~ * ~ * ~ * ~ * ~
A levegő úgy tolult a mellkasomba, mint egy cunami: mindent elsöpörve, megfagyasztva, dermesztően és sodrón. Egy pillanatig ismét nem tudtam lélegezni, majd újabb óriási adagot nyeletett le velem a tüdőm, mely úgy tűnt, tőlem független, külön életet él. Amikor abbahagytam a fuldoklást, ismét azt éreztem rángatnak. Amikor végre valósan is kitisztult a kép, azt vettem észre, hogy lebegek, és hogy valaki szorít. Csak a plafont láttam, egy kezet éreztem a fejem mögött, ahogy mechanikus mozdulatokkal simogatja a hajam, egy másikat pedig szorosan a hátamra fonódva. Aztán megjelent előttem három férfiarc, mindegyiken öröm és enyhe ijedelem keveredett egymással. Újfent azt éreztem megfulladok, így erőtlenül csapkodni kezdtem az engem ölelgető hátát. Valahogy beszélni még nem voltam képes. Minthogy semmit nem értem el gyenge próbálkozásommal, mély, lágy hang szólalt meg helyettem.
- Damon. Engedd el. Megfullad.
Erre a megszólított engedett a szorításon, felkapott és a kanapéhoz száguldott velem. Puha mozdulatokkal fektetett le, majd végre rám nézett. Aggódás, öröm, fájdalom játszott a kék tekintetben, majd lassan elmosolyodott. Szeretetteljes mosoly volt. Majdhogynem megható. Éreztem, ahogy normalizálódik a légzésem, az oxigénnel együtt visszatér a tagjaimba az élet. Hallottam, hogy a többiek ismét körénk gyűlnek. Kedvesen visszamosolyogtam, mire még szélesebb mosoly volt a válasz. Aztán összeszedtem magam, és teljes erőből pofon vágtam a fölém hajoló férfit.
Megrökönyödve egyenesedett fel, ahogy én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. A többiek dermedten álltak, így lassan megköszörültem a torkomat.
- Sziasztok – krákogtam egy félmosoly kíséretében. Stefan rögtön elsuhant egy pohár vízért, mely mire elhalt a köszönésem, már a kezemben is volt. Hálásan rámosolyogtam, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Ellenőrzöm a reflexeidet. Tudnunk kell, nem történt-e nagyobb baj – de erre csak eltoltam a kezeit.
- Nyugi, jól vagyok. Meddig voltam halott?
- Úgy három-négy percig.
- Hümpf. Jóval többnek tűnt – reagáltam elrévedve.
- De legalább jól vagy – mondta halkan Damon, miután túltette magát az ütésen. Elfintorodtam.
- Micsoda öröm! – de válasz helyett csak egy ordítást kaptam. Rögtön mindenki Damonra figyelt, aki hátrafeszülve jajgatott épp. Mögüle Kaleb lépett elő dühös, de elégedett arccal.
- Sajnos te is jobban vagy. Ezt ugye nem hagyhatjuk? – hangszíne önelégült volt, amitől hihetetlen jókedvre derültem, s kacagásban törtem ki. Stefan persze rögtön Kaleb előtt termett, de rászóltam.
- Stefan, szerintem jobb lenne, ha hagynád. Te is tudod, hogy megérdemli – erre egy dühös és kissé zavart pillantás volt a válasz. – Nem lesz semmi baja. Csak megtanulja, hogy ne heveskedjen, mert más is megsérülhet a kiszemeltjén kívül.
- Má…már… meg…megtanultam… – hörögte Damon, mire én felvontam a szemöldökömet.
- Valóban? És mégis mikor?
- Most. Most!
- És miből? – álltam fel bizonytalanul. Alaric rögtön odasietett hozzám, s a fülembe súgta.
- Talán jobb lenne, ha leülnél.
Ellöktem a kezét.
- Nem. A szemébe akarok nézni, hogy tudjam, tényleg érti-e – így hát jobb ötlet híján csak támogatást kaptam a pár lépéses sétához. Mikor odaértem a vámpír elé, megfogtam az állát, és előrehúztam, hogy tényleg a szemembe nézhessen. Éreztem, hogy egyre jobban feszül a fájdalomtól, melyet a hátába fúródott karó okoz, de nem érdekelt. – Nos? Miből is szűrted le?
- Abból… hogy te… meghaltál – krákogta. De megható.
- Igen? És mégis miért? – kérdeztem lassú, kioktató hangnemben.
- Mert… fájt.
- Micsoda?
- Hogy… elveszít… elveszítelek.
Horkantottam.
- Milyen érzelgős, milyen őszinte, milyen szívhez szóló. Ja, várj, mégsem. Tudod, hogy miért? – persze választ sem várva folytattam. – Azért, mert te öltél meg. Mert te voltál az, aki a karót belém döfted. Te magad tehetsz arról, hogy elveszítettél. Hogy eltűntem a létezésből. Megérdemelted volna, hogy meghaljak. És azt is, hogy te tovább élj nélkülem. De visszahoztál. Gratulálok hozzá.
