán, miközben én lazán az ájulás peremére keveredtem.
- Akkor heló – nyögtem egy utolsó lehelettel, majd egy percre minden elsötétült, de aztán testem földreérésének kemény puffanása magamhoz térített. Levegő után kapkodtam, mire egy gúnyos hang tanácsot kezdett osztogatni.
- Ha kapkodod, tényleg el fogsz ájulni – sétálgatott elégedetten –, és ezt az én társaságomban minden bizonnyal nem nagyon szeretnéd – rövid hallgatás után vidoran hozzátette. – Bár azért ez elég jó fényt vet rám… az első pár újra együtt töltött perc után elájultál… Nem hiába, a sármom örök…
- Pusztulj meg! – köhögtem még mindig karikákat látva.
- Ó, el is felejtettem, milyen éles kis nyelved van. Már majdnem hiányzott, de nem, valójában nem igazán – állt meg az orrom előtt mindkét cipőorra. Lehajolt, lágyan végigsimítva a hajam, majd felemelve az állam, hogy a szemébenézzek. – Nos, azt hiszem beszélgetnünk kellene.

Egy pillanatig nem pislantottam.
- A nagy Damon Salvatore beszélgetni szeretne? – súgtam gúnyosan, mire elengedte az állam, így majdnem a betonon klattyant, de szerencsére tartottam magam. Lassan ülő helyzetbe tornáztam magam és a falnak dőlve figyeltem, ahogy Damon dühösen, tépelődve, nem létező kavicsokba bele-belerúgva előttem sétálgat. – Fiatalkorunk óta nem láttalak ilyennek – csúszott ki a számon egy meggondolatlan mondat. Szoborrá merevedett, majd a következő pillanatban már előttem guggolt. Pislogtam. Az egyetlen vámpír, akinek a trükkjei valóságosak számomra.
- Ne gyere ezzel az érzelgős szöveggel. Már nem az a fiúcska vagyok az álmaidból. Valójában sosem voltam – eresztett meg egy becsmérlő mosolyt, közben az arcomat simogatta az ujjával. Fellobogott bennem a vágy, mintha valami ősi tüzet gyújtottak volna bennem. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne teperjem le azonnal.
- Tényleg nem – feleltem dacosan, és egy hosszú, nagyon hosszú percig egymás szemébe meredtünk. Közel volt, nagyon közel, szeme lassan bevörösödött, arcán megjelentek az erek. Előkúsztak éles, hegyes szemfogai, és ott volt előttem, dacosan, gyönyörűen az a férfi, akit először és talán a legjobban szerettem hosszú életem során, taszító, vörös rajzolattal az arcán, gyilkolásra kész agyarakkal, dühvel és szenvedéllyel, vággyal és fájdalommal, minden olyan érzéssel, mely elég az egész világ elpusztításához. Ujjai az arcomra dermedve, egy pisszenés nélkül, egy sóhajtás nélkül, mint két tökéletesen megkomponált, bizarr bronzember, néztük a másikat és nem tudom, mit éreztünk. Sosem tudtam kivenni Damon jeges kék tekintetéből, mire is gondol, mi fáj neki, s minek örül, ő persze nem is segített ebben, persze a viselkedéséből sok minden kiderült. Én viszont mindent elárultam egy szemrebbenés alatt, így volt ez időtlen idők óta. Most sem tudtam, mit érez, mit akar, közben nyilvánvaló volt, hogy tisztában van minden vágyammal. Tökéletes pillanat volt, mindkettőnk gyengesége a felszínen, s a döntés előttünk: akarjuk-e vagy meghagyjuk ezt másnak? Évtizedes űr, melynek betelítésére lehetőségünk volt, hiány, melyet most pótolhatunk, megérdemelt jutalom, melyet most átvehetünk.
- Hát itt vagytok – hallatszott Stefan hangja, ezzel a lehetőség huss, elrepült, a pillanat pedig csilingelve ezer apró szilánkká pattant szét.


- Itt – felelte Damon, miközben felpattant s pár méterrel arrébb próbálta visszanyerni valamivel emberibb alakját, én meg nemes egyszerűsséggel a falba vertem a fejem. Stefan odaóvakodott hozzám, leguggolt mellém, lágyan megérintette a vállam.
- Minden rendben?
Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézhessek, amitől lüktetni kezdett a nyakam, emlékeztetve a sérülésemre.
- Persze. Minden csodás – fintorogtam rá, mire sajnálkozó arckifejezéssel biccentett, mint egy bocsánatot kérve. Hát kapja be.
- Logan? – köszörülte meg a torkát Damon, majd mikor megfordult ismét azt az arrogáns, jóképű seggfejet láttam magam előtt, akit az elmúlt majd’ másfél évszázad alatt mindig.
- Vége – közölte Stefan. Damon egész vidáman összecsapta tenyerét, közben megindult felénk.
- Szuper! Akkor végeztünk is mára, ideje lehajtani a jól megérdemelt italomat! Jó éjszakát! – dobott meg minket egy jellemző mosoly-fintorral, majd eltűnt a semmiben. A fejemet még egyszer a falhoz csaptam, majd sóhajtva az égre bámultam.

Stefan leült mellém, kezeit felhúzott térdein nyugtatta, én meg kinyújtoztattam előbb az egyik, majd a másik lábamat. Falnak vetett háttal bámultuk a fák fölött megcsillanó csillagokat és hallgattunk. Stefan ebben nagyon jó, sőt, mindkét Salvatore testvér nagyon jó benne, főleg, mikor beszélni kellene. De most nem kellett, mert csak még jobban fájt volna a szembesítés a történtekkel.
Azzal, hogy Damon már nem az, akinek született, vagy még inkább az és ez fájdalmas, nehezen kezelhető tény. Azzal, hogy hozzá voltam kötve, s hozzá is vagyok halálomig, de mégis külön utakon járunk. Hogy vágyom rá, de nem lehet az enyém, hogy másra vágyik, én pedig arra, hogy mindezt elpusztítsam, hogy végül magam is belehaljak. Stefan mindezt tudta, mindennel tisztában volt, megértette min megyek keresztül, hisz a maga módján, de ő is épp ezt éli át…

