Úgy döntöttem újra indítok egy közvélemény kutatást, mert miért is ne?!
Várom a válaszokat, egy hetetek van vélemény-kifejteni.
Csókok! ;)
Fox
2011. február 22., kedd
13. Táncolj velem mindhalálig!
Hola Mindenkinek!
Itt az új fejezet, várom a kommenteket! :)
Ehhez a részhez van zeneajánlatom is, érdemes belehallgatnotok, hogy meglegyen a kellő hangulat. :)
Szóval hallgassátok őket: Gene Vincent, Jerry Lee Lewis és Ricky Nelson. (Ricky-től a Travelin' Man-t valamint a Lonesome Town-t mindenképp ajánlom! :) )
~ * ~ * ~ * ~ * ~
Mystic Falls Rómájába tartottam szélsebesen. Egy óra alatt visszaértem, remélve, hogy Stefan is ilyen gyorsan megfordult a városban, s el tudott mindent intézni. Kopogás nélkül léptem a házba. A nappali felé tartottam, remélve, hogy nem kell felmennem a szobákba, hiszen az emeleten volt Damon szobája is, de meghallottam a zenét. Gene Vincent váltott Jerry Lee Lewis-ra, épp a Boogie című szám szólalt meg, amint az ajtó boltíve alá értem. Megpillantottam Damont, amint éppen egy pohár bourbont tölt ki magának. Nem szóltam semmit, csak az ajtófélfának dőltem, mindegy volt, már úgyis észrevett.
- Az öcsém nincs itt tisztelt vadászkisasszony – hallottam alkoholpárától könnyed, folyton gúnyos hangját. – Elvitte szép kedvesét a bálba! – emelte meg a poharát még mindig háttal, majd egy kortyra lehajtotta az egészet és újratöltött magának.
- Jó lehet a szép kedvesének – válaszoltam csak enyhén cinikusan. Lejjebb léptem egyet a lépcsőn, de tovább nem mentem. Damon felvett egy tiszta poharat.
- Italt? Igyon velem kisasszony, ahogy a régi szép időkben! – nevetett kiröhögve a múltat, de ez a röhögés kegyetlen volt és gyűlöletteljes.
- Rendben – bólintottam, és lejjebb léptem még egy fokot. Töltött, majd higanyos mozgással elém sétált, a poharat a kezembe nyomta, sajátját nekiütötte, és megemelte, mintha beszédet akarna mondani.
- Igyunk a felesleges, elpazarolt évekre! – s ezzel magába döntötte az egészet. Én csak álltam, whiskey-vel a kezemben, és néztem őt, ahogy részegen még részegebb akar lenni. – No mi lesz kisasszony, nem illik nem inni, mikor más vedel! – bökött a pohárra. Megnéztem a poharat, benne borostyánszín folyadék.
- Én inkább az értelmes, tartalmas éveimre innék – feleltem, megemeltem a poharat, majd nagyot kortyoltam az alkoholból. Damon megbűvölten nézte, ahogy az alkohol felfűt, arcomon kiütnek a kis piros rózsák, melyek születésem óta megvoltak, s ilyenkor szinte világítottak arcomból.
- Jade kisasszony mindig is mást csinált, mint amit mondtak neki – suttogta. Így, hogy egy lépcsőfokkal feljebb álltam, majdnem egyforma magasak voltunk. Közelebb mozdult hozzám, orrunk majdnem összeért.
- Ahogy maga is, Damon úrfi – súgtam vissza, miközben egyre csak a szemét lestem. Bensőséges pillanat volt, éreztem, ahogy vágyik egy mozdulatra, egy véletlennek tűnőre, mely persze szándékosan okozná ajkaink összetalálkozását. De aztán pislantott, és ellépett tőlem, meglengetve üres poharát.
- Ebben mindketten jók voltunk, nem de? Biztos ezért volt olyan csodás magácskával az időt tölteni! – kuncogott hadonászva. Aztán elkomorult. – S talán ezért nem mondta el nekem, amit az ellenfeléről tudott.
Sóhajtottam, nekitámasztottam a csípőmet a mellettem álló komódnak.
- Miért mondtam volna, ha sosem kérdezte? – vontam vállat. – Ha kérdez, talán megtudja az igazat.
- No ne mondja! Ne verjen át kisasszony, ismerem a sebesjárású kis fejecskéjét, és kétlem, hogy választ adott volna kérdésemre – mutatott rá egy elég valószínű dologra, miközben újratöltötte poharát. Ismét vállat vontam.
- Honnan tudhatná? Sosem kérdezett. Már mindegy is, úgy hiszem – emeltem poharam, majd kortyoltam még egy kis bourbont.
- Igaza van. Minden mindegy már – tárta szét a karjait, mintha éppen egy hídról vetné le magát teljes átéléssel. Horkantottam.
- No, ne akarjon belehalni úrficska. Ha eddig kibírta, talán most is túléli – mosolyogtam rá gúnyosan. Egy pillanat múlva előttem termett, s nagyon közel hajolva, haragos hangon suttogni kezdett.
- Nekem Katherine jelentett mindent. Magácska ezt hogyan is érthetné?! – morogta lefitymálva, mire kihúztam magam, s magabiztosan, hasonló dühvel visszavágtam.
- Pontosan tudom. Itt van maga, az ostoba szerelmével, ami csupán igézet volt. Hogy el akarja hitetni velem, hogy sosem szeretett, csak kihasznált, és az a riherongy nemzője volt élete szerelme. Hogy nem számít magának semmit, hogy az első nőt az életében annyi idő után megerőszakolja, elvegye a méltóságát, s mikor napokra eltűnik, akkor eszébe sem jut aggódni, hogy hová lehetett. Maga csak egy ostoba férfi, aki bízik abban, hogy egy újabb ostoba lánykával van dolga, aki elhiszi, hogy maga egy érzéketlen, lelketlen, semmirekellő gyilkos, aki csak kínozni tud másokat. Sajnálom. De én ismertem az igazi Damon Salvatore-t. És neki volt méltósága, s bár tettei gyakorta ellenében voltak bármiféle elvárásnak, végül csak jó magyarázatot tudott adni, értelmes célért és logikusan cselekedett. Ő tudta, hogy szeretik, s törődnek vele, és tisztelte is ezt, sőt! Viszontszeretett. Úgyhogy igenis értem. Én nem egy újabb ostoba diáklány vagyok Damon. Én Jade Frank vagyok, az a lány, aki általad lett nővé, s aki miattad maradt életben ezidáig. Én vagyok a fény fölötted, melytől árnyékot vet alakod, és soha nem tudsz elhagyni, csak ha végleg meghalsz.
Ezzel fejeztem be nagymonológom, amire egy hosszúra nyúló farkasszemezés volt a válasz. Az előttem álló férfi a szavak hatására átváltozott: volt árva, volt gyermek, kisfiú, majd legény, érett férfi, s bölcs aggastyán, szerelmes ifjú, dühödt, gyűlölködő harcos, vadállat és gyenge, óvni való áldozat is. Tekintetében száznegyvenöt év keserűség, az enyémben ugyanannyi év remény. Szomorú lemondásaimat kiolvasta belőlem, s ez még inkább lelkébe tiport. Ahogy enyémbe is fájdalma, mert megértettem és sajnáltam őt miatta. Nem tehettem semmit azzal, hogy Katherine nem kereste őt, de megértettem csalódottságát. Rég elfeledett érzelmek törtek rám, erősebben, mint eddig bármikor. Most nem testi vágyam volt felé, csupán a vágy, hogy megszabadítsam minden szenvedésétől, a lelkéből űzzem ki azt a mérhetetlen keserűséget, mellyel képtelen volt megküzdeni. Gene Vincent visszatért, épp lelkesen Be-Bop-A-Lulázott nekünk, mikor a lemez pattant egyet, melyet a modern hangszórók még inkább felerősítettek, így kissé megrezzentem a váratlan hangra, mire Damon is elfordította a fejét. Sóhajtottam, majd a kezemben lévő pohárra néztem. A folyékony mézben láttam a tükörképem, s azon morfondíroztam: most már mindig így lesz? Mindig közel kerülünk, majd valami megzavar minket, és aztán úgy viselkedünk, mint a bűnösök? Szétrebbenünk, mintha esküt törnénk, pedig nem tettünk semmi ilyesmit. Kidugtam a nyelvem fodrozódó tükörképemre, majd felhajtottam a maradék italt. Damon ellépett tőlem, a szekrényhez sétált, majd megfordította a bakelitet. Ricky Nelson kezdett énekelni nekünk a kellemes tengerparti sétáról, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az idősebb Salvatore testvér ekkor megfordult, felém nyújtva a kezét. Kérdőn néztem rá.
- Tudod, mivel eltűntél… kihagytál egy nagy bulit. Bizony – bólintott nyomatékosítva súlyos hanyagságom tényét. - Az 50-es évek buliját tartották, és te nem voltál ott – sétált elém nyújtott kézzel. Szkeptikusan néztem rá, de ő csak intett, hogy menjek, úgyhogy szemforgatva megfogtam a kezét. Megforgatott, majd magához húzott. – Ideje lenne bepótolni a mulasztásokat, nem gondolja… Jade kisasszony? – súgta a számba, majd lassan ringatni kezdett. Ricky bársonyos hangja felcsendült, ezúttal Lonesome Town című dalt búgta, mi pedig ott lassúztunk a szoba közepén egymást lesve, csendesen. Nem csókolt meg, ahogy én sem hajoltam hozzá, csupán egymáshoz simulva hajladoztunk a dallamnak megfelelő ritmusban. Mikor véget ért a dal, s egy újabb vette kezdetét, már nem törődtünk a ritmussal. A Hello, Mary-Lou és a Bye-bye Love mellett azért felhangzott az It’s Up To You is, de a zene már alig érdekelt minket. Mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig fejem búbján nyugtatta állát. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint egy öreg házaspár, s bár nem tudom az milyen érzés, remélem minden öreg házaspár érdekében, hogy pont ilyen. Megnyugodtam, a lelkem fürdött valami varázslatos könnyedségben. Mintha hosszú bolyongás után mindketten hazataláltunk volna a meghitt otthon melegébe. Aztán a bakelit ismét pattant, mi pedig zene nélkül maradtunk. Damon megmoccant, kissé eltolt magától.
- Nekem dolgom van. Sajnálom. Tudod épp Mystic Falls egyik legpartiképesebb agglegényével táncikálsz – húzta ajkait a rá jellemző önelégült mosolyra. Éljen, Damon Original, welcome back, nice to see you again!
- Óh, micsoda megtiszteltetés! – válaszoltam a lehető legcinikusabb hanglejtésemmel.
- Ugye! – húzta ki magát, arca egy jóllakott óvodáséhoz hasonlított leginkább.
- Egy részeg, száznegyvenöt éves aggastyán vagy Damon Salvatore – böktem meg a mellkasát, mire hitetlenkedő szemeket meresztve nézett rám, de én nem tágítottam. – Csak egy bolond menne veled bárhová is! – erre sértődötten felhúzta az orrát. – Ez van, sajnálom – vontam vállat, persze az orrom alatt jót mosolyogtam.
- Pedig épp kérni akartalak… Leszel a bolondom ma este? – kérdezte komolykodva. Naná, hogy képen röhögtem.
- Mégis, hová akarsz vinni?
- Tudod, az Alapítók Báljára gyűjtenek, szóval tombola lesz a Grillben. Sajnos mindenképp muszáj mennem, fontos dolgom van ott – mosolygott igézően.
- Ó, és mégis mi az a fontos dolog, ha szabad tudni?
- Nos, én leszek az egyik nyeremény! – mutatott végig magán, mire én alaposan végig is mértem, de persze nem tudtam komolyan venni. De nem úgy tűnt, mint aki épp viccel.
- Ez most komoly? – erre bólintott. Nevetni kezdtem. – Téged lehet megnyerni?
- Egy randevút velem, bizony.
- És… és akkor mégis minek akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem még mindig nevetve.
- Nem velem, csak gyere el. Hogy ott legyél.
- És nézzem, ahogy Mystic Falls asszonyai és hajadonjai megküzdenek érted? Ez nekem miért jó? – kérdeztem széttárt kezekkel. – Azt értem, hogy a te hiúságodat simogatja, de nekem ez miért jó? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát, talán venned kéne tombolát. Lehet, hogy szerencséd lesz, hm? – húzta fel a szemöldökét, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik velem, vagy komolyan gondolja. Úgy néztem rá, mintha elmebajos lenne, és szerintem nem álltam messze az igazságtól. – Na, most sipirc haza! Át kéne öltöznöd! – kacsintott és a bejárati ajtó felé terelt.
- De… te ezt… most komolyan…? – botladoztam kifelé a sürgető tessékeléstől.
- Ha nem vagy ott egy óra múlva, érted megyek – fenyegetett meg, majd az orromra vágta az ajtót. Hát mondanom sem kell, ez milyen csodás hír volt.
A parancsnak megfelelően hazahajtottam, letusoltam, elővettem pár partiképes cuccot, és válogatni kezdtem. Végül egy ruha mellett döntöttem, melynek felső része smaragdzöld volt, mélyen dekoltált, a vállam is majdnem kilátszott belőle. Mell alatt volt szabva, onnan indult a fekete szoknyarész, mely térd fölé ért, de csak épp hogy. Fekete, vastagabb harisnyát húztam, és egy pár centis sarokkal rendelkező, topánszerű, pántos cipellőcskét. Hajamat megmostam, s így frissen mosva lágyan göndörödve omlott vállamra, mint egy barnás-vöröses zuhatag. Úgy éreztem magam, mint egy baba. Munka közben nem szoktam így kiöltözni. Valójában sosem szoktam, csak nagy eseményekkor. De nem volt ellenemre a csinos öltözék, a póló-farmer-bakancs kombó egy idő után kellően unalmassá tud válni. Alig tettem fel sminket, csupán a szemeimet húztam ki, és a szempilláimat festettem kicsit feketébbre. Könnyed parfüm, és már indultam is. Mivel nem volt autóm, kisszoknyában meg topánkában valahogy nem akaródzott motorozni, átkopogtam Kalebhez a kocsikulcsáért. Megesketett, hogy nem teszem tönkre a Mustangot, s már indultam is agglegény-nyerőbe.
- Az öcsém nincs itt tisztelt vadászkisasszony – hallottam alkoholpárától könnyed, folyton gúnyos hangját. – Elvitte szép kedvesét a bálba! – emelte meg a poharát még mindig háttal, majd egy kortyra lehajtotta az egészet és újratöltött magának.
- Jó lehet a szép kedvesének – válaszoltam csak enyhén cinikusan. Lejjebb léptem egyet a lépcsőn, de tovább nem mentem. Damon felvett egy tiszta poharat.
- Italt? Igyon velem kisasszony, ahogy a régi szép időkben! – nevetett kiröhögve a múltat, de ez a röhögés kegyetlen volt és gyűlöletteljes.
- Rendben – bólintottam, és lejjebb léptem még egy fokot. Töltött, majd higanyos mozgással elém sétált, a poharat a kezembe nyomta, sajátját nekiütötte, és megemelte, mintha beszédet akarna mondani.
- Igyunk a felesleges, elpazarolt évekre! – s ezzel magába döntötte az egészet. Én csak álltam, whiskey-vel a kezemben, és néztem őt, ahogy részegen még részegebb akar lenni. – No mi lesz kisasszony, nem illik nem inni, mikor más vedel! – bökött a pohárra. Megnéztem a poharat, benne borostyánszín folyadék.
- Én inkább az értelmes, tartalmas éveimre innék – feleltem, megemeltem a poharat, majd nagyot kortyoltam az alkoholból. Damon megbűvölten nézte, ahogy az alkohol felfűt, arcomon kiütnek a kis piros rózsák, melyek születésem óta megvoltak, s ilyenkor szinte világítottak arcomból.
- Jade kisasszony mindig is mást csinált, mint amit mondtak neki – suttogta. Így, hogy egy lépcsőfokkal feljebb álltam, majdnem egyforma magasak voltunk. Közelebb mozdult hozzám, orrunk majdnem összeért.
- Ahogy maga is, Damon úrfi – súgtam vissza, miközben egyre csak a szemét lestem. Bensőséges pillanat volt, éreztem, ahogy vágyik egy mozdulatra, egy véletlennek tűnőre, mely persze szándékosan okozná ajkaink összetalálkozását. De aztán pislantott, és ellépett tőlem, meglengetve üres poharát.
- Ebben mindketten jók voltunk, nem de? Biztos ezért volt olyan csodás magácskával az időt tölteni! – kuncogott hadonászva. Aztán elkomorult. – S talán ezért nem mondta el nekem, amit az ellenfeléről tudott.
Sóhajtottam, nekitámasztottam a csípőmet a mellettem álló komódnak.
- Miért mondtam volna, ha sosem kérdezte? – vontam vállat. – Ha kérdez, talán megtudja az igazat.
- No ne mondja! Ne verjen át kisasszony, ismerem a sebesjárású kis fejecskéjét, és kétlem, hogy választ adott volna kérdésemre – mutatott rá egy elég valószínű dologra, miközben újratöltötte poharát. Ismét vállat vontam.
- Honnan tudhatná? Sosem kérdezett. Már mindegy is, úgy hiszem – emeltem poharam, majd kortyoltam még egy kis bourbont.
- Igaza van. Minden mindegy már – tárta szét a karjait, mintha éppen egy hídról vetné le magát teljes átéléssel. Horkantottam.
- No, ne akarjon belehalni úrficska. Ha eddig kibírta, talán most is túléli – mosolyogtam rá gúnyosan. Egy pillanat múlva előttem termett, s nagyon közel hajolva, haragos hangon suttogni kezdett.
- Nekem Katherine jelentett mindent. Magácska ezt hogyan is érthetné?! – morogta lefitymálva, mire kihúztam magam, s magabiztosan, hasonló dühvel visszavágtam.
- Pontosan tudom. Itt van maga, az ostoba szerelmével, ami csupán igézet volt. Hogy el akarja hitetni velem, hogy sosem szeretett, csak kihasznált, és az a riherongy nemzője volt élete szerelme. Hogy nem számít magának semmit, hogy az első nőt az életében annyi idő után megerőszakolja, elvegye a méltóságát, s mikor napokra eltűnik, akkor eszébe sem jut aggódni, hogy hová lehetett. Maga csak egy ostoba férfi, aki bízik abban, hogy egy újabb ostoba lánykával van dolga, aki elhiszi, hogy maga egy érzéketlen, lelketlen, semmirekellő gyilkos, aki csak kínozni tud másokat. Sajnálom. De én ismertem az igazi Damon Salvatore-t. És neki volt méltósága, s bár tettei gyakorta ellenében voltak bármiféle elvárásnak, végül csak jó magyarázatot tudott adni, értelmes célért és logikusan cselekedett. Ő tudta, hogy szeretik, s törődnek vele, és tisztelte is ezt, sőt! Viszontszeretett. Úgyhogy igenis értem. Én nem egy újabb ostoba diáklány vagyok Damon. Én Jade Frank vagyok, az a lány, aki általad lett nővé, s aki miattad maradt életben ezidáig. Én vagyok a fény fölötted, melytől árnyékot vet alakod, és soha nem tudsz elhagyni, csak ha végleg meghalsz.
Ezzel fejeztem be nagymonológom, amire egy hosszúra nyúló farkasszemezés volt a válasz. Az előttem álló férfi a szavak hatására átváltozott: volt árva, volt gyermek, kisfiú, majd legény, érett férfi, s bölcs aggastyán, szerelmes ifjú, dühödt, gyűlölködő harcos, vadállat és gyenge, óvni való áldozat is. Tekintetében száznegyvenöt év keserűség, az enyémben ugyanannyi év remény. Szomorú lemondásaimat kiolvasta belőlem, s ez még inkább lelkébe tiport. Ahogy enyémbe is fájdalma, mert megértettem és sajnáltam őt miatta. Nem tehettem semmit azzal, hogy Katherine nem kereste őt, de megértettem csalódottságát. Rég elfeledett érzelmek törtek rám, erősebben, mint eddig bármikor. Most nem testi vágyam volt felé, csupán a vágy, hogy megszabadítsam minden szenvedésétől, a lelkéből űzzem ki azt a mérhetetlen keserűséget, mellyel képtelen volt megküzdeni. Gene Vincent visszatért, épp lelkesen Be-Bop-A-Lulázott nekünk, mikor a lemez pattant egyet, melyet a modern hangszórók még inkább felerősítettek, így kissé megrezzentem a váratlan hangra, mire Damon is elfordította a fejét. Sóhajtottam, majd a kezemben lévő pohárra néztem. A folyékony mézben láttam a tükörképem, s azon morfondíroztam: most már mindig így lesz? Mindig közel kerülünk, majd valami megzavar minket, és aztán úgy viselkedünk, mint a bűnösök? Szétrebbenünk, mintha esküt törnénk, pedig nem tettünk semmi ilyesmit. Kidugtam a nyelvem fodrozódó tükörképemre, majd felhajtottam a maradék italt. Damon ellépett tőlem, a szekrényhez sétált, majd megfordította a bakelitet. Ricky Nelson kezdett énekelni nekünk a kellemes tengerparti sétáról, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az idősebb Salvatore testvér ekkor megfordult, felém nyújtva a kezét. Kérdőn néztem rá.
- Tudod, mivel eltűntél… kihagytál egy nagy bulit. Bizony – bólintott nyomatékosítva súlyos hanyagságom tényét. - Az 50-es évek buliját tartották, és te nem voltál ott – sétált elém nyújtott kézzel. Szkeptikusan néztem rá, de ő csak intett, hogy menjek, úgyhogy szemforgatva megfogtam a kezét. Megforgatott, majd magához húzott. – Ideje lenne bepótolni a mulasztásokat, nem gondolja… Jade kisasszony? – súgta a számba, majd lassan ringatni kezdett. Ricky bársonyos hangja felcsendült, ezúttal Lonesome Town című dalt búgta, mi pedig ott lassúztunk a szoba közepén egymást lesve, csendesen. Nem csókolt meg, ahogy én sem hajoltam hozzá, csupán egymáshoz simulva hajladoztunk a dallamnak megfelelő ritmusban. Mikor véget ért a dal, s egy újabb vette kezdetét, már nem törődtünk a ritmussal. A Hello, Mary-Lou és a Bye-bye Love mellett azért felhangzott az It’s Up To You is, de a zene már alig érdekelt minket. Mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig fejem búbján nyugtatta állát. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint egy öreg házaspár, s bár nem tudom az milyen érzés, remélem minden öreg házaspár érdekében, hogy pont ilyen. Megnyugodtam, a lelkem fürdött valami varázslatos könnyedségben. Mintha hosszú bolyongás után mindketten hazataláltunk volna a meghitt otthon melegébe. Aztán a bakelit ismét pattant, mi pedig zene nélkül maradtunk. Damon megmoccant, kissé eltolt magától.
- Nekem dolgom van. Sajnálom. Tudod épp Mystic Falls egyik legpartiképesebb agglegényével táncikálsz – húzta ajkait a rá jellemző önelégült mosolyra. Éljen, Damon Original, welcome back, nice to see you again!
- Óh, micsoda megtiszteltetés! – válaszoltam a lehető legcinikusabb hanglejtésemmel.
- Ugye! – húzta ki magát, arca egy jóllakott óvodáséhoz hasonlított leginkább.
- Egy részeg, száznegyvenöt éves aggastyán vagy Damon Salvatore – böktem meg a mellkasát, mire hitetlenkedő szemeket meresztve nézett rám, de én nem tágítottam. – Csak egy bolond menne veled bárhová is! – erre sértődötten felhúzta az orrát. – Ez van, sajnálom – vontam vállat, persze az orrom alatt jót mosolyogtam.
- Pedig épp kérni akartalak… Leszel a bolondom ma este? – kérdezte komolykodva. Naná, hogy képen röhögtem.
- Mégis, hová akarsz vinni?
- Tudod, az Alapítók Báljára gyűjtenek, szóval tombola lesz a Grillben. Sajnos mindenképp muszáj mennem, fontos dolgom van ott – mosolygott igézően.
- Ó, és mégis mi az a fontos dolog, ha szabad tudni?
- Nos, én leszek az egyik nyeremény! – mutatott végig magán, mire én alaposan végig is mértem, de persze nem tudtam komolyan venni. De nem úgy tűnt, mint aki épp viccel.
- Ez most komoly? – erre bólintott. Nevetni kezdtem. – Téged lehet megnyerni?
- Egy randevút velem, bizony.
- És… és akkor mégis minek akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem még mindig nevetve.