- Miért… miért érzem… hogy nem örülsz? – kérdezte, miközben éppen elfordultam tőle. Erre megtorpantam. Visszafordultam, és mély levegőt véve próbáltam moderálni a válaszomat.
- Mert nem is. Mert csak szerencséd volt. És mert nem vagy feljogosítva arra, hogy visszarángasd a holtakat. Aki meghal, mint ahogy az előbb én is, az halott. Nem kapod vissza, amit eldobtál magadtól. Tanuld végre meg, hogy az élet, még ha halhatatlannak is hiszed magad élőholt voltod miatt, nem játék. És te nem játékmester vagy, hanem egy kicsiny, mocskos bábucska. Még csak nem is király, vagy futó, vagy lovas. Egy rohadt kis paraszt vagy az első sorban, és ez nem fog változni, amíg nem gondolod úgy, hogy magadon kívül mást is védened kellene. Nem te vagy a középpontban Damon Salvatore. És éppen ezért nem ölhetsz csak úgy embert fájdalmadban. Katherine leszarja a fejedet. Dolgozd fel. Lépj túl rajta. És ne hisztizz, öldökölj, fellengzősködj, mint egy bazi nagy gyerek. Az emberek elmennek, elhagynak, megcsalnak, továbblépnek. Ilyen az élet. Emberként is, vámpírként is, vadászként is. Szállj le végre a magas lóról – köpködtem a szavakat, majd intettem Kalebnek, mire kelletlenül kihúzta a fadarabot a vámpír hátából. Ezután mellém sietett, és félénken megölelt. Fogadtam az ölelést, majd kissé eltoltam magamtól. – Hogy sikerült visszahoznod?
- Nem én voltam – motyogta értetlenkedve a vadászpajtim.
- Akkor ki? Valahogy csak visszakerültünk ide – néztem szét a köröttem állókon. Stefan épp a bátyját támogatta, de azért felnézett és vállat vont. Alaricra néztem, de ő is a fejét ingatta. – Na, gyerekek, valami turpisság itt biztos van. Damon leszúrt. Konkrétan kilyukasztotta a tüdőmet. Eléggé halott voltam, láttalak titeket „fentről” – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket. – Persze nem rögtön, tehát amíg moziztam az életemen, addig valaki valamit tuti csinált.
- Nem csináltunk semmit – mondta a vámpír öcsi engem vizslatva. Teljesen ledöbbentem.
- Az nem lehet - ingattam a fejem döbbenten. – Valaki valamivel visszahozta Damont. És mivel össze vagyunk kötve, ezért élek én is. De mégis mi a franc rángatott ide vissza? – tettem fel a kérdést egyre inkább bedühödve, mikor Alaric majdhogynem kétségbeesett hangja hallatszott.
- Hol a gyűrűm?!
A társaság rögtön odafordult. Kaleb értetlenül nézve megszólalt.
- Milyen gyűrű?
- A feleségem gyűrűje.
- Isobel gyűrűje – értettem meg lassan. Damonra néztem, aki eddig önmaga fájdalmas pontjaival volt elfoglalva, de kérdő tekintetemre felemelte a bal kezét. Középső ujján pompázó saját gyűrűje mellett ott virított Alaric példánya is. Más formájuk volt, de láthatóan hasonlítottak egymásra, hiába volt az egyik cifrább a másiknál, egyszerűen látszott, hogy azonos kéz munkái. Odamentem hozzá és lehúztam az ujjáról, majd forgatni kezdtem, figyelmesen vizslatva. – Hogy került rád? – vetettem oda közben egy kérdést a férfinak, aki igyekezett észrevétlenül a közelemben maradni. A kérdést hallva kiegyenesedett, próbált távolságtartónak tűnni, egy darabig köszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
- Amikor… Amikor Alaric nekem rontott. Én hasba vágtam, akkor vettem le a kezéről. Mielőtt ellöktem – köszörülte továbbra is a torkát. Kérdőn néztem rá, mintha nem érteném, mi baja van. Zavartan elfordult tőlem, és a feszülten figyelő történelemtanár felé fordult. – Szóval… én sajnálom, hogy megütöttelek. És… hogy a feleségedet… szóval érted – de Alaric továbbra is csak feszülten figyelt. Én ismét rásandítottam a vámpírra, egy pillanatra összenéztünk, ismét elkapta a tekintetét. Sóhajtottam, de nem szóltam egy szót sem, tovább vizslattam a gyűrűt, mintha kiderülne belőle valami, pedig nyilvánvalóan semmi értelme kutatni rajta, egy tárgyon szabad szemmel nem látható a varázs. A pillanatnyi csendet újra Damon zavart hangja törte meg. – Azt is sajnálom, hogy az orrod alá dörgöltem. Nem volt szép tőlem. És azért is… bocsánat… hogy meg akartalak ölni.