Következő képem egy ágy, sok párna, merően ismerős plafon és furcsa, öreg házakban megszokott porszag, régi könyvek, bútorok, szőnyegek illata, a szú percegése és az ablakon betűző nap furcsa rajzolata a szobában. A régi panzió semmit nem változott, ugyanazt a meleg hangulatot árasztotta, mint jópár évtizede. Megfordultam, így láttam meg Stefant, ahogy egy régi, ám kényelmes bőrfotelben ülve elmerül a könyvében. Bőrén vidáman táncolt a nap fénye, mellkasa egyenletesen emelkedett, majd süllyedt, haja borzasan meredt az égnek, homlokán megjelentek a már jól ismert gondterhelt ráncok, tekintete komoran vizslatta a papírra nyomott szöveget, ajkait összeszorította, s még csak véletlenül sem mosolygott volna. Odapisszegtem neki, mire azért szétterült a mosoly az arcán.
- Jó reggelt – motyogtam nyújtózkodva, mire röviden felkacagott.
- Reggel? Mindjárt dél van. Látom semmit sem változtál – tette le a könyvet a kis asztalra, majd egy pillanat alatt eltűnt, s egy tálcával tért vissza, rajta péksütemény és a nagy bögre tejeskávé. Feltornáztam magam ülő helyzetbe, ő pedig az ölembe helyezte a tálcát.
- Mivel érdemeltem ki a királynői vendéglátást? – mosolyogtam fülig porcukrosan, vígan nyammogva egy túróstáskán.
- Ez egy panzió, itt van kiszolgálás – nevetett. – Főleg ilyen különösen kedves ismerősöknek, mint te.
Hunyorítva rálestem.
- Túl vidám vagy… - fenyegettem meg az ujjammal.
- Nem lehetek?
- De, csak szokatlan… ritkán láttalak nevetni, már akkor is komorabb voltál – vontam vállat nagyot kortyolva a kávémból. – Mmm, ez még mindig isteni.
- Azért mikor együtt voltunk, ritkábban voltam szomorú – mosolyogta, mire vigyorogva bólintottam, aztán megpillantottam az ajtóban álló Elenát.

- Elena! Nem úgy értette… - pattantam fel, lelökve az ölemből a tálcát, a kezemben tartott bögre jó részét pedig a bőrömre borítva. Ugyanis, mint az ebben a percben kiderült: nem volt rajtam póló. Ami ezt illeti, egy szimpla fekete fehérneműszett volt rajtam: egy melltartó és egy franciabugyi. A hasamon folydogáló kávéra meredtem, Elena viszont megelégelte majdnem pucér ábrázatom látványát és kirohant a szobából. A bögrét az éjjeli szekrényre csapva, kávésan rohantam Stefan és Elena után, le a földszintre. Stefan az ajtóban állva próbálta megakadályozni Elena kijutását, mikor odaértem.
- Elena, nem úgy értettem, mi… - magyarázta Stefan, ám a lány valahogy nem hitt neki.
- Ti? Igen? Hallgatlak! Barátok voltatok csak, mi? – Rámutatott Stefanra, majd rám. – Lexit egy törölközőben ismertem meg. Oké, róla elhittem, hogy nem vagytok együtt, de ő? – bökött felém haragosan. – Nézzetek magatokra! – Stefan erre rám meredt, én meg rá. Valójában egy szál semmiben billegtünk egymás előtt, bár hozzá kell tenni, hogy én nem igazán emlékeztem, hogyan került le rólam a ruha. Sőt. Hogyan kerültem egyáltalán ide?
- Jó, oké, beismerem, ez kissé kínos… - vakartam meg a nyakam a rossz helyen, így felszisszentem, Elena meg persze észrevette a már félig gyógyult harapást.
- Mi az? Téged megharaptak? – meredt rám, majd Stefanra. Stefan segélykérő tekintettel, széttárt karokkal várta a csodát, én meg feladtam.
- Meg. Megmondtam, vadász vagyok, ez meg sérülésekkel jár. Hadd magyarázzuk már meg ezt az egészet nyugodtan! – néztem kérlelőn a féltékeny lányra. – Csupa kávé vagyok, szeretnék egy törölközőt végre! – mosolyogtam rá engesztelőn, mire morcosan ugyan, de bólintott.

Végül a nappaliban ücsörögve a Damon és köztem megesett kis közjátékot kihagyva elmeséltük az esti eseményeket. Stefan közben hozott nekem törölközőt, én meg felitattam magamról a barna löttyöt.
- Aztán ültünk, néztük az eget, majd itt ébredtem – a nyakamra böktem. – Valószínűleg a vérveszteségtől elájultam.
- Igen – bólintott Stefan, átvéve a szót. – Haza hoztam, leápoltam a sebét, és lefektettem aludni. Csupa fű és sár volt a ruhája, és gondoltam mégsem fektetem le ruhástul… mi… - emelte fel a kezét felém.
- Ismerjük egymást – fejeztem be a mondatot bólogatva. A megeresztett mosolyban megvolt az együtt eltöltött évek fájdalma és öröme egyaránt. Hirtelen beugrott valami, homlokráncolva Elenára néztem. – Már megbocsáss, de ha Lexiről elhitted, hogy csak barát, rólam miért nem? Már egyszer elmagyaráztam, hogy csak barátok vagyunk.
Elena vállat vont.
- Stefan idejében tisztázta. Aztán Lexi mesélt a szerelméről és az nem lehetett Stefan – bólintottam, de ő folytatta. –, mert ő halandó.
- Jade tudja – szólt nyomatékos hangon Stefan, mire Elena rám bámult. Megvontam a vállam, éreztem, ahogy a mosolyom szomorú árnyékká válik az ajkaim sarkában.
- Hát… semmi nem örök – álltam fel, hogy öltözni induljak, ám ekkor Damon lépett a szobába, arcán gúnyos mosoly, tekintete lassan végigpásztázta a bőröm, majd a lehető legmegvetőbb hangján így szólt:
- Mégis eljöttél hozzám, hogy fölajánlkozz? – erre egyik kezem csípőre vágtam, a másikkal pedig bemutattam neki. – Mindegy is, most úgysem alkalmas… – közölte, mire megjelent mögötte a seriff, enyhén meglepett ábrázattal és szégyentelenül vizslató tekintettel, de Damon megfordult és a bejárat felé tessékelte. Pár lépés után azonban megtorpant, s hátrafordulva mintegy mellékesen odavetette. – Mozogj többet, mintha felszedtél volna pár kilót! – kacsintott, majd elindult a seriff után.
Jobb válaszom nem lévén, hozzávágtam a törölközőt.