- Nem velem, csak gyere el. Hogy ott legyél.
- És nézzem, ahogy Mystic Falls asszonyai és hajadonjai megküzdenek érted? Ez nekem miért jó? – kérdeztem széttárt kezekkel. – Azt értem, hogy a te hiúságodat simogatja, de nekem ez miért jó? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát, talán venned kéne tombolát. Lehet, hogy szerencséd lesz, hm? – húzta fel a szemöldökét, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik velem, vagy komolyan gondolja. Úgy néztem rá, mintha elmebajos lenne, és szerintem nem álltam messze az igazságtól. – Na, most sipirc haza! Át kéne öltöznöd! – kacsintott és a bejárati ajtó felé terelt.
- De… te ezt… most komolyan…? – botladoztam kifelé a sürgető tessékeléstől.
- Ha nem vagy ott egy óra múlva, érted megyek – fenyegetett meg, majd az orromra vágta az ajtót. Hát mondanom sem kell, ez milyen csodás hír volt.
A parancsnak megfelelően hazahajtottam, letusoltam, elővettem pár partiképes cuccot, és válogatni kezdtem. Végül egy ruha mellett döntöttem, melynek felső része smaragdzöld volt, mélyen dekoltált, a vállam is majdnem kilátszott belőle. Mell alatt volt szabva, onnan indult a fekete szoknyarész, mely térd fölé ért, de csak épp hogy. Fekete, vastagabb harisnyát húztam, és egy pár centis sarokkal rendelkező, topánszerű, pántos cipellőcskét. Hajamat megmostam, s így frissen mosva lágyan göndörödve omlott vállamra, mint egy barnás-vöröses zuhatag. Úgy éreztem magam, mint egy baba. Munka közben nem szoktam így kiöltözni. Valójában sosem szoktam, csak nagy eseményekkor. De nem volt ellenemre a csinos öltözék, a póló-farmer-bakancs kombó egy idő után kellően unalmassá tud válni. Alig tettem fel sminket, csupán a szemeimet húztam ki, és a szempilláimat festettem kicsit feketébbre. Könnyed parfüm, és már indultam is. Mivel nem volt autóm, kisszoknyában meg topánkában valahogy nem akaródzott motorozni, átkopogtam Kalebhez a kocsikulcsáért. Megesketett, hogy nem teszem tönkre a Mustangot, s már indultam is agglegény-nyerőbe.
A bárban elég nagy tömeg fogadott. Körbekémleltem, megpillantottam pár ismerős arcot. Itt volt Alaric, aki Elena nagynénjével, Jennával beszélgetett, a seriff és a lánya is, Caroline, a barátja is, Matt, aztán persze megpillantottam Stefant és Elenát is. Épp indultam feléjük, mikor Damon előttem termett.
- Hűha, valaki komolyan vette a meghívást! – somolyogta, mire felhúztam a szemöldököm.
- Négy napig egy szobában aludtam. Azt hiszem, megérdemlek ennyi szórakozást! – feleltem úgy, mintha magamtól jutott volna eszembe az eljövetel ötlete. Damon Caroline felé mutatott.
- Ott tudsz tombolát venni. Gyere, elkísérlek! – nyájaskodott, amit nagyon nem értettem. Nekem nézelődnöm is elég, nem akarok én mindenáron randit nyerni ismeretlenekkel! – Szervusz Caroline! – erre a megszólított lány fitymálóan forgatni kezdte a szemét. Jót kuncogtam reakcióján, bár úgy tűnt Damon nem találja ilyen viccesnek. – Nem zaklatlak, csak idekísértem ezt a kedves hölgyet, mert szeretne tombolát venni.
- De én nem…- kezdtem tiltakozni, de a nyeremény gyakorlatilag leszarta, mit hablatyolok.
- Szóval lennél szíves, adni neki, hátha ma nyerni fog! – nézett rám mosolyogva, amitől kissé fenyegetve éreztem magam. Caroline ekkor felém fordult, szemei elkerekedtek.
- Ó, de gyönyörű vagy! Szerintem tombola nélkül is lenne udvarlód! – mért végig elámulva.
- Én is így gondolom, de Mister Salvatore ragaszkodott hozzá, hogy támogassam a bált, és hát, jó célért bármit, ezért vagyok itt – bólintottam ügyes magyarázatot kerítve ennek a brutális ostobaságnak.
- Értem, tessék a jegy! – nyújtotta felém mosolyogva, én pedig kifizettem és megköszöntem. Megfordulva Damon már ki is tépte a kezemből a papírt. – Hé!
- 3 1848. Hm, szerencseszám, nem? Sok sikert hozzá! – nyomta a kezembe. – Most mennem kell. Találkozunk később! – intett, majd elment mellettem a tömeg közepébe. Egy pillanatig értetlenül álltam, majd vállat vontam, és elindultam a bár felé egy italért.
Miután megszereztem a dupla White Russian koktélomat – azért valljuk be, a tiszta whiskey valamiért jobban illik a farmeromhoz és a bordó bőrdzsekimhez – elindultam vissza a pódium felé, ahol már gyűltek a randevúra éhes nők. Az egyik asztalnál megpillantottam Elenát, így feléjük vettem az irányt. Nem vettek észre, úgyhogy megkocogtattam a lány vállát, mire felém fordult, és tátott szájjal bámulni kezdett. Először csak illedelmesen mosolyogtam, aztán már kezdtem zavarban lenni. Igazgatni kezdtem a hajam, zavartan meg is kérdeztem.
- Van valami gond a külsőmmel? – mire Elena becsukta a száját, és megrázta a fejét.
- Szerintem éppen arra gondol, hogy milyen gyönyörű vagy – mosolygott rám Stefan, miközben lerakott egy itallal teli poharat a barátnője elé. A lány erre észbe kapott és bólogatni kezdett.
- Öh, igen, csak meglepődtem. Nem szoktalak… - végigmutatott rajtam -, így látni. Csinos vagy.
- Köszönöm. Ez volt a cél – vigyorogtam szélesen. – Van még hely az asztalnál?
- Hűha, valaki komolyan vette a meghívást! – somolyogta, mire felhúztam a szemöldököm.
- Négy napig egy szobában aludtam. Azt hiszem, megérdemlek ennyi szórakozást! – feleltem úgy, mintha magamtól jutott volna eszembe az eljövetel ötlete. Damon Caroline felé mutatott.
- Ott tudsz tombolát venni. Gyere, elkísérlek! – nyájaskodott, amit nagyon nem értettem. Nekem nézelődnöm is elég, nem akarok én mindenáron randit nyerni ismeretlenekkel! – Szervusz Caroline! – erre a megszólított lány fitymálóan forgatni kezdte a szemét. Jót kuncogtam reakcióján, bár úgy tűnt Damon nem találja ilyen viccesnek. – Nem zaklatlak, csak idekísértem ezt a kedves hölgyet, mert szeretne tombolát venni.
- De én nem…- kezdtem tiltakozni, de a nyeremény gyakorlatilag leszarta, mit hablatyolok.
- Szóval lennél szíves, adni neki, hátha ma nyerni fog! – nézett rám mosolyogva, amitől kissé fenyegetve éreztem magam. Caroline ekkor felém fordult, szemei elkerekedtek.
- Ó, de gyönyörű vagy! Szerintem tombola nélkül is lenne udvarlód! – mért végig elámulva.
- Én is így gondolom, de Mister Salvatore ragaszkodott hozzá, hogy támogassam a bált, és hát, jó célért bármit, ezért vagyok itt – bólintottam ügyes magyarázatot kerítve ennek a brutális ostobaságnak.
- Értem, tessék a jegy! – nyújtotta felém mosolyogva, én pedig kifizettem és megköszöntem. Megfordulva Damon már ki is tépte a kezemből a papírt. – Hé!
- 3 1848. Hm, szerencseszám, nem? Sok sikert hozzá! – nyomta a kezembe. – Most mennem kell. Találkozunk később! – intett, majd elment mellettem a tömeg közepébe. Egy pillanatig értetlenül álltam, majd vállat vontam, és elindultam a bár felé egy italért.
Miután megszereztem a dupla White Russian koktélomat – azért valljuk be, a tiszta whiskey valamiért jobban illik a farmeromhoz és a bordó bőrdzsekimhez – elindultam vissza a pódium felé, ahol már gyűltek a randevúra éhes nők. Az egyik asztalnál megpillantottam Elenát, így feléjük vettem az irányt. Nem vettek észre, úgyhogy megkocogtattam a lány vállát, mire felém fordult, és tátott szájjal bámulni kezdett. Először csak illedelmesen mosolyogtam, aztán már kezdtem zavarban lenni. Igazgatni kezdtem a hajam, zavartan meg is kérdeztem.
- Van valami gond a külsőmmel? – mire Elena becsukta a száját, és megrázta a fejét.
- Szerintem éppen arra gondol, hogy milyen gyönyörű vagy – mosolygott rám Stefan, miközben lerakott egy itallal teli poharat a barátnője elé. A lány erre észbe kapott és bólogatni kezdett.
- Öh, igen, csak meglepődtem. Nem szoktalak… - végigmutatott rajtam -, így látni. Csinos vagy.
- Köszönöm. Ez volt a cél – vigyorogtam szélesen. – Van még hely az asztalnál?
Elena erre mosolyogva bólintott, így letelepedtem.
- És vettél tombolát? – kérdezte a lány, mire felmutattam a vörös kis cetlit.
- Állítólag a legjobb partik Mystic Fallsban – mondtam dicsekedve, mire összenevettünk.
- Azt tudod, hogy Damon is nyeremény… - mondta kissé aggódva.
- Hát – éreztem, hogy kissé elpirulok -, igazság szerint ő rángatott el – vontam vállat. – Még nem vagyok túl fitt az elmúlt napok miatt, de eljöttem. Kell néha egy kis lazítás – magyaráztam, de láttam Elena arcán, hogy semmit nem ért. Stefanra néztem, mire barátnője is feléje fordult. A lányon látszott, hogy az még jobban meglepi, hogy drága szerelmét nem leptem meg. A srác nemes egyszerűséggel megvonta a vállát.
- Mindig ez van – erre grimaszolva kidugtam rá a nyelvem. – De tényleg. Damon észretér, egy ideig mindenki boldog, aztán valami úgyis közbejön.
- Ahogy az az életben lenni szokott, csak mi kicsit többször tudjuk eljátszani – nevettem, mire Elena is elmosolyodott.
- Szép tőled, hogy még mindig hiszel benne – mondta láthatóan teljesen meghatódva. Megráztam a fejem.
- Nem hiszek benne. Ismerem, tudom milyen. Ennyi. Minden, ami neked meglepő tőle, számomra teljesen kézenfekvő, megszokott. Sosem lehet tudni, mit akar, mit tesz éppen, de szimplán csak köröket fut. A körben pedig én is ott vagyok egy rövid ív erejéig.
Ekkor a polgármester felesége megkocogtatta a mikrofont, és elkezdte a négy agglegény bemutatását. Két ismeretlen férfi mellett ott állt Damon Salvatore és Alaric Saltzman. Kissé felkavart, hogy együtt látom őket, hiszen ez elég rosszmájú iróniát feltételez az életről. Bármilyen érdekes is volt, a bemutatás alatt megcsörrent a mobilom, amit muszáj volt felvennem. Kivergődtem az emberek közül, kiléptem az ajtón, majd beleszóltam a kagylóba.
- Kaleb?
- Találtam valamit. Nem fogsz örülni – már a hangjának tónusa hallatán elment a kedvem az élettől.
- Halljam.
- Miután elmentél, kijöttem az erdőbe – nagy levegőt vettem, de nem hagyta, hogy elkezdjem. – Nyugi, tele vagyok vasfűvel, és legalább egy liter szantált öntöttem magamra – nem mondtam semmit, úgyhogy a problémával folytatta. – Kijöttem a sírhoz. Résnyire nyitva van. Az erdőben eldobott, rongyos, XIX. századi ruházatot találtam, és egy megcsócsált férfit.
- Bassza meg.
- Úgy valahogy.
- Menj haza. Nappal keressük meg őket.
- Rendben. Vigyázz magadra! – hangján éreztem az aggódást.
- Azon leszek. Szia – ezzel letettem és visszamentem bárba. Mire visszaverekedtem magam már épp sorsoltak. Elenát és Stefant nem láttam sehol, így hát leültem a helyemre és vártam. Már csak sorrend szerint Alaric és Damon volt hátra, Alaric-kal éppen Jenna nyert randevút. Jót mosolyogtam rajta, hiszen nem kell bunda ahhoz, hogy valami összejöjjön, ha az ég is úgy akarja, akkor csalás nélkül is sikerül.
A polgármester felesége bekonferálta Damon Salvatore-t, majd húzott, és angyali mosollyal az arcán közölte:
- A nyertes a 3 1848! Ez pedig az én… - emelte fel a saját szelvényét majd meglepetten mérte össze a húzott cetlivel. Egy pillanatnyi zavar látszott az arcán, majd széles mosollyal folytatta a nyertes hirdetését. – Ó, elnéztem, szóval, kinél van a három ezernyolcszáz-negyvennyolc? – hallva a számot egy pillanatra elakadt a lélegzetem, majd rámeredtem a cetlimre. Lassan emeltem fel a kezem.
- Az… nálam van! – így hát felálltam, odaléptem a nő elé, aki gyűlölködő pillantásokkal vizslatott és átvettem a nyereményemet igazoló szelvényt. Mindenki tapsolt, miért is ne tették volna?
Én voltam a szerencsés, aki nyert egy randevút a sármos és ellenállhatatlan Damon Salvatore-val.
- És vettél tombolát? – kérdezte a lány, mire felmutattam a vörös kis cetlit.
- Állítólag a legjobb partik Mystic Fallsban – mondtam dicsekedve, mire összenevettünk.
- Azt tudod, hogy Damon is nyeremény… - mondta kissé aggódva.
- Hát – éreztem, hogy kissé elpirulok -, igazság szerint ő rángatott el – vontam vállat. – Még nem vagyok túl fitt az elmúlt napok miatt, de eljöttem. Kell néha egy kis lazítás – magyaráztam, de láttam Elena arcán, hogy semmit nem ért. Stefanra néztem, mire barátnője is feléje fordult. A lányon látszott, hogy az még jobban meglepi, hogy drága szerelmét nem leptem meg. A srác nemes egyszerűséggel megvonta a vállát.
- Mindig ez van – erre grimaszolva kidugtam rá a nyelvem. – De tényleg. Damon észretér, egy ideig mindenki boldog, aztán valami úgyis közbejön.
- Ahogy az az életben lenni szokott, csak mi kicsit többször tudjuk eljátszani – nevettem, mire Elena is elmosolyodott.
- Szép tőled, hogy még mindig hiszel benne – mondta láthatóan teljesen meghatódva. Megráztam a fejem.
- Nem hiszek benne. Ismerem, tudom milyen. Ennyi. Minden, ami neked meglepő tőle, számomra teljesen kézenfekvő, megszokott. Sosem lehet tudni, mit akar, mit tesz éppen, de szimplán csak köröket fut. A körben pedig én is ott vagyok egy rövid ív erejéig.
Ekkor a polgármester felesége megkocogtatta a mikrofont, és elkezdte a négy agglegény bemutatását. Két ismeretlen férfi mellett ott állt Damon Salvatore és Alaric Saltzman. Kissé felkavart, hogy együtt látom őket, hiszen ez elég rosszmájú iróniát feltételez az életről. Bármilyen érdekes is volt, a bemutatás alatt megcsörrent a mobilom, amit muszáj volt felvennem. Kivergődtem az emberek közül, kiléptem az ajtón, majd beleszóltam a kagylóba.
- Kaleb?
- Találtam valamit. Nem fogsz örülni – már a hangjának tónusa hallatán elment a kedvem az élettől.
- Halljam.
- Miután elmentél, kijöttem az erdőbe – nagy levegőt vettem, de nem hagyta, hogy elkezdjem. – Nyugi, tele vagyok vasfűvel, és legalább egy liter szantált öntöttem magamra – nem mondtam semmit, úgyhogy a problémával folytatta. – Kijöttem a sírhoz. Résnyire nyitva van. Az erdőben eldobott, rongyos, XIX. századi ruházatot találtam, és egy megcsócsált férfit.
- Bassza meg.
- Úgy valahogy.
- Menj haza. Nappal keressük meg őket.
- Rendben. Vigyázz magadra! – hangján éreztem az aggódást.
- Azon leszek. Szia – ezzel letettem és visszamentem bárba. Mire visszaverekedtem magam már épp sorsoltak. Elenát és Stefant nem láttam sehol, így hát leültem a helyemre és vártam. Már csak sorrend szerint Alaric és Damon volt hátra, Alaric-kal éppen Jenna nyert randevút. Jót mosolyogtam rajta, hiszen nem kell bunda ahhoz, hogy valami összejöjjön, ha az ég is úgy akarja, akkor csalás nélkül is sikerül.
A polgármester felesége bekonferálta Damon Salvatore-t, majd húzott, és angyali mosollyal az arcán közölte:
- A nyertes a 3 1848! Ez pedig az én… - emelte fel a saját szelvényét majd meglepetten mérte össze a húzott cetlivel. Egy pillanatnyi zavar látszott az arcán, majd széles mosollyal folytatta a nyertes hirdetését. – Ó, elnéztem, szóval, kinél van a három ezernyolcszáz-negyvennyolc? – hallva a számot egy pillanatra elakadt a lélegzetem, majd rámeredtem a cetlimre. Lassan emeltem fel a kezem.
- Az… nálam van! – így hát felálltam, odaléptem a nő elé, aki gyűlölködő pillantásokkal vizslatott és átvettem a nyereményemet igazoló szelvényt. Mindenki tapsolt, miért is ne tették volna?
Én voltam a szerencsés, aki nyert egy randevút a sármos és ellenállhatatlan Damon Salvatore-val.
2011. február 17., csütörtök
12. Hisztizni emberi dolog
Hahó, hahó emberkék! Íme az új fejezet! A szavazás is lezárult, miszerint ezentúl lesznek a TVD fanficen kívül más történetek is. Köszönöm a szavazatokat mindenkinek. :) Jó olvasást, várom a kommenteket!
~ * ~ * ~ * ~ * ~
Tanuld meg: négy nap infúzió után a sajtburger nem a legjobb választás. A fél liter kóla annál inkább, de jobb ha levest eszel. Miután ezt tisztáztam a szervezetemmel, Kalebbel átvettük a dolgokat. Elmentünk a sírhoz, de az zárva volt. Átkutattuk a környéket, de nem találkoztunk senkivel, és semmivel, ami gyanús lett volna. Így természetesen hol kötöttem ki? Naná, hogy a Salvatore háznál. Ha minden út Rómába vezet, akkor ezt a házat nem vették figyelembe. Vagy csak ez Mystic Falls eldugott kis vámpír Rómája, ide jön mindenki, aki számít, vagy aki még nem, de akar. A kopogás nem vált erősségemmé az utóbbi napokban, így nélküle nyúltam a kilincs után, mikor az ajtó kitárult. Mögötte Stefan, tekintete komor, vidámsága nem létező, de legalább megjelenése még mindig hatásos. Egy pillanat kellett neki, míg a lehetetlen szituációt felfogja, miszerint igen, én, Jade Frank személyesen állok a küszöbén. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hevesen átölelt, hogy majdnem hanyatt estem.
- Hó-hóó! Túléltem, de ha most összenyomsz, minden hiába volt! – figyelmeztettem, de azért meglapogattam a hátát.
- Hol voltál? Először azt hittük, elmentél a városból, azok után… de nem vallott volna rád, de nem tudtalak elérni se, pedig kellettél volna, sok minden történt…
- Tudom – bólintottam felemelt kezekkel, próbálva lenyugtatni a kedélyeket. – Anna… öm, hát szóval vendégül látott.
- Szarul nézel ki – mért végig. Összecsaptam a tenyerem.
- Én is örülök, hogy látlak! – erre elmosolyodott. – Nos igen, négy nap infúzió táplál, de nem hízlal – felvonta a szemöldökét, mire bólintottam. – De nem bántott. Tudod, hogy mi jóban vagyunk… Pearl?
- Kihozta.
- Örülnöm kéne – bólintottam. – De nem vagyok biztos benne, hogy örülök… - megbámultam a cipőm orrát, mintha az valami fantasztikus új jelenség lenne. Aztán felvetettem a fejem, nem érünk rá egész nap cipőorrokat tanulmányozni, így folytattam. – Hányan jöttek ki?
- Nem tudok másról. De esélyes, hogy feléledtek – kérdő tekintetemre az ajtó felé intett a fejével. – Bevitt egy adag vért, Katherine-nek. Dühében a falon landolt. Talán…
- Király. A sír viszont zárva van, egyelőre legalábbis – az ajtóra bámultam. Úgy tűnik az infúzió után az ember ilyen bambulós lesz. – Öm, vele mi van? – böktem az ajtóra az állammal. Stefan félmosolyra húzta ajkait.
- Feldolgozza – felvontam a szemöldököm, mire vállat vont.
- Ceh, persze, végül is ő Damon Salvatore… - magam sem értem miért, de dühös lettem. Nem is kicsit. Ez az öcsikének is feltűnt, kérdő tekintetére legyezgetni kezdtem. – Én… nem tudom. Talán most jön ki a trauma, érted – tekintete még mindig nem fordult el rólam, én pedig kezdtem egyre jobban begázolni. Elfordítottam a fejem, az orrnyergemet kezdtem masszírozni. – Bassza meg. Kurva élet, komolyan. Még ennyi idő után is… - mutattam az ajtóra, majd dühödt céltalansággal cirkálni kezdtem. – Még most is az a baja, hogy az a ribanc… Hisz tudta, hogy az! Mindenki tudta! És én még… még azt hittem, rájön. Ennyi év alatt. Észreveszi. Megtalálja – Stefanra pillantottam, aki rendületlenül hallgatott, és sajnálkozó bociszemeket meresztett. Hányni tudtam volna tőle. – De nem! Nem esik le neki. Nem beszél senkivel. Nem gondolkodik. Azt hiszi, zseniális. Közben pedig még mindig az az ostoba, megigézett farok, mint száznegyvenöt éve! Milyen… milyen kibaszott szánalmas már ez? – dőltem a falnak összegörnyedve, arcomat kezeimbe temetve.
- Jade?
- Igen, tudom. Én szánalmasabb vagyok. Jó nekem, végül is ez is eredmény.
- Nem, nem ezt akartam – felnéztem rá, még mindig nem mozdult az ajtóból. – Igazad van, tudod, hogy tudom. És szereted, de ez nem bűn. Nem vagy olyan, mint ő. Nem vagy szánalmas – felhúztam a szemöldököm és kétkedve horkantottam egyet. – Hé, neked volt életed. Szerettél azóta, dolgoztál, éltél. Nem csak… kegyetlenkedtél és kihasználtál.
- Ó, most meghatódtam. Micsoda egy jófej némber vagyok én! – gúnyolódtam.
- Hol van az a Jade Frank, akit én ismerek? – kérdezte egy kemény hang. Stefan előttem termett, tekintete fenyegető volt, haragos.
- Nem ijesztesz meg, tudod, hogy nem – legyintettem, mire egy pillanat alatt a levegőben kalimpáltam. Erősen tartott pólóm nyakánál fogva, hátamat a falnak csapta. Kifejezetten fájt, még nem voltam elég erős a fogság után. – Au.
- Más nem teszi meg helyettem, szóval… Térj észre Jade Frank. Ezzel a viselkedéssel megalázod a nevedet! – szemei vörösbe fordultak, arca megeresedett. Agyarai jól látszottak, mert ő így akarta. Azt akarta, féljek. Rettegjek tőle, ha nem viselkedem nagy és fantasztikus Jade Frank-ként, csupán egy hisztis picsaként a gimi alsó osztályából.
- Annyira… fáradt vagyok – nyöszörögtem szipogva. Lassan kezdett rajtam végképp erőt venni az önsajnálat. Időszakos depresszió, igen, évszázadosoknál is létezik ilyen. Válaszul Stefan ismételten falnak vágott. Megnyekkentem.
- Mind azok vagyunk, Jade. És vannak nálunk idősebbek is. Viseld el! Hagyd végre abba a nyávogást! Van jobb dolgod is ennél éppen, nem?! – kérdezte kikelve magából, de én csak zokogtam. Megrázott, majd ismét a falnak vert. A fejem is hátravágódott, jól bevágtam, eléggé fájt. Megakadt bennem a szusz. – Válaszolj!