- Éljen, ügyes fiú vagy. Befejezted? – néztem rá, mire fájdalmas tekintettel pillantott vissza, majd Alaricra pillantottunk, mikor ő megszólalt.
- Rendben. Hagyjuk. Egyelőre.
- Szuper! – lelkendeztem színpadiasan, karjaimmal hadonászva. – Most, hogy kis nappalitok ismét a béke szigete, törődnünk kéne a gyűrűvel, amely varázslatos módon visszahozott bennünket közétek – odalépdeltem Alarichoz, és felmutattam neki az ékszert. – Szóval, hogyan, mikor, miért, kitől, és a többi.
- Isobeltől kaptam, még mielőtt eltűnt volna. Megígértette velem, hogy mindig viselni fogom. Mint szerelme zálogát.
Damon felhorkantott. Rápillantottam, mire rögtön lesunyta a fejét.
- Tudsz még valamit róla? – fordultam ismét vissza a kérdezetthez.
- Semmit.
- Rendben – nyomtam a kezébe a gyűrűjét, mire rögvest fel is húzta azt. – Most már tudjuk, hogy visszahozza a holtakat. Valószínűleg ez is Emily műve, tehát Isobel eljutott Katherine-hez, még mielőtt átváltozott volna. Csodás.
- Tehát… Katherine küldte hozzám Isobelt? – révedt el reménykedve a kékszemű ördög, mire rövid, kegyetlen hangszínű kacagást hallattam.
- Naná! – vágtam csípőre a kezem, és éreztem, ahogy hangomból ezer tőrként csapódik ki a harag és a gyűlölet. – Katherine mindent kitervelt! És te vagy a középpontban! Csak miattad tett mindent! Katherine imád téged Damon! Te vagy a mindene. Még szerencse, hogy összeilletek. És most, ha nem haragszotok, szeretnék hazatérni, ugyanis valaki csodálatos akciója – pillantottam ismét sötéten a vámpírra – ránk szabadított 25 szem évszázados vámpírocskát. Ezen felül csupa vér vagyok, szintén valakinek köszönhetően, és nagyon nem csipázom az érzést.
- Én is megyek – morogta Alaric nem épp kedves pillantást vetve a feleséggyilkosra. Stefan is megmozdult.
- Kikísérlek titeket.
Ezzel botorkálva elindultam az ajtó felé a férfikoszorú kíséretében. Egy pillanatra meginogtam, mikor hárman kaptak utánam, de védekezőn feltartott kezemet látván már nem próbáltak meg segíteni. Felvettem a táskámat, majd kibattyogtam az ajtón. Alaric elköszönt és bocsánatot kért, amiért ilyen galibába sodort engem. Közöltem vele, hogy nem az ő hibája, de ha lehet, maradjon a seggén ezentúl, mert Damon akkor is erősebb nála, ha az a kurva gyűrű az ujján van, ezek után elköszönt, majd lelépett. Stefan bocsánatot kért, megkérdezte, jól vagyok-e, mire kiröhögtem. Intettem egy pát, majd elbotorkáltam a kocsiig. A kulcs már Kalebnál volt, így behuppantam az anyósülésre. Amint becsukódott az ajtó, rögtön nyitotta is a száját, de felemeltem a kezem.
- Tudom. De akkor sem.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Ezek után minimum, hogy megteszed – mutogatott a ház felé.
- Ezek után pont, hogy kurvára nem fogom megtenni Kaleb. Nem fogok összefeküdni azzal, aki az imént nyírt ki. Ilyen messzire még sosem ment.
- Nem téged akart.
Erre megrökönyödve meredtem rá.
- Most meg mi van, mi a fenének véded?
- Nem védem, hanem azt mondom, véletlen volt, hogy téged talált el. És az ilyen véletlenek elkerülése végett kéne végre…
- Elég. Nem. Indíts! – zártam le a vitát, mire ráadta a gyújtást és csendben elindult. Hazaérve rögvest beálltam a zuhany alá. Persze a kedvenc – és kb. egyetlen – csinos, mondhatni báli ruhámat szakadtan, véresen dobhattam ki a kukába. Merő boldogság Damon Salvatore-val randevúzni, nem igaz?
Miután rendbe tettem magam úgy gondoltam, feladom a napot, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel kopogásra ébredtem. Rosszul aludtam, ráadásul úgy éreztem keveset is. Homályos tekintettel csoszogtam az ajtóhoz, majd mivel kérdésemre Kaleb felelt, így beengedtem, majd újra kulcsra zártam motelszobám ajtaját. A társam magabiztos léptekkel vonult a kicsi asztalhoz, kipakolta a kávét, fánkokat, hamutartót. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Míg ő tett-vett, én lazán lehuppantam az ágyam szélére. Mikor meglátta unott és álmos reakciómat, fogta a kávémat és egy csokis fánk kíséretében a kezembe adta őket. Bólintottam, majd majszolni kezdtem. Ő is enni kezdett, de nem bírta, csak megszólalt.