A nap további részében aktív kutatást folytattam, hátha kiderül valami a takonypóc nemzőjéről. Körbetelefonáltam az összes vadászismerőst, kit merre láttak, s lassan összállt a kép. Jól megérdemelt vacsorámért beugrottam a Mystic Grillbe, majd megnyugodva konstatáltam, hogy a kisvárosi élet semmit sem változott. Este a város gyakorlatilag egyetlen bárjában gyűlik össze a népes fiatalság. Láttam Bonnie-t egy szőke hajú lány társaságában, a verekedős szépfiút pár haverjával és a srácot, akit meg akart verni, egy lánnyal. Első körben több ismerőst nem fedeztem fel, így megindultam a pult felé egy jó italért. Felpattantam a székre, intettem a pultosnak, majd körbenéztem még egyszer, s a szemem megakadt egy tőlem pár széknyire ülő, borostás, de sármos pasin, vagyis inkább jókora, érdekes gyűrűjén, mely egészen véletlenül hasonlított a Salvarote testvérek ékszereihez. Lapokra firkált, úgy tűnt dolgozatot javít, épp felhajtotta az utolsó korty italát, s ez pont kapóra jött. Intettem a csaposnak egy ugyanolyanért, de magam elé kértem ki. Aztán a pulton végignyúlva odacsúsztattam neki, bájos mosollyal az arcomon.
- Tudom, hogy nem így szokás, de baj csak nem lehet belőle, ha meghívom egy italra, nem? – pillogtam rá bájoskodva, mire ő kedvesen elmosolyodott.
- Nem, nem valószínű. Nyugodtan tegezz – válaszolta, majd megemelte a poharát. – Alaric. Alaric Saltzman.
- Jade – koccintottam a poharának az enyémet.
- Csak így? Jade? Semmi családnév? – kérdezte hunyorogva, majd jókorát húzott az italából.
- Frank. Jade Frank, vagy ahogy felénk mondták Frank Jade – húztam össze a szemem, ő meg szemöldökráncolva meredt az italára.
- Frank? Az zsidó eredetű – folytatta a témát, de közben az italt vizslatta.
- Igen, ahogy a Saltzman pedig német. De én nem vagyok zsidó, bár kereskedők voltak a szüleim – feleltem, közben éreztem, ahogy a testem megfeszül a várakozástól.
- Én Németországból származom – mondta mintegy mellékesen, majd beleszaglászott az italába. – Ha fordítva viseled a neved a hazádban, akkor te…
- Magyarországról jöttem – mosolyogtam rá, de egyre csak a reakciót vártam.
- Magyarország, áh! Hallottam már róla, állítólag nagyon szép hely. – Mélyet szippantott az italába, majd kétkedő, gyanakvó hangon megkérdezte – Ebben verbéna van?
Egy pillanatig megdermedtem és a szemébe bámultam. Nem tűnt úgy, hogy különösebben rosszul lenne.
- Igen. Az – feleltem, mire felhúzta a szemöldökét.
- És hogyan került bele? – erre felemeltem egy kis üvegcsét, melyet a kabátujjamból halásztam elő. – Ááh, értem. És miért jó neked, ha verbénával itatsz?
- Szerintem pontosan tudod – csúsztam le a székemről, hogy befoglaljam a mellette üresen tátongó helyet. Rám pillantott, majd lehúzta az italt.
- Azt hitted, vámpír vagyok? – a vámpír szót csak megformázta ajkaival, nem ejtette ki.
- Nem hittem. Ellenőriztem, az vagy-e, ennyi – intettem egy újabb adag piáért.
- De feltételezted.
- Bizony – bólintottam.
- Mégis mi alapján? – kérdezte homlokráncolva, mire a gyűrűjére böktem.
- Ez alapján – mire úgy meredt a gyűrűre, mintha most látná először.
- Miért?
- Mert ez egy pontosan olyan gyűrű, ami egy a helyi legendákkal tisztában levő család birtokában állhat. Ám én nem emlékszem, hogy a Saltzman család az alapítók között lett volna – néztem jeletőségteljesen.
- Talán történelemtanár vagy, hogy ilyen jól ismered a város alapítóit? – mosolygott rám gúnyosan.
- Nem igazán. Bár sokat foglalkozom a helybéli történésekkel – mosolyogtam vissza, bár mindkettőnk mosolyában csípős szikrák pattogtak.
- Hát jól emlékszik. A Saltzman család nem tartozik az alapítók közé.
- Akkor honnan a gyűrű?
- A feleségemtől.
- Az ő neve pedig…
- Isobel.

Egy pillanatra megállt bennem a levegő, aztán összeszedtem magam.
- Isobel. Hm. Nem ismerek Isobelt – vihorásztam kényelmetlenül, majd jobb híján másra tereltem a szót. – És hogyhogy felismerted a verbénát? Biológus vagy, vagy mi?
- Nem, én csak… tisztában vagyok a helyi legendákkal – felelte jelentőségteljesen. Megcsörrent a mobilom, a kijelző Stefan számát jelezte.
- Bocs, ezt fel kell vennem – dobtam egy mosolyt újdonsült ismerősöm felé, majd lenyomtam a zöld gombot. Stefan kétségbeesett hangja ütötte meg a fülemet.
- Elena eltűnt!

Talk To Me!

Hola Mindenkinek!

No, csináltam én is chatbox-ot. Tessék moderálni a hozzászólásokat, és akkor nem lesz gond.

Írjatok bátran, kérdezzetek, ésatöbbi, igyekszem mindenre válaszolni. :)

Este jön az új fejezet!

Fox

Figyelem, figyelem!

Nagyon megható, hogy máris ennyien jöttetek, kommenteltetek, valamint, hogy már most jópáran kirakták a linkemet a saját blogjukba. Hihetetlenül jól esik ez a fogadtatás, nagyon hálás vagyok érte! :)

Csináltam végre linklistát, kitettem pár blogot, de nem tudom garantálni, hogy mindenkié kikerült!

Ez nem azért van, mert nem szeretném kitenni, hanem azért, mert nem figyeltem eléggé!

Előre és utólag is bocsánat érte!

