18. Mintapasi avagy a legrosszabb 20 perc

Üdv Mindenkinek!

Óriási elnézéseket kérek, hogy így eltűntem (megint), de az élet folyik, és nem hagy pihenni.

Viszont a szakdolgozatomat jóra (4) és jelesre (5) értékelték, szóval ezzel megvagyok....Már csak az ezernyi más zh, és az államvizsga van hátra! :)

De addig is, jött az új fejezet!!

~*~*~*~*~

Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy én ezen a párperces totálisan antiszex jeleneten azonnal túltettem magamat. Nos kérem, ez Kalebnél nem így jött le. Ő úgy érezte, most szégyellnie kell magát. Igen, ez mind szép és jó, de mi lenne, ha az önsajnálást áttennénk, hm, mondjuk a vámpírvadászat végére? Konkrétan mondjuk oda, hogy hazaérünk, bontunk egy whiskyt, elpöfékelünk helyes kis pipáinkból finom s illatos dohányunkkal, és akkor jöhet a kullogó, elkergetett kiskutya, aki boci szemekkel néz a gazdira, aki nem engedi be a melegbe. Ugyanolyan hideg eleganciával ignorálnám mindezt, mint ahogy most teszem, de akkor még szarnék is rá. De őszintén szólva, így nem lehet dolgozni. Azon gondolkodtam, hogy mire leesik neki, hogy „hé, vámpír!”, addig vajon hányszor nyírnak ki? Nos igen, a csapatmunkában ez a legrosszabb. Előbb halsz meg, ha ketten vagytok öt ellen, mintha egyedül lennél tízzel szemben. Miért? Mert az ember hibázik. Még az olyan évszázados őskövületek is, mint én vagy Kaleb. Ha pedig egyedül vagy, ezt ki tudod küszöbölni, mivel ahogy akarsz, úgy mozogsz. Ha többen vagytok, akkor viszont a másik útban van. Ha csak fél másodpercre is, sajnálom, maybe next time, halott vagy öcsém. Ennyi. Na, ezért dolgozom én egyedül. Erre kapok egy kiskutyát, de szigorúan a pincsifajtából, aki maximum is nyüszögni képes, ha gonosz bácsit lát. Márpedig én ma azért vágtam puccba a fenekem, hogy gonosz bácsikat és néniket lássunk. Sokat. Egyben. Lehetőleg gyorsan ölhető állapotban.

Tehát mivel Kaleb használhatatlannak bizonyult, így én irányítottam. Nem mintha alapból nem így lett volna, de mondjuk nem bántam volna, ha nem mindent nekem kell csinálni, ha már a nyakamba liheg. Mindenesetre kiértünk minden bajok forrásához: a sírhoz. Bátran markoltunk rá fényrudainkra és beléptünk a teljes sötétségbe.
Por és iszonyatos dohos levegő fogadott, de érezhető volt, hogy az elmúlt pár napban többet szellőztettek, mint az elmúlt száz év folyamán. A sír különböző barlangjaiból állatok motozása hallatszott. Egyik kezünkben karót, a másikban fényt egyensúlyozva óvakodtunk egyre beljebb. Valami reccsent. Valami puha, henger alakú a talpam alatt. Lenéztem, és a női szívek számára egyik legundorítóbb látvány fogadott: egy döglött patkányon lépdeltem épp.
Az elvárható sikoly helyett csak a szám húztam el, majd átléptem a rágcsálón, felkészülve arra, hogy vélhetőleg egyre többször fogok ilyen tetemet a lábaim alatt érezni, ahogy beljebb és beljebb haladunk. A kiszabadult vámpírok ugyanis többnyire az ilyen kicsiny kis állatok által jutnak annyi erőhöz, hogy a felszínre küzdjék magukat. A rágcsálók berohannak a legszűkebb résen is, majd motozni kezdenek a hullának tűnő vérszívók körül. Azok megérzik a vér szagát, és nem törődve a vega kajával, már vígan lakmároznak is. Évszázadok után a patkány a legfinomabb eledel a földön. No, nem tapasztalatból mondom, de tudom, mi minden vackot képes megenni az ember, ha a létfenntartásról van szó.

Ahogy beértünk a legbelső zugba, valami ismét zörögni kezdett a cipőm alatt. Jóval XXI. századibb hang volt, mint a halott patkánygerinc roppanása. Ahogy lenéztem, egy vértasakot pillantottam meg, természetesen üresen. A falra rászáradt a vér, melyet valószínűleg zacskóstul vágtak hozzá – volt sejtésem ki lehetett. Végül, hogy senkit nem találtunk, kitessékeltem bamba vadásztársamat a napra, és rágyújtottam egy cigire. Elrévedve bámulta a fákat, nekem meg már tököm kezdett kilenni azzal, hogy órák óta nem társalgunk.
- Na. Túléled. Nem újdonság számodra, hogy nem dughatsz meg. De a segítségedre szükségem van, úgyhogy most már aktivizáld magad a jó büdös francba is! – morogtam rá, mire rám nézett. Úgy tűnt, csak erre várt, mert rögtön felvágták a nyelvét.
- Persze, arra jó vagyok, hogy a nyomodban lihegjek, hogy takarítsak utánad, mi? De én nem kellek! Akkor meg minek tartasz itt Jade, he? – fröcsögte dühtől, de leginkább sértettségtől telten. Erre röviden felnevettem.
- Én tartalak itt Kaleb? Te mondtad, hogy a Szövetség küldött. Valamint, hogy addig nem mész el, amíg nem nyírok ki mindenkit itt, nem igaz? Márpedig én ugyan kérni nem kértelek, hogy maradj. Arra kértelek, hogy végezd a munkádat, ha már betoltad a képedet a városomba. Az meg, hogy utánam takarítasz, egyenesen röhejes. Mit takarítasz utánam? Oké, megmentetted párszor a seggemet, nagy ügy, ennyiszer már én is húztalak ki a csávából. Lépj túl férfiúi sérelmeiden, és végre csináld azt, amiben jó vagy – sóhajtottam mélyet szippantva a cigimben. A velem szemben álló férfi megmozdult, mire reflexből felemeltem a kezemet. – Nem, a szex nem ebbe a kategóriába esik. Nálam legalábbis…
- Oké, vettem, de mi lenne, ha abbahagynád a sértegetésemet? – húzta fel ismételten az orrát, majd elvonult mellettem.
- Amennyiben te abbahagyod a nyomuló sértett óvodás prezentálását, örömmel békén hagylak.
- Rendben – morogta. Széles mosolyt varázsolva arcomra rávigyorogtam.
- Éljen, szuper! Akkor mehetünk? – komorultam vissza szemforgatva, mire egy bólintás volt a válasz, így ismételt csendben elindultunk átfésülni a környéket. Még a város földhivatalából szereztünk hiteles térképet arról, hol is vannak tanyák, házak a város külterületein elszórva. Mondanom sem kell, nem adták éppen a kezünkbe szívességből, de hát nem a törvény emberei vagyunk, vagy legalábbis a világ egy másik törvényének tisztelőiként leledzünk e Földgolyón.

Elindultunk a hozzánk legközelebbi tanyához, de csak normális élőkkel találkoztunk. Ahogy haladtunk tovább, még három ilyen járóhulla-mentes lakóházat találtunk, mígnem az ötödiknél meg nem csapott a bűz. Az épület egy bizonyos S. Gibbons tulajdonában állt és a környékén egy lélek se járt, autóútként is csupán valami göröngyös kis földutacska szolgált. Fészket vertünk az avarban, és jöhettek a távcsövek. Hála a modern technikai vívmányoknak, sokkal egyszerűbb és pontosabb megfigyelést végezhettünk, mint akár csak 10 éve. A távcsöveken át láthatóvá vált egyetlen élő személy, aki valószínűleg maga Gibbons volt. Rajta kívül még jó pár mozgó pontocska lézengett a házban, annyi különbséggel, hogy testhőmérsékletük alapján lazán halottnak kellett volna lenniük. S így belegondolva, nos, azok is voltak. Így tehát meglett a bagázs, és jöhetett a számolás. Sok pislákoló, mozgó pontocska, egybeható bűz, de az a fajta, amit csak mi, vadászok érzünk. A számolás amúgy sem volt erősségem, de Kalebbal közösen latba vetve erőnket megállapítottuk, hogy maximum 15-18-an lehetnek, többen nem. Nem mintha ez nem lett volna bőven elég, esetleg sok is, de legalább már tudtuk, mivel állunk szemben. Csendes megfigyelésünket a bejárati ajtó nyitódása törte meg. Anna és édesanyja, Pearl sétáltak oda egy autóhoz, majd elhajtottak a háztól. Miután kitisztult a terep, intettem Kalebnak, hogy lépjünk le. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk visszafelé a kocsihoz.
Úgy tűnt, a férfi ismét visszaesett a révedezésbe, de mire sóhajthattam volna, már meg is szólalt.
- Emlékszem rájuk.
- Hát persze, hogy emlékszel. Itt voltál Mystic Fallsban 145 éve, mikor visszahoztak Európából – mutattam rá erre az emlékre. Kaleb megrázta a fejét.
- Nem, később is.
- Pearl-re biztos nem. A sírban volt – ellenkeztem. Elgondolkodva felnézett.
- Akkor a fiatalra.
- Annára? – bólintott. Vállat vontam. – Az lehet. Őt nem kapták el.
- Ti jóban voltatok, igaz?
- Igen. Igazából még most is – feleltem elhalva, és hallottam, ahogy Kaleb megtorpan. Én magam viszont nem álltam meg. – Megértem, amit tett. Még ha nem is vagyok boldog tőle.
- Végül is, valahol érthető – vette elő a kulcsokat. Miután kinyitotta az ajtókat, és beültünk, hirtelen nagy csönd lett. Aztán nagy levegőt vett, és megszólalt. Hangjából folyt a nosztalgia. - Jól emlékszem… jól emlékszem, hogy ott volt ’65-ben? A kis kávézóban?
- Hol? A londoniban? – néztem rá értetlenül, erre bólintott, mire úgy éreztem visszarepülünk az időben 45 évet.

És máris ott ültünk Anna és én a kedves kis angol kávézóban, jókat nevetve a világon. Talán épp a The Beatles kitüntetését tárgyaltuk, lévén június közepe, és valamikor akkor kaptak II. Erzsébet királynőtől valamiféle címet. Bár ritkán találkoztunk, mégis minden olyan volt, mintha mi se változott volna. Boldogok voltunk és gondtalanok, legalábbis kívülről csak ez látszott. Az, hogy belül mélyen magányosnak és elveszettnek éreztük magunkat, senki számára nem volt nyilvánvaló. Alig pár létezővel együtt csak én tudtam, hogy Anna majd meghal, hogy végre kiszabadítsa édesanyját, Anna pedig Stefanon kívül egyedül látott a szívem mélyére, mely álmatlan éjszakáin Damon után siránkozott.