- De! De van! – sikítottam. Kitöröltem a szemeimből a könnyeket. – Tegyél már le… - erre megmozdultam a levegőben, talpam a kövezetnek ütközött. – Utálom, mikor ezt csinálod! – csaptam meg a karját, mire vállat vont.
- Időről időre kényszerítesz rá. Kell a helyi dráma, értem én. De itt van belőle elég – erre bólintottam. Szipogtam még kettőt, majd előkerestem egy zsebkendőt, jól kitrombitáltam magam, majd nevetést imitálva körül néztem.
- Veszélyes mutatvány ez fényes nappal, nem? – röhögtem álcázásképp, mire Stefan magához húzott.
- Na gyere ide, te bolond, hisztis lánygyerek! – átölelt, én pedig belékapaszkodtam. Jól esett az ölelése, bár nem vagyok érintkezéspárti. Azért néha-néha belefér. Pár perc után viszont elég is, úgyhogy kibontakoztam az öleléséből. Rámosolyogtam, ő meg vissza. - Na, hol is tartottunk?
- Ha lehet ne pont ott folytassuk – fintorogva kinyújtottam rá a nyelvem, mire felnevetett, aztán persze el is komorodott rögtön. Olyan ritkán látni nevetni, vagy bármit, ami az élet… létezés élvezetét bizonyítaná nála.
– Szeretnék kérdezni tőled valami fontosat.
- Rajta – bíztattam a zsebeimben turkálva, majd előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam.
- Már megint dohányzol? – hangzott a rosszalló kérdés, mire felnéztem.
- Ez lett volna a nagy kérdés? – vigyorogtam. – Mert akkor a válaszom: igen, eléggé úgy tűnik. Sajnos a pipázás most nem menő a nőknél, és még mindig macerás, szóval azzal felhagytam egy ideig. Amúgy meg csak nagy stresszhelyzetben gyújtok rá. Mint például most is! – vigyorogtam, mire további rosszalló pillantásokat kaptam ajándékba. – Most már megint mi van? Nem lesz tüdőrákom. Ennyi idő alatt már lett volna – legyintettem.
- Ettől még nem örülök.
- Nem is azért szívom, hogy örülj – mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb mosolyommal. A fejét ingatta. Felnevettem. – Tudod mit mondott erre apám, ugye?
- Na mit? – kérdezte a beletörődés félmosolyával arcán.
- Ne tekerd a fejed, úgysem tudod lecsavarni! – vihogtam, mire tovább ingatta a fejét, persze mosolyogva.
- Te sosem változol.
- Áh – legyintettem, majd körbemutattam. – Változik itt bármelyőnk is? Nem. Hát akkor? – vontam vállat. – Na, ki azzal a kérdéssel!
- Rendben. Ismersz egy bizonyos…Isobelt? – vett elő egy képet a zsebéből. Épp kihajtotta, de elutasítóan feltartottam a kezem.
- Ne mutasd meg. Ismerem.
- És ő…?
- Igen. Az – bólintottam. Erre a srác tekintete elsötétült. Ismét bólintottam. – Mi van vele?
- Valószínűleg… ő Elena biológiai anyja.
Na erre felkaptam a fejem.
- Hogy milye? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Ő szülte Elenát.
- De… hogyan? Aahh – fújtam ki a füstöt, fejemet hátravetettem és néztem a szélfogó tetejét. – Mielőtt Damon átváltoztatta, megszülte Elenát, mi? – Stefan bólintott. – Csodás. Elena tudja már, hogy Damon…?
- Nem. Még nem – rázta a fejét. – Van itt még valami. Az iskola történelemtanára, Alaric Sal…
- Saltzman. Találkoztam vele, Elena eltűnése estéjén, éppen Isobelről mesélt. És a kis családi ékszeréről.
- A miről? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve a vámpír.
- Egy gyűrű. Még nem volt időm utánanézni, szóval egyelőre nem fontos. No de… mi van a kis Fritzünkkel? – kérdeztem mókázva, de a srác velem szemben valamiért nem találta viccesnek.
- Vadászik – tekintetemen bizonyosan látszott, hogy nem értem, miért is oly nagy ügy ez egy ilyen nagy erdővel rendelkező városban, mire megkaptam a pontosabb választ. – Vámpírra.
- Ó. Hm – lepődtem meg egy pillanatra, majd végiggondoltam a dolgokat. – Ööö, de akkor ő most jóbarát, vagy nem? És tudja, hogy Damon… ette meg a feleségét?
- Igen, igen jóbarát, és igen, tudja.
- Hm. Király. Akkor a gyűrű attól az Isobeltől van, akit én ismerek. Imádom a véletlennek tűnő egybeeséseket.
- Ismered Isobelt? – lépett felém Stefan.
- Persze. Már mondtam – intettem a kép felé értetlenkedve.
- Nem, azt hittem, csak tudod ki az. Nem hittem, hogy személyesen is találkoztál már vele.
- Ó, de. Bárcsak ne kellett volna, de találkoztunk – bólintottam felidézve az emlékeket. Ki is rázott tőle a hideg, úgyhogy megdörzsöltem a karomat. – Ahhoz képest, hogy nem egy őskövület, nos, Isobel elég, hogy is mondjam… magabiztosan mozog a vámpírlétben. Nagyon élvezi. Konkrétan kérte az átváltoztatást, és el is érte, amit akart – egy pillanatra elhallgattam, a reakciókat vizslattam, majd nagy levegőt vettem. – Stefan… meg kell óvnod Elenát Isobeltől. Jobban teszi, ha nem kutatja, nem keresi. Isobel nem nagyon foglalkozott vele. Ez nem véletlen.
- Mit tudsz még? – kérdezte felém lépve, láthatóan idegesen a hallottaktól.
- Semmit. Ezt is csak abból, hogy beszélgettem vele párszor, és tudom milyen. Az igazi életéről semmit nem tudok. És ezért mondtam mindezt. Mert úgy viselkedik, mintha nem is élt volna emberként soha – tettem Stefan karjára a kezem. Bólintott, láthatóan feldúltan.
- Köszönöm. Nos, Elena el akar menni Isobel gimnáziumi barátnőjéhez. Trudie Petersonhoz. Talán meg kéne látogatnod.
- Nekem? Miért? – vontam fel a szemöldököm.
- Talán tud valamit. Valamit, amit Elenának nem kéne tudnia. Nekünk pedig jobb, ha tudjuk. Úgy egyáltalán. Talán többet tudsz meg. Téged nem kell beinvitálnia, de rá tudod venni a válaszadásra – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- Ó, persze. Tegyek neked szívességet Stefan Salvatore, hm? Ezt kívánod tőlem? – mosolyogtam rá gyilkos tekintettel. Bűnbánóan leszegte a fejét, kezeit imára kulcsolta, majd bociszemekkel felnézett rám. Sóhajtottam. – Naná, hogy ezt. Megvan a cím?
- Boulder sugárút 312. Köszönöm! – suttogta hálásan, mire a fejem ráztam.
- Ne tedd, majd ha már lesz eredmény. Amúgy meg kvittek vagyunk – vontam vállat. Ránéztem az ajtóra, majd megfordultam a motorom felé.
- Merre mész? – húzta össze a szemöldökét.
- A városba – szóltam vissza félúton, mire kérdőn az ajtóra mutatott. Megráztam a fejem, és legyintettem. – Most nem. Majd talán visszajövök, ha elintéztem ezt a Trudie-t – bólintott, hogy megértette. – Jössz velem, vagy elsuhansz? – böktem a motorra, mire elmosolyodott.
- Wáó, rég nem ültem rajta – indult el a vörös csoda felé.
- Autót sem vezetsz már rég.
- Ez igaz – mosolygott, miközben megsimogatta a tank sima felületét. Felemeltem a bukósisakot az ülésről, és feléje nyújtottam.
- Akarsz vezetni? – mire egy-két percig tétovázott, majd széles vigyorral átvette a bukót. Felcsatolta, a kezébe nyomtam a kulcsokat, majd felült a gépre, én pedig mögéje pattantam, és már repültünk is. Csodás dolog a száguldás, ennek már fiatalkorunkban is szerelmesei voltunk, bár akkor még a lóerő konkrét patákat jelentett. Gyakran lovagoltunk ki, és mindig megvertem a Salvatore fiúkat, ha versenyeztünk. Olyankor nadrágot húztam, és úgy ültem a lovon, mint a férfiak. Bár anyám hölgynek nevelt, lovagolni megtanított, hiszen lovas nemzetből származom, s ez jócskán számított a családunkban. A lovak gondozása és kezelése számomra megszokott volt, így az egyetlen dolog, amiben nem kellett a merev illemhez illeszkednem, az ez volt. Ebbe bele kell érteni azt is, hogy felvehettem a nadrágot, ha túrázni indultam, de persze ilyenkor nem szabadott nagyon ismerős közegben caplatnom. Ám ez a Salvatore testvérekre nem állt, legalábbis, én úgy döntöttem, nem áll. Így ügettünk együtt az erdőben, így vertem meg őket a száguldás versenyében. A szél az arcomba vágott, nekilapultam Stefan hátának és élveztem ezt a múltból visszakacsintó jelenbeli utat.
A város központjában álltunk meg, Stefannak itt volt dolga, úgyhogy én tovább vágtattam a Boulderre. Nem így terveztem a napot, de végül is mindegy volt. Ebből még nekem is hasznom származhat. Semmi jó nem származna abból, ha Isobel megjelenne. Túlzottan is arrogáns, ez pedig nem tenne jót a vámpírproblémáknak. Mert hogy arról konkrétan nem esett szó, de természetesen vannak. Mielőbb meg kell találnom Annát, hogy kiderüljön végre kik jöttek ki abból a rohadék sírból.
Míg ezen morfandíroztam, meglett az utca és a ház is. Leparkoltam a kocsifeljárón, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva volt, és amikor belöktem, egy szőke nő holtteste tárult a szemeim elé. Mindenesetre ellenőriztem él-e még, de már halott volt. Halkan becsuktam az ajtót, hátha még összeakadok a gyilkossal. Úgy tűnt, a nőt a lépcsőről lökték le, teste elég groteszk alakzatot öltött a szőnyegen. Lassan elindultam az alsó szinten, benéztem az étkezőben, az asztalon csésze tea, egy album, az albumban képek, a képeken itt-ott Isobel Flemming mosolyog. Tovább haladtam a konyhába, majd vissza az előszobába, majd a nappaliba, de senkivel sem találkoztam. Óvatosan felléptem az első lépcsőfokra, de szerencsére a szőnyegborítás elnyelte lépteim zaját. Fent végignéztem az összes szobát, de mind üres volt. Letettem az óvatoskodásról, és levágtattam a lépcsőn. Még gyorsan körbenéztem, a csészébe is beleszagoltam, és persze nem lepett meg, hogy a teában verbéna volt. Kifele menet tárcsáztam Stefan számát. A telefon kicsöngött, majd szinte rögtön kapcsolt.
- Stefan! Trudie meghalt – mondtam az éternek, majd felültem a motorra, hogy mielőbb eltűnjek a helyszínről.
- Hó-hóó! Túléltem, de ha most összenyomsz, minden hiába volt! – figyelmeztettem, de azért meglapogattam a hátát.
- Hol voltál? Először azt hittük, elmentél a városból, azok után… de nem vallott volna rád, de nem tudtalak elérni se, pedig kellettél volna, sok minden történt…
- Tudom – bólintottam felemelt kezekkel, próbálva lenyugtatni a kedélyeket. – Anna… öm, hát szóval vendégül látott.
- Szarul nézel ki – mért végig. Összecsaptam a tenyerem.
- Én is örülök, hogy látlak! – erre elmosolyodott. – Nos igen, négy nap infúzió táplál, de nem hízlal – felvonta a szemöldökét, mire bólintottam. – De nem bántott. Tudod, hogy mi jóban vagyunk… Pearl?
- Kihozta.
- Örülnöm kéne – bólintottam. – De nem vagyok biztos benne, hogy örülök… - megbámultam a cipőm orrát, mintha az valami fantasztikus új jelenség lenne. Aztán felvetettem a fejem, nem érünk rá egész nap cipőorrokat tanulmányozni, így folytattam. – Hányan jöttek ki?
- Nem tudok másról. De esélyes, hogy feléledtek – kérdő tekintetemre az ajtó felé intett a fejével. – Bevitt egy adag vért, Katherine-nek. Dühében a falon landolt. Talán…
- Király. A sír viszont zárva van, egyelőre legalábbis – az ajtóra bámultam. Úgy tűnik az infúzió után az ember ilyen bambulós lesz. – Öm, vele mi van? – böktem az ajtóra az állammal. Stefan félmosolyra húzta ajkait.
- Feldolgozza – felvontam a szemöldököm, mire vállat vont.
- Ceh, persze, végül is ő Damon Salvatore… - magam sem értem miért, de dühös lettem. Nem is kicsit. Ez az öcsikének is feltűnt, kérdő tekintetére legyezgetni kezdtem. – Én… nem tudom. Talán most jön ki a trauma, érted – tekintete még mindig nem fordult el rólam, én pedig kezdtem egyre jobban begázolni. Elfordítottam a fejem, az orrnyergemet kezdtem masszírozni. – Bassza meg. Kurva élet, komolyan. Még ennyi idő után is… - mutattam az ajtóra, majd dühödt céltalansággal cirkálni kezdtem. – Még most is az a baja, hogy az a ribanc… Hisz tudta, hogy az! Mindenki tudta! És én még… még azt hittem, rájön. Ennyi év alatt. Észreveszi. Megtalálja – Stefanra pillantottam, aki rendületlenül hallgatott, és sajnálkozó bociszemeket meresztett. Hányni tudtam volna tőle. – De nem! Nem esik le neki. Nem beszél senkivel. Nem gondolkodik. Azt hiszi, zseniális. Közben pedig még mindig az az ostoba, megigézett farok, mint száznegyvenöt éve! Milyen… milyen kibaszott szánalmas már ez? – dőltem a falnak összegörnyedve, arcomat kezeimbe temetve.
- Jade?
- Igen, tudom. Én szánalmasabb vagyok. Jó nekem, végül is ez is eredmény.
- Nem, nem ezt akartam – felnéztem rá, még mindig nem mozdult az ajtóból. – Igazad van, tudod, hogy tudom. És szereted, de ez nem bűn. Nem vagy olyan, mint ő. Nem vagy szánalmas – felhúztam a szemöldököm és kétkedve horkantottam egyet. – Hé, neked volt életed. Szerettél azóta, dolgoztál, éltél. Nem csak… kegyetlenkedtél és kihasználtál.
- Ó, most meghatódtam. Micsoda egy jófej némber vagyok én! – gúnyolódtam.
- Hol van az a Jade Frank, akit én ismerek? – kérdezte egy kemény hang. Stefan előttem termett, tekintete fenyegető volt, haragos.
- Nem ijesztesz meg, tudod, hogy nem – legyintettem, mire egy pillanat alatt a levegőben kalimpáltam. Erősen tartott pólóm nyakánál fogva, hátamat a falnak csapta. Kifejezetten fájt, még nem voltam elég erős a fogság után. – Au.
- Más nem teszi meg helyettem, szóval… Térj észre Jade Frank. Ezzel a viselkedéssel megalázod a nevedet! – szemei vörösbe fordultak, arca megeresedett. Agyarai jól látszottak, mert ő így akarta. Azt akarta, féljek. Rettegjek tőle, ha nem viselkedem nagy és fantasztikus Jade Frank-ként, csupán egy hisztis picsaként a gimi alsó osztályából.
- Annyira… fáradt vagyok – nyöszörögtem szipogva. Lassan kezdett rajtam végképp erőt venni az önsajnálat. Időszakos depresszió, igen, évszázadosoknál is létezik ilyen. Válaszul Stefan ismételten falnak vágott. Megnyekkentem.
- Mind azok vagyunk, Jade. És vannak nálunk idősebbek is. Viseld el! Hagyd végre abba a nyávogást! Van jobb dolgod is ennél éppen, nem?! – kérdezte kikelve magából, de én csak zokogtam. Megrázott, majd ismét a falnak vert. A fejem is hátravágódott, jól bevágtam, eléggé fájt. Megakadt bennem a szusz. – Válaszolj!
- De! De van! – sikítottam. Kitöröltem a szemeimből a könnyeket. – Tegyél már le… - erre megmozdultam a levegőben, talpam a kövezetnek ütközött. – Utálom, mikor ezt csinálod! – csaptam meg a karját, mire vállat vont.
- Időről időre kényszerítesz rá. Kell a helyi dráma, értem én. De itt van belőle elég – erre bólintottam. Szipogtam még kettőt, majd előkerestem egy zsebkendőt, jól kitrombitáltam magam, majd nevetést imitálva körül néztem.
- Veszélyes mutatvány ez fényes nappal, nem? – röhögtem álcázásképp, mire Stefan magához húzott.
- Na gyere ide, te bolond, hisztis lánygyerek! – átölelt, én pedig belékapaszkodtam. Jól esett az ölelése, bár nem vagyok érintkezéspárti. Azért néha-néha belefér. Pár perc után viszont elég is, úgyhogy kibontakoztam az öleléséből. Rámosolyogtam, ő meg vissza. - Na, hol is tartottunk?
- Ha lehet ne pont ott folytassuk – fintorogva kinyújtottam rá a nyelvem, mire felnevetett, aztán persze el is komorodott rögtön. Olyan ritkán látni nevetni, vagy bármit, ami az élet… létezés élvezetét bizonyítaná nála.
– Szeretnék kérdezni tőled valami fontosat.
- Rajta – bíztattam a zsebeimben turkálva, majd előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam.
- Már megint dohányzol? – hangzott a rosszalló kérdés, mire felnéztem.
- Ez lett volna a nagy kérdés? – vigyorogtam. – Mert akkor a válaszom: igen, eléggé úgy tűnik. Sajnos a pipázás most nem menő a nőknél, és még mindig macerás, szóval azzal felhagytam egy ideig. Amúgy meg csak nagy stresszhelyzetben gyújtok rá. Mint például most is! – vigyorogtam, mire további rosszalló pillantásokat kaptam ajándékba. – Most már megint mi van? Nem lesz tüdőrákom. Ennyi idő alatt már lett volna – legyintettem.
- Ettől még nem örülök.
- Nem is azért szívom, hogy örülj – mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb mosolyommal. A fejét ingatta. Felnevettem. – Tudod mit mondott erre apám, ugye?
- Na mit? – kérdezte a beletörődés félmosolyával arcán.
- Ne tekerd a fejed, úgysem tudod lecsavarni! – vihogtam, mire tovább ingatta a fejét, persze mosolyogva.
- Te sosem változol.
- Áh – legyintettem, majd körbemutattam. – Változik itt bármelyőnk is? Nem. Hát akkor? – vontam vállat. – Na, ki azzal a kérdéssel!
- Rendben. Ismersz egy bizonyos…Isobelt? – vett elő egy képet a zsebéből. Épp kihajtotta, de elutasítóan feltartottam a kezem.
- Ne mutasd meg. Ismerem.
- És ő…?
- Igen. Az – bólintottam. Erre a srác tekintete elsötétült. Ismét bólintottam. – Mi van vele?
- Valószínűleg… ő Elena biológiai anyja.
Na erre felkaptam a fejem.
- Hogy milye? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Ő szülte Elenát.
- De… hogyan? Aahh – fújtam ki a füstöt, fejemet hátravetettem és néztem a szélfogó tetejét. – Mielőtt Damon átváltoztatta, megszülte Elenát, mi? – Stefan bólintott. – Csodás. Elena tudja már, hogy Damon…?
- Nem. Még nem – rázta a fejét. – Van itt még valami. Az iskola történelemtanára, Alaric Sal…
- Saltzman. Találkoztam vele, Elena eltűnése estéjén, éppen Isobelről mesélt. És a kis családi ékszeréről.
- A miről? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve a vámpír.
- Egy gyűrű. Még nem volt időm utánanézni, szóval egyelőre nem fontos. No de… mi van a kis Fritzünkkel? – kérdeztem mókázva, de a srác velem szemben valamiért nem találta viccesnek.
- Vadászik – tekintetemen bizonyosan látszott, hogy nem értem, miért is oly nagy ügy ez egy ilyen nagy erdővel rendelkező városban, mire megkaptam a pontosabb választ. – Vámpírra.
- Ó. Hm – lepődtem meg egy pillanatra, majd végiggondoltam a dolgokat. – Ööö, de akkor ő most jóbarát, vagy nem? És tudja, hogy Damon… ette meg a feleségét?
- Igen, igen jóbarát, és igen, tudja.
- Hm. Király. Akkor a gyűrű attól az Isobeltől van, akit én ismerek. Imádom a véletlennek tűnő egybeeséseket.
- Ismered Isobelt? – lépett felém Stefan.
- Persze. Már mondtam – intettem a kép felé értetlenkedve.
- Nem, azt hittem, csak tudod ki az. Nem hittem, hogy személyesen is találkoztál már vele.
- Ó, de. Bárcsak ne kellett volna, de találkoztunk – bólintottam felidézve az emlékeket. Ki is rázott tőle a hideg, úgyhogy megdörzsöltem a karomat. – Ahhoz képest, hogy nem egy őskövület, nos, Isobel elég, hogy is mondjam… magabiztosan mozog a vámpírlétben. Nagyon élvezi. Konkrétan kérte az átváltoztatást, és el is érte, amit akart – egy pillanatra elhallgattam, a reakciókat vizslattam, majd nagy levegőt vettem. – Stefan… meg kell óvnod Elenát Isobeltől. Jobban teszi, ha nem kutatja, nem keresi. Isobel nem nagyon foglalkozott vele. Ez nem véletlen.
- Mit tudsz még? – kérdezte felém lépve, láthatóan idegesen a hallottaktól.
- Semmit. Ezt is csak abból, hogy beszélgettem vele párszor, és tudom milyen. Az igazi életéről semmit nem tudok. És ezért mondtam mindezt. Mert úgy viselkedik, mintha nem is élt volna emberként soha – tettem Stefan karjára a kezem. Bólintott, láthatóan feldúltan.
- Köszönöm. Nos, Elena el akar menni Isobel gimnáziumi barátnőjéhez. Trudie Petersonhoz. Talán meg kéne látogatnod.
- Nekem? Miért? – vontam fel a szemöldököm.
- Talán tud valamit. Valamit, amit Elenának nem kéne tudnia. Nekünk pedig jobb, ha tudjuk. Úgy egyáltalán. Talán többet tudsz meg. Téged nem kell beinvitálnia, de rá tudod venni a válaszadásra – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- Ó, persze. Tegyek neked szívességet Stefan Salvatore, hm? Ezt kívánod tőlem? – mosolyogtam rá gyilkos tekintettel. Bűnbánóan leszegte a fejét, kezeit imára kulcsolta, majd bociszemekkel felnézett rám. Sóhajtottam. – Naná, hogy ezt. Megvan a cím?
- Boulder sugárút 312. Köszönöm! – suttogta hálásan, mire a fejem ráztam.
- Ne tedd, majd ha már lesz eredmény. Amúgy meg kvittek vagyunk – vontam vállat. Ránéztem az ajtóra, majd megfordultam a motorom felé.
- Merre mész? – húzta össze a szemöldökét.
- A városba – szóltam vissza félúton, mire kérdőn az ajtóra mutatott. Megráztam a fejem, és legyintettem. – Most nem. Majd talán visszajövök, ha elintéztem ezt a Trudie-t – bólintott, hogy megértette. – Jössz velem, vagy elsuhansz? – böktem a motorra, mire elmosolyodott.
- Wáó, rég nem ültem rajta – indult el a vörös csoda felé.
- Autót sem vezetsz már rég.
- Ez igaz – mosolygott, miközben megsimogatta a tank sima felületét. Felemeltem a bukósisakot az ülésről, és feléje nyújtottam.
- Akarsz vezetni? – mire egy-két percig tétovázott, majd széles vigyorral átvette a bukót. Felcsatolta, a kezébe nyomtam a kulcsokat, majd felült a gépre, én pedig mögéje pattantam, és már repültünk is. Csodás dolog a száguldás, ennek már fiatalkorunkban is szerelmesei voltunk, bár akkor még a lóerő konkrét patákat jelentett. Gyakran lovagoltunk ki, és mindig megvertem a Salvatore fiúkat, ha versenyeztünk. Olyankor nadrágot húztam, és úgy ültem a lovon, mint a férfiak. Bár anyám hölgynek nevelt, lovagolni megtanított, hiszen lovas nemzetből származom, s ez jócskán számított a családunkban. A lovak gondozása és kezelése számomra megszokott volt, így az egyetlen dolog, amiben nem kellett a merev illemhez illeszkednem, az ez volt. Ebbe bele kell érteni azt is, hogy felvehettem a nadrágot, ha túrázni indultam, de persze ilyenkor nem szabadott nagyon ismerős közegben caplatnom. Ám ez a Salvatore testvérekre nem állt, legalábbis, én úgy döntöttem, nem áll. Így ügettünk együtt az erdőben, így vertem meg őket a száguldás versenyében. A szél az arcomba vágott, nekilapultam Stefan hátának és élveztem ezt a múltból visszakacsintó jelenbeli utat.