Ha ez tényleg megtörtént, akkor lehet reklamálni kommentben, vagy mail-en, kinek hogy esik jól. :)

És persze, aki szimplán csak ki szeretne kerülni, szintén kap esélyt rá. :)

Természetesen azért szívesen fogadom, ha olykor-olykor tényleg felém néztek, mert én is becsülettel elolvasom az írásaitokat, és véleményezem is azokat, amint akad időm, ihletem, ötletem hozzá. Szeretném, ha ez visszafelé is működne. :)

A kommentelésről:

Kérdezzetek bátran, hozzászólásban vagy mailben is akár, igyekszem mindenre válaszolni. Ha már olvastátok a történetet Merengőn, kérlek ne spoilerezzetek (Köszi Kata, hogy erre figyelmeztettél!), mert biztos vannak, akik most olvasnak először, és tőlük elvehetitek az élményt. :)

Egyébként pedig szívesen fogadok minden hozzászólást, de mint azt a leírásban is említettem, ha valaki sérteget, akkor az illető hozzászólása maradéktalanul törölve lesz. Nem mintha ezt feltételezném Rólatok, kedves Olvasóim, de öreg róka vagyok már a blogolás terén, és nem egyszer kellett blogot váltanom, vagy meghívóssá tennem más gonoszkodása miatt. Ezt itt nagyon nem szeretném megtapasztalni (jele sincs, nehogy félreértsétek!!!!), ezért kérek mindenkit, hogy moderálja magát.

Én is ember vagyok, mi több, a figyelmetlenebb fajtából, így gyakran hibázhatok, elírhatom a dolgokat, ismételhetem önmagamat. De erre kulturáltan is fel lehet hívni a figyelmemet.

Bírom és igénylem a kritikát, de ez az építő, segítő szándékkal íródott, tényleges hibákra rámutató, jól felépített észrevételezése egy-egy fejezetnek, vagy az egész történetnek.

Nem pedig ócsárolás, szidalmazás. Ha valami nem tetszik a történetemben (miért padlizsánszínű Jade haja, Stefan miért nem Jade-del jár, Elena miért nem ugrik kútba, Katherine meg miért pont sajtos rudat eszik), akkor ezen kénytelen leszel túltenni magadat, drága Olvasóm. Poénkodni szabad (sőt!! :D ), de ha komolyan nekiállsz arról vakerolni, hogy ez nem jó, meg az nem jó, mert...mert csak! akkor én egyetlen ajánlatot tudok Neked már most tenni, s biztosíthatlak róla, hogy ez a későbbiekben sem fog változni.

A tanácsom a következő:

Ne olvass engem!

Ne nyisd meg a lapomat, ne böngéssz bele a történetembe, hanem menj el mellette. Ha valami nem tetszik, akkor ne nézd. Ha nem ízlik, ne edd meg. És én még meg is köszönöm Neked, ha ezt be tudod tartani.

A fejezetek pontozásáról. Ha jól figyeltek, minden fejezet végén található három kis gombocska, különböző véleményekkel. Ha nincs kedved, időd kommentben kifejteni, mi a véleményed a fejezetről (persze ha van, akkor is bátran), csak jelöld meg, melyik választ adnád a "Hogy tetszett a fejezet?" című kérdésre. Persze örülnék, ha a negatív pontozás legalább pár szóban kifejtésre kerülne, hogy tudjam, mit javítsak. :)

Még valami. Ez a történet az enyém. Sokat dolgoztam rajta, rengeteg idő volt, mire felépítettem, és igyekszem most is sok időt belefektetni, sőt, ez gyakorlatilag elkerülhetetlen. A szereplői nagyrészt a The Vampire Diaries című sorozatban megformált alakok, viszont ahhoz, hogy őket tudd elképzelni, miközben engem olvasol, nos, nagyon oda kell figyelnem. A saját szereplőimben pedig pont azért van sok munka, mert mindent nekem kellett kitalálnom, felépítenem róluk ahhoz, hogy hitelesek legyenek, egyediek, ne unalmasak, és passzoljanak a történetbe.

Ezért kérlek, ne lopd el a karaktereimet, ötleteimet, írásaimat. Nyugodtan linkelj ki a blogodra, és örülök, ha megihletlek, s sikerül történetet írnod azáltal, hogy engem olvasol. De ez az én munkám, és ezt kérlek tartsd tiszteletben. Úgy, ahogy én is tisztelem a Te munkádat.

A következő pont. :) Sok fanfic-blogban láttam, hogy a történet szereplőit képekben jelölitek! Nagyon tetszenek ezek a képek, én mégis elgondolkodtam. Úgy döntöttem, nem teszek ki képet a szereplőimről, kiváltképp Jade-ről nem. Ugyebár a többiekről van kép a fejlécben és azt hiszem, aki nem ismeri a sorozatot, nem nagyon állna neki olvasni a sztorit (persze biztatom rá, hogy tegye meg, mert nagyszerű sorozatról és hozzá kapcsolódó írásokról marad le, ha nem nézi meg a Vampire Diariest), ha pedig mégis, név alapján könnyedén rátalálhat a szereplők arcára. Kivéve ugyebár Jade-et, az általam kitalált főhősnőt. Szeretném ha tudnátok, hogy azért nem teszek ki képet Jade-ről (pedig Isten látja lelkemet, kerestem), mert egyszerűen ő a fejemben él. Nem tudom senkire ráilleszteni az arcát, alakját, stílusát. Van, akire azt mondom, nagyjából igen, de annak meg semmi értelme, mert mindannyian úgy kezdenétek el látni őt, ahogyan azt a kép mutatja. Ezenkívül megeshet, hogy olyan színésznő, énekes, vagy bárki más alakját választanám, akit már láttatok, klipben, filmben, valamilyen szerepben. Ezekből a szerepekből szimpla írás alapján nagyon nehéz kitörni, mert más mint a film műfaja. Sem a karaktereimnek, sem a történetemnek, sem a Ti képzelőerőtöknek nem tenne jót egy elhibázott kép. Olyat úgysem találok, akit még senki sem látott, és aki tökéletesen beleillik mindenki Jade-ről alkotott gondolataiba.

A másik komolyabb indokom pedig az, hogy így talán könnyebben beleképzelitek magatokat Jade szerepébe. Jobban át tudjátok érezni az érzéseit, gondolatait, ha nem különítitek el egy idegen képpel a fejetekben, mondván ez Jade Frank, ez nem én vagyok. De igen, Te vagy. Ahogy én magam is Jade Frank vagyok. Azzal, hogy nem teszek ki egy légből kapott képet, azzal megengedem, hogy saját Jade Frankotok legyen. Sőt, hogy Ti lehessetek Jade Frank. Plusz ne legyetek már lusták elképzelni őt. :PPP

(Remélem senkit nem bántottam meg a képkirakásról alkotott véleményemmel!! Nem állt szándékomban, ez csak az én gondolatom a témáról, és kizárólag a saját blogomra alkalmazom!!)