Azon a délutánon is a vidámságot mutattuk meg a világnak, de mindvégig éreztem, hogy valaki figyel. Végül Anna távozott, én pedig maradtam még valami buta oknál fogva, mikor elém toppant Kaleb, teljes életnagyságában, kiglancolva, olyan fess úriemberként, ahogy az egy kerek évszázad alatt sem nagyon láttam. Nem törődve az angolok visszafogott érzelemnyilvánítási szokásaival, menten régi ismerősöm nyakába ugrottam, majd beszélgetni kezdtünk. Bár nagyon örültem a találkozásnak, azért élénk emlékként élt bennem a férfi minden egyes próbálkozása, melyet megismerkedésünk óta tett. Nem telt el év, hogy ne küldött volna rózsát, ajándékot, lapot, levelet, bármit, akár a világ másik pontjáról is, akár úgy is, hogy fogalma sem volt arról, én magam merre mászkálok. Küldte rendületlenül szeretete és tisztelete jeleit, miket én szívesen fogadtam, de nem viszonoztam. Az akkori évek eléggé nehezen teltek. Akkoriban estek meg rövid találkozásaink Damonnal, melyek a jelen állapothoz hasonlóan csapongóak, érzelem dúsak és vadak voltak. Persze amennyire jól éreztük magunkat együtt, annyira bántottuk is egymást, míg nem Damon ótvar bunkóként nem viselkedett, és lelépett, én pedig magamat átkoztam a saját ostobaságomért. Ezért is volt londoni utazásom, amolyan búfelejtőnek, hátha sikerül a világ szépségeivel elfeledtetnem saját nyomoromat. És akkor újfent beállított Kaleb. Kedvesen, udvariasan, megbízhatón. Jól nevelten, segítőkészen, védelmezőn. Mindenben tökéletes volt. Kivéve azt az apróságot, hogy nem voltam belé sosem szerelmes és hogy iszonyatosan unalmas fickónak tartottam őt világ életemben.

Mindez viszont nem akadályozott meg, sőt. Boldogan omlottam karjaiba. Boldogan vettem azt is, hogy könnyen elrángatható Beatles, Jimi Hendrix, Rolling Stones, Pink Floyd, Velvet Underground és Simon and Garfunkel és egyéb zenekarok koncertjeire. Hogy ágyba hozza a reggelit, hogy segít a munkám elvégzésében, és hogy ha ki nem is elégít, de legalább próbálkozik. Komolyan, azokban az években boldoggá tett azzal, hogy én tehettem a kedvére. Aztán egy idő után meguntam. Ami azt illeti, még nem voltunk egy évesek, mikor a túlzott ragaszkodása kezdett zavaróvá válni. Hogy csak én kerestem programot, hogy csak engem érdekelt, hogy csak én gondolkodtam. Hogy mindig az volt, amit én akartam, és ez kezdett fárasztani. Egyenrangú félből a kisfiammá avanzsált, akit moziba kellett vinni, ki kellett neki találni, mi is érdekli, mit is szeretne, de igazából nagy ívben tesz rá, bármit is csinálsz. Ezt persze ne gonoszkodásból csinálta, hanem azért, mert ő ilyen. Ő volt Kaleb Johnson, aki megkapta a nőt, akire vágyott évtizedek óta. Ő teljesítette a mintapasi össze kitételét: jó teste volt, kedves volt, udvarias, kiszolgált, szeretett, bízott bennem, meg még mit tudom én, mire vágyhatott akkoriban egy lány. Nos, én nem erre vágytam. Én minden egyes generációban újra és újra a lázadó korszakomat éltem ki mindezt úgy, hogy keményen végeztem a rám bízott feladatokat, hogy felelősséget vállaltam a tetteimért, a szeretteimért, a munkatársaimért. Kaleb nagyszerű volt a munkájában, de őszintén szólva minden másban olyan volt, mint az állott víz. Pállott, rothadó tócsa, mely fel sem szárad, gyarapodni sem gyarapszik, igazából minden tök mindegy neki, amíg a nő, akit akar, mellette van, amíg a munkával nincs gond és amíg… Nincs „és amíg”. Neki én kellettem, meg a melója, de igazából a melót is lecserélte rám. Én lettem az élete. És a kisebb halála is, mikor két év, pár hónap után bejelentettem, hogy ezt fejezzük be. Két év még normális emberi időben sem mérték, a mi időnkben alig tűnik 20 percnek. De ez valami ritka rossz 20 perc volt.

Attól a perctől fogva mindenkit, akivel kavartam, összejöttem, jártam, ő különös figyelemmel tüntetett ki. Nem volt ritka a tettlegesség, a fenyegetőzés azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha engem bárki átvág, megcsal, megbánt, és a többi. El lehet képzelni, hány pasi tartott ki ezek után mellettem hosszú távon. Aztán egy idő után annyira elegem lett, hogy levédettem az életemet előle. Mondhatni, nem volt életem. Ami volt, azt is pletykákból tudta meg. De a Szövetségben is kiadtam parancsba, hogy ha el merik árulni neki a lakcímemet, vagy bármilyen adatomat, mentem kiverem a balhét, vagy a legegyszerűbb módszert választom: kinyírom Kalebet. A Szövetség persze az én státuszommal szemben szart sem ér ilyenkor, fülüket-farkukat behúzzák, ha kiderül, hogy ők is ludasok valamiben, márpedig nem véletlen, hogy addig bárhová költöztem, drága exem mindig megtalált. Végül így szabadultam meg tőle immár majdnem 15 éve, de még mindig túl kevés időnek tűnt.

Mikor magamhoz tértem az álmodozásból, már jócskán a városban furikáztunk. Megkértem hát sofőrömet, hogy fuvarozzon már el a Salvatore-okhoz, amit persze fintorogva és morogva, de azért készségesen megtett. Mikor megérkeztünk, kipattantam, elköszöntem és megbíztam egy helyzetjelentéssel a Szövetség felé. Lássák, azért milyen jó vagyok a „papírmunkában”. Miután a Mustang elgördült, a hírek és az emlékek sokaságától nem éppen vidáman lépdeltem felfelé a járdán. Jelképes kopogásom után rögvest benyitottam a házba, majd a nappali felé vettem az irányt. Damon fogadott a kandalló előtt ülve, kezében a már jól megszokott bourbonnel. Mosolyogva állt fel, míg én a kandalló előtt elmélkedtem enyhe déjá vu-mon, megvárván, míg kitölti nekem is az italt, és a kezembe nem adja. Igazán meghitt pillanat volt, ahogy szó nélkül szolgált ki, s ahogy szó nélkül meredtünk egymásra mindkettőnk kezével körbefont kristálypohár felett, de ezt a boldog és hazug pillanatot megtörtem a valósághoz ragaszkodó, csodákban már rég nem hívő hangnememmel.
- Stefan hol van? – s erre, mintha csak valami nevetséges konferálásra várt volna, az emlegetett szamár lesétált a nappaliba.
- Itt volnék – méregetett minket óvatosan, mire bátyja szemét forgatva fordult el tőlem, s mivel nem nagyon figyeltem az üvegpohárra, az kis híján kicsúszott a kezemből, de szerencsére Stefan még idejében elkapta nekem, minden egyes cseppet megmentve a drága nedűből, meg persze így az antik ivóeszköz is egyben megúszta a repülést.
- Rendben. Szóval voltam kint a sírnál. És rossz híreim vannak… - kezdtem bele, de a mondatot már nem folytathattam, mert az agyamba betolakodott a halottak földöntúli szaga, de mire felfoghattam volna, ez mit is jelent, a szoba ablaka csörömpölve betört, s két vámpír száguldott be rajta. Még láttam, ahogy egy férfi dulakodni kezd Damonnel, mire meg akartam fordulni, de az oldalamba nyilalló fájdalom megállított ebben. Éreztem, ahogy egy hegyes tárgy nyomul a húsomba, majd a világ elsötétült. Egy napon belül kétszer meghalni… azért ehhez tehetség kell, nem?