A város központjában álltunk meg, Stefannak itt volt dolga, úgyhogy én tovább vágtattam a Boulderre. Nem így terveztem a napot, de végül is mindegy volt. Ebből még nekem is hasznom származhat. Semmi jó nem származna abból, ha Isobel megjelenne. Túlzottan is arrogáns, ez pedig nem tenne jót a vámpírproblémáknak. Mert hogy arról konkrétan nem esett szó, de természetesen vannak. Mielőbb meg kell találnom Annát, hogy kiderüljön végre kik jöttek ki abból a rohadék sírból.
Míg ezen morfandíroztam, meglett az utca és a ház is. Leparkoltam a kocsifeljárón, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva volt, és amikor belöktem, egy szőke nő holtteste tárult a szemeim elé. Mindenesetre ellenőriztem él-e még, de már halott volt. Halkan becsuktam az ajtót, hátha még összeakadok a gyilkossal. Úgy tűnt, a nőt a lépcsőről lökték le, teste elég groteszk alakzatot öltött a szőnyegen. Lassan elindultam az alsó szinten, benéztem az étkezőben, az asztalon csésze tea, egy album, az albumban képek, a képeken itt-ott Isobel Flemming mosolyog. Tovább haladtam a konyhába, majd vissza az előszobába, majd a nappaliba, de senkivel sem találkoztam. Óvatosan felléptem az első lépcsőfokra, de szerencsére a szőnyegborítás elnyelte lépteim zaját. Fent végignéztem az összes szobát, de mind üres volt. Letettem az óvatoskodásról, és levágtattam a lépcsőn. Még gyorsan körbenéztem, a csészébe is beleszagoltam, és persze nem lepett meg, hogy a teában verbéna volt. Kifele menet tárcsáztam Stefan számát. A telefon kicsöngött, majd szinte rögtön kapcsolt.
- Stefan! Trudie meghalt – mondtam az éternek, majd felültem a motorra, hogy mielőbb eltűnjek a helyszínről.
2011. február 11., péntek
11. Hiányzol, hát elrabollak!
Újabb fejezet érkezett, a szavazás lassan lezárulóban, hétvégére már lehet kaptok független sztorit. Várom a kommenteket, jó olvasást! :)
~ * ~ * ~ * ~ * ~
Damon ölében tértem magamhoz. Ijedten felültem, így sikeresen összefejeltünk. Mindketten fejünkhöz kapva, szédölögve bámultunk egymásra. A helyzet igazán nevetséges volt, de nekem valahogy nem volt kedvem nevetni. Hol vagyok? És hogy kerültem Damon karjaiba? És mi történt? A túl sok kérdéstől lüktetni kezdett a fejem. Zavartan felnéztem abba a két gyönyörűséges kékségbe, mely kissé aggódva méregetett.
- Magácska kérem leesett Ferdinandról – mutatott a tőlünk pár méterre legelésző pejre. Hangja lágy volt, de kioktató, ujjával mókásan fenyegetett. És ez a „magácska”! Szélesen mosolyogtam rá, ő pedig folytatta. - Hiába mondtam, hogy ő nem olyan nyugodt, mint Chelsea! Magácska csak ment és ment a fitos orrocskája után, aztán persze Ferdinand megugratott, magácska pedig huss, szárnyakat növesztett. Szerencséje, hogy nem lett nagyobb baj! – simított el a fülem mögé egy elszabadult, rakoncátlan tincset. Átkaroltam a nyakát.
- Hogy lett volna, mikor ilyen jóképű megmentőm van? – hajoltam közelebb egy csókért, mikor futó léptek hallatszottak, majd két cipőcske torpant meg előttünk. Ahogy felnéztem, a nap pontosan a szemembe tűzött, így csupán egy fényes-fekete alakot láttam, aki kedves hangon így szól.
- Hoztam Jade kisasszonynak egy kis vizet, talán jobban lesz így, esés után!
Most is ez a bájos hang csilingelt bele a fülembe, bár legkevésbé sem kedves tónussal. Semmit nem láttam, tehát a szemeimet bekötötték, s épp valami furát helyeztek a fejemre, egészen pontosan a füleimre, majd elviselhetetlenül erős zaj árasztotta el a fejem. Felkiáltottam, mire a zene elhallgatott, a füles szűrésén keresztül pedig hallottam, ahogy valami csattan, s a hang dühösen megszólal.
- Megőrültél? Ettől a hangerőtől megsüketül! Nem bánthatod, értetted?! Csupán nem szeretném, hogy hallja… - ezzel felerősödött a zene, az egyik kedvenc bandám új albuma szólalt meg kissé meglepve engem. A hangerő immáron pontosan jó volt, se nem halk, se nem erős, és persze semmit nem hallottam elrablóim csevejéből.
Nyugalommal konstatáltam, hogy megleltem az ifjoncgyárost, persze tenni ellene nem sokat tudtam. Kezeimet erősen megkötözték, ki tudja, talán még bilincsbe is vertek, lábaim a fémszék lábához voltak erősítve. Fejem lüktetni kezdett, ami azt jelentette, hogy vagy bódító szert kaptam, vagy leütöttek, így kerültem oda, ahol most voltam, és amiről fogalmam sem volt, hol is lehetett. Kíváncsi voltam a terveikre, hogy mit is akartak elérni, és persze arra is, mikor fognak szabadon engedni. Ritka az olyan rablás, ahol az embert nem bántják, úgyhogy felteszem hosszabb távon nem jelentettem számukra veszélyt… legalábbis jobb volt, ha ezt hitték. Persze kérdés, hogy itt hagynak-e egyedül, és hogy ki tudok-e szabadulni. És mi lesz, ha pisilnem kell?!
Stefan karján sétáltam a kicsiny bolt felé, melyben illatszereket és egyéb bőrre szánt kencéket árultak. Előttünk Katherine lépkedett Damon oldalán. Az utcán mindenki biccentett, intett vagy hangosan köszönt, s e köszönések jobbára a Salvatore testvéreknek, vagy nekem szóltak. Meg kell vallanom, a helyzet bármennyire is kínos volt, jól viseltem. Méltóságomat igyekeztem megőrizni, úgy tettem, mintha minden csodás lenne, s csupán megszokott vakációmat tölteném a Salvatore házban, különösebb szerelmi dráma nélkül. Persze volt dráma, sírás, zokogás, de ott, ahol senki nem látta, s nem is hallhatta. Reggel, mosakodás közben, a vízcsobogás alatt, magányos lovaglások során, ahol a száguldásra lehetett fogni a könnyeket, éjjel, párnába temetett arccal, némán sikoltozva a miérteket. Így lehetett, sehogy másképp, mert tudtam, hogy Katherine arra vágyik, törjek meg, bolonduljak bele a veszteségbe, alázzam meg magamat a meneküléssel, egy vallomással, pár megható könnycseppel. Bármi, amire Katherine vágyott, engem taszított s legkevésbé sem volt kedvem örömet szerezni neki. Így mosolyogva kriketteztem vele, vidáman lovagoltunk ki négyesben az erdőbe, vacsoráknál szórakoztató jelenségként érdekes történeteket meséltem Európáról, s az ottani népekről. Mindenkit elbűvöltem tartásommal, illedelmes modorommal, fogékonyságommal és éles eszemmel, ezzel láthatóan visszavéve az őt körüllengő sejtelmes fényből. Csillogására fekete lepelként borult megjátszott, de le nem leplezhető könnyedségem, ezért természetesen ott próbálta orrom alá dörgölni kétségbeejtő helyzetemet, ahol csak tudta. Elejtett megjegyzések, szemem előtt eljátszott mámoros ölelések s csókok, minden, amit lehetett, bevetett ellenem, de én tűrtem. A bensőm ordítozott, sikoltozott, zokogott, hogy hagyja már abba, sőt, hogy én hagyjam abba, s törjek meg, de Katherine ezt túlságosan is akarta. Nem érdemelt meg tőlem ekkora ajándékot, így hát nem is adtam meg neki.
A városban persze mindenki tisztában volt azzal, hogy mindez csupán színjátszás, de láthatóan kevesen kedvelték Katherine Pierce fennkölt alakját, aki állítása szerint árvaként érkezett Atlantából a jószívű Salvatore családhoz, akik készségesen befogadták. Mindenki tisztában volt a testvérekkel folytatott viszonyával, s ez sokakat felháborított. Egyrészt, mert az ilyesmi nagy illetlenségre vall, abban a korban ez konkrét kurválkodásnak számított, főként, mivel ilyen nyíltan folyt az ügylet. Másrészt pedig azért, mert az én visszatérésem nem sokat változtatott a helyzeten. Gyermekkorom óta volt alkalma megismerni a városnak. Tudták, hogy a két Salvatore furcsa elegye vagyok, ezzel pedig együtt jár, hogy Damon vadsága rejlik bennem, de tisztában voltak azzal is, hogy Stefan udvariasságával ötvözve ez csupán fiatalos szeleburdiság, nem pedig ártani kívánó gonoszkodás.
Mindez Katherine-ről nem volt elmondható. Betoppant a városba, elfoglalta a Salvatore házat, mint valami trónt, a városban úgy járt-kelt, mint egy királynő, a férfiakat megbolondította, a nőket s lányokat megalázta. Kegyetlen volt, s ami mindenkit leginkább taszított benne, hogy élvezte is.
De a boltban volt valaki, aki látszólag Katherine pártját fogta, eközben viszont rövid idő alatt az én egyik kedves barátnőmmé avanzsált. Bár Katherine-t minden bizonnyal régebbről ismerték – bár akkor még nem tudtam mennyire régről – az Európában töltött egy év előtt is ebbe a kis drogériába jártam, ismerős voltam benne már régóta. Ahogy beléptünk Pearl, az üzlet tulajdonosa széles mosollyal üdvözölt bennünket. Természetesen ő Katherine oldalán állt, no de ez talán érthető is. Az üdvözlés után a polcokhoz fordultam, szaglászni kezdtem az üvegcsék tartalmát. Damon odalépett mellém, de rá sem néztem. Felemelt egy üvegcsét, beleszagolt, majd fintorogva visszatette, majd újabb után nyúlt, és azt is megszaglászta.
- Hmm – nyújtotta felém. – Talán ezt kéne használnod. Legalább a kocsisfiú megkívánna – súgta gúnyosan, de én csak lesütöttem a szemem, mély lélegzetet vettem, és tűrtem, ahogy kezembe nyomja a fiolát, majd ellép mellőlem. Stefan rögvest mellém lépett, tudtam, hogy vigasztalni jött, de nem volt szükségem pátyolgatásra. Mielőtt megszólalhatott volna, felemeltem a kezem, így némán bólintva magamra hagyott a kölnikkel. Úgy szagolgattam tovább, mintha mi sem történt volna, persze a tüske mélyen szívembe hatolt. Így megy ez. Katherine szép lassan átváltoztatta Damont egy szúrós tüskebokorrá, hogy aki a közelébe megy, rögvest megsérüljön. A tüskét kitéptem, a helyén maradt apró lyuk pedig mindig emlékeztetett arra, mit tehet egy nő egy dacos, ám szíve mélyén jólelkű férfival. Míg ezen gondolkodtam, halkan dúdolva valami nem is létező dalt, egy lány lépett mellém. Kupak nélküli üvegcsét nyomott az orrom alá magabiztosan.
- Ez tetszeni fog Jade kisasszonynak! – hallatszott a selymes hang, én pedig mély levegő vettem az üveg szája fölött. Édes, fűszeres illat áradt szét orromban, olyan, amilyet még nem éreztem, de mégis ismerősnek hatott. Újra beleszagoltam ebbe a távoli tájakat idéző csodába, s mosolyogva tekintettem a mellettem álló lányra, aki pont egy évvel volt fiatalabb nálam. Szemei mandulavágásúak, de kevésbé, mint anyjának, apja feltehetőleg európai származású. Tekintete tiszta, ártatlan, de okos, figyelmes, ahogy ő maga is. Bölcs hallgatag, aki inkább figyel, mintsem folyton fecsegne, csak hogy beszéljen.
- Köszönöm Anna. Tényleg kedvemre való! – mire arca felragyogott. Ajkaival némán szavakat formált. Bólintottam. Anyja és Katherine jelenlétében sosem beszéltünk hangosan személyes dolgokról, mert tudtuk, hogy Katherine hallgatózik, mindent tudni akar. Átvettem tőle az üvegcsét, arcomon fénylő mosollyal megfordultam, s a pulthoz sétáltam. – Ezt megvenném Madame Pearl! – az asszony mosolyogva bólintott, de azért összenézett Katherine-nel. Hát persze, hisz össze vannak nőve, legjobb barátnők, sőt, cinkosok. Kifizettem a kért árat, majd megköszönve elindultam az ajtó felé. Az épp felbukkanó napra hivatkoztam, bár nyilvánvaló volt, hogy szimplán nem szeretek egy légtérben lenni Pierce kisasszonnyal, főleg ha az a légtér merőben korlátozott. Damon undokul mért végig, amit egy kedves mosollyal viszonoztam. Stefan felajánlotta a karját, tudván, hogy nyílt színen úgyis bátyja a kis betolakodó hölgyike kísérője.
Gyakorta beszéltünk meg titkos, vagy legalábbis álcázott találkozókat Annával, hiszen gyakorlatilag azonos korúak voltunk, hasonló dolgokat kedveltünk s gyűlöltünk. Egyik ilyen volt Katherine. Alapvetően taszította őt fellengzős modorával, de persze ezt nem kötötte az orrára. Elég bosszúságot okozott a kis trónbitorlónak, hogy legjobb barátnője lányával szorosabb barátságba kerültem, így nem tudhatta mennyit tudok, mert azt sem tudhatta Anna mennyit tud. S ha még egy hosszas társalgás közben nem is esett szó Katherine-ről és az ő kis titkairól, kiváltképp szerettünk úgy tenni, mintha végig róla beszéltünk volna, felfedve egymás előtt észrevételeinket húzásairól.
A zene elhalkult, a fülem szabaddá vált.
- Anna – suttogtam, mire a selymes hang halkan elnevette magát. Valaki megfogta a kezem.
- Szervusz Jade.
- Anna – ismételtem, mint egy kapaszkodva a névbe és tulajába. Hát persze. Ki más? Ő nem került a sírba azon az éjjelen. Sok-sok év telt el azóta, hogy kölnit ajánlott nekem, még több azóta, hogy a lovas balesetkor vízért szaladt, de barátságunk továbbra is rendületlenül kitartott. Volt, hogy üldöztem, volt, hogy nyugalomban csevegtünk egymással egy csésze tea mellett. Mindig felbukkantunk egymás későbbi élete során is, hisz összekötött minket a régmúlt emléke, melyből már sokan nem maradtak nekünk. Az én bolond eszemet pedig elvette Damon Salvatore igéző tekintete és hamis mosolya, így nem gondoltam végig, hogy volt már sokkal előbb vámpír Mystic Fallsban. Elmosolyodtam, csettintettem a nyelvemmel.
- Jade? – kérdezte a sötétség lágyan.
- Na mi van, hiányoztam? – nevetés volt a válasz. – Máskor szimplán hívj meg egy kávéra, oké?
- Tudom, elnézést. A segítőm, hát… enyhén szólva is kezdő.
- Érzem a fejemen – morogtam, mire végigsimított a hajamon.
- Ne haragudj.
- Semmi gond – bólintottam. Egy pillanatig hallgattunk, aztán rátértem a lényegre. – Anna, Emily elpusztította a kristályt a leszármazottja segítségével.
- Tudom – felelte dühös hangon. Hallottam, ahogy feláll és sétálgatni kezd. – Az az ostoba, ostoba Salvatore. Az egészről ő tehet.
- Sajnálom. Stefan azóta is bánja.
- Ugyan! Nem róla beszélek – mondta. – Nyilván… neki is köze van hozzá, hogy elvitték anyámat. De valójában Katherine tehet róla. Ha nem ragaszkodik mindkét testvérhez, akkor Stefan nem buktatja le akaratán kívül. Damon pedig, nos, ha nem lenne ilyen megszállott és ostoba, a kristály még mindig meglenne.
- Ah. Igaz – bólintottam. – Úgyis tudod, hogy Katherine miatt van minden.
- Persze. Igyál még egyet, és fogd rá arra a ribancra.
Erre mindketten felnevettünk.
- És most? Mit akarsz tenni? – kérdeztem reménykedve abban, hogy egy bizonyos választ hallok.
- Van más út is – hallottam pontosan azt a fajta választ, amit egyáltalán nem akartam hallani. – De te nyilván tudtad ezt – bólintottam. – Hát persze – hangja keserű volt, s ezt megértettem. – Hogy tehetted Jade? Sosem árultad el… Én pedig ostobán vártam arra az átkozott üstökösre. Az anyámról van szó! – állt meg előttem. Sóhajtottam, majd higgadtan válaszoltam.
- Nem Anna. Huszonöt vérszomjas vámpírról van szó és az édesanyádról. Pontosan tudod, miért vagyok még az élők sorában. Tisztában vagy vele, mi a feladatom. És ez alapján tudhatod azt is, miként mérlegelem a helyzetet. Édesanyád hiányzik neked, s ez természetes. De a halál is természetes, ha nem általatok vagy általunk történik. Természetes, hogy a gyermek egy idő után elveszíti a szüleit. S te így is több időt kaptál, nem igaz? – dacos hallgatás volt a felelet, de tudtam, hogy érti, és megérti az indokaimat. – Sajnálom Anna. Komolyan. De a hosszúra nyúlt életemért cserébe meg is kell védenem azt, ami éltet.
Egy pillanatig szótlanul hagytuk hatni a szavakat, majd lány sóhajtva megszólalt.
- Elfogadom. Igazad van. De neked is meg kell értened, amit én teszek. És szép szóval nem állíthatsz meg – mondta, majd hallottam, hogy egy táskában matat. – Ezért most biztosra megyek. Ne haragudj azért, ami következni fog. Ha vége… ha vége akkor majd visszaadod az árát – mondta kissé elbizonytalanodva, majd megéreztem az apró tűszúrást. Ó, te szentséges ég, csak ezt ne. - Most kimegyünk a mosdóba, hogy ne legyen gond, aztán egy kicsit pihensz.
- Magácska kérem leesett Ferdinandról – mutatott a tőlünk pár méterre legelésző pejre. Hangja lágy volt, de kioktató, ujjával mókásan fenyegetett. És ez a „magácska”! Szélesen mosolyogtam rá, ő pedig folytatta. - Hiába mondtam, hogy ő nem olyan nyugodt, mint Chelsea! Magácska csak ment és ment a fitos orrocskája után, aztán persze Ferdinand megugratott, magácska pedig huss, szárnyakat növesztett. Szerencséje, hogy nem lett nagyobb baj! – simított el a fülem mögé egy elszabadult, rakoncátlan tincset. Átkaroltam a nyakát.
- Hogy lett volna, mikor ilyen jóképű megmentőm van? – hajoltam közelebb egy csókért, mikor futó léptek hallatszottak, majd két cipőcske torpant meg előttünk. Ahogy felnéztem, a nap pontosan a szemembe tűzött, így csupán egy fényes-fekete alakot láttam, aki kedves hangon így szól.
- Hoztam Jade kisasszonynak egy kis vizet, talán jobban lesz így, esés után!
Most is ez a bájos hang csilingelt bele a fülembe, bár legkevésbé sem kedves tónussal. Semmit nem láttam, tehát a szemeimet bekötötték, s épp valami furát helyeztek a fejemre, egészen pontosan a füleimre, majd elviselhetetlenül erős zaj árasztotta el a fejem. Felkiáltottam, mire a zene elhallgatott, a füles szűrésén keresztül pedig hallottam, ahogy valami csattan, s a hang dühösen megszólal.
- Megőrültél? Ettől a hangerőtől megsüketül! Nem bánthatod, értetted?! Csupán nem szeretném, hogy hallja… - ezzel felerősödött a zene, az egyik kedvenc bandám új albuma szólalt meg kissé meglepve engem. A hangerő immáron pontosan jó volt, se nem halk, se nem erős, és persze semmit nem hallottam elrablóim csevejéből.
Nyugalommal konstatáltam, hogy megleltem az ifjoncgyárost, persze tenni ellene nem sokat tudtam. Kezeimet erősen megkötözték, ki tudja, talán még bilincsbe is vertek, lábaim a fémszék lábához voltak erősítve. Fejem lüktetni kezdett, ami azt jelentette, hogy vagy bódító szert kaptam, vagy leütöttek, így kerültem oda, ahol most voltam, és amiről fogalmam sem volt, hol is lehetett. Kíváncsi voltam a terveikre, hogy mit is akartak elérni, és persze arra is, mikor fognak szabadon engedni. Ritka az olyan rablás, ahol az embert nem bántják, úgyhogy felteszem hosszabb távon nem jelentettem számukra veszélyt… legalábbis jobb volt, ha ezt hitték. Persze kérdés, hogy itt hagynak-e egyedül, és hogy ki tudok-e szabadulni. És mi lesz, ha pisilnem kell?!
Stefan karján sétáltam a kicsiny bolt felé, melyben illatszereket és egyéb bőrre szánt kencéket árultak. Előttünk Katherine lépkedett Damon oldalán. Az utcán mindenki biccentett, intett vagy hangosan köszönt, s e köszönések jobbára a Salvatore testvéreknek, vagy nekem szóltak. Meg kell vallanom, a helyzet bármennyire is kínos volt, jól viseltem. Méltóságomat igyekeztem megőrizni, úgy tettem, mintha minden csodás lenne, s csupán megszokott vakációmat tölteném a Salvatore házban, különösebb szerelmi dráma nélkül. Persze volt dráma, sírás, zokogás, de ott, ahol senki nem látta, s nem is hallhatta. Reggel, mosakodás közben, a vízcsobogás alatt, magányos lovaglások során, ahol a száguldásra lehetett fogni a könnyeket, éjjel, párnába temetett arccal, némán sikoltozva a miérteket. Így lehetett, sehogy másképp, mert tudtam, hogy Katherine arra vágyik, törjek meg, bolonduljak bele a veszteségbe, alázzam meg magamat a meneküléssel, egy vallomással, pár megható könnycseppel. Bármi, amire Katherine vágyott, engem taszított s legkevésbé sem volt kedvem örömet szerezni neki. Így mosolyogva kriketteztem vele, vidáman lovagoltunk ki négyesben az erdőbe, vacsoráknál szórakoztató jelenségként érdekes történeteket meséltem Európáról, s az ottani népekről. Mindenkit elbűvöltem tartásommal, illedelmes modorommal, fogékonyságommal és éles eszemmel, ezzel láthatóan visszavéve az őt körüllengő sejtelmes fényből. Csillogására fekete lepelként borult megjátszott, de le nem leplezhető könnyedségem, ezért természetesen ott próbálta orrom alá dörgölni kétségbeejtő helyzetemet, ahol csak tudta. Elejtett megjegyzések, szemem előtt eljátszott mámoros ölelések s csókok, minden, amit lehetett, bevetett ellenem, de én tűrtem. A bensőm ordítozott, sikoltozott, zokogott, hogy hagyja már abba, sőt, hogy én hagyjam abba, s törjek meg, de Katherine ezt túlságosan is akarta. Nem érdemelt meg tőlem ekkora ajándékot, így hát nem is adtam meg neki.
A városban persze mindenki tisztában volt azzal, hogy mindez csupán színjátszás, de láthatóan kevesen kedvelték Katherine Pierce fennkölt alakját, aki állítása szerint árvaként érkezett Atlantából a jószívű Salvatore családhoz, akik készségesen befogadták. Mindenki tisztában volt a testvérekkel folytatott viszonyával, s ez sokakat felháborított. Egyrészt, mert az ilyesmi nagy illetlenségre vall, abban a korban ez konkrét kurválkodásnak számított, főként, mivel ilyen nyíltan folyt az ügylet. Másrészt pedig azért, mert az én visszatérésem nem sokat változtatott a helyzeten. Gyermekkorom óta volt alkalma megismerni a városnak. Tudták, hogy a két Salvatore furcsa elegye vagyok, ezzel pedig együtt jár, hogy Damon vadsága rejlik bennem, de tisztában voltak azzal is, hogy Stefan udvariasságával ötvözve ez csupán fiatalos szeleburdiság, nem pedig ártani kívánó gonoszkodás.