- Akkor ma elintézzük őket? – nézett fel nagyot harapva egy lekváros csodából. Vállat vontam. – De… nem hagyhatjuk annyiban! – ismételt vállvonogatásomra érezhetően bedühödött. – Jade Frank, jó lenne, ha összeszednéd magad! Mi a franc lesz a vámpírokkal, akik kint bóklásznak a városban?!
- Mit tudom én! Hagyj békén. Reggelizem. És tegnap meghaltam. Majd ha kávéztam és elszívtam az első cigimet új életem hajnalán, akkor tárgyalunk erről is – közöltem haláli nyugalommal. – Ezek meg – intettem az ablak felé – úgysem futnak el. Kell nekik a városuk. Öt perc múlva, fél óra múlva és egy nap múlva is itt lesznek – állapítottam meg a tényt, majd tovább majszoltam a csokoládés finomságot.
- Neked elvette az agyadat ez a város – ingatta a fejét a kredencnek támaszkodó férfi. Lustán felnéztem rá.
- Nem. Nekem a halál vette el az agyamat, így röpke 162 év után. Meghalni sem hagynak, akkor minek siessek? Egy reggeli senkinek nem árt – vontam ismét vállat, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor ledöntöttem az egészet, rágyújtottam egy cigarettára, majd végignyúlva az ágyon nagyot szippantottam bele. A füstöt lassú élvezettel fújtam ki. – Adatokat! – erre Kaleb zokszó nélkül sorolni kezdte felderítéseinek eredményeit. Mikor végzett, a dohány elfogyott, keresni kezdtem a hamutálat, de nem találtam, így majdnem a földre pöccintettem a csikkemet, mire a pasi készségesen odahozta a tálat mellém. – Kösz. Na! – gyújtottam egy újabb szálra, igazán leszarva, hogy idebent még csak dohányozni se szabadna. – Akkor tehát. Nem tudjuk a számukat, de úgy tűnik csak páran maradtak. Számoljunk huszonöttel, mégiscsak legyen meg a biztonság. Fel kell térképeznünk az összes hétvégi házat, tanyát, ami a sír körzetében, de a városon kívül van.
- Huszonöt ellen ketten kevesek vagyunk – vetette közbe, de legyintettem.
- Nem legyilkolni akarjuk őket. Csak megvizsgálni. Egyelőre.
- És ha meglesznek? Nappal van – mutatott rá egy elég fontos előnyünkre.
- Bizony, csakhogy Pearl például lazán közlekedik napfényben. És nem tudom, még hányan képesek erre. Anna-t kéne megtalálni, ő lekövethető.
- Akkor csak elindulunk a susnyásba vámpírt vadászni? – röhögött fel Kaleb, miközben leült az ágyam szélére. Horkantottam.
- Naná, új szokásunk – forgattam a szemeimet. Egy pillanatig csend volt, csak az égő papír és dohány sercegése törte meg az idillt. Aztán beúszott a képbe a férfi arca, ahogy megkomolyodva fölém hajol. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól – suttogta, és odahajolt a számhoz. Már csak pár milliméter választott el tőle, de én nem mozdultam.
- Kaleb…
- Sss… - súgta és rátapadt az ajkaimra. Kényelmetlen, kelletlen csók volt, semmiféle vágyat nem éreztem iránta. Unalmas volt, ahogy benyúlt a pólóm alá, és simogatni kezdte a mellemet. A szememet forgatva figyeltem, hogyan élvezi mindazt, amiről azt képzeli, jól csinálja. Hát nem csinálta jól. Végre aztán levegőt vett, és elszakadt tőlem, de kezét még mindig nem húzta ki a pólóm alól. Lágy hangon igyekezett megszólalni, de rekedt krákogássá fajult hangszíne meg is csuklott a vágytól. – Emlékszel… emlékszel amikor először…
- Igen Kaleb. Emlékszem. Nagy hiba volt. Eltüntetnéd a kezed a mellemről, összepakolnál végre, hogy megkereshessük a vérszívókat?
Erre a kérdésre döbbent arckifejezés volt a válasz, mint aki nem érti, miért nem halok meg a csókjáért, érintéséért, úgy az egész lényéért. Pedig már jó pár évtizede semmi közünk egymáshoz, szóval balgaság is reménykednie. Ráadásul még csak szimpla szexhez sem volt kedvem ezen a reggelen. Kiegyenesedett, megköszörülte a torkát, a kezét viszont mintha ott felejtette volna.
- Igen. Persze. Már megyek is.
- Jó. Kopogj, ha indulhatunk.
- Rendben – bólintott még mindig mereven bámulva. Pár perc után meguntam.
- Kaleb, a kezed.
- Ja, igen – húzta ki végre a pólómból, majd zavartan felállt. – Akkor mindjárt jövök.
Sóhajtottam.