17. A halál csökkenti a libidót

Na szervusztok! Visszatértem! Bocsánat az eltűnésért, szakdogát írtam (sikeresen leadtam :)), de most újult erővel vetem bele magam a dolgokba. Lassan behozom a lemaradásokat, jó pár díj vár még említésre, de ígérem legkésőbb a hétvégére mindent elrendezek. :) Addig itt az új fejezet, várom a kommenteket! Ja igen, kicsit nagyobb lett a betűméret, mert kaptam olyan hozzászólást, hogy nehezen bogarászhatók ki a betűim, remélem most már jobb így! Ha van még ilyen gond, kérlek jelezzétek! :) Jó olvasást! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A levegő úgy tolult a mellkasomba, mint egy cunami: mindent elsöpörve, megfagyasztva, dermesztően és sodrón. Egy pillanatig ismét nem tudtam lélegezni, majd újabb óriási adagot nyeletett le velem a tüdőm, mely úgy tűnt, tőlem független, külön életet él. Amikor abbahagytam a fuldoklást, ismét azt éreztem rángatnak. Amikor végre valósan is kitisztult a kép, azt vettem észre, hogy lebegek, és hogy valaki szorít. Csak a plafont láttam, egy kezet éreztem a fejem mögött, ahogy mechanikus mozdulatokkal simogatja a hajam, egy másikat pedig szorosan a hátamra fonódva. Aztán megjelent előttem három férfiarc, mindegyiken öröm és enyhe ijedelem keveredett egymással. Újfent azt éreztem megfulladok, így erőtlenül csapkodni kezdtem az engem ölelgető hátát. Valahogy beszélni még nem voltam képes. Minthogy semmit nem értem el gyenge próbálkozásommal, mély, lágy hang szólalt meg helyettem.
- Damon. Engedd el. Megfullad.
Erre a megszólított engedett a szorításon, felkapott és a kanapéhoz száguldott velem. Puha mozdulatokkal fektetett le, majd végre rám nézett. Aggódás, öröm, fájdalom játszott a kék tekintetben, majd lassan elmosolyodott. Szeretetteljes mosoly volt. Majdhogynem megható. Éreztem, ahogy normalizálódik a légzésem, az oxigénnel együtt visszatér a tagjaimba az élet. Hallottam, hogy a többiek ismét körénk gyűlnek. Kedvesen visszamosolyogtam, mire még szélesebb mosoly volt a válasz. Aztán összeszedtem magam, és teljes erőből pofon vágtam a fölém hajoló férfit.
Megrökönyödve egyenesedett fel, ahogy én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. A többiek dermedten álltak, így lassan megköszörültem a torkomat.
- Sziasztok – krákogtam egy félmosoly kíséretében. Stefan rögtön elsuhant egy pohár vízért, mely mire elhalt a köszönésem, már a kezemben is volt. Hálásan rámosolyogtam, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Ellenőrzöm a reflexeidet. Tudnunk kell, nem történt-e nagyobb baj – de erre csak eltoltam a kezeit.
- Nyugi, jól vagyok. Meddig voltam halott?
- Úgy három-négy percig.
- Hümpf. Jóval többnek tűnt – reagáltam elrévedve.
- De legalább jól vagy – mondta halkan Damon, miután túltette magát az ütésen. Elfintorodtam.
- Micsoda öröm! – de válasz helyett csak egy ordítást kaptam. Rögtön mindenki Damonra figyelt, aki hátrafeszülve jajgatott épp. Mögüle Kaleb lépett elő dühös, de elégedett arccal.
- Sajnos te is jobban vagy. Ezt ugye nem hagyhatjuk? – hangszíne önelégült volt, amitől hihetetlen jókedvre derültem, s kacagásban törtem ki. Stefan persze rögtön Kaleb előtt termett, de rászóltam.
- Stefan, szerintem jobb lenne, ha hagynád. Te is tudod, hogy megérdemli – erre egy dühös és kissé zavart pillantás volt a válasz. – Nem lesz semmi baja. Csak megtanulja, hogy ne heveskedjen, mert más is megsérülhet a kiszemeltjén kívül.
- Má…már… meg…megtanultam… – hörögte Damon, mire én felvontam a szemöldökömet.
- Valóban? És mégis mikor?
- Most. Most!
- És miből? – álltam fel bizonytalanul. Alaric rögtön odasietett hozzám, s a fülembe súgta.
- Talán jobb lenne, ha leülnél.
Ellöktem a kezét.
- Nem. A szemébe akarok nézni, hogy tudjam, tényleg érti-e – így hát jobb ötlet híján csak támogatást kaptam a pár lépéses sétához. Mikor odaértem a vámpír elé, megfogtam az állát, és előrehúztam, hogy tényleg a szemembe nézhessen. Éreztem, hogy egyre jobban feszül a fájdalomtól, melyet a hátába fúródott karó okoz, de nem érdekelt. – Nos? Miből is szűrted le?
- Abból… hogy te… meghaltál – krákogta. De megható.
- Igen? És mégis miért? – kérdeztem lassú, kioktató hangnemben.
- Mert… fájt.
- Micsoda?
- Hogy… elveszít… elveszítelek.
Horkantottam.
- Milyen érzelgős, milyen őszinte, milyen szívhez szóló. Ja, várj, mégsem. Tudod, hogy miért? – persze választ sem várva folytattam. – Azért, mert te öltél meg. Mert te voltál az, aki a karót belém döfted. Te magad tehetsz arról, hogy elveszítettél. Hogy eltűntem a létezésből. Megérdemelted volna, hogy meghaljak. És azt is, hogy te tovább élj nélkülem. De visszahoztál. Gratulálok hozzá.
- Miért… miért érzem… hogy nem örülsz? – kérdezte, miközben éppen elfordultam tőle. Erre megtorpantam. Visszafordultam, és mély levegőt véve próbáltam moderálni a válaszomat.
- Mert nem is. Mert csak szerencséd volt. És mert nem vagy feljogosítva arra, hogy visszarángasd a holtakat. Aki meghal, mint ahogy az előbb én is, az halott. Nem kapod vissza, amit eldobtál magadtól. Tanuld végre meg, hogy az élet, még ha halhatatlannak is hiszed magad élőholt voltod miatt, nem játék. És te nem játékmester vagy, hanem egy kicsiny, mocskos bábucska. Még csak nem is király, vagy futó, vagy lovas. Egy rohadt kis paraszt vagy az első sorban, és ez nem fog változni, amíg nem gondolod úgy, hogy magadon kívül mást is védened kellene. Nem te vagy a középpontban Damon Salvatore. És éppen ezért nem ölhetsz csak úgy embert fájdalmadban. Katherine leszarja a fejedet. Dolgozd fel. Lépj túl rajta. És ne hisztizz, öldökölj, fellengzősködj, mint egy bazi nagy gyerek. Az emberek elmennek, elhagynak, megcsalnak, továbblépnek. Ilyen az élet. Emberként is, vámpírként is, vadászként is. Szállj le végre a magas lóról – köpködtem a szavakat, majd intettem Kalebnek, mire kelletlenül kihúzta a fadarabot a vámpír hátából. Ezután mellém sietett, és félénken megölelt. Fogadtam az ölelést, majd kissé eltoltam magamtól. – Hogy sikerült visszahoznod?
- Nem én voltam – motyogta értetlenkedve a vadászpajtim.
- Akkor ki? Valahogy csak visszakerültünk ide – néztem szét a köröttem állókon. Stefan épp a bátyját támogatta, de azért felnézett és vállat vont. Alaricra néztem, de ő is a fejét ingatta. – Na, gyerekek, valami turpisság itt biztos van. Damon leszúrt. Konkrétan kilyukasztotta a tüdőmet. Eléggé halott voltam, láttalak titeket „fentről” – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket. – Persze nem rögtön, tehát amíg moziztam az életemen, addig valaki valamit tuti csinált.
- Nem csináltunk semmit – mondta a vámpír öcsi engem vizslatva. Teljesen ledöbbentem.
- Az nem lehet - ingattam a fejem döbbenten. – Valaki valamivel visszahozta Damont. És mivel össze vagyunk kötve, ezért élek én is. De mégis mi a franc rángatott ide vissza? – tettem fel a kérdést egyre inkább bedühödve, mikor Alaric majdhogynem kétségbeesett hangja hallatszott.
- Hol a gyűrűm?!
A társaság rögtön odafordult. Kaleb értetlenül nézve megszólalt.
- Milyen gyűrű?
- A feleségem gyűrűje.
- Isobel gyűrűje – értettem meg lassan. Damonra néztem, aki eddig önmaga fájdalmas pontjaival volt elfoglalva, de kérdő tekintetemre felemelte a bal kezét. Középső ujján pompázó saját gyűrűje mellett ott virított Alaric példánya is. Más formájuk volt, de láthatóan hasonlítottak egymásra, hiába volt az egyik cifrább a másiknál, egyszerűen látszott, hogy azonos kéz munkái. Odamentem hozzá és lehúztam az ujjáról, majd forgatni kezdtem, figyelmesen vizslatva. – Hogy került rád? – vetettem oda közben egy kérdést a férfinak, aki igyekezett észrevétlenül a közelemben maradni. A kérdést hallva kiegyenesedett, próbált távolságtartónak tűnni, egy darabig köszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
- Amikor… Amikor Alaric nekem rontott. Én hasba vágtam, akkor vettem le a kezéről. Mielőtt ellöktem – köszörülte továbbra is a torkát. Kérdőn néztem rá, mintha nem érteném, mi baja van. Zavartan elfordult tőlem, és a feszülten figyelő történelemtanár felé fordult. – Szóval… én sajnálom, hogy megütöttelek. És… hogy a feleségedet… szóval érted – de Alaric továbbra is csak feszülten figyelt. Én ismét rásandítottam a vámpírra, egy pillanatra összenéztünk, ismét elkapta a tekintetét. Sóhajtottam, de nem szóltam egy szót sem, tovább vizslattam a gyűrűt, mintha kiderülne belőle valami, pedig nyilvánvalóan semmi értelme kutatni rajta, egy tárgyon szabad szemmel nem látható a varázs. A pillanatnyi csendet újra Damon zavart hangja törte meg. – Azt is sajnálom, hogy az orrod alá dörgöltem. Nem volt szép tőlem. És azért is… bocsánat… hogy meg akartalak ölni.
- Éljen, ügyes fiú vagy. Befejezted? – néztem rá, mire fájdalmas tekintettel pillantott vissza, majd Alaricra pillantottunk, mikor ő megszólalt.
- Rendben. Hagyjuk. Egyelőre.
- Szuper! – lelkendeztem színpadiasan, karjaimmal hadonászva. – Most, hogy kis nappalitok ismét a béke szigete, törődnünk kéne a gyűrűvel, amely varázslatos módon visszahozott bennünket közétek – odalépdeltem Alarichoz, és felmutattam neki az ékszert. – Szóval, hogyan, mikor, miért, kitől, és a többi.
- Isobeltől kaptam, még mielőtt eltűnt volna. Megígértette velem, hogy mindig viselni fogom. Mint szerelme zálogát.
Damon felhorkantott. Rápillantottam, mire rögtön lesunyta a fejét.
- Tudsz még valamit róla? – fordultam ismét vissza a kérdezetthez.
- Semmit.
- Rendben – nyomtam a kezébe a gyűrűjét, mire rögvest fel is húzta azt. – Most már tudjuk, hogy visszahozza a holtakat. Valószínűleg ez is Emily műve, tehát Isobel eljutott Katherine-hez, még mielőtt átváltozott volna. Csodás.
- Tehát… Katherine küldte hozzám Isobelt? – révedt el reménykedve a kékszemű ördög, mire rövid, kegyetlen hangszínű kacagást hallattam.
- Naná! – vágtam csípőre a kezem, és éreztem, ahogy hangomból ezer tőrként csapódik ki a harag és a gyűlölet. – Katherine mindent kitervelt! És te vagy a középpontban! Csak miattad tett mindent! Katherine imád téged Damon! Te vagy a mindene. Még szerencse, hogy összeilletek. És most, ha nem haragszotok, szeretnék hazatérni, ugyanis valaki csodálatos akciója – pillantottam ismét sötéten a vámpírra – ránk szabadított 25 szem évszázados vámpírocskát. Ezen felül csupa vér vagyok, szintén valakinek köszönhetően, és nagyon nem csipázom az érzést.
- Én is megyek – morogta Alaric nem épp kedves pillantást vetve a feleséggyilkosra. Stefan is megmozdult.
- Kikísérlek titeket.
Ezzel botorkálva elindultam az ajtó felé a férfikoszorú kíséretében. Egy pillanatra meginogtam, mikor hárman kaptak utánam, de védekezőn feltartott kezemet látván már nem próbáltak meg segíteni. Felvettem a táskámat, majd kibattyogtam az ajtón. Alaric elköszönt és bocsánatot kért, amiért ilyen galibába sodort engem. Közöltem vele, hogy nem az ő hibája, de ha lehet, maradjon a seggén ezentúl, mert Damon akkor is erősebb nála, ha az a kurva gyűrű az ujján van, ezek után elköszönt, majd lelépett. Stefan bocsánatot kért, megkérdezte, jól vagyok-e, mire kiröhögtem. Intettem egy pát, majd elbotorkáltam a kocsiig. A kulcs már Kalebnál volt, így behuppantam az anyósülésre. Amint becsukódott az ajtó, rögtön nyitotta is a száját, de felemeltem a kezem.
- Tudom. De akkor sem.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Ezek után minimum, hogy megteszed – mutogatott a ház felé.
- Ezek után pont, hogy kurvára nem fogom megtenni Kaleb. Nem fogok összefeküdni azzal, aki az imént nyírt ki. Ilyen messzire még sosem ment.
- Nem téged akart.
Erre megrökönyödve meredtem rá.
- Most meg mi van, mi a fenének véded?
- Nem védem, hanem azt mondom, véletlen volt, hogy téged talált el. És az ilyen véletlenek elkerülése végett kéne végre…
- Elég. Nem. Indíts! – zártam le a vitát, mire ráadta a gyújtást és csendben elindult. Hazaérve rögvest beálltam a zuhany alá. Persze a kedvenc – és kb. egyetlen – csinos, mondhatni báli ruhámat szakadtan, véresen dobhattam ki a kukába. Merő boldogság Damon Salvatore-val randevúzni, nem igaz?