Mindez Katherine-ről nem volt elmondható. Betoppant a városba, elfoglalta a Salvatore házat, mint valami trónt, a városban úgy járt-kelt, mint egy királynő, a férfiakat megbolondította, a nőket s lányokat megalázta. Kegyetlen volt, s ami mindenkit leginkább taszított benne, hogy élvezte is.
De a boltban volt valaki, aki látszólag Katherine pártját fogta, eközben viszont rövid idő alatt az én egyik kedves barátnőmmé avanzsált. Bár Katherine-t minden bizonnyal régebbről ismerték – bár akkor még nem tudtam mennyire régről – az Európában töltött egy év előtt is ebbe a kis drogériába jártam, ismerős voltam benne már régóta. Ahogy beléptünk Pearl, az üzlet tulajdonosa széles mosollyal üdvözölt bennünket. Természetesen ő Katherine oldalán állt, no de ez talán érthető is. Az üdvözlés után a polcokhoz fordultam, szaglászni kezdtem az üvegcsék tartalmát. Damon odalépett mellém, de rá sem néztem. Felemelt egy üvegcsét, beleszagolt, majd fintorogva visszatette, majd újabb után nyúlt, és azt is megszaglászta.
- Hmm – nyújtotta felém. – Talán ezt kéne használnod. Legalább a kocsisfiú megkívánna – súgta gúnyosan, de én csak lesütöttem a szemem, mély lélegzetet vettem, és tűrtem, ahogy kezembe nyomja a fiolát, majd ellép mellőlem. Stefan rögvest mellém lépett, tudtam, hogy vigasztalni jött, de nem volt szükségem pátyolgatásra. Mielőtt megszólalhatott volna, felemeltem a kezem, így némán bólintva magamra hagyott a kölnikkel. Úgy szagolgattam tovább, mintha mi sem történt volna, persze a tüske mélyen szívembe hatolt. Így megy ez. Katherine szép lassan átváltoztatta Damont egy szúrós tüskebokorrá, hogy aki a közelébe megy, rögvest megsérüljön. A tüskét kitéptem, a helyén maradt apró lyuk pedig mindig emlékeztetett arra, mit tehet egy nő egy dacos, ám szíve mélyén jólelkű férfival. Míg ezen gondolkodtam, halkan dúdolva valami nem is létező dalt, egy lány lépett mellém. Kupak nélküli üvegcsét nyomott az orrom alá magabiztosan.
- Ez tetszeni fog Jade kisasszonynak! – hallatszott a selymes hang, én pedig mély levegő vettem az üveg szája fölött. Édes, fűszeres illat áradt szét orromban, olyan, amilyet még nem éreztem, de mégis ismerősnek hatott. Újra beleszagoltam ebbe a távoli tájakat idéző csodába, s mosolyogva tekintettem a mellettem álló lányra, aki pont egy évvel volt fiatalabb nálam. Szemei mandulavágásúak, de kevésbé, mint anyjának, apja feltehetőleg európai származású. Tekintete tiszta, ártatlan, de okos, figyelmes, ahogy ő maga is. Bölcs hallgatag, aki inkább figyel, mintsem folyton fecsegne, csak hogy beszéljen.
- Köszönöm Anna. Tényleg kedvemre való! – mire arca felragyogott. Ajkaival némán szavakat formált. Bólintottam. Anyja és Katherine jelenlétében sosem beszéltünk hangosan személyes dolgokról, mert tudtuk, hogy Katherine hallgatózik, mindent tudni akar. Átvettem tőle az üvegcsét, arcomon fénylő mosollyal megfordultam, s a pulthoz sétáltam. – Ezt megvenném Madame Pearl! – az asszony mosolyogva bólintott, de azért összenézett Katherine-nel. Hát persze, hisz össze vannak nőve, legjobb barátnők, sőt, cinkosok. Kifizettem a kért árat, majd megköszönve elindultam az ajtó felé. Az épp felbukkanó napra hivatkoztam, bár nyilvánvaló volt, hogy szimplán nem szeretek egy légtérben lenni Pierce kisasszonnyal, főleg ha az a légtér merőben korlátozott. Damon undokul mért végig, amit egy kedves mosollyal viszonoztam. Stefan felajánlotta a karját, tudván, hogy nyílt színen úgyis bátyja a kis betolakodó hölgyike kísérője.
Gyakorta beszéltünk meg titkos, vagy legalábbis álcázott találkozókat Annával, hiszen gyakorlatilag azonos korúak voltunk, hasonló dolgokat kedveltünk s gyűlöltünk. Egyik ilyen volt Katherine. Alapvetően taszította őt fellengzős modorával, de persze ezt nem kötötte az orrára. Elég bosszúságot okozott a kis trónbitorlónak, hogy legjobb barátnője lányával szorosabb barátságba kerültem, így nem tudhatta mennyit tudok, mert azt sem tudhatta Anna mennyit tud. S ha még egy hosszas társalgás közben nem is esett szó Katherine-ről és az ő kis titkairól, kiváltképp szerettünk úgy tenni, mintha végig róla beszéltünk volna, felfedve egymás előtt észrevételeinket húzásairól.
A zene elhalkult, a fülem szabaddá vált.
- Anna – suttogtam, mire a selymes hang halkan elnevette magát. Valaki megfogta a kezem.
- Szervusz Jade.
- Anna – ismételtem, mint egy kapaszkodva a névbe és tulajába. Hát persze. Ki más? Ő nem került a sírba azon az éjjelen. Sok-sok év telt el azóta, hogy kölnit ajánlott nekem, még több azóta, hogy a lovas balesetkor vízért szaladt, de barátságunk továbbra is rendületlenül kitartott. Volt, hogy üldöztem, volt, hogy nyugalomban csevegtünk egymással egy csésze tea mellett. Mindig felbukkantunk egymás későbbi élete során is, hisz összekötött minket a régmúlt emléke, melyből már sokan nem maradtak nekünk. Az én bolond eszemet pedig elvette Damon Salvatore igéző tekintete és hamis mosolya, így nem gondoltam végig, hogy volt már sokkal előbb vámpír Mystic Fallsban. Elmosolyodtam, csettintettem a nyelvemmel.
- Jade? – kérdezte a sötétség lágyan.
- Na mi van, hiányoztam? – nevetés volt a válasz. – Máskor szimplán hívj meg egy kávéra, oké?
- Tudom, elnézést. A segítőm, hát… enyhén szólva is kezdő.
- Érzem a fejemen – morogtam, mire végigsimított a hajamon.
- Ne haragudj.
- Semmi gond – bólintottam. Egy pillanatig hallgattunk, aztán rátértem a lényegre. – Anna, Emily elpusztította a kristályt a leszármazottja segítségével.
- Tudom – felelte dühös hangon. Hallottam, ahogy feláll és sétálgatni kezd. – Az az ostoba, ostoba Salvatore. Az egészről ő tehet.
- Sajnálom. Stefan azóta is bánja.
- Ugyan! Nem róla beszélek – mondta. – Nyilván… neki is köze van hozzá, hogy elvitték anyámat. De valójában Katherine tehet róla. Ha nem ragaszkodik mindkét testvérhez, akkor Stefan nem buktatja le akaratán kívül. Damon pedig, nos, ha nem lenne ilyen megszállott és ostoba, a kristály még mindig meglenne.
- Ah. Igaz – bólintottam. – Úgyis tudod, hogy Katherine miatt van minden.
- Persze. Igyál még egyet, és fogd rá arra a ribancra.
Erre mindketten felnevettünk.
- És most? Mit akarsz tenni? – kérdeztem reménykedve abban, hogy egy bizonyos választ hallok.
- Van más út is – hallottam pontosan azt a fajta választ, amit egyáltalán nem akartam hallani. – De te nyilván tudtad ezt – bólintottam. – Hát persze – hangja keserű volt, s ezt megértettem. – Hogy tehetted Jade? Sosem árultad el… Én pedig ostobán vártam arra az átkozott üstökösre. Az anyámról van szó! – állt meg előttem. Sóhajtottam, majd higgadtan válaszoltam.
- Nem Anna. Huszonöt vérszomjas vámpírról van szó és az édesanyádról. Pontosan tudod, miért vagyok még az élők sorában. Tisztában vagy vele, mi a feladatom. És ez alapján tudhatod azt is, miként mérlegelem a helyzetet. Édesanyád hiányzik neked, s ez természetes. De a halál is természetes, ha nem általatok vagy általunk történik. Természetes, hogy a gyermek egy idő után elveszíti a szüleit. S te így is több időt kaptál, nem igaz? – dacos hallgatás volt a felelet, de tudtam, hogy érti, és megérti az indokaimat. – Sajnálom Anna. Komolyan. De a hosszúra nyúlt életemért cserébe meg is kell védenem azt, ami éltet.
Egy pillanatig szótlanul hagytuk hatni a szavakat, majd lány sóhajtva megszólalt.
- Elfogadom. Igazad van. De neked is meg kell értened, amit én teszek. És szép szóval nem állíthatsz meg – mondta, majd hallottam, hogy egy táskában matat. – Ezért most biztosra megyek. Ne haragudj azért, ami következni fog. Ha vége… ha vége akkor majd visszaadod az árát – mondta kissé elbizonytalanodva, majd megéreztem az apró tűszúrást. Ó, te szentséges ég, csak ezt ne. - Most kimegyünk a mosdóba, hogy ne legyen gond, aztán egy kicsit pihensz.
- Anna, ne csináld...
- Gyere! - így eloldozta a köteleket a széktől, de a bilincset nem vette le. Elindultunk, de a következő pillanatban már csak annyit érzékeltem, hogy a világ tompulni kezd, a tagjaimból az erő elszivárog. Érzékeltem, hogy átjutottunk egy ajtón, hogy én lerogytam a toalettre, hogy a testem automatikusan ürít, hogy rendbe teszem magam minden mechanikus mozdulattal, amit az ember már úgy megszokott, de a szökés gondolata meg sem fordult a fejemben. Nem éreztem erőt vagy késztetést rá. Aztán visszajuttok a székhez, megérezem a köteleket, majd valahonnan távolról zene szűrődik be a hallójáratomba, a fejemen enyhe nyomást érzek, majd állam a mellkasomra bukik, és a tompa muzsika álmokkal keveredik a sötétben.
Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat pofozgatja. A fene sem tudja pontosan meddig voltam eszméletlen. Lassan magamhoz tértem és megéreztem a pofozgatást úgy istenigazából.
- Jól van, jól, nem kell szétverni az arcom, élek! Elég már! – nyöszörögtem éledezve.
- Hála istennek! – hallottam Kaleb megkönnyebbült hangját.
- Kaleb? Hol vagyok? És hogy a francba találtál rám? – kérdeztem, és éreztem, ahogy kibontja a szememet fedő kendő csomóját. Szemem szabaddá vált, de az erős fénytől hunyorognom kellett. Így inkább becsuktam őket még pár percig. Lassan kezeim és lábaim is szabaddá váltak, majd megéreztem, hogy egy ideje már nem voltam kint a mosdóban, így választ sem várva, vonyítva pattantam fel. – Mosdót, mosdót, most!!! – rögtön megéreztem, hogy nagyon gyenge vagyok, kis híján összeestem, de Kaleb elkapta a kezem, és bevezetett egy helyiségbe, majd becsukta az ajtót. Szerencsére félhomály volt, így már nem bántotta annyira a szememet a fény. Örömteli megkönnyebbülés. Miután kezet mostam, belebámultam a kagyló fölötti tükörbe. Sápadt voltam, arcom beesett, de sebhely vagy monokli nélküli, tehát nem sérültem meg. Megvakartam a karomat, majd mikor odanéztem, megláttam a tű nyomát. Reméltem, hogy nem valami újkeletű drog volt, így kérdéseimmel kivágódtam a szobába, hogy elővegyem Kalebet. Épp a szobát kutatta át, de láthatóan semmi különöset nem talált a székem mellett álló infúziós állványon kívül. Egy szimpla motelszoba volt, valószínűleg készpénzzel több napra előre kifizetve. Odaléptem Kalebhez, a kabátja belső zsebébe nyúltam, és meg is találtam, amit kerestem: egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót. Kiszolgáltam magam, majd az első slukk után lecsüccsentem a komód szélére. – Hallani akarok mindent. Mi volt ez az egész, mióta vagyok itt, hogy találtál rám, mi történt azóta? – Kaleb bólintott, majd ő is rágyújtott egy szálra.
- Négy napja tűntél el. Amióta összevarrtalak, nem láttalak. Letettelek a Salvatore háznál, majd visszamentem a motelba. Furcsa volt, hogy nem jelentkeztél, de húzós nap volt, gondoltam másnap délutánig pihensz. De nem jött semmi infó rólad estére sem. Elmentem a Salvatore-khoz megfigyelni, de nem láttalak. Aztán az iskolába, nagy parti volt, az 50-es évek buliját tartották. Reméltem, hogy ott leszel, de nem voltál. Láttam a Salvatore fivéreket a lánnyal. A lányt megtámadták, de a fivérek közbeléptek és rendet raktak.
- Beszéltél velük? – vágtam közbe.
- Nem, de úgy tűnt nekik is hiányoztál – bólintottam, majd intettem, hogy folytassa. Lassan feléledtek az érzékszerveim, s a testem is visszaállt szokásos működésére, magyarán elkezdett villogni a piros lámpa: túl rég nem tankoltam már, ideje lenne ennem. – Hívtalak, de ki voltál kapcsolva. Igyekeztelek megtalálni, de aztán… fontosabb dolog akadt. Sajnos… Sajnos nem sikerült megállítanom.
- Kinyitották – mondtam szárazon valamerre az ablak irányába bámulva. Szemem sarkából láttam, hogy Kaleb lassan bólint.
- Ki. És kiszabadultak. De nem mindenki. A sír zárva van, legalábbis úgy tűnik. Valószínűleg érezték, hogy jövök, mert kaptam egy púpot a homlokomra. Ellenőriztem, hátha találok nyomot utánuk, de egyelőre semmi. Aztán kaptam egy smst, már nappal volt. Tőled jött.
- Mi állt benne? – húztam ki magam, Kaleb pedig előkereste a telefonját, majd a kezembe nyomta.
- „Hotel Sunset, 14. szoba. Nyugi, csak altató.” Nem hiába, van esze, mindig is volt – bólintottam, majd visszaadtam a telefont a férfinak.
- Jöttem, itt voltál, infúzióra kötve, megkötözve, füleden fejhallgató, a lejátszó akkuja már halott. Azt hittem egy pillanatig…
- Nem. Minden rendben – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
- És most? – nézett rám kérdőn.
- Most? Hazamegyünk, rendbe szedem magam, majd kajálunk. Aztán levadásszuk őket.
Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat pofozgatja. A fene sem tudja pontosan meddig voltam eszméletlen. Lassan magamhoz tértem és megéreztem a pofozgatást úgy istenigazából.
- Jól van, jól, nem kell szétverni az arcom, élek! Elég már! – nyöszörögtem éledezve.
- Hála istennek! – hallottam Kaleb megkönnyebbült hangját.
- Kaleb? Hol vagyok? És hogy a francba találtál rám? – kérdeztem, és éreztem, ahogy kibontja a szememet fedő kendő csomóját. Szemem szabaddá vált, de az erős fénytől hunyorognom kellett. Így inkább becsuktam őket még pár percig. Lassan kezeim és lábaim is szabaddá váltak, majd megéreztem, hogy egy ideje már nem voltam kint a mosdóban, így választ sem várva, vonyítva pattantam fel. – Mosdót, mosdót, most!!! – rögtön megéreztem, hogy nagyon gyenge vagyok, kis híján összeestem, de Kaleb elkapta a kezem, és bevezetett egy helyiségbe, majd becsukta az ajtót. Szerencsére félhomály volt, így már nem bántotta annyira a szememet a fény. Örömteli megkönnyebbülés. Miután kezet mostam, belebámultam a kagyló fölötti tükörbe. Sápadt voltam, arcom beesett, de sebhely vagy monokli nélküli, tehát nem sérültem meg. Megvakartam a karomat, majd mikor odanéztem, megláttam a tű nyomát. Reméltem, hogy nem valami újkeletű drog volt, így kérdéseimmel kivágódtam a szobába, hogy elővegyem Kalebet. Épp a szobát kutatta át, de láthatóan semmi különöset nem talált a székem mellett álló infúziós állványon kívül. Egy szimpla motelszoba volt, valószínűleg készpénzzel több napra előre kifizetve. Odaléptem Kalebhez, a kabátja belső zsebébe nyúltam, és meg is találtam, amit kerestem: egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót. Kiszolgáltam magam, majd az első slukk után lecsüccsentem a komód szélére. – Hallani akarok mindent. Mi volt ez az egész, mióta vagyok itt, hogy találtál rám, mi történt azóta? – Kaleb bólintott, majd ő is rágyújtott egy szálra.
- Négy napja tűntél el. Amióta összevarrtalak, nem láttalak. Letettelek a Salvatore háznál, majd visszamentem a motelba. Furcsa volt, hogy nem jelentkeztél, de húzós nap volt, gondoltam másnap délutánig pihensz. De nem jött semmi infó rólad estére sem. Elmentem a Salvatore-khoz megfigyelni, de nem láttalak. Aztán az iskolába, nagy parti volt, az 50-es évek buliját tartották. Reméltem, hogy ott leszel, de nem voltál. Láttam a Salvatore fivéreket a lánnyal. A lányt megtámadták, de a fivérek közbeléptek és rendet raktak.
- Beszéltél velük? – vágtam közbe.
- Nem, de úgy tűnt nekik is hiányoztál – bólintottam, majd intettem, hogy folytassa. Lassan feléledtek az érzékszerveim, s a testem is visszaállt szokásos működésére, magyarán elkezdett villogni a piros lámpa: túl rég nem tankoltam már, ideje lenne ennem. – Hívtalak, de ki voltál kapcsolva. Igyekeztelek megtalálni, de aztán… fontosabb dolog akadt. Sajnos… Sajnos nem sikerült megállítanom.
- Kinyitották – mondtam szárazon valamerre az ablak irányába bámulva. Szemem sarkából láttam, hogy Kaleb lassan bólint.
- Ki. És kiszabadultak. De nem mindenki. A sír zárva van, legalábbis úgy tűnik. Valószínűleg érezték, hogy jövök, mert kaptam egy púpot a homlokomra. Ellenőriztem, hátha találok nyomot utánuk, de egyelőre semmi. Aztán kaptam egy smst, már nappal volt. Tőled jött.
- Mi állt benne? – húztam ki magam, Kaleb pedig előkereste a telefonját, majd a kezembe nyomta.
- „Hotel Sunset, 14. szoba. Nyugi, csak altató.” Nem hiába, van esze, mindig is volt – bólintottam, majd visszaadtam a telefont a férfinak.
- Jöttem, itt voltál, infúzióra kötve, megkötözve, füleden fejhallgató, a lejátszó akkuja már halott. Azt hittem egy pillanatig…
- Nem. Minden rendben – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
- És most? – nézett rám kérdőn.
- Most? Hazamegyünk, rendbe szedem magam, majd kajálunk. Aztán levadásszuk őket.
2011. február 6., vasárnap
10. Engedj el, el ne engedj!
Hola!
Ím, itt az új rész! :) Várom a véleményeket, és szavazzatok, szavazzatok! :)
Jó olvasást!
~ * ~ * ~ * ~ * ~
És ott voltunk, ruháink össze-vissza gyűrve, testünk olyan pontjai voltak fedetlenek, melyeket már régen nem mutattunk meg a másiknak. Kiéhezve meredtünk egymásra, évszázados éhség a másik után, a bőre, az izmai, a lehelete, a csókjai után, de én szétszakítottam ezt vágytól feszülő pillanatot, s ezért szívem belülről dühödten kalapált, mintha ki akarna szabadulni. Testem lángolt, s éreztem Damon tekintetén, hogy ő sem érez különbül. Zihálva dőltem hátra, közben mereven bámulva őt, nehogy szem elől tévesszem. Arcán megjelentek az erek, vörös szeméből csak úgy világított jégkék írisze. Ellépett tőlem, de továbbra is úgy bámultuk egymást, mintha soha többé nem láthatnánk, amit most látunk. Egy pillanatig egymásra meredtünk, majd előttem termett és a falnak lökött. Fejem hangosat koppant a csempén, hiába próbáltam magam letornászni a pultról, ismét szorosan elém állt. Ujjai közé fogta állam, derekamnál fogva előbbre húzta csípőmet, majd morogva belesuttogott a számba.
- Tudod, hogy nem jelent kihívást, hogy az enyém legyél, ugye?
Megremegtem, ahogy hozzám ért, mindennél jobban vágytam rá, de nem engedhettem neki.
- Kopj le, Damon!
- Ugyan kedves! Hiszen te is akarod! – simított végig csupasz derekamon egyre lejjebb haladva. – Csak nem fogsz ellenállni egy százéves kísértésnek! – csókolta meg az ajkam szélét, majd a fülem tövét, a nyakamat. Kis híján elájultam a kíntól, amikor megéreztem fogait.
- Ugye… tudod… - nyökögtem levegő után kapkodva -, hogy… tele… tele vagyok…
- Persze…- súgta a nyaki artériámnak, aki válaszul ütemes lüktetést produkált. – Bűzlesz a verbénától. Ezért kell nyers erőszakhoz folyamodnom! – ezzel magához rántott, csípőm teljesen a pult szélére csúszott, ölünk összeért. Akárhogy igyekeztem eltolni magamtól, erősen tartott. Megfogta mindkét kezem, a hátam mögé csavarta őket, majd egy kézzel szorosan tartotta mindkettőt, így már mozdulni sem tudtam. Szabad kezével a fehérneműmhöz nyúlt, készen arra, hogy leszakítsa, mire felsikoltottam.
- Ne!! – vergődni kezdtem, de moccani is alig tudtam, hát vernyákoltam tovább. – Hagyd abba, Damon! Ez már… ez már… nem!! – ekkor rántott egyet a leheletnyi szöveten, amely egyetlen reccsenéssel megadta magát. Ölem szabaddá vált, ő pedig magához húzott. Megéreztem rajta, tudtam, hogy dulakodásunk csak még jobban feltüzeli, ám bennem lassan félelem vette át a vágyakozás helyét. Ennek nem szabadna megtörténnie, soha, de soha.
- Már mindegy, Jade… Már mindegy. Ne küzdj, inkább élvezd! – súgta elégedetten, behatolásra készen. Nyögtem még egy elhaló „ne”-t, készen arra, hogy mindaz, aminek másfél évszázadon keresztül ellenálltam, most semmivé legyen, mikor egy meglepett hang furakodott sikoltozó elmémbe.
- Damon? Jade? Mit…ti mit…?
Az előttem álló férfi szorítása enyhült, én pedig erőtlenül a vállának hanyatlottam, így kukkantottam ki az ajtóban álló Elenára. Arcán leírhatatlan megrökönyödés trónolt, ajkai szétnyíltak, szemei elkerekedtek. Nos igen, az ember nem minden nap talál ingyen peep- és pornóshowt a vámpír barátja konyhájában.
- Semmit. Mi nem csinálunk semmit – jelentette ki szárazon Damon, majd rám sem pillantva gombolni kezdte a nadrágját. Már majdnem ellépett előlem, amikor lábaimmal villámgyorsan átkulcsoltam combjait, ezzel gyakorlatilag a pultnak szegezve. Kissé megnyikkant, felteszem egy éppen érzékeny területe találkozhatott közvetlenül a pult szélével.
- Nem merj még jobban megalázni! – suttogtam olyan dühvel, ami láthatóan már nem szórakoztatta. Mélyen a szemembe bámult, majd elhúzta a száját, de végül aprót biccentett.
- Oké.
- Szuper. Öhm… - kilestem a válla fölött a még mindig minket bámuló Elenára. – Nincs semmi gond, jól vagyunk, de… tudnál… tudnál adni nekünk egy percet? – mosolyogtam rá erőtlenül, mire zavarodottan elfordult, kissé remegő hangon szabadkozott.