- Már alig várom. És kösz a kávét! – böktem utána, majd totális nyugalommal vizslattam, ahogy csalódottan kitámolyog az ajtón. Vállat vontam, majd öltözni és pakolni kezdtem. Csak a legszükségesebbeket tettem el: karók, nyílpuska, verbénával töltött lövedékek tömkelege, és egy üveg szantálolaj. Kintről Kaleb hangja és kopogása hallatszott, így kinyitottam az ajtót, és végre évtizedek óta először elindultunk az első igazi vámpírvadászatra Mystic Fallsban.
- Damon. Engedd el. Megfullad.
Erre a megszólított engedett a szorításon, felkapott és a kanapéhoz száguldott velem. Puha mozdulatokkal fektetett le, majd végre rám nézett. Aggódás, öröm, fájdalom játszott a kék tekintetben, majd lassan elmosolyodott. Szeretetteljes mosoly volt. Majdhogynem megható. Éreztem, ahogy normalizálódik a légzésem, az oxigénnel együtt visszatér a tagjaimba az élet. Hallottam, hogy a többiek ismét körénk gyűlnek. Kedvesen visszamosolyogtam, mire még szélesebb mosoly volt a válasz. Aztán összeszedtem magam, és teljes erőből pofon vágtam a fölém hajoló férfit.
Megrökönyödve egyenesedett fel, ahogy én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. A többiek dermedten álltak, így lassan megköszörültem a torkomat.
- Sziasztok – krákogtam egy félmosoly kíséretében. Stefan rögtön elsuhant egy pohár vízért, mely mire elhalt a köszönésem, már a kezemben is volt. Hálásan rámosolyogtam, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Ellenőrzöm a reflexeidet. Tudnunk kell, nem történt-e nagyobb baj – de erre csak eltoltam a kezeit.
- Nyugi, jól vagyok. Meddig voltam halott?
- Úgy három-négy percig.
- Hümpf. Jóval többnek tűnt – reagáltam elrévedve.
- De legalább jól vagy – mondta halkan Damon, miután túltette magát az ütésen. Elfintorodtam.
- Micsoda öröm! – de válasz helyett csak egy ordítást kaptam. Rögtön mindenki Damonra figyelt, aki hátrafeszülve jajgatott épp. Mögüle Kaleb lépett elő dühös, de elégedett arccal.
- Sajnos te is jobban vagy. Ezt ugye nem hagyhatjuk? – hangszíne önelégült volt, amitől hihetetlen jókedvre derültem, s kacagásban törtem ki. Stefan persze rögtön Kaleb előtt termett, de rászóltam.
- Stefan, szerintem jobb lenne, ha hagynád. Te is tudod, hogy megérdemli – erre egy dühös és kissé zavart pillantás volt a válasz. – Nem lesz semmi baja. Csak megtanulja, hogy ne heveskedjen, mert más is megsérülhet a kiszemeltjén kívül.
- Má…már… meg…megtanultam… – hörögte Damon, mire én felvontam a szemöldökömet.
- Valóban? És mégis mikor?
- Most. Most!
- És miből? – álltam fel bizonytalanul. Alaric rögtön odasietett hozzám, s a fülembe súgta.
- Talán jobb lenne, ha leülnél.
Ellöktem a kezét.
- Nem. A szemébe akarok nézni, hogy tudjam, tényleg érti-e – így hát jobb ötlet híján csak támogatást kaptam a pár lépéses sétához. Mikor odaértem a vámpír elé, megfogtam az állát, és előrehúztam, hogy tényleg a szemembe nézhessen. Éreztem, hogy egyre jobban feszül a fájdalomtól, melyet a hátába fúródott karó okoz, de nem érdekelt. – Nos? Miből is szűrted le?
- Abból… hogy te… meghaltál – krákogta. De megható.
- Igen? És mégis miért? – kérdeztem lassú, kioktató hangnemben.
- Mert… fájt.
- Micsoda?
- Hogy… elveszít… elveszítelek.
Horkantottam.
- Milyen érzelgős, milyen őszinte, milyen szívhez szóló. Ja, várj, mégsem. Tudod, hogy miért? – persze választ sem várva folytattam. – Azért, mert te öltél meg. Mert te voltál az, aki a karót belém döfted. Te magad tehetsz arról, hogy elveszítettél. Hogy eltűntem a létezésből. Megérdemelted volna, hogy meghaljak. És azt is, hogy te tovább élj nélkülem. De visszahoztál. Gratulálok hozzá.
- Miért… miért érzem… hogy nem örülsz? – kérdezte, miközben éppen elfordultam tőle. Erre megtorpantam. Visszafordultam, és mély levegőt véve próbáltam moderálni a válaszomat.