Miután rendbe tettem magam úgy gondoltam, feladom a napot, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel kopogásra ébredtem. Rosszul aludtam, ráadásul úgy éreztem keveset is. Homályos tekintettel csoszogtam az ajtóhoz, majd mivel kérdésemre Kaleb felelt, így beengedtem, majd újra kulcsra zártam motelszobám ajtaját. A társam magabiztos léptekkel vonult a kicsi asztalhoz, kipakolta a kávét, fánkokat, hamutartót. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Míg ő tett-vett, én lazán lehuppantam az ágyam szélére. Mikor meglátta unott és álmos reakciómat, fogta a kávémat és egy csokis fánk kíséretében a kezembe adta őket. Bólintottam, majd majszolni kezdtem. Ő is enni kezdett, de nem bírta, csak megszólalt.
- Akkor ma elintézzük őket? – nézett fel nagyot harapva egy lekváros csodából. Vállat vontam. – De… nem hagyhatjuk annyiban! – ismételt vállvonogatásomra érezhetően bedühödött. – Jade Frank, jó lenne, ha összeszednéd magad! Mi a franc lesz a vámpírokkal, akik kint bóklásznak a városban?!
- Mit tudom én! Hagyj békén. Reggelizem. És tegnap meghaltam. Majd ha kávéztam és elszívtam az első cigimet új életem hajnalán, akkor tárgyalunk erről is – közöltem haláli nyugalommal. – Ezek meg – intettem az ablak felé – úgysem futnak el. Kell nekik a városuk. Öt perc múlva, fél óra múlva és egy nap múlva is itt lesznek – állapítottam meg a tényt, majd tovább majszoltam a csokoládés finomságot.
- Neked elvette az agyadat ez a város – ingatta a fejét a kredencnek támaszkodó férfi. Lustán felnéztem rá.
- Nem. Nekem a halál vette el az agyamat, így röpke 162 év után. Meghalni sem hagynak, akkor minek siessek? Egy reggeli senkinek nem árt – vontam ismét vállat, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor ledöntöttem az egészet, rágyújtottam egy cigarettára, majd végignyúlva az ágyon nagyot szippantottam bele. A füstöt lassú élvezettel fújtam ki. – Adatokat! – erre Kaleb zokszó nélkül sorolni kezdte felderítéseinek eredményeit. Mikor végzett, a dohány elfogyott, keresni kezdtem a hamutálat, de nem találtam, így majdnem a földre pöccintettem a csikkemet, mire a pasi készségesen odahozta a tálat mellém. – Kösz. Na! – gyújtottam egy újabb szálra, igazán leszarva, hogy idebent még csak dohányozni se szabadna. – Akkor tehát. Nem tudjuk a számukat, de úgy tűnik csak páran maradtak. Számoljunk huszonöttel, mégiscsak legyen meg a biztonság. Fel kell térképeznünk az összes hétvégi házat, tanyát, ami a sír körzetében, de a városon kívül van.
- Huszonöt ellen ketten kevesek vagyunk – vetette közbe, de legyintettem.
- Nem legyilkolni akarjuk őket. Csak megvizsgálni. Egyelőre.
- És ha meglesznek? Nappal van – mutatott rá egy elég fontos előnyünkre.
- Bizony, csakhogy Pearl például lazán közlekedik napfényben. És nem tudom, még hányan képesek erre. Anna-t kéne megtalálni, ő lekövethető.
- Akkor csak elindulunk a susnyásba vámpírt vadászni? – röhögött fel Kaleb, miközben leült az ágyam szélére. Horkantottam.
- Naná, új szokásunk – forgattam a szemeimet. Egy pillanatig csend volt, csak az égő papír és dohány sercegése törte meg az idillt. Aztán beúszott a képbe a férfi arca, ahogy megkomolyodva fölém hajol. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól – suttogta, és odahajolt a számhoz. Már csak pár milliméter választott el tőle, de én nem mozdultam.
- Kaleb…
- Sss… - súgta és rátapadt az ajkaimra. Kényelmetlen, kelletlen csók volt, semmiféle vágyat nem éreztem iránta. Unalmas volt, ahogy benyúlt a pólóm alá, és simogatni kezdte a mellemet. A szememet forgatva figyeltem, hogyan élvezi mindazt, amiről azt képzeli, jól csinálja. Hát nem csinálta jól. Végre aztán levegőt vett, és elszakadt tőlem, de kezét még mindig nem húzta ki a pólóm alól. Lágy hangon igyekezett megszólalni, de rekedt krákogássá fajult hangszíne meg is csuklott a vágytól. – Emlékszel… emlékszel amikor először…
- Igen Kaleb. Emlékszem. Nagy hiba volt. Eltüntetnéd a kezed a mellemről, összepakolnál végre, hogy megkereshessük a vérszívókat?
Erre a kérdésre döbbent arckifejezés volt a válasz, mint aki nem érti, miért nem halok meg a csókjáért, érintéséért, úgy az egész lényéért. Pedig már jó pár évtizede semmi közünk egymáshoz, szóval balgaság is reménykednie. Ráadásul még csak szimpla szexhez sem volt kedvem ezen a reggelen. Kiegyenesedett, megköszörülte a torkát, a kezét viszont mintha ott felejtette volna.
- Igen. Persze. Már megyek is.
- Jó. Kopogj, ha indulhatunk.
- Rendben – bólintott még mindig mereven bámulva. Pár perc után meguntam.
- Kaleb, a kezed.
- Ja, igen – húzta ki végre a pólómból, majd zavartan felállt. – Akkor mindjárt jövök.
Sóhajtottam.
- Már alig várom. És kösz a kávét! – böktem utána, majd totális nyugalommal vizslattam, ahogy csalódottan kitámolyog az ajtón. Vállat vontam, majd öltözni és pakolni kezdtem. Csak a legszükségesebbeket tettem el: karók, nyílpuska, verbénával töltött lövedékek tömkelege, és egy üveg szantálolaj. Kintről Kaleb hangja és kopogása hallatszott, így kinyitottam az ajtót, és végre évtizedek óta először elindultunk az első igazi vámpírvadászatra Mystic Fallsban.

16. Senki nem kérdezte, te mit akarsz

Szervusztok Drágaságaim! Ne haragudjatok a ritka frissítésért, még mindig szakdogapara van, de igyekszem! Azért nyomom az új részt, amint lesz időm, mindenre válaszolok, türelem, türelem, kitartás!! Minden meg fog térülni! Jó olvasást és kommentelést! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Azt mondják, ha valaki meghal, vagy halál közeli állapotba jut, akkor a halott szülei, rokonai, barátai elébe mennek, kézen fogják, és elviszik A Fénybe. Vagy! Rimánkodnak, hogy fordulj már vissza, még nem kell megvilágosodnod. Nos, az én rokonaim vagy a pokolra jutottak, vagy épp partiztak a mennyekben, mert baromira nem jött senki. Miután végiggondoltam kis életem, majd lebegtem még egy sort a nagy semmiben, kezdtem elunni magam. Lehet, hogy ajtót tévesztettem? Rohadtul nem tudtam hol vagyok, és se egy angyal, se egy ördög nem jött, szóval valahol félúton elkeveredhettem. Jó nagy majmok tarthatják fent ezt a Másvilág nevezetű cirkuszt, ha már az elején eltéved benne az ember. Sehol egy tábla, egy felirat, egy öreg néni, akit meg lehet kérdezni! Kész röhej.
Így hát pihentettem ezt a továbbhaladás témát, s már majdnem unatkozni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy azért a történet izgalmasabb része lent, a földön esik meg. Viszont minden fekete volt, úgyhogy vállat vontam, és elindultam, közben pedig azon gondolkodtam mióta lehetek itt, és hogy a többiek hogy viselik a halálomat. Mert hogy meghaltam, ahhoz semmi kétség. És ahhoz sem, hogy már jó ideje itt vagyok. Gondolj csak bele, az egész életemet átnyálaztam, majd lebegtem, majd unatkoztam… ez elég sok idő, valljuk be. Szóval most keresem a kiutat. Miért, mit csináljak? Látni akarom mi történt, vagy mi történik.

Így hát bölcs elhatározással, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy így megtalálja a Világosság Kapuját, elindultam. Mondhatnám, hogy egyenesen, vagy jobbra, vagy balra, de a teljes, totális sötétségben, ahol te magad is csupán a sötétség vagy, mert nincs semmi, ami megvilágítson, így árnyékot sem tudsz vetni, szóval ebben a sötétben semmi nem létezik, akkor miért pont te magad léteznél? Ezért irányokkal nem törődve indultam el arra, amerre a megnyugvást hittem, vagy épp az izgalmakat. Sétáltam, sétáltam, sétáltam, amikor meghallottam a hangokat. Ismerős tónus volt, lassan elindultam az irányába. Lassan rájöttem, hogy Stefan az, amint valakivel vitatkozik. Hát igen, nem lehet könnyű azok után, ami történt. Igyekeztem közelebb és közelebb jutni, hátha ki tudom venni a másik hangot is. Lassan sikerült, s ráébredtem, hogy Kaleb hangját hallom. Hát persze, hogy veszekednek, Kaleb ki nem állhatja a Salvatore-okat. Szent meggyőződése, hogy ha ők nem változnak át, én az ő felesége lehettem volna. De valahogy ezt én nem tudom kétkedés nélkül elfogadni. Szegény Kaleb. Azért jó barát volt, szerettem.
A hangok egyre tisztábbak lettek, s lassan valami furcsa szürkeség kezdett derengeni előttem. Megjöttem! Megjöttem A Fénybe! Megtaláltam! Meggyorsítottam lépteimet, és úgy vetettem bele magam az egyre tisztuló feketeségbe, mintha kellemes tó vízébe ugranék.
És ott álltam.
És kurvára nem értettem semmit.
Mi a franc történik? Ez a nagy fényesség? Minket jól átvágnak. Engedjenek már át!