- Öh, persze, bocsi, akkor én most… felmegyek. Felmegyek, megnézem, hogy van Stefan – dadogta, majd eltűnt az ajtóból. Leeresztettem a lábaimat, ezzel elengedve Damont, ám a férfi nem mozdult. Közben idegesen a pólómhoz nyúltam, hogy lehúzzam, mikor megéreztem a hátamon a kezét.
- Gyere, hadd segítsek… - fogta meg a póló szélét, hogy a hátamon is megigazítsa, de ellöktem a kezét.
- Ne! Ne érj hozzám! – elhúzódtam amennyire csak tudtam. Vállat vont, leejtette a kezét a pultra. Kissé ellépett előlem, de még mindig nem fértem el eléggé, hogy leszálljak. Dühödten felnéztem rá, tekintete az enyémbe fúródott. Arcán furcsa, szokás szerint megfejthetetlen kifejezés ült. – Most meg mi van? – förmedtem rá, de semmit nem szólt. – Damon, engem nem tudsz megigézni. Ez igenis megtörtént! Mi a francot akarsz még? – kiabáltam neki, de nem mozdult, csak bámult rám továbbra is. Megráztam a fejem, ellökve magam elől lecsúsztam a pultról. Szakadt fehérneműm a pulton hevert, így nélküle húztam fel a nadrágomat, majd a cipzárt. Szerencsémre a gomb nem szakadt le, csupán magától kibújt a lyukból, így legalább a nadrág teljesértékű lehetett rajtam, még ha baromi kényelmetlen is volt – gondolom mondanom sem kell. Még egy pillantást vetettem a szövetcsomóra, majd hirtelen felindulásból megfogtam, és Damon kezébe nyomtam. – Tessék, gondolom elégedett vagy azzal, amit műveltél! – fröcsögtem gyűlöletteljesen és ismét meglökve, elindultam az ajtó felé.
- Jade – hallottam meg elhaló hangját. Megtorpantam, karbafont kezekkel fordultam feléje, de egy szót sem szóltam. Nagyot sóhajtott, lelombozva, lógó vállakkal, arcán még mindig azzal a furcsa kifejezéssel bámult rám. Felvontam a szemöldököm, kérdőn néztem rá, kinyögi már végre mit is akar, vagy nem. Alig hallható hangon szólalt meg, mintha nem csak hangerejét, de megannyi felszínre törő érzelmét is elfojtaná, s ebbe az elsuttogott szóba sűrítené minden fájdalmát. - Sajnálom.
Dacosan néztem rá, éreztem, ahogy ajkam megremeg. Tudtam, hogy igazat mond, hogy sajnálja, nagyon és örökké, de abban a pillanatban ez sehogy sem volt elég. Éreztem, ahogy a szemem nedvesebb lesz a kelleténél, szapora légvételeim közt, remegő ajkakkal bólintottam, majd leszegett fejjel, magamat átölelve kifordultam a konyhából.
Átlépve a küszöböt sebes léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé, de a szobákba vezető lépcsőknél Stefan és Elena várt csendben tanakodva. Amint megpillantott, Stefan rögvest előttem termett, az átlagosnál sápadtabbnak tetszett, de mozgott, tehát jobban volt. Két karomat megfogva próbált megállítani, lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, de elfordultam tőle. Nem volt kedvem megvitatni vele testvére bunkóságát, valahogy hirtelen elegem lett a Salvatore-kból. Stefan visszafordult Elenához, majd még egyet simítva a karomon elindult a konyhába, én pedig kivágtattam az ajtón. Persze Elena rögtön utánam jött, nehogy akár egy pillanatig is egyedül maradhassak. Megálltam a tornácon, tettem pár lépés jobbra, majd balra, majd nagyot sóhajtottam. Kavarogtak bennem az érzések: szégyen, vágy, düh, keserűség, sajnálat, egy csöppnyi félelem és persze végtelen szomorúság. Legszívesebben ordibáltam volna, kikiáltottam volna a világba, hogy mennyire gyűlölöm Damon Salvatore-t. Bántani akartam, megkínozni, szenvedést okozni neki, fájdalmat, kínt, azt akartam, hogy úgy érezze magát, ahogy én éreztem: megszégyenülten, gyengén és ostobán. Azt akartam, embernek érezze magát megint. Ismét élje át milyen védtelennek lenni, törékenynek, múlandónak, nem pedig hatalmaskodónak, erősnek, természetfelettinek. Azt akartam, hogy semmi ne maradjon belőle és az önbecsüléséből, csupán por és hamu, ahogy az meg van írva.
Persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Esélytelen bármit tennem ellene. Nem bánthattam, mert azzal magamnak ártottam volna. Amint kihúny a benne pislákoló élet, úgy bennem sem marad egy csepp erő sem. Ám ez nem jelentette azt, hogy a kínzásokat is átélném vele együtt. Már épp kidolgoztam volna magamban válogatott kedvességeimet Damon Salvatore felé, mikor meghallottam a motozást mögöttem. Hát persze, Elena. Ki más? A gyönyörű Katherine-hasonmás. Legszívesebben arcon vágtam volna. Azért, mert szép, azért, mert kedves, azért, mert nem olyan, mint Katherine. Azért, mert Stefan szereti, és mert szerelmük, ha nem is tökéletes, de működőképes. Azért, mert nekem kellett volna Stefant szeretnem, Katherine és a leszármazottai pedig lehettek volna Damon imádottjai.
De nem, én azt a férfit szerettem, aki sosem azt tette, amit kellett volna, hanem azt, ami ellenkezett az erkölccsel, a tisztasággal, az apja akaratával, a világ elvárásaival. Gyűlöltem Damont, mert hasonlítottunk, gyűlöltem, mert olyan voltam, mint ő. Csakhogy ő képes volt megmaradni önmagaként azután is, hogy technikailag meghalt. Én viszont felavatásom óta kötelességtudó, komoly nővé értem, akinek számít mások biztonsága, ellenben saját vágyaival, melyeket veszni hagy. Talán ezt gyűlöltem benne a legjobban. Azt, hogy ő nem adta fel magát, csak azért, hogy mentse azt a világot, ami tudomást sem vesz róla. Mélyet sóhajtottam, majd nekivetettem a hátamat a ház falának. Elena megértően pislogott, bár nyilvánvalóan nem értett semmit a történtekből. Óvatosan szólított meg, mintha törékeny porcelán lennék, ami egyetlen hang hallatán is megrepedhet.
- Jól vagy? – tette fel a kérdést, melyre az evidens válasz persze „nem” volt. Azért erőt vettem magamon és bólintottam.
- Megmaradok, kösz – eresztettem meg egy halovány mosolyt, csak úgy a látszat kedvéért.
- Öö… mi volt ez az egész? – mutatott a házra kérdő tekintettel. Kis pszichológus, azt gondolja, hogy ha beszélek róla, majd könnyebb lesz. Legszívesebben hazamentem volna, hogy tudatlanságig vedeljem magam, de valahogy nem tűnt jó megoldásnak, inkább vallomást tettem a lánynak, aki miatt ez az egész történt. Szóval a kérdés, mi volt ez? Nos kérlek, a pasid bátyja felizgatott, így egymásnak estünk, ám mikor én ellenkezni kezdtem, ő megpróbált megerőszakolni, és akkor jöttél te, és megmentettél. Aha.
- Áh, tudod. Csak a szokásos. Damon önmagát játszotta – legyeztem a kezeimmel, mintha ezzel mindent hihetővé tennék. Felvonta a szemöldökét.
- De ugye nem…? – vonta meg a vállát tanácstalanul. Ó, de. Az orgazmusnál törtél ránk.
- Nem.
Ezzel a kijelentéssel lezártnak tekintettem az ügyet. Szerencsére vette a lapot és csendben maradt. Szótlanul álldogáltunk egymás mellett, pedig jól tudtam, hogy csak kérdezne és kérdezne és kérdezne, hogy hallani akarja milyenek voltak 145 éve, még emberként. Ránéztem, amint az eget kémlelte, minden bizonnyal nagy erőfeszítéssel, nehogy visszabámuljon rám. Egy lány, aki nem ismeri a származását, aki akaratán kívül rossz időben van rossz helyen, így belekeveredik ebbe az egész vámpírmizériába. Egy lány, aki semmit nem ért, csak elfogad, aki nem egy olyan srácot szeret, akinek pont annyi év van a háta mögött, mint neki, de nem is pár évvel több, hanem évtizedekkel több. A fiú, akit szeret, nem egy-két nőt ismert előtte, nem is tizet, vagy huszat. Ha minden egyes évben, amit vámpírként eltöltött, csupán egyetlen nőt ismert meg, egyetlen nővel beszélt, egyre mosolygott rá, akkor is száznegyvenöt nő volt az életében. És ezek közül ki tudja hányat szeretett. Persze a múlttal foglalkozni kár, viszont elkerülhetetlen. Néztem ezt a lányt, aki akár én magam is lehettem volna, sőt, aki én magam voltam bizonyos értelemben és rájöttem, hogy a hallgatásra nem jogosult az, akinek annyi mesélnivalója lehet, mint nekem.
- Kislány voltam, mikor megismertem őket – kezdtem bele, ő pedig érdeklődve fordult felém, fellélegezve, hogy megtörtem a csendet. – Damon tiszteletlen volt, Stefan pedig kedves és segítőkész. Már az első pillanatban lehullt a lepel valódi személyükről. Stefanban lehetett bízni. Damonról sosem derült ki, hogy éppenséggel lehet-e vagy sem. Egyszer lehetett, másszor elárult. Megszokja az ember, nem könnyen, de megszokja. Stefan nagyszerű hallgatóság. Kiváló barát. Megnyugtat vagy felpofoz, amire épp szükséged van. És hűséges. A hűség számára fontos dolog – hallottam, ahogy Elena lélegzete elakad. Röviden felnevettem. – Igen, saját bőrömön tapasztaltam, de barátként. Persze, Katherine jól megbolondította, akkor mindketten kifordultak önmagukból… vagy ki tudja, talán épphogy magukra leltek… De Stefanról úgy tudom sosem bántott senkit… senki fontosat a megcsalással – éreztem, hogy a lány fészkelődik. No igen, a fiatalság átka. – Ne értsd félre. De tudod, más az értékrend a tizenhatodik X után. Addigra megismered az embereket. Tudod, ki mit bír el, mit érdemel, mit kaphat meg. Az ember vagy annak utánzata megtanul egyszerűsíteni. Ebből már harminc vagy negyven évesen észreveszel valamit, attól függ milyen típus vagy. Stefan csendes megfigyelő. Nem kelt feltűnést, nem hagy nyomot, de mindig meg lehet találni, ha szükséged van rá. Én mondom kislány, megfogtad az isten lábát – mosolyogtam fel az égre. Elena levegőt vett, de mégsem szólalt meg. Aztán mégis rávette magát a kérdezésre.
- Ti… szóval tudom, hogy azt mondtad nem, de ti… nagyon úgy tűnik, hogy…
- Nem. Úgy, ahogy te gondolod, sosem. Amikor visszaértem Mystic Fallsba és itt találtam Katherine-t, akkor életünk során először és utoljára megcsókolt. Gondolom, most az a kérdés jön, hogy miért nem, mikor ő minden nő álma? – vigyorogtam széleset. – Hát, ez sajnos nem így működik. Nem azért volt, mert Stefan unalmasabb Damonnál, mert nem az. Stefan olyan, mintha a bátyám lenne. Egy csöppnyi maradéka az én eredeti családomnak. Mindig óvó, mindig szerető bátyóka. Damon ezzel szemben őrült, csapongó, hazug. És persze a templom felgyújtása óta megszállott. Nem nyugszik, míg Katherine-t meg nem leli. Így pedig nincs értelme vele lenni – vontam meg a vállam.
- De te… szeretted Lexit, nem? – kérdezte, mire meglepetten feléje fordultam. Bólintottam. – És ő is téged?
- Öh, igen. De ez most hogy jön ide?
- Azt hittem, te vagy az igazi… De neki volt…
- Lee – bólintottam.
- Lehet, hogy így hívják. Ma… ő és Damon… - malmozott idegesen a kezével.
- Igen? – feszült meg a testem a figyelemtől.
- Lee megpróbálta megölni – sóhajtotta Elena.
- Akkor azért bűzlött a benzintől. Eh. Megérdemelte volna – morogtam az orrom elé.
- Biztos? – kérdezte komoly hangon a lány, és ahogy felemeltem a fejem, tekintetünk találkozott.
- Lehet – feleltem pislantás nélkül. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd egyszerre elfordultunk. – Mit akartál ebből kihozni? Hogy Damon is ér valamit?
- Lexi… azt mondta, ha jön az igazi, nem mehetsz el mellette – magyarázta felindultan. Erre cinikusan felnevettem.
- Persze Elena. De Lexi meghalt, mármint… de gondolom, te most ezért vagy újra együtt Stefannal.
- Most nem ránk gondoltam – jelentette ki célozgatós hangsúllyal.
- Persze, hogy nem – nevettem. – Damonra és rám céloztál. Hogy ne fussak, hanem aléljak szerető karjaiba – adtam elő szívszerelmes hangnemben ezt a nevetséges ötletet. – Mindez nagyon szép lenne, de sajnos a dolgok azért ennyire nem egyszerűek - fordultam feléje magyarázóan. Ha tudná, amit én tudok, nem kívánná ezt. De nem tudja. Szerencsére.
Már épp válaszolt volna, mikor Stefan kinézett az ajtón.
- Megvagytok még? – kérdezte aggódó tekintettel vizslatva. Elenával felvettük a szokásos „minden-rendben-szívem” mosolyunkat – mely állítom minden nő sajátja, mikor ég a ház – és bólintottunk. – Akkor talán, be kéne jönnötök… kezd hideg lenni – tárta szélesre az ajtót, de én nem mozdultam.
- Én… én inkább megyek. Kihoznád a kabátomat és a többi cuccom? Hazaszólok Kalebnek, jöjjön értem – Stefan bólintott, de mielőtt eltűnt volna, Elena megelőzte, és belépett az ajtón.
- Inkább én. Talán van miről beszélnetek – mosolygott szerelmére, majd a szemembe nézve nagy komolyan így szólt. – Örülök, hogy beszélgettünk. Komolyan.
- Én is – bólintottam, és úgy is gondoltam. Bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Stefan utánapillantott, majd aggodalmas arccal felém fordult, de megelőztem. – Na, jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm - felelte hálásan. - És veled? Minden rendben?
- Szerinted? – kérdeztem gúnyosan. Felemelte a kezét, jelezve, hogy igazat ad.
- Damon nem mondott sokat, de amit hallottam, abból…
- Nem. Szerencsére Elena bejött.
- Sajnálom – mondta őszintén. Rámosolyogtam.
- Én nem. Letisztultak a dolgok. Kiderült, hogy minden a régi – bólintottam csak úgy, magamnak. – Most egy ideig nem akarom látni.
- Megértem – felelte, majd egy percig csendben álltunk egymással szemben. Végül tétován megszólalt. – Nem tudom, mennyit számít… és nem mondta, csak látom rajta… de úgy tűnik, nagyon bánja.
- Hm. Persze. Mindig nagyon bánja – mutattam rá a kijelentés fontos pontjára. – De te is tudod, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem kapja, amit akar – mondtam elkomolyodva, mire bólintott. Nyílt az ajtó, Elena megjelent a cuccaimmal. Átvettem tőle a kabátomat és a táskát. – Köszönöm. Megyek. Jó éjt! – intettem a párnak, így ők is jó éjszakát kívántak, majd visszatértek a ház falai közé. Előkotortam a telefonom, hogy Kalebet hívjam, jöjjön végre értem. Míg kicsöngött, andalogva elindultam az út szélén, ám ekkor elsötétült a világ.
- Tudod, hogy nem jelent kihívást, hogy az enyém legyél, ugye?
Megremegtem, ahogy hozzám ért, mindennél jobban vágytam rá, de nem engedhettem neki.
- Kopj le, Damon!
- Ugyan kedves! Hiszen te is akarod! – simított végig csupasz derekamon egyre lejjebb haladva. – Csak nem fogsz ellenállni egy százéves kísértésnek! – csókolta meg az ajkam szélét, majd a fülem tövét, a nyakamat. Kis híján elájultam a kíntól, amikor megéreztem fogait.
- Ugye… tudod… - nyökögtem levegő után kapkodva -, hogy… tele… tele vagyok…
- Persze…- súgta a nyaki artériámnak, aki válaszul ütemes lüktetést produkált. – Bűzlesz a verbénától. Ezért kell nyers erőszakhoz folyamodnom! – ezzel magához rántott, csípőm teljesen a pult szélére csúszott, ölünk összeért. Akárhogy igyekeztem eltolni magamtól, erősen tartott. Megfogta mindkét kezem, a hátam mögé csavarta őket, majd egy kézzel szorosan tartotta mindkettőt, így már mozdulni sem tudtam. Szabad kezével a fehérneműmhöz nyúlt, készen arra, hogy leszakítsa, mire felsikoltottam.
- Ne!! – vergődni kezdtem, de moccani is alig tudtam, hát vernyákoltam tovább. – Hagyd abba, Damon! Ez már… ez már… nem!! – ekkor rántott egyet a leheletnyi szöveten, amely egyetlen reccsenéssel megadta magát. Ölem szabaddá vált, ő pedig magához húzott. Megéreztem rajta, tudtam, hogy dulakodásunk csak még jobban feltüzeli, ám bennem lassan félelem vette át a vágyakozás helyét. Ennek nem szabadna megtörténnie, soha, de soha.
- Már mindegy, Jade… Már mindegy. Ne küzdj, inkább élvezd! – súgta elégedetten, behatolásra készen. Nyögtem még egy elhaló „ne”-t, készen arra, hogy mindaz, aminek másfél évszázadon keresztül ellenálltam, most semmivé legyen, mikor egy meglepett hang furakodott sikoltozó elmémbe.
- Damon? Jade? Mit…ti mit…?
Az előttem álló férfi szorítása enyhült, én pedig erőtlenül a vállának hanyatlottam, így kukkantottam ki az ajtóban álló Elenára. Arcán leírhatatlan megrökönyödés trónolt, ajkai szétnyíltak, szemei elkerekedtek. Nos igen, az ember nem minden nap talál ingyen peep- és pornóshowt a vámpír barátja konyhájában.
- Semmit. Mi nem csinálunk semmit – jelentette ki szárazon Damon, majd rám sem pillantva gombolni kezdte a nadrágját. Már majdnem ellépett előlem, amikor lábaimmal villámgyorsan átkulcsoltam combjait, ezzel gyakorlatilag a pultnak szegezve. Kissé megnyikkant, felteszem egy éppen érzékeny területe találkozhatott közvetlenül a pult szélével.
- Nem merj még jobban megalázni! – suttogtam olyan dühvel, ami láthatóan már nem szórakoztatta. Mélyen a szemembe bámult, majd elhúzta a száját, de végül aprót biccentett.
- Oké.
- Szuper. Öhm… - kilestem a válla fölött a még mindig minket bámuló Elenára. – Nincs semmi gond, jól vagyunk, de… tudnál… tudnál adni nekünk egy percet? – mosolyogtam rá erőtlenül, mire zavarodottan elfordult, kissé remegő hangon szabadkozott.
- Öh, persze, bocsi, akkor én most… felmegyek. Felmegyek, megnézem, hogy van Stefan – dadogta, majd eltűnt az ajtóból. Leeresztettem a lábaimat, ezzel elengedve Damont, ám a férfi nem mozdult. Közben idegesen a pólómhoz nyúltam, hogy lehúzzam, mikor megéreztem a hátamon a kezét.
- Gyere, hadd segítsek… - fogta meg a póló szélét, hogy a hátamon is megigazítsa, de ellöktem a kezét.
- Ne! Ne érj hozzám! – elhúzódtam amennyire csak tudtam. Vállat vont, leejtette a kezét a pultra. Kissé ellépett előlem, de még mindig nem fértem el eléggé, hogy leszálljak. Dühödten felnéztem rá, tekintete az enyémbe fúródott. Arcán furcsa, szokás szerint megfejthetetlen kifejezés ült. – Most meg mi van? – förmedtem rá, de semmit nem szólt. – Damon, engem nem tudsz megigézni. Ez igenis megtörtént! Mi a francot akarsz még? – kiabáltam neki, de nem mozdult, csak bámult rám továbbra is. Megráztam a fejem, ellökve magam elől lecsúsztam a pultról. Szakadt fehérneműm a pulton hevert, így nélküle húztam fel a nadrágomat, majd a cipzárt. Szerencsémre a gomb nem szakadt le, csupán magától kibújt a lyukból, így legalább a nadrág teljesértékű lehetett rajtam, még ha baromi kényelmetlen is volt – gondolom mondanom sem kell. Még egy pillantást vetettem a szövetcsomóra, majd hirtelen felindulásból megfogtam, és Damon kezébe nyomtam. – Tessék, gondolom elégedett vagy azzal, amit műveltél! – fröcsögtem gyűlöletteljesen és ismét meglökve, elindultam az ajtó felé.
- Jade – hallottam meg elhaló hangját. Megtorpantam, karbafont kezekkel fordultam feléje, de egy szót sem szóltam. Nagyot sóhajtott, lelombozva, lógó vállakkal, arcán még mindig azzal a furcsa kifejezéssel bámult rám. Felvontam a szemöldököm, kérdőn néztem rá, kinyögi már végre mit is akar, vagy nem. Alig hallható hangon szólalt meg, mintha nem csak hangerejét, de megannyi felszínre törő érzelmét is elfojtaná, s ebbe az elsuttogott szóba sűrítené minden fájdalmát. - Sajnálom.
Dacosan néztem rá, éreztem, ahogy ajkam megremeg. Tudtam, hogy igazat mond, hogy sajnálja, nagyon és örökké, de abban a pillanatban ez sehogy sem volt elég. Éreztem, ahogy a szemem nedvesebb lesz a kelleténél, szapora légvételeim közt, remegő ajkakkal bólintottam, majd leszegett fejjel, magamat átölelve kifordultam a konyhából.
Átlépve a küszöböt sebes léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé, de a szobákba vezető lépcsőknél Stefan és Elena várt csendben tanakodva. Amint megpillantott, Stefan rögvest előttem termett, az átlagosnál sápadtabbnak tetszett, de mozgott, tehát jobban volt. Két karomat megfogva próbált megállítani, lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, de elfordultam tőle. Nem volt kedvem megvitatni vele testvére bunkóságát, valahogy hirtelen elegem lett a Salvatore-kból. Stefan visszafordult Elenához, majd még egyet simítva a karomon elindult a konyhába, én pedig kivágtattam az ajtón. Persze Elena rögtön utánam jött, nehogy akár egy pillanatig is egyedül maradhassak. Megálltam a tornácon, tettem pár lépés jobbra, majd balra, majd nagyot sóhajtottam. Kavarogtak bennem az érzések: szégyen, vágy, düh, keserűség, sajnálat, egy csöppnyi félelem és persze végtelen szomorúság. Legszívesebben ordibáltam volna, kikiáltottam volna a világba, hogy mennyire gyűlölöm Damon Salvatore-t. Bántani akartam, megkínozni, szenvedést okozni neki, fájdalmat, kínt, azt akartam, hogy úgy érezze magát, ahogy én éreztem: megszégyenülten, gyengén és ostobán. Azt akartam, embernek érezze magát megint. Ismét élje át milyen védtelennek lenni, törékenynek, múlandónak, nem pedig hatalmaskodónak, erősnek, természetfelettinek. Azt akartam, hogy semmi ne maradjon belőle és az önbecsüléséből, csupán por és hamu, ahogy az meg van írva.
Persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Esélytelen bármit tennem ellene. Nem bánthattam, mert azzal magamnak ártottam volna. Amint kihúny a benne pislákoló élet, úgy bennem sem marad egy csepp erő sem. Ám ez nem jelentette azt, hogy a kínzásokat is átélném vele együtt. Már épp kidolgoztam volna magamban válogatott kedvességeimet Damon Salvatore felé, mikor meghallottam a motozást mögöttem. Hát persze, Elena. Ki más? A gyönyörű Katherine-hasonmás. Legszívesebben arcon vágtam volna. Azért, mert szép, azért, mert kedves, azért, mert nem olyan, mint Katherine. Azért, mert Stefan szereti, és mert szerelmük, ha nem is tökéletes, de működőképes. Azért, mert nekem kellett volna Stefant szeretnem, Katherine és a leszármazottai pedig lehettek volna Damon imádottjai.