No. Egyelőre más főinstrukció nem jut eszembe a bloghasználattal kapcsolatban. :)

Jó hosszú lett, majdnem egy fél fejezetnyi. :D Nem akartam ennyit okoskodni, de most már megszületett! Cserébe most jó sokáig nem lesz hasonló bejegyzés. :) Azért remélem mindenki becsülettel végigolvasta!! *fenyegetőzik az ujjával*

:)

Tehát várom a kommenteket, bátran írjatok, nem vagyok ám ilyen harapós, sőt! :)

Holnap - vagyis már ma - jön az új fejezet! ;)

4. Véres nyakrapuszik éjszakája

- Jenna! Örülök, hogy látlak! – mosolygott negédesen Logan, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy a „francba, francba, francba” illetve „a jó büdös kurva életbe”.
- Meghiszem azt – húzta el a száját a Jennának nevezett nő, láthatóan kelletlenül. Tőlünk pár méterre álltak, esélyünk sem volt arra, hogy észrevétlenül elsurranjunk, ami rám nagy veszélyt jelentett. Megdermedve álltam Stefan mellett, aki észrevétlenül elém siklott, bár mindketten tisztában voltunk a ténnyel, hogy mindez felesleges. Kérdőn nézett rám, én meg vállat vontam. Beszélni nem beszélhettünk, mert Logan meghallotta volna, az pedig káros lett volna az egészségünkre.

Nagyban járt az agyam, megoldás után kutatva, mikor egy csörrenés mindent elintézett. Stefan mobilja csak dalolt, dalolt, én pedig elátkoztam a technikát mindenféle jól válogatott szidalmak közepette. Míg ő felvette a kis bosszantó ketyerét, én kilestem a válla fölött, ami külön mutatvány volt, tekintve, hogy majdnem egy fejjel magasabb nálam. Amit láttam, az pedig nagyon nem tetszett. Hirtelen megragadtam a vámpírsrác karját és megfordítottam. Kezében mobillal, mobil félúton a füle felé egy pillanatra szoborrá merevedett, aztán a lányok és az új vámpír hűlt helyét vizslatva bosszús képpel beleszólt a kagylóba.
- Igen?
- Megvan. Logan az – én eközben megindultam az ajtó felé, Stefan pedig követett, megkocogtatva a vállam, s jelezve, kivel is beszél.
- Tudom – felelte szárazon a hívó félnek.
- Honnan tudod? – hallottam ki a telefonból, mire bokánrúgtam a srácot. Nem mintha bármennyire is zavarná ez a kedves gesztus, azért nekem jól esett.
- Felfedte magát – válaszolta a telefonba magabiztosan, majd utána „aú!”-t formázott az ajkaival. Mintha bevenném, hogy fáj neki.
- És tudod hol van most?
- Igen, de el tudom intézni.
- Nem érdekel. Felbosszantott, nagyon. Ki akarom nyírni. Hol van? – a vámpírbátyó hangja meglehetősen dühödtnek hangzott.
- Az iskolában – én meg hiába mutogattam ezerrel, hogy ne hívja ide, felesleges volt, mert mintha a falnak beszélnék.
- Egy perc és ott vagyok – majd a vonal megszakadt.
Hangosat toppantottam, mint valami hisztis kislány.
- Muszáj volt megmondanod neki? Mindjárt itt lesz. Nem lesz időm eltűnni – tettem szemrehányást, de ő továbbra is sötét szemekkel pásztázta a folyosót. – Oké, értem, szerinted a bújócskám nem olyan nagy ügy, mint a Logan-probléma - böktem meg a mellkasát.
- Jól látod. Nem fog megenni, ha meglát.
- Stefan. Mikor lettél ilyen naiv? Persze, hogy megesz. Én pedig megölöm. Vagy megpróbálom – vontam vállat, aztán leesett, mi is készül. – Na jó, intézzétek el. És tudni akarok róla, ha vége! Viszont most lelépek. Pá! – ezzel otthagytam a folyosón ácsorogva, de mire befordultam a sarkon, már persze nem volt sehol.

Kiléptem az éjszakába, és csak remélni tudtam, hogy Damon nem pont ezt a bejáratot szemelte ki magának. Ha mi összefutnánk, woohooo, nagyobb balhé lenne a városban, mint eddig az egész vámpírhercehurca.
Elindultam a motorom felé a parkolóba, ügyeltem, nehogy zajt csapjak és reménykedtem, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy az idősebb Salvatore ne essen hasra bennem. A parkon áthaladva megláttam a rajzok mellől ismerős jóképű srácot, amint egy másik tizenéves sráccal beszél. Vagy inkább vitázik, így elindultam feléjük és épp közéjük értem, nyitva a számat valami köszönésfélére, amikor a jóképű, magas, elbűvölő mosolyú, igéző tekintetű fiú teljes erőből behúzott egyet.

Érdekes üdvözlési forma, nem hallottam eddig erről, de a mai fiatalok biztos ezzel pörgetik fel az ismerkedést. Persze ettől nem lesz kellemesebb az ütés, melyet az arcom elszenvedett. Kissé megtántorodtam, a másik srác kapott el és úgy tűnt szükségem is van támogatásra. A dermedt csendet elhaló hangom törte meg:
- Ha ezt neki szántad… biztos valami nagyon csúnya dolgot csinált…
- Mi a franc bajod van? – kiáltott rá az engem támogató fiú, miközben a másik arcán még mindig döbbenet honolt.
- Én… én nem akartam… ne haragudj.
- Áh. Semmiség – mosolyogtam rá, majd visszkézből pofán csaptam, ahogy azt illik. – Na, most már kvittek vagyunk – dörzsöltem meg az arcom és csodálkozva figyeltem, ahogy zokszó nélkül viseli az ütésemet. Persze láthatóan fájt neki, meg is tántorodott, de nem zúgott el. Pedig azt kellett volna.
- Oké… Álljatok le, rendben? Nem kell szétvernetek egymást, az a pofon úgyis nekem lett szánva, csak…
- Nyugi, nem öljük meg egymást – nyugtattam meg széles vigyort dobva feléje, bár nem úgy tűnt, mint aki nevetni készül.
- De…
- Húzz el Gilbert! – pirított rá a jóképű verekedős, mire a Gilbertnek nevezett srác hátrálva lelépett. A srác utána nézett, majd rám bámult.
- Ha nálad ez a bocsánatkérés, akkor újfent elfogadom – mosolyogtam rá kedvesen.
- Sajnálom az előbbit, én nem téged akartalak…
- Nyilván nem. Én viszont téged akartalak és megleptél rendesen, mondhatom. Hogyan bírtad ki állva az ütést? – érdeklődtem karba font kezekkel, míg összeráncolt szemöldökkel méregetett.
- Miről beszélsz? Ne haragudj… de nem ütsz túl nagyot. Én sem ütöttem nagyot, sajnálom, hogy fáj – adta a macsót.
- Ó persze… de tudod, ez az ütés a kissrác fejét minimum levitte volna.
- Baromság! Csak egy gyenge kiscsaj vagy, ezért fáj annyira! – lökte nekem oda, majd otthagyott az éjszakában.