Senki nem felelt, csak mellettem vitatkozott a két férfi, akik jelentős szerepet játszottak az életemben. Aztán megszólalt egy harmadik hang, s mikor odafordultam megláttam Alaric Saltzmant, ahogy a földön ül, ölében az én fejemmel. Az én fejemmel! Az én fejem kérem szépen meglehetősen csapzottnak tűnt kívülről, de legfőképp azért volt zavaró, mert az én fejem tökéletesen helyén volt az én nyakamon. Azon a nyakon, mely most lassan forgatta meg az én fejemet, hogy végignézhessen magán, és a környezetén. És kifejezetten éreztem a rándulást az én nyakamban, mikor meglátta az én fejemben az én két szép szemem a tőlem alig egy méterre heverő, mozdulatlan Damont. Nagyon nem úgy tűnt, mint aki alszik, ahogy én sem úgy tűntem, mint aki elszundított egy kellemes vasárnapi piknik alkalmával a sármos történelemtanár ölében. Kifejezetten halottnak tűntem. Ezt a mellkasomon szétterülő óriási vérfolt is igazolta. Meg mondjuk az is, hogy végiggondoltam az életemet, lebegtem a sötétségben, unatkoztam, majd elindultam Fényt keresni. De akkor mégis mi a frászkarikát keresek az élők között?
- Nincs visszaút, nem érted? Meghaltak! – kiabálta hirtelen Alaric. Óvatosan tartotta a fejemet, ha éreztem volna, minden bizonnyal jó érzés lett volna. A másik két férfi megállt, s elcsöndesedett. – Nincs módja visszahozni. Sem őt, sem őt – intett először felém, majd Damon felé.
- Valaminek lennie kell – morogta Kaleb.
- Te tudod a legjobban, hogy nem. Én magyarázzam el a szabályaitokat? – kérdezte súlyos tekintettel Stefan, majd nemes egyszerűséggel leült mellém és a bátyja mellé. – Megölte Jade-et. Jade pedig magával vitte őt. Nincs mit tenni.
- De, muszáj – nyögte már szinte zokogva vadásztársam. Elszomorított, hogy így fáj neki, így ösztönösen megsimítottam a vállát. Éreztem, hogy meleg, hogy ott van, de valamiért tudtam, hogy megölelni nem tudnám. Felkapta a fejét. – Itt van.
- Kicsoda? – nézett fel könnyes szemmel Stefan. Gyerekek, micsoda dráma, kuncogtam magamban. Hiányoztak, s fájt, hogy így kell látnom őket, és magamat, de nyugalmat éreztem, olyat, amit már nagyon rég nem.
- Ő. Jade – nézett körül lassan Kaleb. Suttogni kezdett. – Jade! Jade, ha itt vagy…
- Ez nagyon ostobán hangzik – közölte megtörten Alaric. Most vettem csak észre, hogy a hajamat simogatja. Valószínűleg reflex. De kedves tőle.
- Valamit akkor is tennünk kell! – kelt ki magából ismét Kaleb. Stefan felnézett rá, majd ismét visszafordult a padlóhoz.
- Nem tehetsz semmit. Fogadd el.
- És akkor most? – érkezett a megindult válasz.
- Nem tudom.
- Na, lemaradtam valamiről? – kérdezte egy ismerős hang, mire én csípőből válaszoltam.
- Semmi különös, éppen próbálják felfogni.
- Hát, gondolom kissé akadozva megy – erre horkantottam. – Már nem azért, de elég szarul nézel ki. Csak szólok… - persze erre oldalra néztem, s nem más, mint Damon Salvatore állt mellettem kezeit feltartva a szabadkozás miatt. Egy pillanatra mukkanni sem tudtam, majd visszafordultam a hulláinkhoz és siratóinkhoz.
- Te sem vagy jobb bőrben kisapám.
- Tény… No, és most? – érdeklődött vidoran gyilkosom. Kétkedve néztem rá.
- Mit tudom én! Én először vagyok itt, nem úgy, mint te. Gondolom meg kéne találnunk az átjárónkat. Tudnám, miért kell még mindig itt ácsorognunk – morogtam kényelmetlenül.
- Nem akarsz visszamenni? – Damon hangja valahogy komolyabbá vált, ijesztően felnőttes kérdés volt ez tőle. Muszáj volt ránéznem. Mélyen a szemembe nézett, én pedig zavartan vállat vontam.
- Nem is tudom… Újra balhézni? Átélni a fájdalmakat? Harcolni a világgal? Meg… - hallgattam el, de ő folytatta.
- Velem.
Muszáj volt ránéznem.
- Igen. Veled is. Nincs kedvem. Fáradt vagyok Damon. Lexi is eljött. Te egy szemét állat vagy. Nincs miért visszamennem. Nincs miért harcolnom. Vannak más vadászok. Azok, akiket szeretek, s akik szeretnek, megértik majd. Hosszú évek voltak, te is tudod.
- Tudom. Meg is értem. Valahol… De azért én…
- Damon? – de választ nem kaptam, csak azt láttam, ahogy elhalványul az ajka, s már hiába tátog. Lassan a kezei is halványabbá váltak. Úgy tűnik, mennie kell. – Hát itt a vége. Vigyázz magadra! – nyögtem még utoljára könnyeimmel küszködve, aztán már ismét a nappali levegőjét nézegettem.
Akkor jöttem rá a hulláink, egy vámpír, egy vadász és egy ember fölött állva, hogy egyedül maradtam. Lassan biztos értem is jönnek majd, de addig minden nyugalom ellenére végtelen szomorúság és magány öntött el. Csók nélkül ment el. Ölelés nélkül hagyott itt. Még csak el sem búcsúztunk. Még a halál is egy szemétláda. Nem szabad hinni semmiféle mesének. Csodák nincsenek. A romantika valami ostoba Valentin-napi kártyaárus találmánya. Az élet hazugság. A szerelem hazugság. És még a halál sem igazi.
Ezzel a gondolatmenettel értem végig, amikor előttem Stefan megmozdult. Nem láttam a könnyektől, csak annyit, hogy a bátyja felé mozdul. Még keservesebben kezdtem sírni, hangtalanul, olyan szellemkönnyekkel, mint amilyen én magam is voltam. Szellemkezemet felemelve igyekeztem szellemszememet megtörölni szellemboleróm ingujjával, hogy lássak is valamit szellempupilláimon át. Épp csak végeztem a mozdulattal, s újra kinyitottam a szemem, mikor valaki óriási levegőt vett. Megrezzentem a hirtelen, ijesztő hangtól, mely mintha egy fuldoklótól származott volna, nem múlt el, hanem tovább csengett a szoba csendjében. Az előttem fekvő fekete alak felült, Stefan pedig egy pillanatnyi dermedtség után átölelte testvérét.
- De… hogyan…? – nyögte Stefan pont olyan elképedt ábrázattal, mint amilyen a másik két, eddig élő férfinak is volt, bár úgy tűnt nem sokáig, mert mint akik szellemet láttak – hahó, itt vagyok! – halálra váltan meredtek az imént még ténylegesen halott egyénre. Ám ezen egyén mit sem törődött az élőkkel, amint kapott rendesen levegőt, s amint mozdulni tudott, rávetette magát az én tökéletesen halott testemre.
- Ébredj fel! Jade! Jade! Gyere vissza! Nem mehetsz el, érted?! – kiabálta az arcomba Damon teljes kétségbeeséssel. Körülötte mindenki a megrökönyödéstől dermedten szemlélte az eseményeket, én magam pedig egyik szellemlábamról a másikra álltam, nem igazán ismervén az ilyenkor szükséges lépéseket. Persze Damon nem adta fel, s mint aki teljesen bizonyos abban, hogy a kiabálás visszahoz engem, torkaszakadtából tovább ordibált. – Jade, az istenért! Nem mehetsz el! Nem teheted meg! Nem hagyhatsz itt! Akkor sem, ha könnyebb… Nem mehetsz el! – kiabálta, én pedig lassan kezdtem bedühödni. Felgyűlt bennem minden feszültség, amit az évek során magamban kellett tartanom, amit Damon okozott, amit más vámpírok okoztak, amitől nem tudtam soha megszabadulni. Valami elpattant bennem, és teljes szellemhangerőmön üvöltözni kezdtem.
- Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod, mikor mehetek el, s mikor nem? Te rohadt szemétláda, te engem megöltél!! Megforgattad bennem azt a rohadt karót, mindezt azért, mert te játékszernek tekinted csupán az embereket és azt hiszed, hogy neked nincsenek érzéseid, így másoknak sincsenek! Vagy mert neked fáj a lelked, ezért bánthatsz másokat! De ez nem így van te mocsadék! Nincs jogod megalázni az embereket! Nincs jogod megmondani, mikor hagyjalak itt, mikor ne! Megöltél! Elküldtél, akkor viseld is el, hogy nem létezem! Szaladj a drágalátos Katherine-edhez, hisz ő az igazi, ő mindenre tudja a választ! Legyél ismét kegyetlen, ostoba és gyermeteg! Az jól állt! Pusztulj meg Damon Salvatore, pusztulj meg! Gyűlöllek, érted, gyűlöllek! Minden szeretetemmel, szerelmemmel és vágyammal a halálodat kívánnám, ha nem tudnám, hogy neked az élet nagyobb büntetés! Ez a sorsod Damon Salvatore, élj örökké, élj túl mindenkit, élj, míg a világkerekség fel nem robban! Megérdemled, te állat! Hogy tudtalak szeretni, hogyan? Most már csak gyűlöllek, utállak, gyűlöllek, érted, gyűlöllek, gyűlöllek!! – kiabáltam a saját hullám lábánál állva, míg Damon tovább szorongatott és rángatott, szólongatott és parancsolgatott az azonnali visszatérésemről. Stefan megfogta a bátyja vállát, de ő lerázta magáról a kezét, s tovább folytatta a kínzást. Alaric igyekezett védeni, de semmit nem tehetett. Kaleb megelégelve a jelenetet elővett egy karót, s teljes lendülettel nekilódult, mire Stefan megállította. Dulakodtak, Damon és én ordibáltam, Alaric pedig ült a padlón összetörten, s a hajamat simogatta.