- Mert nem is. Mert csak szerencséd volt. És mert nem vagy feljogosítva arra, hogy visszarángasd a holtakat. Aki meghal, mint ahogy az előbb én is, az halott. Nem kapod vissza, amit eldobtál magadtól. Tanuld végre meg, hogy az élet, még ha halhatatlannak is hiszed magad élőholt voltod miatt, nem játék. És te nem játékmester vagy, hanem egy kicsiny, mocskos bábucska. Még csak nem is király, vagy futó, vagy lovas. Egy rohadt kis paraszt vagy az első sorban, és ez nem fog változni, amíg nem gondolod úgy, hogy magadon kívül mást is védened kellene. Nem te vagy a középpontban Damon Salvatore. És éppen ezért nem ölhetsz csak úgy embert fájdalmadban. Katherine leszarja a fejedet. Dolgozd fel. Lépj túl rajta. És ne hisztizz, öldökölj, fellengzősködj, mint egy bazi nagy gyerek. Az emberek elmennek, elhagynak, megcsalnak, továbblépnek. Ilyen az élet. Emberként is, vámpírként is, vadászként is. Szállj le végre a magas lóról – köpködtem a szavakat, majd intettem Kalebnek, mire kelletlenül kihúzta a fadarabot a vámpír hátából. Ezután mellém sietett, és félénken megölelt. Fogadtam az ölelést, majd kissé eltoltam magamtól. – Hogy sikerült visszahoznod?
- Nem én voltam – motyogta értetlenkedve a vadászpajtim.
- Akkor ki? Valahogy csak visszakerültünk ide – néztem szét a köröttem állókon. Stefan épp a bátyját támogatta, de azért felnézett és vállat vont. Alaricra néztem, de ő is a fejét ingatta. – Na, gyerekek, valami turpisság itt biztos van. Damon leszúrt. Konkrétan kilyukasztotta a tüdőmet. Eléggé halott voltam, láttalak titeket „fentről” – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket. – Persze nem rögtön, tehát amíg moziztam az életemen, addig valaki valamit tuti csinált.
- Nem csináltunk semmit – mondta a vámpír öcsi engem vizslatva. Teljesen ledöbbentem.
- Az nem lehet - ingattam a fejem döbbenten. – Valaki valamivel visszahozta Damont. És mivel össze vagyunk kötve, ezért élek én is. De mégis mi a franc rángatott ide vissza? – tettem fel a kérdést egyre inkább bedühödve, mikor Alaric majdhogynem kétségbeesett hangja hallatszott.
- Hol a gyűrűm?!
A társaság rögtön odafordult. Kaleb értetlenül nézve megszólalt.
- Milyen gyűrű?
- A feleségem gyűrűje.
- Isobel gyűrűje – értettem meg lassan. Damonra néztem, aki eddig önmaga fájdalmas pontjaival volt elfoglalva, de kérdő tekintetemre felemelte a bal kezét. Középső ujján pompázó saját gyűrűje mellett ott virított Alaric példánya is. Más formájuk volt, de láthatóan hasonlítottak egymásra, hiába volt az egyik cifrább a másiknál, egyszerűen látszott, hogy azonos kéz munkái. Odamentem hozzá és lehúztam az ujjáról, majd forgatni kezdtem, figyelmesen vizslatva. – Hogy került rád? – vetettem oda közben egy kérdést a férfinak, aki igyekezett észrevétlenül a közelemben maradni. A kérdést hallva kiegyenesedett, próbált távolságtartónak tűnni, egy darabig köszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
- Amikor… Amikor Alaric nekem rontott. Én hasba vágtam, akkor vettem le a kezéről. Mielőtt ellöktem – köszörülte továbbra is a torkát. Kérdőn néztem rá, mintha nem érteném, mi baja van. Zavartan elfordult tőlem, és a feszülten figyelő történelemtanár felé fordult. – Szóval… én sajnálom, hogy megütöttelek. És… hogy a feleségedet… szóval érted – de Alaric továbbra is csak feszülten figyelt. Én ismét rásandítottam a vámpírra, egy pillanatra összenéztünk, ismét elkapta a tekintetét. Sóhajtottam, de nem szóltam egy szót sem, tovább vizslattam a gyűrűt, mintha kiderülne belőle valami, pedig nyilvánvalóan semmi értelme kutatni rajta, egy tárgyon szabad szemmel nem látható a varázs. A pillanatnyi csendet újra Damon zavart hangja törte meg. – Azt is sajnálom, hogy az orrod alá dörgöltem. Nem volt szép tőlem. És azért is… bocsánat… hogy meg akartalak ölni.
- Éljen, ügyes fiú vagy. Befejezted? – néztem rá, mire fájdalmas tekintettel pillantott vissza, majd Alaricra pillantottunk, mikor ő megszólalt.
- Rendben. Hagyjuk. Egyelőre.
- Szuper! – lelkendeztem színpadiasan, karjaimmal hadonászva. – Most, hogy kis nappalitok ismét a béke szigete, törődnünk kéne a gyűrűvel, amely varázslatos módon visszahozott bennünket közétek – odalépdeltem Alarichoz, és felmutattam neki az ékszert. – Szóval, hogyan, mikor, miért, kitől, és a többi.