Kedvem lett volna jól seggberúgni, de míg elgondolkodva álltam a park közepén, hirtelen valami belém csapódott. Láthatóan ma mindenki verekedős kedvében van.
- Na végre, megvagy ribanc! – sziszegte az arcomba Logan. Lovaglóülésben trónolt rajtam, karjaimat leszorítva próbálta megakadályozni, hogy karóra tűzzem. Úgy tűnt, nagyon büszke magára. – Azt hitted, csak úgy otthagyhatsz, én meg megvárom, míg visszatérsz? Ennyire nem lehetsz ostoba. Most pedig megvacsizok belőled, nyammnyamm – csattogtatta össze a fogait, arca megeresedett, metszőfogai megnyúltak. Minden bizonnyal most kellett volna sikoltoznom, de hopsz! elfelejtettem a szövegem! Csapó kettő.
- Igazad van, elcsesztem. Csak véletlenül tévedtem pont oda, ahol te is garázdálkodsz! – de nem hagyta tovább ragozni: lecsapott. Éreztem, ahogy metszőfogai éles késként belevágódnak a húsomba és ahogy szívem az ő szájába pulzálja a vérem. Baromira fájt, nehéz volt kibírni üvöltés nélkül, mert az újoncok nos… elég disznó módon esznek. Semmi bűbáj, elkábítás, vagy illúzió, csak a nyers fájdalom. Nagy kortyokban nyelte az életerőmet, de szorítása egyre gyengült, míg végül szédölögve lecuppant a nyakamról.
- Mi… mi ez? – nyögte bágyadtan, mire simán kiszabadítottam a karomat kezei közül.
- Verbéna te ostoba – mordultam rá, s már éppen gördítettem volna le magamról, mikor valami lesodorta rólam a szerencsétlent. Feltápászkodtam és méterekkel arrébb megláttam a fetrengő újoncot, fölötte Stefan térdelt. Egy szempillantás alatt előttem termett és közel hajolva a fülembe súgta:
- Fuss, jön! – no, nekem se kellett több, hanyat-homlok rohantam a motorom felé, közben a farzsebemből előkaptam a motoros kendőmet, szélsebesen a nyakam köré csavartam, hogy lehetőleg ne vérezzek el rögvest. Felpattantam a gépre, gázt adtam, és elhúztam a csíkot az iskolától.

Kies utcákon motoroztam, lassan lenyugodott bennem a vadász ösztöne, a fejemből kitisztult a bűz, az adrenalin végre abbahagyta a száguldozást az ereimben, átadta a helyét a sokknak. Szimpla halandóként valószínűleg fel sem tudtam volna kelni a fűről, de szerencsére közöm sincs a szimpla halandó mivoltához. A vérveszteség azonban nálam is vérveszteség, az adrenalin pedig többet nyomott ki belőlem a kelleténél, így egy üres kereszteződésben kénytelen-kelletlen megálltam. Körülöttem fák, néhány raktárépület, már jócskán a város határán járhattam. Két lábammal stabilan támasztottam a motort, lassan a nyakamhoz értem. Sajgott az egész, a kendőn átütött a vér, ujjam begye vörös lett még az anyagon keresztül is. Eltart majd egy darabig, míg begyógyul, hiába gyógyulok gyorsan. Már csak haza kell érnem, gondoltam, de cselekedni már nem volt időm: egy balról érkező lökés olyan erővel taszított oldalra, hogy a motor elborult, én pedig nemes egyszerűséggel lerepültem róla, be a fák közé. Még földet sem értem, máris felpattantam, hogy elrohanjak, egy alacsony épületet célozva meg, de persze esélyem sem volt bejutni; a falnál szemből elkapta a torkomat, majd a falnak csapta hátamat olyan erővel, hogy megnyekkentem. Nem kaptam levegőt, a lábam vagy tíz centire a föld felett kalimpált, ő pedig az ajkaimhoz hajolt, mint aki meg akar csókolni.
- Hát visszajöttél… szívem? – suttogta a számba Damon Salvatore.