De nem, én azt a férfit szerettem, aki sosem azt tette, amit kellett volna, hanem azt, ami ellenkezett az erkölccsel, a tisztasággal, az apja akaratával, a világ elvárásaival. Gyűlöltem Damont, mert hasonlítottunk, gyűlöltem, mert olyan voltam, mint ő. Csakhogy ő képes volt megmaradni önmagaként azután is, hogy technikailag meghalt. Én viszont felavatásom óta kötelességtudó, komoly nővé értem, akinek számít mások biztonsága, ellenben saját vágyaival, melyeket veszni hagy. Talán ezt gyűlöltem benne a legjobban. Azt, hogy ő nem adta fel magát, csak azért, hogy mentse azt a világot, ami tudomást sem vesz róla. Mélyet sóhajtottam, majd nekivetettem a hátamat a ház falának. Elena megértően pislogott, bár nyilvánvalóan nem értett semmit a történtekből. Óvatosan szólított meg, mintha törékeny porcelán lennék, ami egyetlen hang hallatán is megrepedhet.
- Jól vagy? – tette fel a kérdést, melyre az evidens válasz persze „nem” volt. Azért erőt vettem magamon és bólintottam.
- Megmaradok, kösz – eresztettem meg egy halovány mosolyt, csak úgy a látszat kedvéért.
- Öö… mi volt ez az egész? – mutatott a házra kérdő tekintettel. Kis pszichológus, azt gondolja, hogy ha beszélek róla, majd könnyebb lesz. Legszívesebben hazamentem volna, hogy tudatlanságig vedeljem magam, de valahogy nem tűnt jó megoldásnak, inkább vallomást tettem a lánynak, aki miatt ez az egész történt. Szóval a kérdés, mi volt ez? Nos kérlek, a pasid bátyja felizgatott, így egymásnak estünk, ám mikor én ellenkezni kezdtem, ő megpróbált megerőszakolni, és akkor jöttél te, és megmentettél. Aha.
- Áh, tudod. Csak a szokásos. Damon önmagát játszotta – legyeztem a kezeimmel, mintha ezzel mindent hihetővé tennék. Felvonta a szemöldökét.
- De ugye nem…? – vonta meg a vállát tanácstalanul. Ó, de. Az orgazmusnál törtél ránk.
- Nem.
Ezzel a kijelentéssel lezártnak tekintettem az ügyet. Szerencsére vette a lapot és csendben maradt. Szótlanul álldogáltunk egymás mellett, pedig jól tudtam, hogy csak kérdezne és kérdezne és kérdezne, hogy hallani akarja milyenek voltak 145 éve, még emberként. Ránéztem, amint az eget kémlelte, minden bizonnyal nagy erőfeszítéssel, nehogy visszabámuljon rám. Egy lány, aki nem ismeri a származását, aki akaratán kívül rossz időben van rossz helyen, így belekeveredik ebbe az egész vámpírmizériába. Egy lány, aki semmit nem ért, csak elfogad, aki nem egy olyan srácot szeret, akinek pont annyi év van a háta mögött, mint neki, de nem is pár évvel több, hanem évtizedekkel több. A fiú, akit szeret, nem egy-két nőt ismert előtte, nem is tizet, vagy huszat. Ha minden egyes évben, amit vámpírként eltöltött, csupán egyetlen nőt ismert meg, egyetlen nővel beszélt, egyre mosolygott rá, akkor is száznegyvenöt nő volt az életében. És ezek közül ki tudja hányat szeretett. Persze a múlttal foglalkozni kár, viszont elkerülhetetlen. Néztem ezt a lányt, aki akár én magam is lehettem volna, sőt, aki én magam voltam bizonyos értelemben és rájöttem, hogy a hallgatásra nem jogosult az, akinek annyi mesélnivalója lehet, mint nekem.
- Kislány voltam, mikor megismertem őket – kezdtem bele, ő pedig érdeklődve fordult felém, fellélegezve, hogy megtörtem a csendet. – Damon tiszteletlen volt, Stefan pedig kedves és segítőkész. Már az első pillanatban lehullt a lepel valódi személyükről. Stefanban lehetett bízni. Damonról sosem derült ki, hogy éppenséggel lehet-e vagy sem. Egyszer lehetett, másszor elárult. Megszokja az ember, nem könnyen, de megszokja. Stefan nagyszerű hallgatóság. Kiváló barát. Megnyugtat vagy felpofoz, amire épp szükséged van. És hűséges. A hűség számára fontos dolog – hallottam, ahogy Elena lélegzete elakad. Röviden felnevettem. – Igen, saját bőrömön tapasztaltam, de barátként. Persze, Katherine jól megbolondította, akkor mindketten kifordultak önmagukból… vagy ki tudja, talán épphogy magukra leltek… De Stefanról úgy tudom sosem bántott senkit… senki fontosat a megcsalással – éreztem, hogy a lány fészkelődik. No igen, a fiatalság átka. – Ne értsd félre. De tudod, más az értékrend a tizenhatodik X után. Addigra megismered az embereket. Tudod, ki mit bír el, mit érdemel, mit kaphat meg. Az ember vagy annak utánzata megtanul egyszerűsíteni. Ebből már harminc vagy negyven évesen észreveszel valamit, attól függ milyen típus vagy. Stefan csendes megfigyelő. Nem kelt feltűnést, nem hagy nyomot, de mindig meg lehet találni, ha szükséged van rá. Én mondom kislány, megfogtad az isten lábát – mosolyogtam fel az égre. Elena levegőt vett, de mégsem szólalt meg. Aztán mégis rávette magát a kérdezésre.
- Ti… szóval tudom, hogy azt mondtad nem, de ti… nagyon úgy tűnik, hogy…
- Nem. Úgy, ahogy te gondolod, sosem. Amikor visszaértem Mystic Fallsba és itt találtam Katherine-t, akkor életünk során először és utoljára megcsókolt. Gondolom, most az a kérdés jön, hogy miért nem, mikor ő minden nő álma? – vigyorogtam széleset. – Hát, ez sajnos nem így működik. Nem azért volt, mert Stefan unalmasabb Damonnál, mert nem az. Stefan olyan, mintha a bátyám lenne. Egy csöppnyi maradéka az én eredeti családomnak. Mindig óvó, mindig szerető bátyóka. Damon ezzel szemben őrült, csapongó, hazug. És persze a templom felgyújtása óta megszállott. Nem nyugszik, míg Katherine-t meg nem leli. Így pedig nincs értelme vele lenni – vontam meg a vállam.
- De te… szeretted Lexit, nem? – kérdezte, mire meglepetten feléje fordultam. Bólintottam. – És ő is téged?
- Öh, igen. De ez most hogy jön ide?
- Azt hittem, te vagy az igazi… De neki volt…
- Lee – bólintottam.
- Lehet, hogy így hívják. Ma… ő és Damon… - malmozott idegesen a kezével.
- Igen? – feszült meg a testem a figyelemtől.
- Lee megpróbálta megölni – sóhajtotta Elena.
- Akkor azért bűzlött a benzintől. Eh. Megérdemelte volna – morogtam az orrom elé.
- Biztos? – kérdezte komoly hangon a lány, és ahogy felemeltem a fejem, tekintetünk találkozott.
- Lehet – feleltem pislantás nélkül. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd egyszerre elfordultunk. – Mit akartál ebből kihozni? Hogy Damon is ér valamit?
- Lexi… azt mondta, ha jön az igazi, nem mehetsz el mellette – magyarázta felindultan. Erre cinikusan felnevettem.
- Persze Elena. De Lexi meghalt, mármint… de gondolom, te most ezért vagy újra együtt Stefannal.
- Most nem ránk gondoltam – jelentette ki célozgatós hangsúllyal.
- Persze, hogy nem – nevettem. – Damonra és rám céloztál. Hogy ne fussak, hanem aléljak szerető karjaiba – adtam elő szívszerelmes hangnemben ezt a nevetséges ötletet. – Mindez nagyon szép lenne, de sajnos a dolgok azért ennyire nem egyszerűek - fordultam feléje magyarázóan. Ha tudná, amit én tudok, nem kívánná ezt. De nem tudja. Szerencsére.
Már épp válaszolt volna, mikor Stefan kinézett az ajtón.
- Megvagytok még? – kérdezte aggódó tekintettel vizslatva. Elenával felvettük a szokásos „minden-rendben-szívem” mosolyunkat – mely állítom minden nő sajátja, mikor ég a ház – és bólintottunk. – Akkor talán, be kéne jönnötök… kezd hideg lenni – tárta szélesre az ajtót, de én nem mozdultam.
- Én… én inkább megyek. Kihoznád a kabátomat és a többi cuccom? Hazaszólok Kalebnek, jöjjön értem – Stefan bólintott, de mielőtt eltűnt volna, Elena megelőzte, és belépett az ajtón.
- Inkább én. Talán van miről beszélnetek – mosolygott szerelmére, majd a szemembe nézve nagy komolyan így szólt. – Örülök, hogy beszélgettünk. Komolyan.
- Én is – bólintottam, és úgy is gondoltam. Bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Stefan utánapillantott, majd aggodalmas arccal felém fordult, de megelőztem. – Na, jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm - felelte hálásan. - És veled? Minden rendben?
- Szerinted? – kérdeztem gúnyosan. Felemelte a kezét, jelezve, hogy igazat ad.
- Damon nem mondott sokat, de amit hallottam, abból…
- Nem. Szerencsére Elena bejött.
- Sajnálom – mondta őszintén. Rámosolyogtam.
- Én nem. Letisztultak a dolgok. Kiderült, hogy minden a régi – bólintottam csak úgy, magamnak. – Most egy ideig nem akarom látni.
- Megértem – felelte, majd egy percig csendben álltunk egymással szemben. Végül tétován megszólalt. – Nem tudom, mennyit számít… és nem mondta, csak látom rajta… de úgy tűnik, nagyon bánja.
- Hm. Persze. Mindig nagyon bánja – mutattam rá a kijelentés fontos pontjára. – De te is tudod, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem kapja, amit akar – mondtam elkomolyodva, mire bólintott. Nyílt az ajtó, Elena megjelent a cuccaimmal. Átvettem tőle a kabátomat és a táskát. – Köszönöm. Megyek. Jó éjt! – intettem a párnak, így ők is jó éjszakát kívántak, majd visszatértek a ház falai közé. Előkotortam a telefonom, hogy Kalebet hívjam, jöjjön végre értem. Míg kicsöngött, andalogva elindultam az út szélén, ám ekkor elsötétült a világ.
2011. február 3., csütörtök
Szavazás
Halihó!
Ezennel kitettem az első szavazásomat, meg is szenvedtem vele, mert át kellett állítanom a modulok színét, hogy látszanak a válaszok. (Ha esetleg tudna nekem segíteni abban valaki, hogy hogyan lehet betűszínt állítani a válaszoknál, örülnék ha szólni. *.* )
Szóval. A fő kérdés az, hogy van-e kedvetek olvasni tőlem a TVD fanficen kívül mást is vagy nincs?
Alapvetően vámpíros sztorikra gondoltam, minthogy ez mégiscsak vérszívó blog, és mivel jópár lapul a mappákban, lévén régóta pöntyörészek sztorikat, gondoltam megosztanám Veletek is.
Értelemszerűen lehet válogatni a válaszokból, kerek 10 napotok van arra, hogy válaszoljatok. Ha nem válaszoltok, hát magatokra vessetek, mert akkor átveszem az irányítást. :)
Várom a válaszokat (és a kommenteket!!!!), további jó olvasgatást!
Fox
2011. február 2., szerda
9. Elfúló csókok
Nos, ahogy ígértem, itt az új rész, Damonnal töltve, ahogy szeretitek! ;) Kommentet szívesen fogadok, blablabla... Na, olvasásra fel!!!
~ * ~ * ~ * ~ * ~
A seriff nyitott ajtót. Amint megpillantott bennünket, ránk akarta csapni, de befurakodtunk, mielőtt kizárhatott volna. Bevonultam az előszobába a nő tiltakozása ellenére. Kaleb gondosan bezárta utánunk az ajtót, én pedig mézesmázosan rámosolyogtam a kissé ijedt házigazdára.
- Talán jobb lesz, ha leülünk, nem de? – léptem magabiztosan a konyha irányába, de a seriff elém állt.
- Nem hívtam be magukat. Elviselem, hogy bejöttek, de nem fogom megvendégelni magukat a házamban! – jelentette ki nagyon magabiztosan. Újfent rámosolyogtam, majd kikerülve folytattam utamat a konyha felé.
- Biztos maga ebben? – kérdeztem szinte énekelve, majd a konyhába érve a kávéfőzőhöz mentem, melyben illat alapján frissen főzött kávé gőzölgött. – Hisz már várt minket, nézd csak, friss kávé! – mutattam Kalebnek, mire szélesen elmosolyodott. A seriff dermedten állt az ajtóban és figyelte, ahogy leveszek két bögrét a polcról, mindegyikbe töltök a kávéjából, cukorral és tejjel ízesítem őket, majd az egyiket átnyújtom a mellette strázsáló férfinak, a másikba pedig élvezettel belekortyolok. – Nos! Azt hiszem, beszélgetnünk kéne.
- Igaz. Kissé furcsa volt, ahogy eltűnt – araszolt lassan beljebb és beljebb a pult mentén, közben hunyorítva vizslatta kezemben a bögrét.
- Hmm – kortyoltam nagyot a kávéba, mire még inkább összehúzta a tekintetét. Felnevettem. – Hát, nem gondolta, hogy első körben mindent a maga orrára kötök? Hogy mit is tudok valójában? Mire is vagyok képes? Nem hihette ezt.
- Az viszont meglepett, hogy Stefan Salvatore házából távozott, mikor ő maga állította, hogy nincs a házában.
- Hipphopphüpp, barbatrükk! – nevettem röviden, majd elkomolyodva meredtem a seriffre. – A Salvatore testvérek előbb voltak az én segítőim, mint a maga barátai, érti? Szálljon le róluk. És szálljon le rólam.
- Mert ha nem? Mi lesz? – meredt vissza rám nagyon, de nagyon komolyan. Megmosolyogtam.
- Hát, lehet, hogy a Tanács tagjai elveszítenek olyan dolgokat, melyeket jobban szeretnének megtartani.
- Maga most fenyeget?
- Nem, dehogy. Ígérek – löktem el magam a pulttól, mire összerezzenve hátrálni kezdett. – Ugyan ne féljen! Csak beszélni szeretnék a lányával.
- Őt hagyja ki ebből! Ha bántani meri…! – indult el felém, de Kaleb készségesen útját állta. A konyhaajtóból visszafordultam.
- Ne magából induljon ki, Liz! Ugye hívhatom Liznek? – mosolyogtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az emeleten több ajtót találtam, mindegyikbe benyitogattam, bár sötét volt mindenütt, de jobb biztosra menni. Az utolsó ajtó alatt fény szűrödött ki, bentről nevetés hallatszott. Kopogtam, azért mégis, de választ sem várva benyitottam. Az ágyon a Caroline-nak nevezett lány mellett egy szőke fiú feküdt. Derűs arcuk rögtön zavarodott lett, Caroline kissé mintha meg is ijedt volna.
- Hé! Mit…- felemeltem a kezem.
- Nyugi, nem akarok senkit bántani. Csupán beszélnem kell Caroline-nal – fejtettem ki jövetelem célját. A srác zavartan felállt az ágyról.
- Jó, akkor én…
- Ne, Matt, ne hagyj vele egyedül! – kérlelte a szőke lány, mire a srác idegesen végigmért.
- Kettesben kell lennem vele a szobában. Muszáj beszélnünk négyszemközt. De tőlem állhatsz az ajtó előtt, ha sikolt, puffan, csörömpöl, majd betörsz és megmented. Okés? – erre Matt lassan bólintott, megfogta Caroline kezét, mélyen a szemébe nézett, majd mosolyogva így szólt.
- Kint leszek. Nem lesz semmi baj, oké?
Caroline húzta kissé a száját, majd bólintott.
- Rendben – így hát a srác elengedte a kezét, elindult az ajtó felé, végig rajtam tartva a szemét. Gondosan becsukta az ajtót, de tudtam, hogy nekidőlve hallgatózik. Megfogtam az íróasztal előtt álló széket, az ágy elé húztam, majd letelepedtem rá. Caroline-ra néztem, aki idegesen az ajtó felé pislogott.
- Hé, nyugi, nem akarlak bántani, csak beszélni szeretnék veled a mai eseményekről, oké? – suttogtam a lehető leghalkabban.
- Rendben – felelte hangosan. Várható volt, hogy nem segíti a helyzetemet, de leszartam. Nem fogom kényszeríteni, annál fontosabb volt konkrétan meggyőzni őt.
- Mondd el, mit láttál, légy szíves! – kértem, mire bólintott.
- Az utcán sétálva vettem észre anya kocsiját, mellette anyát, ahogy pisztolyt fog rád. Szóltam neki, mire odafordult hozzám, te pedig megtámadtad, aztán ő lőtt, én pedig odarohantam hozzá, de kiderült, hogy te sérültél meg, és hívtam a mentőket, anyám odajött hozzám, mikor pedig megfordultunk, azt láttuk, hogy felállsz, majd két lépés után eltűnsz. Akkor hazajöttünk, anyám meg körözést adott ki rád. Ennyi – nézett rám kíváncsian.
- Szuper. Akkor most jól figyelj rám, rendben? – néztem mélyen a szemébe, erősen koncentrálva. Bólintott. – Én nem támadtam meg anyukádat, hanem önvédelemből próbáltam elvenni tőle a fegyvert. És azért, hogy másnak se eshessen baja, rendben? – ismét bólintás. – Én segíteni akarok anyukádnak és a városnak. Jó ember vagyok, aki vigyáz másokra. Ha valaki kérdezi, ma véletlen baleset történt. És ha segítségre van szükséged, akkor hívj engem, rendben van? – nyújtottam át neki egy névjegyet. Egyenletesen lélegezve meredtem rám, majd felélénkülve elmosolyodott, átvette a névjegyet és tüzetesen megnézegette.
- Rendben! – forgatni kezdte a kártyát. – Jade? De szép neved van! – válaszul rámosolyogtam.
- Köszönöm – felálltam, megindultam az ajtó felé. – Na, megyek, te pedig mulass jól a barátoddal! – intettem, majd kinyitva az ajtót szembe találtam magam az említett illetővel. Aggódva nézett át a vállam fölött, mire meglapogattam a vállát. – Nyugi, nem ettem meg – nevettem, majd magukra hagyva őket, elindultam lefelé. A konyhában a seriff még mindig Kalebbel retina-boxolt, felteszem szolgálati fegyver nélkül máshoz nagyon nem mert folyamodni. Amint beléptem, rám kapta a tekintetét, aggódva felém lépett. Nyugtatólag felemeltem a kezemet. – Nyugalom, senkinek nem esett baja. Amennyiben ezentúl normálisan viselkedik, és ejti ellenem a vádakat, úgy nem is fog – vontam fel a szemöldököm.
- Rendben – sóhajtott megadóan, mire elmosolyodtam. Szeretem ezt a szót hallani, főleg egymás után ennyiszer ismételve.
- Szuper! – csaptam össze a tenyerem. Az asztalon felejtett kávésbögrém után nyúltam, s jóízűen lehúztam a maradék kávémat. A bögrét visszacsaptam az asztalra, megnyaltam a szám szélét, majd csettintettem a nyelvemmel. – Igazán finom a kávéja seriff. A verbéna különösen ízletes benne – kacsintottam, majd intettem Kalebnek, így hagytuk ott a konyha közepén ácsorgó, döbbent arcú nőt.
Beszállva az autóba, Kaleb felém fordult.
- Na és most?
Kényelmesen belesüppedtem az ülésbe, közben elgondolkodva válaszoltam.
- Vigyél vissza a Salvatore házhoz. Meg kell néznem Stefan hogy van.
- Mióta kavarsz vele is? Amióta Damon nem hajlandó? – felé fordultam felvont szemöldökkel, mire vállat vont. – Tőlem... – majd gázt adott, és robogni kezdtünk. Miután leparkoltunk a ház előtt, kiszálltam, még az ablakon behajolva visszafordultam Kalebhez.
- Meddig maradsz?
- Amíg úgy érzem, szükséged lehet rám – nézett nagyon komolyan vissza rám. Ingatni kezdtem a fejem.
- Tehát addig nem mész el, míg mindenkit ki nem nyírok, és le nem lépek a városból, igaz? – komolyan bólintott. – Csodás – feleltem, majd otthagytam a kocsit és beléptem a házba. Elindultam felfelé a lépcsőn, Stefan szobájában. Az ágyon feküdt, csoda, hogy eddig felküzdötte magát. Leültem mellé, megsimítottam a karját. Rögtön felpattant a szemhéja, kínlódva rám nézett. – Szia. Hogy vagy?
- Öh, voltam már jobban is – nyögte, megpróbálva felülni.
- Várj, hadd segítsek – raktam fel magasabbra a párnát mögötte, így kényelmesen hátra tudott dőlni. – Sajnálom, hogy Kaleb benyugtatózott. Azt hittem, tudja, hogy tiszta vagy.
- Úgy tűnik, nem tudta.
- Úgy – hagytam rá.
- És te hogy vagy? – nézett rá az oldalamra. Felhúztam a pólómat, a kötés még mindig fehér volt, tehát a varrat nem szakadt fel.
- Kaleb összevarrt. Megmaradok – mosolyogtam rá. – Ettél azóta? – a fejét rázta. – Pedig tudod, hogy azt kellett volna. Legalább kikészíteni, hogyha már képes vagy enni... Van valamid itthon? – bólintott. – Oké. Megkeresem, és felhozom, rendben? Addig el ne szökj! – válaszként röviden felnevetett. Otthagytam az ágyon, elindultam a konyhába. Beléptem a kamrában álló hűtő elé, mert tudtam, hogy ott tartják a furcsa készleteiket. Kivettem egy palackot, melyen csupán annyi állt: „nyúl”. Felröhögtem, majd egy öblös bögrét keresve, beleöntöttem a palack tartalmát. A mikróhoz vittem, és betettem egy percre melegedni. Csengett, így kinyitottam az ajtót, mikor mögöttem felhangzott egy ismerős hang.
- Áá, valaki nyuszikát főz vacsorára. Milyen kedves, hogy így kiszolgálod az öcsikémet. Utána kiszolgálsz engem is?
Szememet forgatva sóhajtottam, majd a bögrével a kezemben megfordultam. Ott állt előttem Damon sármosan mosolyogva, szesztől és benzintől bűzösen, dzsekijét lazán vállára dobva. Éljen, hazaért a tékozló fiú.
- Kapd be, Damon – indultam meg feléje, hogy kikerülve átverekedjem magam az ajtón.
- Ohóó, kapnám én, de melyiket? Nem hittem, hogy valaha még lesz lehetőségem rá, de hogy magad ajánlod fel, álmomban sem gondoltam volna! – kabátját egy székre hajítva elém lépett, hogy ne tudjak kiszökni a konyhából.
- Fejezd be! Stefannak szüksége van erre, hogy erőre kapjon! – még ki sem mondtam a szavakat, mikor Damon átvette tőlem a bögrét, egy pillanatra eltűnt, majd a következő percben már ismét előttem állt bögre nélkül. Ujjára kilötyögött egy kis vér, amit az orrom előtt elhúzva érzékien lenyalt, majd kissé megborzongott.
- Cöh, én maradok a vadnál, azt hiszem – mosolygott rám igézően.
- Mit akarsz? – néztem rá karbafont kezekkel.
- Hogy mit akarok? – lassan elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem. – Hát nem egyértelmű? – az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam előle. – Mégis mit akarhatnék én tőled?
- Nem szeretek kitalálósat játszani – morogtam továbbra is hátrálva.
- Pedig nagyon, nagyon egyszerű… - fogott ujjai közé egy hosszú tincset a hajamból. Kitartóan hátráltam, ám szomorúan kellett konstatálnom, hogy a konyhájuk nem végtelen; beleütköztem a pultba, ő pedig minden menekülési utat elzárva szorosan elém lépett. – Csak azt szeretném, ami régen az enyém volt… - simította meg az arcom. Dacosan néztem vissza rá, köpködve a szavakat.
- Az már nagyon, nagyon, nagyon régen volt.
Mit sem törődve szavaimmal még közelebb hajolt.
- Talán mégsem, ha így emlékszel rá… - suttogta a számba, én pedig megremegtem. Egyik kezét lassan a derekamra csúsztatta, a másikkal megsimogatta az arcom. Kezeimet hasának feszítettem, így próbáltam meg eltolni, de nem volt bennük igazi ellenállás. Nekifeszült tenyeremnek, az ingen át éreztem feszülő izmait. Felizzott bennem a vágy, remegő sóhaj szakadt fel tüdőmből, éreztem, egy pillanat és örökké elveszek ebben a jeges, kék tengerben, mely rám tekintett.