- Isobeltől kaptam, még mielőtt eltűnt volna. Megígértette velem, hogy mindig viselni fogom. Mint szerelme zálogát.
Damon felhorkantott. Rápillantottam, mire rögtön lesunyta a fejét.
- Tudsz még valamit róla? – fordultam ismét vissza a kérdezetthez.
- Semmit.
- Rendben – nyomtam a kezébe a gyűrűjét, mire rögvest fel is húzta azt. – Most már tudjuk, hogy visszahozza a holtakat. Valószínűleg ez is Emily műve, tehát Isobel eljutott Katherine-hez, még mielőtt átváltozott volna. Csodás.
- Tehát… Katherine küldte hozzám Isobelt? – révedt el reménykedve a kékszemű ördög, mire rövid, kegyetlen hangszínű kacagást hallattam.
- Naná! – vágtam csípőre a kezem, és éreztem, ahogy hangomból ezer tőrként csapódik ki a harag és a gyűlölet. – Katherine mindent kitervelt! És te vagy a középpontban! Csak miattad tett mindent! Katherine imád téged Damon! Te vagy a mindene. Még szerencse, hogy összeilletek. És most, ha nem haragszotok, szeretnék hazatérni, ugyanis valaki csodálatos akciója – pillantottam ismét sötéten a vámpírra – ránk szabadított 25 szem évszázados vámpírocskát. Ezen felül csupa vér vagyok, szintén valakinek köszönhetően, és nagyon nem csipázom az érzést.
- Én is megyek – morogta Alaric nem épp kedves pillantást vetve a feleséggyilkosra. Stefan is megmozdult.
- Kikísérlek titeket.
Ezzel botorkálva elindultam az ajtó felé a férfikoszorú kíséretében. Egy pillanatra meginogtam, mikor hárman kaptak utánam, de védekezőn feltartott kezemet látván már nem próbáltak meg segíteni. Felvettem a táskámat, majd kibattyogtam az ajtón. Alaric elköszönt és bocsánatot kért, amiért ilyen galibába sodort engem. Közöltem vele, hogy nem az ő hibája, de ha lehet, maradjon a seggén ezentúl, mert Damon akkor is erősebb nála, ha az a kurva gyűrű az ujján van, ezek után elköszönt, majd lelépett. Stefan bocsánatot kért, megkérdezte, jól vagyok-e, mire kiröhögtem. Intettem egy pát, majd elbotorkáltam a kocsiig. A kulcs már Kalebnál volt, így behuppantam az anyósülésre. Amint becsukódott az ajtó, rögtön nyitotta is a száját, de felemeltem a kezem.
- Tudom. De akkor sem.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Ezek után minimum, hogy megteszed – mutogatott a ház felé.
- Ezek után pont, hogy kurvára nem fogom megtenni Kaleb. Nem fogok összefeküdni azzal, aki az imént nyírt ki. Ilyen messzire még sosem ment.
- Nem téged akart.
Erre megrökönyödve meredtem rá.
- Most meg mi van, mi a fenének véded?
- Nem védem, hanem azt mondom, véletlen volt, hogy téged talált el. És az ilyen véletlenek elkerülése végett kéne végre…
- Elég. Nem. Indíts! – zártam le a vitát, mire ráadta a gyújtást és csendben elindult. Hazaérve rögvest beálltam a zuhany alá. Persze a kedvenc – és kb. egyetlen – csinos, mondhatni báli ruhámat szakadtan, véresen dobhattam ki a kukába. Merő boldogság Damon Salvatore-val randevúzni, nem igaz?
Miután rendbe tettem magam úgy gondoltam, feladom a napot, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel kopogásra ébredtem. Rosszul aludtam, ráadásul úgy éreztem keveset is. Homályos tekintettel csoszogtam az ajtóhoz, majd mivel kérdésemre Kaleb felelt, így beengedtem, majd újra kulcsra zártam motelszobám ajtaját. A társam magabiztos léptekkel vonult a kicsi asztalhoz, kipakolta a kávét, fánkokat, hamutartót. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Míg ő tett-vett, én lazán lehuppantam az ágyam szélére. Mikor meglátta unott és álmos reakciómat, fogta a kávémat és egy csokis fánk kíséretében a kezembe adta őket. Bólintottam, majd majszolni kezdtem. Ő is enni kezdett, de nem bírta, csak megszólalt.
- Akkor ma elintézzük őket? – nézett fel nagyot harapva egy lekváros csodából. Vállat vontam. – De… nem hagyhatjuk annyiban! – ismételt vállvonogatásomra érezhetően bedühödött. – Jade Frank, jó lenne, ha összeszednéd magad! Mi a franc lesz a vámpírokkal, akik kint bóklásznak a városban?!