Mindez nagyon idilli kép, egy szomorú filmből kivágott jelenet, melyben mindenki beleőrül a szeretett nő halálába. Én magam már nem éreztem az ordibálástól. Szellemfejem totális felrobbanásra készen várta, mikor jön el az igazi vég, a tényleges, a valódi utolsó pillanat. Aztán üvöltözésemet lassan elnyomta Damon rimánkodása, Kaleb és Stefan harca, majd azt vettem észre, hiába tátogok, a hangom megszűnt létezni. Kezeim áttetszővé váltak, ahogy lábaim is, majd lassan törzsem is semmivé lett, én magam is átlátszó semmivé váltam, s végre megnyugodva vártam a megmenekülést.
Jeges érzés volt. Olyan, mint mikor fagyott tóba hajítanak, s mire te felúszol, addigra a jég már ismét kemény páncéllá változott a fejed fölött. Kellemetlen érzés volt, de gondoltam, ennyit ki lehet bírni, ha a jussom örök nyugalom lesz. Aztán lassan kezdett beindulni a dolog, nehézkes melegséget éreztem a mellkasom táján. Sötét volt és csend. Érzékszerveimet egyszerre éreztem élesnek és tompának, ahogy a meleget és a jéghideget is egyszerre érzékeltem magamon és környezetemben. Aztán lassan megérkeztek a fények. Foltos, fekete-fehér villanások. Mi van, a másvilágon minden fekete-fehér? Elég unalmas lesz akkor, de mit lehet tenni? Végül is a nyugalom miatt megyek oda. Talán… De a gondolatot nem tudtam befejezni, mert erős zaj tolult a fülembe, mely meglehetősen zavaró volt. Aztán ismét fények. Lassan színesedni kezdtek. De jó, mégsem fekete-fehér! Aztán a zaj. Aztán már lassan a kettő egyszerre. Valaki kiabált. Valaki fölém hajolt. Valaki a nevemet mondogatta. Valaki az arcomat simogatta. Valaki megrázott. Valaki szólongatott. Nem kaptam levegőt. Minek nekem levegő? Én már halott vagyok. Nincs szükségem többé levegőre, a légzés csak megszokás, ahogy majd az evés és az alvás is az lesz. Valaki ismét megrázott, és nem esett jól. Még maradt valami az iménti dühből, így kiabálni próbáltam.
- Hagyd már abba, ne rázogass, nem érzem jól magam, fáj a fejem, és a testem, egy nagy fájdalom vagyok, és ne kiabálj, ne üvöltözz, hagyd már abba, ki vagy te, és miért nem hagysz végre meghalni, én csak nyugovóra akarok térni! Hagyj már békén, engedj már el, maradj már csöndben, ki vagy te, gyűlöllek, engedj el, én csak meg akarok halni… NEM ÉRTED?! Én csak meg akarok halni!!! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, a látásom kitisztult, arcokat láttam, négy férfi aggodalmas és ledöbbent arcát, majd éreztem, hogy szemeimből patakzani kezdenek a könnyek. És akkor ráébredtem: újra élek.

15. Halálon innen, halálon túl

Hola Kedves Olvasók!

Bocsánat a késésért, mostanság lesz ilyen, mivel szakdogát írok, kérlek Titeket húzzátok ki március végéig! De azért itt az új fejezet, jó olvasást, várom a véleményeket! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Damon teljes elégedettséggel sétált be a házba, én pedig fejcsóválva igyekeztem utána. Sajnos nem ittam eleget ahhoz, hogy minden mindegy legyen, tény, nekem nem is volt akkora szívfájdalmam, mint neki. Amint beértünk, rögvest a nappaliban álló bárpulthoz lépett, én pedig a mosdó irányába fordultam. Azon morfondíroztam, mennyire hülye vagyok, hogy ahelyett, hogy hazatérnék, átöltöznék, és masszív tervet kovácsolnék a halomnyi vérszomjas vámpír ellen, ehelyett egy nevetséges tombolán nyert randevút bonyolítok le a Salvatore-házban, életem legnagyobb kudarcával. Kifejezetten abnormális viselkedés, kötelességeim teljes eldobása, a szabályzatunk egyértelmű felrúgása, Kaleb totális kiakasztása, és még csak nem is éreztem bűntudatot sem. Hát hová fajulok?! Nos, isten hozott Mystic Fallsban.
Miután bepúdereztem az orrom, elindultam vissza a nappaliban, és ahogy közelebb értem vita hangjait hallottam meg. Éljen, hát nekünk sosem lehet nyugtunk? Nem, nem lehet. Így hát lelkileg felkészülten léptem be a nappaliban, ahol is Alaric Saltzman állt egy elég hegyesnek tűnő karót szorongatva, szemben a nyugodt, bourbonnal teli üvegpoharat markolászó Damon Salvatore-val. Ezek aztán felkészültek fegyverrel, mit ne mondjak. Sóhajtottam, majd felemelt kezekkel beszambáztam a szobába.
- Nos, mi a vita tárgya uraim? – kérdeztem békítő hangnemben. Maga voltam a kecsesség és báj, a béke angyali nagykövete, de úgy tűnt ez senkinek nem tűnt fel. Damon horkantott, Alaric meg tajtékzani kezdett.
- Te meg mit keresel itt? – pillantott felém a történelem tanár. Vállat vontam.
- Én nyertem a randevút. És te?
- A feleségemet!
- Hát, azt itt meg nem találod – sóhajtottam, mire felém fordult.
- Te tudod, hol van? – kérdezte hitetlenkedve. – Azt mondtad, nem is ismered!
- Hazudtam, na bumm. És nem csak egy Isobel létezik a világon. Tedd már le azt a rohadt fogpiszkálót! – ripakodtam rá.
- Felejtsd el. Majd ha ez a rohadék megmondja, mi történt a feleségemmel!
- Mégis mit hittél, mi történt? Megvacsoráztam belőle. Finom volt – felelte önelégülten Damon. Alaric nem mozdult. – Jaj, mit gondoltál, mi lett vele? Ne mondd, hogy nem jutott eszedbe. Hát átváltoztattam! – ömlött szét a mosoly az arcán. Alaric felordított.
- Rohadék! – s ezzel a lendülettel nekilódult Damonnak. Persze egy baromi nagy gyomros lett a jussa. Köhögve tápászkodott fel a kandalló előtt, míg Damon komótosan eléje sétált, s felvette mellőle a karót.
- Hagyd már abba, ne bántsd. Minek kínzod? – kérdeztem Alarichoz sietve, de a férfi ellökte a kezemet. A vámpír pedig vállat vonva válaszolt.
- Ő jött ide azzal, hogy megöl. Ez csak önvédelem.
- Nem, Damon, ez szemétség – ripakodtam rá, mire ismét vállat vont. Hjaj, csak ne érdekelné ennyire ez az egész.
- Miért? – hallatszott mögülem két köhögés között egy újabb kérdés.
- Mit miért? – nézett le Damon a férfira, aki közben lassan feltápászkodott.
- Miért változtattad át?
- Mert ő akarta. Eljött, vámpírokat keresett. És volt benne valami. Valami izgalmas. Tetszett.
- Átváltoztattad, mert tetszett? – kérdezte hitetlenkedve Alaric. Én csak álltam és hallgattam. Mégis mit csináljak? Egyelőre még nem álltak neki öldökölni. Fizikailag.
- Megdugtam, mert tetszett! – forgatta a szemét a vámpír, én meg kikeltem magamból a megszólalása miatt.
- Damon! Hogy lehetsz ekkora szemét?! – de persze le sem szarta a véleményemet.
- Átváltoztattam, mert könyörgött érte. Ez volt minden vágya. Nem volt boldog ott, veled, az unalmas, hétköznapi, emberi életében. Így megkeresett engem… És hát, a lehető legjobb helyre jött – tárta szét a karjait önelégülten, mire Alaric felordítva megindult feléje. Damon már emelte a karót, mire elkaptam Alaric karját, és eléje ugrottam.
- Ne! – de ezt a lendületet már nem lehetett megállítani, így a férfi gyakorlatilag belelökött a kihegyezett fadarabba. Damon kezében már benne volt a mozdulat, így éreztem, ahogy mélyen a jobb oldalamba fúródik és még fordul is egyet. Egy pillanatig csönd lett, aztán felfogtam mi történik. Azt hiszem, a többieknek is kellett még pár másodperc, mire ráébredtek, nem éppen az kapta a karót, akinek szánták. A térdeim elengedtek és a két férfi között kis híján a padlóra zuhantam, de mindketten elkaptak. Alaric hátulról támogatott, míg Damon hihetetlenkedve bámulta a testemből kifelé meredő botot, rajta pedig saját kezét. Kihúzta a testemből, és egyszerre nyögtünk fel.
- Mi a francot műveltél?! – dübörögte Saltzman, mire az idősebb Salvatore köhögve válaszolt.
- Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy megtámadsz, nem ugrott volna eléd! – hörögte a mellkasát tapogatva, én meg közben némi levegő után kapkodtam. Azt hiszem, az egyik tüdőm meghalt.
- Hagy…. hagyjátok…már…abba… - hörögtem, mire Alaric rögtön csitítani kezdett.
- Ne beszélj, csak lélegezz! – na kösz, könnyű azt mondani.
- De… - nyögtem, aztán azt éreztem, hogy nem megy, nem bírom tovább. A fájdalom nőtt, a légzésem nehézkessé és akadozóvá vált. Küzdöttem, a világ lassan elfolyt körülöttem. Valahol már a távolban tompán puffant valami. Erőnek erejével fókuszáltam, s ahogy tisztult a látásom, Damon hitetlenkedő arcát pillantottam meg.
- Nem hittem… Nem… - nyögte, de válaszolni nem tudtam. Csak a könnyeket éreztem meg a szemem sarkán. Hallottam, ahogy csapódik az ajtó, Alaric pedig segítségért kiált. Valaki bejött, biztos Stefan az. Egy nagy folt jelenik meg a szemem előtt, de már nem tudom kiélesíteni. Az oldalam mocskosul fáj, alig kapok levegőt. Lassan eltűnnek a színek, fények játékát érzem csupán, hallani szinte semmit, bár mintha a nevemet és Damon nevét mondogatnák valamerre. Egy nagy fájdalom vagyok. Hát itt a vége. 162 év. Szép kor. Tartalmas évek. Végül is, romantikus a halálom. Viszem magammal Damont. A fények eltűnnek. A hangok távolodnak. És a fájdalom is megszűnik. Én magam pedig könnyed, légies semmivé változom.

* * * *
Sokszor elképzeltem már, hogyan is halok meg. És hogyan jön velem Damon is. Mert még nem kapott meg, így nincs meg a kiváltsága, hogy függetlenítse a halálát az én halálomtól. Morbid humora a sorsnak ez a furcsa kapocs. Most végre vége. Vége az egész hercehurcának a szerelemmel, a fájdalommal, az értelmetlen önmegtartóztatással. Talán jobb is így. Éreztem, ahogy elmerülök valami mélységben, ami sokkal kellemesebb, mint mikor az ember alszik. Ha belegondolok az életembe, nos, romantikus love story, hollywoodi befejezéssel. Nagyszerű kis mese ez. S mivel az életem nem pörgött a szemeim előtt a halálomkor, magamnak meséltem az éterben lebegve. Meséltem? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak azért gondolom ezt, hogy kerek legyen minden, érthető és világos. Így hát belekezdtem.
Damon és Jade szerelmesek voltak. Jade szülei Magyarországról vándoroltak az Ígéret Földjére az 1848-as szabadságharc idején, Jade születésének évében. Úgy hitték, ezzel elég távol kerülnek majd a családjukon ülő átoktól. Ám Amerika nem csupán a halandók számára nyitott új kapukat.
Jade apja kereskedő volt, így sokat utaztak, de kedveltebb városaikban tovább időztek a családdal. Ilyen város volt Mystic Falls is, amit az évek során Jade jól kiismert. A város alapító családjaival, köztük az olasz Salvatore-okkal szoros barátságot ápoltak. Az európai származás összekötötte a két famíliát, így a gyermekek sok időt töltöttek együtt. Jade kapott két fivért, Stefant és Damont.