Ujjai lassan utat találtak a szövet alá, így ujjbegyei bőrömet érintették. Mintha parazsat nyomtak volna hozzá, úgy éreztem menten felgyullad minden porcikám, ahol megérintett. A vágy ezer apró villámként cikázott végig zsigereimen, ő pedig pontosan tudta ezt, ezért nem hagyta abba. Lassan csúsztatta egyre feljebb a kezét, míg másik kezében remegő arcomat tartotta, éppen hogy pár milliméternyire ajkaitól, így figyelte, hogyan uralkodik el rajtam az utána való kívánkozás. Végül úgy döntöttem, harcolok, az ő fegyvereit használom saját maga ellen. Ismertem minden apró négyzetmilliméterét testének, tudtam, már mielőtt kigondolta volna, mit szeretne, én már akkor tudtam, s meg is mutattam neki, hogy tudom. Lehet, hogy Katherine volt az, aki bevezette a vámpírok bűvös körébe, igéző együttléteikben minden bizonnyal földöntúli kielégülés volt a jussa, de ő mindenek előtt férfi volt, férfi, akinek én fedeztem fel először a testét, és ez az előny örökké megmarad nekünk, s ezt ő is nagyon jól tudta.
Kezeimet inge alá csúsztattam, így már ténylegesen is éreztem feszes, kidolgozott izmainak rajzolatát. Ujjaimat lassan végighúztam a nadrág pereme fölött, elégedetten érzékeltem, ahogy elakadt a lélegzete. Magamhoz húztam, teljesen hozzásimultam, érezze a lélegzetem, érezzen minden rezdülést, amit okoz, s én is érezzek minden reakciót, ami felőle jön. Lassan végighúzta tenyerét az arcomon, le egészen a fülemen át a nyakamig, majd széttárt ujjakkal a hajamba túrt, és lassan, nagyon lassan még közelebb és közelebb hajolt, én pedig egyre csak hátráltam, incselkedtem vele. Aprót mosolygott, régi játék volt ez kettőnk között, de végül engedtem neki, így ajkunk gyengéden összeért. Először csak finoman simogatva a másik ajkát, majd meg-megharapva, egymásba fulladva csókoltuk a másikat. Úgy éreztem, a vágytól szétrobban a testem, kezeimmel csupasz bőrén kalandoztam, végigsimítottam izmos hátát, majd le kemény, kerek fenekéig. Ahogy magához préselt éreztem, hogy férfiassága egyre keményebbé válik és hogy vágyaival már ő maga is alig bír. Egyre feljebb és feljebb tűrte pólómat, majd mikor mellemhez ért megremegtem, de ő szorosan tartott, vadul csókolt, ajkaimat harapdálva, nyelvével mélyen kutatva bennem nem hagyta, hogy bármit is szóljak, csak lassú, de hozzáértő mozdulatokkal cirógatni kezdte fedetlen melleimet. Nem hagyhattam annyiban ezt az orvul kitervelt támadást, így gondolkodás nélkül az övcsatját kezdtem babrálni. Lassan, nagyon lassan bontottam szét nadrágját, még lassabban kezdtem simogatni hasát, milliméterről milliméterre csúsztatva egyre lejjebb és lejjebb ujjaimat. Nagyot sóhajtott ajkaim közé, majd elszakadva tőlük hátravetette fejét, s aprót nyögött. Nekem sem kellett több, nyakához hajoltam, szuszogva csókolgatni kezdtem, amitől még inkább begerjedt. Lassan elértem férfiasságát, de vigyáztam, véletlenül se érjek hozzá, csupán körülötte simogattam, még jobban feltüzelve ezzel vágyát. Visszahajolt hozzám, ám én még mindig a nyakával voltam elfoglalva, így ő is ezt választotta. Finom csókokkal haladt a fülem tövétől egyre lejjebb, aztán éreztem, ahogy egy pillanatig megtorpan. Hátrahajoltam, hogy a szemébe nézhessek, s vörös tekintetével, véreres arcával találtam magam szembe. Lágyan odahajoltam hozzá, lassan megcsókoltam alsó ajkát, beleharaptam kissé. Nem reagált, némán tűrte műveletemet. Végignyaltam alsó ajkát, megcsókoltam, nyelvemmel keresve nyelvét. Végül nagyot sóhajtott, s megadta magát, újra ellazult. Kezemmel nem engedtem el, immár csupasz fenekét simogattam, lassan végigsimítottam csípőjén, majd óvatosan hozzáértem keményen meredező vágyához. Érintésemtől szorosabbra vonta kezét rajtam, én pedig tovább folytattam izgatását. Rövid időn belül megelégelte, s nagyot rántott a nadrágomon, mire a gomb és a cipzár megadta magát, így a szövet alól jócskán szabaddá vált a hátsó felem, no meg persze ölem is. Már csupán a fehérnemű vékony rétege választott el minket az egyesüléstől. Kezei végigsimították a csípőmet, majd a hasamat. Egyik keze a kötéshez ért, aminek fájdalmát eddig is érzékeltem, ám kizártam. Most felszisszentem, de ő csak folytatta újabb felfedező útját a mellemig, majd vissza, lefelé. Átölelte derekamat, tenyerét lassan fenekemre csúsztatta, amitől még inkább bizseregni kezdtem. Nekem dőlt, éreztem minden vágyát, aztán egy pillanatra elvált tőlem, hónom alá nyúlt és felültetett a pultra. Megragadta nadrágom, hogy teljesen lerántsa rólam, ám ekkor egy pillantra kitisztult tudatom, így ellenezve megmarkoltam az anyagot.
- Nem… - nyögtem, erre értetlenül nézett rám. – Nem kapod meg… - suttogtam, mire odahajolt hozzám, keményen két kezébe fogta arcom, s visszasuttogott.
- Dehogynem… újra az enyém leszel! – hangzott az ígéret. Vagy inkább fenyegetés?
- Talán jobb lesz, ha leülünk, nem de? – léptem magabiztosan a konyha irányába, de a seriff elém állt.
- Nem hívtam be magukat. Elviselem, hogy bejöttek, de nem fogom megvendégelni magukat a házamban! – jelentette ki nagyon magabiztosan. Újfent rámosolyogtam, majd kikerülve folytattam utamat a konyha felé.
- Biztos maga ebben? – kérdeztem szinte énekelve, majd a konyhába érve a kávéfőzőhöz mentem, melyben illat alapján frissen főzött kávé gőzölgött. – Hisz már várt minket, nézd csak, friss kávé! – mutattam Kalebnek, mire szélesen elmosolyodott. A seriff dermedten állt az ajtóban és figyelte, ahogy leveszek két bögrét a polcról, mindegyikbe töltök a kávéjából, cukorral és tejjel ízesítem őket, majd az egyiket átnyújtom a mellette strázsáló férfinak, a másikba pedig élvezettel belekortyolok. – Nos! Azt hiszem, beszélgetnünk kéne.
- Igaz. Kissé furcsa volt, ahogy eltűnt – araszolt lassan beljebb és beljebb a pult mentén, közben hunyorítva vizslatta kezemben a bögrét.
- Hmm – kortyoltam nagyot a kávéba, mire még inkább összehúzta a tekintetét. Felnevettem. – Hát, nem gondolta, hogy első körben mindent a maga orrára kötök? Hogy mit is tudok valójában? Mire is vagyok képes? Nem hihette ezt.
- Az viszont meglepett, hogy Stefan Salvatore házából távozott, mikor ő maga állította, hogy nincs a házában.
- Hipphopphüpp, barbatrükk! – nevettem röviden, majd elkomolyodva meredtem a seriffre. – A Salvatore testvérek előbb voltak az én segítőim, mint a maga barátai, érti? Szálljon le róluk. És szálljon le rólam.
- Mert ha nem? Mi lesz? – meredt vissza rám nagyon, de nagyon komolyan. Megmosolyogtam.
- Hát, lehet, hogy a Tanács tagjai elveszítenek olyan dolgokat, melyeket jobban szeretnének megtartani.
- Maga most fenyeget?
- Nem, dehogy. Ígérek – löktem el magam a pulttól, mire összerezzenve hátrálni kezdett. – Ugyan ne féljen! Csak beszélni szeretnék a lányával.
- Őt hagyja ki ebből! Ha bántani meri…! – indult el felém, de Kaleb készségesen útját állta. A konyhaajtóból visszafordultam.
- Ne magából induljon ki, Liz! Ugye hívhatom Liznek? – mosolyogtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az emeleten több ajtót találtam, mindegyikbe benyitogattam, bár sötét volt mindenütt, de jobb biztosra menni. Az utolsó ajtó alatt fény szűrödött ki, bentről nevetés hallatszott. Kopogtam, azért mégis, de választ sem várva benyitottam. Az ágyon a Caroline-nak nevezett lány mellett egy szőke fiú feküdt. Derűs arcuk rögtön zavarodott lett, Caroline kissé mintha meg is ijedt volna.
- Hé! Mit…- felemeltem a kezem.
- Nyugi, nem akarok senkit bántani. Csupán beszélnem kell Caroline-nal – fejtettem ki jövetelem célját. A srác zavartan felállt az ágyról.
- Jó, akkor én…
- Ne, Matt, ne hagyj vele egyedül! – kérlelte a szőke lány, mire a srác idegesen végigmért.
- Kettesben kell lennem vele a szobában. Muszáj beszélnünk négyszemközt. De tőlem állhatsz az ajtó előtt, ha sikolt, puffan, csörömpöl, majd betörsz és megmented. Okés? – erre Matt lassan bólintott, megfogta Caroline kezét, mélyen a szemébe nézett, majd mosolyogva így szólt.
- Kint leszek. Nem lesz semmi baj, oké?
Caroline húzta kissé a száját, majd bólintott.
- Rendben – így hát a srác elengedte a kezét, elindult az ajtó felé, végig rajtam tartva a szemét. Gondosan becsukta az ajtót, de tudtam, hogy nekidőlve hallgatózik. Megfogtam az íróasztal előtt álló széket, az ágy elé húztam, majd letelepedtem rá. Caroline-ra néztem, aki idegesen az ajtó felé pislogott.
- Hé, nyugi, nem akarlak bántani, csak beszélni szeretnék veled a mai eseményekről, oké? – suttogtam a lehető leghalkabban.
- Rendben – felelte hangosan. Várható volt, hogy nem segíti a helyzetemet, de leszartam. Nem fogom kényszeríteni, annál fontosabb volt konkrétan meggyőzni őt.
- Mondd el, mit láttál, légy szíves! – kértem, mire bólintott.
- Az utcán sétálva vettem észre anya kocsiját, mellette anyát, ahogy pisztolyt fog rád. Szóltam neki, mire odafordult hozzám, te pedig megtámadtad, aztán ő lőtt, én pedig odarohantam hozzá, de kiderült, hogy te sérültél meg, és hívtam a mentőket, anyám odajött hozzám, mikor pedig megfordultunk, azt láttuk, hogy felállsz, majd két lépés után eltűnsz. Akkor hazajöttünk, anyám meg körözést adott ki rád. Ennyi – nézett rám kíváncsian.
- Szuper. Akkor most jól figyelj rám, rendben? – néztem mélyen a szemébe, erősen koncentrálva. Bólintott. – Én nem támadtam meg anyukádat, hanem önvédelemből próbáltam elvenni tőle a fegyvert. És azért, hogy másnak se eshessen baja, rendben? – ismét bólintás. – Én segíteni akarok anyukádnak és a városnak. Jó ember vagyok, aki vigyáz másokra. Ha valaki kérdezi, ma véletlen baleset történt. És ha segítségre van szükséged, akkor hívj engem, rendben van? – nyújtottam át neki egy névjegyet. Egyenletesen lélegezve meredtem rám, majd felélénkülve elmosolyodott, átvette a névjegyet és tüzetesen megnézegette.
- Rendben! – forgatni kezdte a kártyát. – Jade? De szép neved van! – válaszul rámosolyogtam.
- Köszönöm – felálltam, megindultam az ajtó felé. – Na, megyek, te pedig mulass jól a barátoddal! – intettem, majd kinyitva az ajtót szembe találtam magam az említett illetővel. Aggódva nézett át a vállam fölött, mire meglapogattam a vállát. – Nyugi, nem ettem meg – nevettem, majd magukra hagyva őket, elindultam lefelé. A konyhában a seriff még mindig Kalebbel retina-boxolt, felteszem szolgálati fegyver nélkül máshoz nagyon nem mert folyamodni. Amint beléptem, rám kapta a tekintetét, aggódva felém lépett. Nyugtatólag felemeltem a kezemet. – Nyugalom, senkinek nem esett baja. Amennyiben ezentúl normálisan viselkedik, és ejti ellenem a vádakat, úgy nem is fog – vontam fel a szemöldököm.
- Rendben – sóhajtott megadóan, mire elmosolyodtam. Szeretem ezt a szót hallani, főleg egymás után ennyiszer ismételve.
- Szuper! – csaptam össze a tenyerem. Az asztalon felejtett kávésbögrém után nyúltam, s jóízűen lehúztam a maradék kávémat. A bögrét visszacsaptam az asztalra, megnyaltam a szám szélét, majd csettintettem a nyelvemmel. – Igazán finom a kávéja seriff. A verbéna különösen ízletes benne – kacsintottam, majd intettem Kalebnek, így hagytuk ott a konyha közepén ácsorgó, döbbent arcú nőt.
Beszállva az autóba, Kaleb felém fordult.
- Na és most?
Kényelmesen belesüppedtem az ülésbe, közben elgondolkodva válaszoltam.
- Vigyél vissza a Salvatore házhoz. Meg kell néznem Stefan hogy van.
- Mióta kavarsz vele is? Amióta Damon nem hajlandó? – felé fordultam felvont szemöldökkel, mire vállat vont. – Tőlem... – majd gázt adott, és robogni kezdtünk. Miután leparkoltunk a ház előtt, kiszálltam, még az ablakon behajolva visszafordultam Kalebhez.
- Meddig maradsz?
- Amíg úgy érzem, szükséged lehet rám – nézett nagyon komolyan vissza rám. Ingatni kezdtem a fejem.
- Tehát addig nem mész el, míg mindenkit ki nem nyírok, és le nem lépek a városból, igaz? – komolyan bólintott. – Csodás – feleltem, majd otthagytam a kocsit és beléptem a házba. Elindultam felfelé a lépcsőn, Stefan szobájában. Az ágyon feküdt, csoda, hogy eddig felküzdötte magát. Leültem mellé, megsimítottam a karját. Rögtön felpattant a szemhéja, kínlódva rám nézett. – Szia. Hogy vagy?
- Öh, voltam már jobban is – nyögte, megpróbálva felülni.
- Várj, hadd segítsek – raktam fel magasabbra a párnát mögötte, így kényelmesen hátra tudott dőlni. – Sajnálom, hogy Kaleb benyugtatózott. Azt hittem, tudja, hogy tiszta vagy.
- Úgy tűnik, nem tudta.
- Úgy – hagytam rá.
- És te hogy vagy? – nézett rá az oldalamra. Felhúztam a pólómat, a kötés még mindig fehér volt, tehát a varrat nem szakadt fel.
- Kaleb összevarrt. Megmaradok – mosolyogtam rá. – Ettél azóta? – a fejét rázta. – Pedig tudod, hogy azt kellett volna. Legalább kikészíteni, hogyha már képes vagy enni... Van valamid itthon? – bólintott. – Oké. Megkeresem, és felhozom, rendben? Addig el ne szökj! – válaszként röviden felnevetett. Otthagytam az ágyon, elindultam a konyhába. Beléptem a kamrában álló hűtő elé, mert tudtam, hogy ott tartják a furcsa készleteiket. Kivettem egy palackot, melyen csupán annyi állt: „nyúl”. Felröhögtem, majd egy öblös bögrét keresve, beleöntöttem a palack tartalmát. A mikróhoz vittem, és betettem egy percre melegedni. Csengett, így kinyitottam az ajtót, mikor mögöttem felhangzott egy ismerős hang.
- Áá, valaki nyuszikát főz vacsorára. Milyen kedves, hogy így kiszolgálod az öcsikémet. Utána kiszolgálsz engem is?
Szememet forgatva sóhajtottam, majd a bögrével a kezemben megfordultam. Ott állt előttem Damon sármosan mosolyogva, szesztől és benzintől bűzösen, dzsekijét lazán vállára dobva. Éljen, hazaért a tékozló fiú.
- Kapd be, Damon – indultam meg feléje, hogy kikerülve átverekedjem magam az ajtón.
- Ohóó, kapnám én, de melyiket? Nem hittem, hogy valaha még lesz lehetőségem rá, de hogy magad ajánlod fel, álmomban sem gondoltam volna! – kabátját egy székre hajítva elém lépett, hogy ne tudjak kiszökni a konyhából.
- Fejezd be! Stefannak szüksége van erre, hogy erőre kapjon! – még ki sem mondtam a szavakat, mikor Damon átvette tőlem a bögrét, egy pillanatra eltűnt, majd a következő percben már ismét előttem állt bögre nélkül. Ujjára kilötyögött egy kis vér, amit az orrom előtt elhúzva érzékien lenyalt, majd kissé megborzongott.
- Cöh, én maradok a vadnál, azt hiszem – mosolygott rám igézően.
- Mit akarsz? – néztem rá karbafont kezekkel.
- Hogy mit akarok? – lassan elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem. – Hát nem egyértelmű? – az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam előle. – Mégis mit akarhatnék én tőled?
- Nem szeretek kitalálósat játszani – morogtam továbbra is hátrálva.
- Pedig nagyon, nagyon egyszerű… - fogott ujjai közé egy hosszú tincset a hajamból. Kitartóan hátráltam, ám szomorúan kellett konstatálnom, hogy a konyhájuk nem végtelen; beleütköztem a pultba, ő pedig minden menekülési utat elzárva szorosan elém lépett. – Csak azt szeretném, ami régen az enyém volt… - simította meg az arcom. Dacosan néztem vissza rá, köpködve a szavakat.
- Az már nagyon, nagyon, nagyon régen volt.
Mit sem törődve szavaimmal még közelebb hajolt.
- Talán mégsem, ha így emlékszel rá… - suttogta a számba, én pedig megremegtem. Egyik kezét lassan a derekamra csúsztatta, a másikkal megsimogatta az arcom. Kezeimet hasának feszítettem, így próbáltam meg eltolni, de nem volt bennük igazi ellenállás. Nekifeszült tenyeremnek, az ingen át éreztem feszülő izmait. Felizzott bennem a vágy, remegő sóhaj szakadt fel tüdőmből, éreztem, egy pillanat és örökké elveszek ebben a jeges, kék tengerben, mely rám tekintett.
Ujjai lassan utat találtak a szövet alá, így ujjbegyei bőrömet érintették. Mintha parazsat nyomtak volna hozzá, úgy éreztem menten felgyullad minden porcikám, ahol megérintett. A vágy ezer apró villámként cikázott végig zsigereimen, ő pedig pontosan tudta ezt, ezért nem hagyta abba. Lassan csúsztatta egyre feljebb a kezét, míg másik kezében remegő arcomat tartotta, éppen hogy pár milliméternyire ajkaitól, így figyelte, hogyan uralkodik el rajtam az utána való kívánkozás. Végül úgy döntöttem, harcolok, az ő fegyvereit használom saját maga ellen. Ismertem minden apró négyzetmilliméterét testének, tudtam, már mielőtt kigondolta volna, mit szeretne, én már akkor tudtam, s meg is mutattam neki, hogy tudom. Lehet, hogy Katherine volt az, aki bevezette a vámpírok bűvös körébe, igéző együttléteikben minden bizonnyal földöntúli kielégülés volt a jussa, de ő mindenek előtt férfi volt, férfi, akinek én fedeztem fel először a testét, és ez az előny örökké megmarad nekünk, s ezt ő is nagyon jól tudta.
Kezeimet inge alá csúsztattam, így már ténylegesen is éreztem feszes, kidolgozott izmainak rajzolatát. Ujjaimat lassan végighúztam a nadrág pereme fölött, elégedetten érzékeltem, ahogy elakadt a lélegzete. Magamhoz húztam, teljesen hozzásimultam, érezze a lélegzetem, érezzen minden rezdülést, amit okoz, s én is érezzek minden reakciót, ami felőle jön. Lassan végighúzta tenyerét az arcomon, le egészen a fülemen át a nyakamig, majd széttárt ujjakkal a hajamba túrt, és lassan, nagyon lassan még közelebb és közelebb hajolt, én pedig egyre csak hátráltam, incselkedtem vele. Aprót mosolygott, régi játék volt ez kettőnk között, de végül engedtem neki, így ajkunk gyengéden összeért. Először csak finoman simogatva a másik ajkát, majd meg-megharapva, egymásba fulladva csókoltuk a másikat. Úgy éreztem, a vágytól szétrobban a testem, kezeimmel csupasz bőrén kalandoztam, végigsimítottam izmos hátát, majd le kemény, kerek fenekéig. Ahogy magához préselt éreztem, hogy férfiassága egyre keményebbé válik és hogy vágyaival már ő maga is alig bír. Egyre feljebb és feljebb tűrte pólómat, majd mikor mellemhez ért megremegtem, de ő szorosan tartott, vadul csókolt, ajkaimat harapdálva, nyelvével mélyen kutatva bennem nem hagyta, hogy bármit is szóljak, csak lassú, de hozzáértő mozdulatokkal cirógatni kezdte fedetlen melleimet. Nem hagyhattam annyiban ezt az orvul kitervelt támadást, így gondolkodás nélkül az övcsatját kezdtem babrálni. Lassan, nagyon lassan bontottam szét nadrágját, még lassabban kezdtem simogatni hasát, milliméterről milliméterre csúsztatva egyre lejjebb és lejjebb ujjaimat. Nagyot sóhajtott ajkaim közé, majd elszakadva tőlük hátravetette fejét, s aprót nyögött. Nekem sem kellett több, nyakához hajoltam, szuszogva csókolgatni kezdtem, amitől még inkább begerjedt. Lassan elértem férfiasságát, de vigyáztam, véletlenül se érjek hozzá, csupán körülötte simogattam, még jobban feltüzelve ezzel vágyát. Visszahajolt hozzám, ám én még mindig a nyakával voltam elfoglalva, így ő is ezt választotta. Finom csókokkal haladt a fülem tövétől egyre lejjebb, aztán éreztem, ahogy egy pillanatig megtorpan. Hátrahajoltam, hogy a szemébe nézhessek, s vörös tekintetével, véreres arcával találtam magam szembe. Lágyan odahajoltam hozzá, lassan megcsókoltam alsó ajkát, beleharaptam kissé. Nem reagált, némán tűrte műveletemet. Végignyaltam alsó ajkát, megcsókoltam, nyelvemmel keresve nyelvét. Végül nagyot sóhajtott, s megadta magát, újra ellazult. Kezemmel nem engedtem el, immár csupasz fenekét simogattam, lassan végigsimítottam csípőjén, majd óvatosan hozzáértem keményen meredező vágyához. Érintésemtől szorosabbra vonta kezét rajtam, én pedig tovább folytattam izgatását. Rövid időn belül megelégelte, s nagyot rántott a nadrágomon, mire a gomb és a cipzár megadta magát, így a szövet alól jócskán szabaddá vált a hátsó felem, no meg persze ölem is. Már csupán a fehérnemű vékony rétege választott el minket az egyesüléstől. Kezei végigsimították a csípőmet, majd a hasamat. Egyik keze a kötéshez ért, aminek fájdalmát eddig is érzékeltem, ám kizártam. Most felszisszentem, de ő csak folytatta újabb felfedező útját a mellemig, majd vissza, lefelé. Átölelte derekamat, tenyerét lassan fenekemre csúsztatta, amitől még inkább bizseregni kezdtem. Nekem dőlt, éreztem minden vágyát, aztán egy pillanatra elvált tőlem, hónom alá nyúlt és felültetett a pultra. Megragadta nadrágom, hogy teljesen lerántsa rólam, ám ekkor egy pillantra kitisztult tudatom, így ellenezve megmarkoltam az anyagot.
- Nem… - nyögtem, erre értetlenül nézett rám. – Nem kapod meg… - suttogtam, mire odahajolt hozzám, keményen két kezébe fogta arcom, s visszasuttogott.
- Dehogynem… újra az enyém leszel! – hangzott az ígéret. Vagy inkább fenyegetés?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)