- Mit tudom én! Hagyj békén. Reggelizem. És tegnap meghaltam. Majd ha kávéztam és elszívtam az első cigimet új életem hajnalán, akkor tárgyalunk erről is – közöltem haláli nyugalommal. – Ezek meg – intettem az ablak felé – úgysem futnak el. Kell nekik a városuk. Öt perc múlva, fél óra múlva és egy nap múlva is itt lesznek – állapítottam meg a tényt, majd tovább majszoltam a csokoládés finomságot.
- Neked elvette az agyadat ez a város – ingatta a fejét a kredencnek támaszkodó férfi. Lustán felnéztem rá.
- Nem. Nekem a halál vette el az agyamat, így röpke 162 év után. Meghalni sem hagynak, akkor minek siessek? Egy reggeli senkinek nem árt – vontam ismét vállat, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor ledöntöttem az egészet, rágyújtottam egy cigarettára, majd végignyúlva az ágyon nagyot szippantottam bele. A füstöt lassú élvezettel fújtam ki. – Adatokat! – erre Kaleb zokszó nélkül sorolni kezdte felderítéseinek eredményeit. Mikor végzett, a dohány elfogyott, keresni kezdtem a hamutálat, de nem találtam, így majdnem a földre pöccintettem a csikkemet, mire a pasi készségesen odahozta a tálat mellém. – Kösz. Na! – gyújtottam egy újabb szálra, igazán leszarva, hogy idebent még csak dohányozni se szabadna. – Akkor tehát. Nem tudjuk a számukat, de úgy tűnik csak páran maradtak. Számoljunk huszonöttel, mégiscsak legyen meg a biztonság. Fel kell térképeznünk az összes hétvégi házat, tanyát, ami a sír körzetében, de a városon kívül van.
- Huszonöt ellen ketten kevesek vagyunk – vetette közbe, de legyintettem.
- Nem legyilkolni akarjuk őket. Csak megvizsgálni. Egyelőre.
- És ha meglesznek? Nappal van – mutatott rá egy elég fontos előnyünkre.
- Bizony, csakhogy Pearl például lazán közlekedik napfényben. És nem tudom, még hányan képesek erre. Anna-t kéne megtalálni, ő lekövethető.
- Akkor csak elindulunk a susnyásba vámpírt vadászni? – röhögött fel Kaleb, miközben leült az ágyam szélére. Horkantottam.
- Naná, új szokásunk – forgattam a szemeimet. Egy pillanatig csend volt, csak az égő papír és dohány sercegése törte meg az idillt. Aztán beúszott a képbe a férfi arca, ahogy megkomolyodva fölém hajol. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól – suttogta, és odahajolt a számhoz. Már csak pár milliméter választott el tőle, de én nem mozdultam.
- Kaleb…
- Sss… - súgta és rátapadt az ajkaimra. Kényelmetlen, kelletlen csók volt, semmiféle vágyat nem éreztem iránta. Unalmas volt, ahogy benyúlt a pólóm alá, és simogatni kezdte a mellemet. A szememet forgatva figyeltem, hogyan élvezi mindazt, amiről azt képzeli, jól csinálja. Hát nem csinálta jól. Végre aztán levegőt vett, és elszakadt tőlem, de kezét még mindig nem húzta ki a pólóm alól. Lágy hangon igyekezett megszólalni, de rekedt krákogássá fajult hangszíne meg is csuklott a vágytól. – Emlékszel… emlékszel amikor először…
- Igen Kaleb. Emlékszem. Nagy hiba volt. Eltüntetnéd a kezed a mellemről, összepakolnál végre, hogy megkereshessük a vérszívókat?
Erre a kérdésre döbbent arckifejezés volt a válasz, mint aki nem érti, miért nem halok meg a csókjáért, érintéséért, úgy az egész lényéért. Pedig már jó pár évtizede semmi közünk egymáshoz, szóval balgaság is reménykednie. Ráadásul még csak szimpla szexhez sem volt kedvem ezen a reggelen. Kiegyenesedett, megköszörülte a torkát, a kezét viszont mintha ott felejtette volna.
- Igen. Persze. Már megyek is.
- Jó. Kopogj, ha indulhatunk.
- Rendben – bólintott még mindig mereven bámulva. Pár perc után meguntam.
- Kaleb, a kezed.
- Ja, igen – húzta ki végre a pólómból, majd zavartan felállt. – Akkor mindjárt jövök.
Sóhajtottam.
- Már alig várom. És kösz a kávét! – böktem utána, majd totális nyugalommal vizslattam, ahogy csalódottan kitámolyog az ajtón. Vállat vontam, majd öltözni és pakolni kezdtem. Csak a legszükségesebbeket tettem el: karók, nyílpuska, verbénával töltött lövedékek tömkelege, és egy üveg szantálolaj. Kintről Kaleb hangja és kopogása hallatszott, így kinyitottam az ajtót, és végre évtizedek óta először elindultunk az első igazi vámpírvadászatra Mystic Fallsban.