3. Halál oka: Újoncharapás

Testemet egyre inkább elöntötte az undok bűz, úgy éreztem ragad bennem minden, igyekeztem minél messzebb kerülni a padtól és a lányoktól, hogy végre megérezhessem a halott vér szagát is. A motel felé igyekeztem, mikor Stefan mellém lépett a semmiből. Ingerülten felmordultam.
- Nem tudnál valami zajt csapni? Tudod, léptek, gallyreccsenés, bármi, amit egy halandó tesz? – tettem szemrehányást, de ő csak mosolygott.
- Ugyan Jade, hiszen tudtad, hogy jövök.
- Nem, ez nem a te szagod. Te tisztább vagy, mert a halott állatok vére… megszokottabb a világban – nyöszörögtem elhalva. Nagyon rég, túl rég nem voltam vadászni, így minden hirtelen lett éles, ezt megszokni pedig nem egyszerű feladat.
- Ezt akartam elmondani neked. Ma, miután elmentél a seriff beállított. Damont kereste. Kihallgattam, mit beszélnek és úgy tűnik új vámpír van a városban – mondta keserűen.
- Hah, miért nem lepődök meg? Mystic Falls mindig is egy kedvenc kis gyűjtőhelyetek volt. Damon műve?
- Nem hinném – kérdőn néztem rá, mire vállat vont. – Mostanában jó fiút játszik. Meghúzza magát, hogy ne legyen balhé.
- Pedig a belépője, ahogy mesélted, elég hatásosra sikeredett – húztam el a számat. Lassan sikerült betörnöm a sóvárgásom, így már nem dübörgött végig a testemen, sikerült a beszélgetésre koncentrálnom.
- Ő már csak ilyen, hisz tudod.
- Persze. Tudja, hogy itt vagyok?
- Nem mondtam el neki, megkértél rá. Hogy magától mennyit tud, azt nem osztja meg velem.
- Nyilván. Mindenesetre tarts előtte titokban. Nincs kedvem bratyizni vele még egy darabig. Csak megnehezítene mindent – néztem a mellettem sétáló srácra, mire bólintott. – Azt mondtad a seriff kereste meg?
- Igen. De nem említett téged, csak annyit mondott, hogy szüksége van további segítségre, mert új problémák merültek fel – mondta jelentőségteljesen a szemembe nézve.
- Az új vámpír – bólintottam, de Stefan oldalra billentette a fejét. Elakadt a lélegzetem. – Azt akarod mondani… hogy… hogy én vagyok az új problémájuk? – torpantam meg. Stefan szembefordult velem, komor tekintetéből kiolvastam, hogy pontosan erre gondol. – Na szép. Még a Tanáccsal is meg kell küzdenem. Pedig úgy tűnt Lockwoodot sikerült meggyőznöm.
- Lehetséges, hogy sikerült, de nem ő dönt egyedül. A seriff dolgozhat saját kontóra is.
- Még mit nem. Na jó. Elindulok, fel kell keresnem az új jövevényt. Van ötleted, ki lehet?
- Nem, de amint megtudok valamit, szólok – biccentett.
- Köszönöm. Szép estét! – veregettem vállon a vámpírifjút, mire el is tűnt a szemeim elől. Én pedig elindulhattam a szag után, hátha sikerül épkézláb vérszopót találni az éjszakában.

Kutakodásaim végül egy elhagyott raktárépülethez vezettek – hova máshova. A döglött vér szaga mindent betöltött, de ismerős illat elegyedett bele, nem csupán egyszerű vérszag volt. Óvatosan közelebb merészkedtem, átfuttattam kezemet a verbénát rejtő nyakláncomon, majd fegyvereimen. Végül a csuklómra és az ütőeremre kentem egy-egy cseppet a szantálfa olajából, hogy ezzel rejtsem el saját vérem szagát a ragadozó elől, majd felóvakodtam a lépcsőn és belöktem a nehéz fémajtót.
Rögtön megcsapott valami másfajta bűz, nem az élő rothadás, hanem a valós, végleges rohadás szaga, facsarta az orromat, de nem nagyon volt időm végiggondolni, mit is jelent ez, mert megéreztem a levegő mozgását, így még időben odébb vetettem magam. Egy férfi vágódott ki a semmiből a semmibe, pont oda, ahol az előbb még álltam. Gondosan belelőttem egy adag verbéna-szérumot, így máris összecsuklott pont az orrom előtt. Odaléptem hozzá, ő meg szenvedő arccal bámult fel rám, megilletődve, mint aki még nem érzett ehhez foghatót. Valószínűleg így is volt. Alig bírt mozdulni, pedig a verbéna nem bénítja meg őket, csak pár esetben.

Letérdeltem mellé, egyik kezemet homlokára tettem és a padlónak nyomtam a fejét, hogy mozdulni se tudjon, másik kezemmel pedig magabiztosan szétfeszítettem a száját. Metszőfogai simán kiugrottak, arca megeresedett az első pillanatban. Felhúztam az ajkait, hogy lássam az ínyét és biztos lehessek abban, amit a jelekből már sejtettem. Persze igazam lett. Újonc volt, alig két hetes.
- Hogy hívnak? - válasz helyett sziszegett és a száját tátogatta. – Ez nem jó módszer haver, nálam ezzel nem mész semmire. A neved.
- Nem nézel tévét ribanc? – nyögte. Minden bizonnyal fenyegető kívánt lenni, ám csak még szánalmasabb lett.
- Ami azt illeti, nem. A nevedet. Most. – röhögött. Vagy köhögött, ki tudja? – Nem leszel ilyen vidám, ha átdöföm a szívedet. Nem ismerlek, úgyhogy megtehetem.
- Mi közöd…
- Na jó, elég – előkaptam egy karót, s könnyed mozdulattal a magasba lendítettem. Ez a kis mutatvány mindig hatásos.
- Logan! Logan Fell – nyöszörögte rémülten.
- Éljen, haladunk. Ki változtatott át?
- Nem tudom. – megemeltem a karót, melynek vége éppen a szíve közepe felett lengedezett. – Tényleg nem tudom! Egyszer csak felébredtem… így… és… éhes voltam. Nagyon éhes…
- Persze. Mindig nagyon éhesek vagytok. Gondolom… meg is vacsoráztál, annak rendje-módja szerint, igaz? – mosolyogtam negédesen, ám fenyegetően.
- Meg… muszáj… muszáj volt.
- Blabla, persze, tudom, mindig muszáj. Ti ártatlan áldozatok vagytok valójában, hm? – sóhajtottam. – Na jó. Most körülnézek. Te pedig nyugton maradsz, értve? – dobtam meg egy „ha-megmozdul-meghalsz” mosollyal, majd elindultam körbenézni a vackokkal telizsúfolt helyiségben. A szagokból kiéreztem a hús rohadásának szagát, egy rácsos tároló felé tartva pedig egyre orrfacsaróbb lett a már az ajtóban jól érzett hullaszag. Odaérve megláttam a temérdek holttestet, melyek egymásra dobálva feküdtek a tárolóban. Nagyon, nagyon halottak voltak, jellemzően megcsócsált nyakkal mindahány. Halál oka: újoncharapás. Mindennél rosszabb halálnem. A tároló aláírás volt Logan Fell halálos ítéletén. Persze előtte még ki kell szednem az agyhalott kis fejéből az utolsó emlékeit, hogy megtudhassam, kit is kell elkapnom mindezért.