Ám az idők során Jade finom, de szenvedélyes, csapongóan vad hölggyé változott, a fiúk pedig ifjakká cseperedtek. Damon lassan ráébredt, hogy a lány féktelensége megbabonázza és rabul ejti a lelkét, s mikor ezt bevallotta neki, Jade válaszul megcsókolta őt. Attól a perctől kezdve elválaszthatatlannak hitték magukat. Jade viszont egyetlen gyermek volt, ezért szülei óvták a széltől is, így a nem megfelelő udvarlóktól s a szerelemtől is. Miután édesanyja rájött, hogy az illedelmes, tisztességes Stefan Salvatore helyett lánya az udvariatlan, öntörvényű Damont szereti, hajóra ültette, s egy évre Európába küldte. A lány hiába kérte, a szülők hajthatatlanok voltak. 12 hónapig távol volt mindentől, amit szeretett, de szíve remélt, s bár semmi hírt nem hallott Mystic Fallsból, rendszeresen írt, és vágyódott szerelme, Damon után.
Végül letelt az egy év, s Jade örömkönnyek közt szállt ki a Salvatore-házhoz érkező hintajából. Ám senki nem fogadta, s a házba bekopogva egy furcsa, színes bőrű lány köszöntötte. Jade semmit nem értett, érkezésének időpontját előre megírta a Salvatore fivéreknek. Aztán kitisztult a kép. Katherine Pierce elfoglalta a helyét a városban, a Salvatore-házban, és a fivérek szívében. Nem volt mit tenni, mint megbarátkozni a helyzettel. Hónapokat töltött a házban, tűrte, ahogy Katherine és Damon rendszeresen megalázza őt, hogy Stefan vigasztalgatja, mikor csak arra vár, mikor futhat már Katherine-hez. Egyetlen mentsvára Anna volt, a régi barátnő, aki szintén ki nem állhatta Pierce kisasszonyt. Elvágyott onnan, mert érezte, hogy nem gyógyulnak, sőt, inkább mélyülnek a sebek, de félt is elindulni, mert tudta, hogy akkor már nincs visszatérés. Így maradt, de végül az élet döntött helyette. Egy napon szülei megérkeztek, magyarázat nélkül összepakolták minden holmiját, s búcsúzásra is alig hagyva időt másik városba költöztették. Messze került Mystic Fallstól, a kérlelés nem hatott, úgy érezte mindent elveszített.

Aztán egy napon furcsa emberek érkeztek. Ijesztő emberek voltak, nők és férfiak, a nők is nadrágban érkeztek, s a férfiakhoz hasonlóan nagy, ormótlan kabátokat viseltek. Jade apja komoly hangnemben tárgyalt a csoport vezetőjével, megmutatta az embereknek a ládákat, majd kikísérték Jade-et a kocsihoz, mely már várt rá. Jade semmit nem értett, meglepetten, sírva fogadta apja búcsúját, aki ígérte, mihamarabb meglátogatja lányát. Anyja kocsira szállt vele együtt, s ahogy a kocsi elindult, mesélni kezdett:

Hajdanán, mikor még szülőföldünk erdeiben éltünk, s még nagyapád, sem apád, sem én magam sem éltem még, a hegyekben lakozott egy gonosz gróf. Fiatal lányok vérét vette, s életüket kioltotta. De amikor a te dédanyádat is elrabolta, dédapád felesküdött a minket óvó Szentanyára, hogy épségben visszahozza őt. Elindult a várba kemény, tölgyből faragott botjával. Útközben virágos rétre tévedt, ahol egy öregasszonnyal találkozott. Az öregasszony egy nagy csokor lila virágot nyomott dédapád kezébe, melynek illata erősen bódító volt. Az öregasszony dédapád lelkére kötötte, hogy bármi történjék is, a csokrot el nem veszejti, el nem hajítja, míg a dolgát véglegesen el nem végzi. Dédapád már fiatalon is bölcs ember volt, így megfogadta az öregasszony tanácsát és tovább indult a várba.
A várban meg is lelte a feleségét, a te dédanyádat, ám ő könyörgött, hogy fusson, mielőtt a gróf visszatér. Dédapád azonban nem torpant meg, és bátran kivárta, míg a gróf hazaér. A csokor, mely dédapádnál volt, elrejtette a gróf elől őt, így a hazatérő gróf nem érezte meg az idegen illatot. Amikor a gróf belépett dédanyád szobájába, dédapád a hosszú útban hegyesre kopott tölgyfabotját átszúrta a gonosz gróf szívén, aki szörnyű halált halt. Dédapád a várból kilépve felgyújtotta azt, hogy a gróf többé ki ne szabadulhasson. A dédszüleid az újralátás örömében egymáséi lettek a virágos mezőn, melynek virágai megóvták dédapádat a gróftól. Ám dédanyád szörnyű titkot vallott be: a gróf vért vett tőle, majd saját kezét is felvágta, majd rákényszerítette dédanyádat, hogy igyon a sebből. Dédapád megbocsátott neki, mert szerette, ám ettől kezdve családunk sorsa megpecsételődött. Famíliánk tagjai közül minden generációban születik egy kiválasztott, aki a gróf leszármazottaival küzd és ártatlanokat ment. Amíg a gróf leszármazottai nem jelennek meg, addig ránk sincs semmi szükség, ám most megjelentek, így hív a kötelesség. Családunk legifjabb kiválasztottja pedig te lettél.
Jade vonakodva bár, de elfogadta a történteket, s csak annyit kérdezett, mi volt a gonosz gróf neve, mire anyja így felelt: Vlad Dracul, Havasalföld fejedelme.

Így hát Jade beletörődött sorsába, s szorgosan tanulta mindazt, amit a furcsa nők és férfiak oktattak neki. Végül elég felkészültnek nyilvánították, s nagyszabású ünnepélyt rendeztek számára, melynek végén rituálisan felavatták vámpírvadásszá. Jade azonban nem tudta, hogy a ceremónián egy régi ismerőse is jelen lesz. Amikor bevezették a terembe, Damon Salvatore kifeszített alakját pillantotta meg. Ám Damon más lett, arcán csúf erek húzódtak, fogai élesen villogtak, szemfogai pedig hosszabbra nyúltak a többinél. Jade semmit nem értett és félt. Kezét megvágták, vérét egy kehelybe töltötték, melybe szantál és a lila virág, verbéna olaját sajtolták. Aztán a leláncolt Damonhoz léptek, vérét vették, s végül mindezt a kehelyben összekeverték. Előbb Jade-nek nyújtották, aki engedelmesen ivott, majd az ellenkező Damon szájába öntötték a furcsa italt, ügyelve arra, hogy mindenképp lenyelje azt.
Ettől a perctől kezdve Jade vámpírvadász lett, Damon Salvatore pedig a vámpír párja. Az idő megnyúlt, az emberi élet hosszának többszöröse jutott nekik. Damon egyáltalán nem, Jade pedig nagyon lassan öregedett. 17 éves korára avatták fel, s az eltelt 145 év alatt alig tűnt idősebbnek egy húsz éves lánynál. Védelmet nyújtottak egymásnak és egymás ellen is, mert bármelyikük halála a másik halálához vezetett volna. Az összekötött sorsokat viszont csak egy módon lehet széttépni, s ezt Damon hiába igyekezett meglépni, Jade mindig kitartóan ellenállt minden kísértésnek. Hosszú életük leginkább egymástól függetlenül telt, találkozásaik rövidek, és viharosak voltak. Önmaguk és a másik védelmében elkerülték egymást.
Ám örökké nem lehet bujkálni, mert a világ kicsi, s a kötelességek nem múlnak. S vannak dolgok, amiket be kell fejezni. Ez is ilyen.
Szép mese volt. Hát így van vége, gondoltam. Frappáns lezárás? Legyen ez:
Szerelmük végül mindent legyőzött. Még őket is.

14. Vigyázz, mit kívánsz!

Halihóhahó!