Lassan továbbsétáltam, mire orromba vagy inkább pórusaimba furakodott egy furcsán ismerős illat. Halott vér, de ismerős színezettel. A raktár közepefelé nagyobb szabad tér volt, az illat felerősödött. A földön foltok mindenütt. Lehajoltam, az ujjam begyét a foltba nyomtam, majd megszagoltam. Vér. Vámpírvér, nem is akárkié. Salvatore-vér.
Felpattantam és visszatértem a még mindig fetrengő újonchoz.
- Ki volt itt? – nyomtam le ismét a homlokát. Olyan ez, mint mikor macskát vagy kígyót fogsz: ha jó ponton ragadod meg a fejét, nem lesz képes bántani. És azok is pont ugyanígy vergődnek a kezed alatt, mint ez a szerencsétlen.
- Ki lett volna? – köhécselte, bár már nyilvánvalóan nem volt olyan szörnyen rosszul.
- Ne játszadozz velem, még mindig lazán kinyírhatlak. Volt itt egy másik vámpír is. Ki volt az?
- Honnan tudod, hogy nem az én vérem? – fölényeskedett. Ebben a helyzetben ez valahogy viccesnek tűnt. Felkacagtam.
- Veled ellentétben én már régóta űzöm az ipart. Halljam – emeltem meg a karót –, kinek a vére borítja a padlót?
- Salvatore…
- Igen?
- Damon Salvatore.
- Hm. Csak nem megölted? – vigyorogtam rá vidáman, mivel igencsak szórakoztatott a dolog. – Áá, azt biztos nem, hiszen nincs sok épkézláb ötleted, ha a hullákat itt dugdosod. No sebaj. Most nem lesz több kérdésem. De! Vissza fogok jönni, te pedig itt fogsz várni rám. Van még dolgom veled. A szérum még egy darabig úgyis leköt… meg ne merj moccani, oké? – mosolyogtam a szeme közé, bízva abban, hogy elég hülye ahhoz, hogy lelépjen, amint járni tud. Majd felpattantam, kívülről leláncoltam az ajtót és leültem a szemközti padra.

A szabályzat egyértelműen kimondja, hogy ilyen esetekben indokolt a halálbüntetés, ami nyilvánvaló. Ám mivel a helyzet kínosan érzékeny, muszáj voltam nyomozni egy keveset. Vámpírtól információt ellenőrizetlenül nem fogadunk el. Még újonctól sem, bár azok elég hülyék ahhoz, hogy igazat mondjanak. Így csak várnom kell, míg lassan kiürül belőle a méreg, mert tuti fix, hogy elindul valamerre az éjszakába. Remélhetőleg a nemzője felé veszi az irányt, így előbb jutatt el hozzá, mint gondolná.
Az új évezred csodája a kompakt mobiltelefon, amin még internetezni is könnyedén lehet. A neten pedig gyorsan rátaláltam Logan Fellre. Úgy tűnt, életében is akkora takonypóc volt, mint holtan. Csúszómászó selyemköcsög, a legrosszabb fajtából. Igazán nem kár érte, bár a bulvár minden bizonnyal vissza fog esni nélküle. Gyors kutakodás után valószínűvé vált, hogy Logan életében a Tanács tagjának nevezhette magát. Aztán persze jött a sötét oldal azokkal a finom vérsütikkel. Ám eltűnéséről semmit nem találtam, ami meglehetősen furcsa.

Az órámra pillantottam, s meg kellett állapítanom, a verbéna már minden bizonnyal eltűnt az újonc szervezetéből, tehát lassan képes lesz talpra állni, ami számomra nagyon jó hír. Felálltam és kényelmesen elsétáltam a fák közé. Kiszemeltem éppen kilépett az ajtón. Nem kapott szagot, a szantál még mindig elnyomta a vérem szagát. Még elég gyenge volt, így autóba ült a vámpírfutás helyett, motorral könnyedén követni tudtam. De végül kissé megbántam, amiért nem öltem meg a raktárban.

Egyenesen besétált a helyi középiskola épületébe, ahol is láthatóan érdekfeszítő ramazuri folyt. Emberek jártak-keltek a folyosókon, a termek tömve voltak diákokkal és szülőkkel. Végül én is észrevettem az óriási transzparenst, mely a jövőnk alapos megtervezésére bíztatott. Magamban jót kacagtam a gondolaton, miszerint akár be is állhatnék reklámfüzeteket lapozgatni, de elvetettem az ötletet. Jártam már elég iskolába, nem kellett még egy hobbi. Mielőtt még a tömegbe vetettem volna magam karóstúl-fegyverestűl, észrevétlenül igénybe vettem a női mosdót. Villámgyorsan eltüntettem mindent egy stílusos fekete hátizsákban, majd a bőrdzsekimet a vállamra dobva lazán kisétáltam a fiatalság közé. Teremről teremre járva végül megpillantottam Elenát, s ahol Elena van, ott Stefannak is kell lennie, így körbenéztem kicsit az asztaloknál. A művészeti iskola standjánál elidőztem egyes rajzok felett, mikor odalépett mellém egy nálam majd’ egy fejjel magasabb, meglehetősen jóképű srác édes mosollyal az arcán. Tipikusan nem az a fazon, aki bukna rám és természetesen tipikusan az a fazon, akiért meghalni is képes lennék. Mézes mosollyal néztem vissza rá, s már majdnem meg is ragadt a légypapíron, amikor a szemem sarkában feltűnt az ifjabb Salvatore testvér. Még egy utolsó pillantással nyugtáztam a kíváncsi tekintetet velem szemben, majd jobbra el, s le is csaptam a távolról Elenát fixírozó srácra.
- Szerintem is jó csaj. Kár a hasonlóságért – súgtam a fülébe hátulról, mire megrezzent. Muszáj volt felnevetnem. – A nagy Stefan Salvatore nem veszi észre, hogy egy lány a háta mögé settenkedik? Mi van veled, csak nem öregszel? – nevettem jóízűen, mire mosolyogva felém fordult.
- Szantál? Ügyes trükk, nem mondom.
- A szantáltól nem lépek csendesebben – vigyorogtam fölényesen. – Azt hiszem, a szerelem elvette az eszedet. Figyelj oda jobban.
- Igenis, értettem, főnökasszony! – nevetett gúnyolódva, én meg jó erősen a vállába bokszoltam. Erre nevetve feljajgatott, mire drágalátos szerelme érdeklődve felénk fordult. Arcára furcsa kifejezés ült, miközben megindult felénk, ám mielőtt odaért volna hozzánk, egy magasabb, huszas évei közepén járó nő ugrott melléje. Barátságosnak tűnt, egyre csak közelítettek, közben pedig eszembe jutott, miért is kerestem Stefant, így a füléhez hajolva suttogni kezdtem:
- Megtaláltam az újat. Egy bizonyos…
- Logan! – hangzott a meglepett, s kissé dühös felkiáltás az Elena mellett álló nő szájából.