Itt az új fejezet! Jó olvasást, várom a kommenteket! ;)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Sokk és düh elegyével tántorogtam le a pódiumról, valami elvarázsolt, bamba mosollyal az arcomon, melyet mindenki elvárt. Irigykedő tekintetek, gyilkos gondolatok labirintusában kecmeregtem a bárpulthoz, intve egy dupla Scotch-ért. A pultos még fel sem fogta igényemet, mikor a nyeremény mellém lépett. Arcán jellegzetes „én-mindent-tudok-enyém-a-föld” arckifejezés, az önelégültség cuppogva folyt a padlóra. Megvető sóhajjal fordítottam tekintetemet a pulton csattanó pohár felé.
- Már az eredményeket is te manipulálod? Mégis mi a francért csinálsz ilyet?
- Ó, azt hittem örülni fogsz – súgta a fülembe mérhetetlenül büszkén. – Végül is azért tettem, hogy együtt lehessünk. Hát nem romantikus?
- Óóó… de. Persze – vágtam rá kétkedve.
- Azért téged megérteni még mindig jó meló – fordult agresszívabbra a hanghordozása.
- No, miket nem mondasz? Tudod, valahogy nincs ínyemre, hogy röpke légyottok miatt manipulálj embereket – vágtam a szeme közé a nyilvánvaló tényt.
- Azt hittem örülni fogsz, az istenért! – fakadt ki az én kis házi sármőröm. – Neked aztán soha semmi nem jó, mi?
- Damon. Ne csinálj úgy, mintha egy hárpia lennék.
- Hát pedig… Ennél romantikusabb már nem tudok lenni. Az egészet azért csináltam, hogy ne kelljen féltékenykedned!
Na, itt megállt a kezemben az üvegpohár, a tüdőmbe fagyott a levegő, az izmaim pedig kővé dermedtek.
- Hogy mi? – néztem rá őszinte megrökönyödéssel. Hogy a hóhér szépséges szép nyúlfarkába lehet valaki ennyire arrogáns? Arcán elterült a jól ismert Damon mosoly, innentől kezdve pedig a témát lezártnak tekintettem. Visszafordultam az italomhoz, mélázva nézegettem körbe, melyet természetesen Damon Salvatore ugyan mégis miképp hagyhatott volna?
- Hé, semmi frappáns riposzt? Pedig annyira imádom a nyelvedet ilyenkor… - indult meg a keze az arcom felé, így visszafordultam hozzá. Megtorpant, kezét a pultra ejtette, tekintete megkomolyodott. – Rendben. Akkor megkérem a polgármester feleségét, hogy cserélje ki a szelvényt a sajátjára – mosolygott rám megvetően, majd elfordult.
- Nem kérsz meg te senkit semmire. Nem gondoltad komolyan, hogy azért fizettem, hogy aztán üres kézzel menjek haza? Jössz nekem egy randival – jelentettem ki nyomatékosan, mégis úgy, mintha az egész mellékes lenne. Fel sem néztem a poharamból, pedig ismét engem bámult.
- Akkor jössz velem? – kérdezte valami fura reménykedéssel a hangjában. Sóhajtottam.
- Tudok mást csinálni? – ezzel lehúztam az italomat, és lepattantam a székről. Damon felém nyújtotta a kezét. – Valaki milyen lovagias – horkantottam figyelmen kívül hagyva a felajánlott kacsót.
- Valaki pedig nagyon makacs… - sóhajtott, majd elindult utánam.
- De hát ezt szereti bennem, nem? – gúnyolódtam a sarkon befordulva, mikor is beleütköztem valakibe. Ahogy felnéztem, Elena állt velem szemben, mondhatni enyhén dühödten. Kérdőn néztem rá, de mire megszólalhattam volna, a lány fröcsögve Damonnak esett.
- Élvezted, hogy Alaric Saltzman orra alá dörgölted? Épp mikor kezdtem azt hinni, hogy van benned valami helyrehozható.... Egy frászt...
- Talán kimaradtam valamiből? – bámult a lányra a megszólított.
- Ki dörgölt és mit Saltzman orra alá? – kérdeztem elképedve.
- Damon ismerte Saltzman feleségét. Ittak is egyszer, igaz, Damon? Ízletes volt, nem igaz?
- A francba – nyögtem, a fejemhez kapva. Mindenre szükségünk volt, csak erre nem. Tény, hogy Alaric eddig is tudta, hogy Damon ette meg a nejét, de azért nem kell ezt még hangoztatni is. De Elena tovább folytatta a heves szónoklatot.
- Talán elfelejtettem megemlíteni korábban, mikor beszélgettünk a biológiai anyámról, aki örökbe adott, hogy a neve Isobel volt... Csak rajta. Emlékezz vissza, hogyan ölted meg! – köpte ki az utolsó szavakat, majd elhúzott a vámpír mellett. Stefan rám nézett, mire intettem neki, hogy menjen utána. Damonra néztem, aki épp kezdte felfogni a dolgokat.
- Basszameg.
- Egyetértek – bólintottam. - Ezt szépen elkúrtad! Mi a francnak nem tudod egyszer tartani a csini kis szádat?! – osztottam le, miközben megragadtam a karját, és az ajtó felé rángattam. Mikor kiértünk, előrángattam a kocsikulcsomat, és kinyitottam a Mustang ajtaját. – Befelé!! – Damon kóvályogva, fintorogva elindult a járdán. – Damon Salvatore, szállj be abba a kibaszott kocsiba! – toppantottam egyet a kis cipellőmben. Igen, kezdtem kissé bepipulni. Újabb fintor volt a válasz, de végül csak beemelte a fenekét az anyósülésre. – Gratulálok.
- Köszönöm – vont vállat. Ránéztem.
- Most ez mégis mire volt jó? – ráadtam a gyújtást, és nekiindultam.
- Jól esett – vont ismét vállat.
- Hah, ha én mindig azt tenném, ami jól esik, te már kurva rég halott volnál.
- Akkor miért nem?! – tárta szét a karját. Szememet forgatva sóhajtottam.
- Tudod te azt pontosan.
- Mert nem élnéd túúúl!!! – kiabálta, közben pedig röhögött.
- Istenem, de utálom a részeg, megkeseredett férfiakat!!!! – mormogtam az orrom alá, majd innentől a vezetésre koncentráltam.

Eszembe jutott, hogyan ismertem meg Isobel Flemminget. Volt egy kedvenc helyünk, még Bree kocsmája mellett. Bree-hez túl sok valódi ember járt. De Joe-hoz? Joe-hoz csak és kizárólag mi, vadászok jártunk. Joe az egyik legjobb fej pultos volt, akit életemben ismertem. Azóta már meghalt. Ritka szerencsés egy fickó volt. Álmában halt meg, ami egy vadásznak ritkán adatik meg. Az már más kérdés persze, hogy így is gyilkosság áldozata lett… De legalább békében ment el. Azóta fia viszi a kocsmát, az apjától örökölt röpke 300 éves tapasztalata alapján könnyedén és kedélyesen, ahogy azt kell.
Joe-nál mindig meg lehetett pihenni egy hosszú nap, egy húzós vadászat után. Szívesen látott bárkit, az ismerősökkel pedig úgy bánt, mint a hímes tojással. Én voltam az egyik fő-fő hímes tojása. Külön képet készített rólam, amint a pultjában állok, vagy épp a whiskymet kortyolgatom pipázgatva, esetleg palacsintát sütök a népeknek. A kedvencem akkor is az a kép volt, amin nevettünk. Joe-nak öblös, igazán férfias nevetése volt. Magas, borostás, ősz vénember, mocskos köténnyel, kifogyhatatlan szesz- és pajzánvicc készlettel. Ráadásul az egyik legtechnikásabb vadász az Államokban. Rengeteget tanultam tőle, apám helyett apám volt. Ő is lányaként kezelt, s erre különösen büszke is volt. A nagy Jade Frank, az utolsó egyenes ági leszármazott az ő kocsmájában! Ráadásul már nem is vendégszámba mentem, hanem mint egy családtag, úgy jártam, keltem, intézkedtem náluk. Kicsi Joe-val mintha testvérek lettünk volna, bár már ugye 16 múltam, mikor megismerkedtünk. Ő viszont már több mint 150 éves volt. Ők lettek az új családom, és ennek megfelelően bántak velem.
Egy könnyebb, mondhatni üres nap estéjén éppen megfosztottuk egymást a zsetonoktól, amikor egy feketehajú embernő lépett be. Hirtelen csönd állt be, csak a zenegép nyikorgott valami ősöreg számot, mire ő kissé feszengve, de azért magabiztosan a pulthoz sétált, és mindenki füle hallatára megkérdezte, hol tudna vadászokkal beszélgetni. Úgy hallotta, ide sok ilyen alak jár. Joe csettintett a nyelvével, majd felém fordult. Nemet intettem, mire Joe ismét a nőre nézett és hasonlóan üres tekintettel megszólalt.
- Hát, kisasszony, magát jól átverték. Vadászokat az erdőben kell keresni, ahol a vadak vannak. Nem is értem, hogy gondolta, hogy ide járnak. Talán a Szarvashoz címzett fogadót nézze meg a Franklin téren – intett az ajtó felé, mintegy lezártnak tekintve a vitát, de a nő erre csak a fejét ingatta.
- Nem érti, nem olyan vadászokat keresek. Különleges vadászokat. Paranormális eseteket kutatok. Egy megbízható forrás szerint itt tudok találkozni velük.
- Igazán? Nos, a megbízható forrása mellélőtt. Mi nem vadászunk semmire. Ugye, fiúk? – intézte a kérdést a hallgatósághoz. A kórus egyszerre zúgott fel. Ki röhögve, ki méltatlankodva, ki csak teljesen rezignáltan.
- Egy fenét! Mi ugyan nem.
- Hallja, hölgyem? – mosolygott nyájas elégedettséggel Joe. – Nincs itt semmiféle vadász.
- Hé, Joe! Most jut eszembe! Én tudok egyet! – a nő erre mosolyogva az egy asztallal mellettem ülő középkorúnak tűnő alak felé fordult. Digó – ha jól emlékszem így hívták – vidáman intett egyet, és folytatta. – Hektor! Hisz Hektor jár vadászni! – erre mindenki helyeselni kezdett, a nő pedig reménykedve megindult felénk.
- És be tudna mutatni ennek a bizonyos Hektornak?
- Hogy a viharba ne! – vigyorogta Digó, körülöttünk már mindenki nevetett. Én vállon csaptam, hogy lehet ilyen hülye, de én is nevettem. A férfi nagyot füttyentett, elordítva a „Hektor” nevet, mire egy magyar vizsla szaladt ki a raktár felől, s rohant oda Digóhoz. – Hektor, mutatkozz be szépen a hölgynek! – erre Hektor készségesen a nő elé ült és pacsira nyújtotta a jobb mancsát. A kocsma egyszerre röhögött fel. A nő zavarában nem tudta, hogy sírjon, vagy sikoltson a dühtől, vagy enyhüljön meg Hektor őszintén vágyakozó tekintetétől. A legjobb és legméltóságteljesebb verziót választotta, megfogta Hektor mancsát, a másik kezével pedig megvakarta a füle tövét. Hektor vidáman csóválta a farkát, majd ahogy a nő abbahagyta a simogatását, odafutott gazdájához, s lekuporodott az asztal tövébe. A nő kiegyenesedett, kihúzta magát, majd ismét a pulthoz sétált. Megköszörülte a torkát, mire ismét csönd lett. Kotorászott egy keveset a táskájában, majd egy névjegyet nyújtott Joe-nak, aki készségesen elvette tőle azt.
- Ha mégis… mégis eszébe jutna valaki… és segítene, akkor kérem… mondja meg neki, hogy hívjon fel! Köszönöm – mondta, majd megfordult s elindult kifelé. Fordulat közben megakadt rajtam a szeme. Unottan néztem, ahogy magába roskad a kudarctól és a megalázottságtól. Kissé meglepve nézett rám, amit persze meg tudok érteni, tekintve, hogy a kocsmában rajta és rajtam kívül két nő volt, azok is mindketten hátul a konyhában. Farkasszemet néztünk, majd biccentett és kilépett az ajtón. Úgy éreztem, várta a segítségemet, úgy mint nő a nőét. Hát cicám, ez nem az a kör volt.
Az este további része szórakoztatóan telt. Iszonyatosan kiröhögtük Digót, hogy lehet ekkora paraszt, majd szép lassan elfelejtettük az esetet. Záráskor, míg a pultban mosogattam, rápillantottam a névjegykártyára. Isobel Flemming neve és telefonszáma virított a kártyán, az alsó sarokban e-mail és postafiók cím. Felemeltem a kártyát, megforgattam. Egyszerű papírra nyomták. Semmi izgalmas nem volt benne. Joe mellém lépett.
- Beszéltél volna vele? – kérdezte mintegy mellesleg, miközben nekiállt törölgetni. Éreztem, hogy figyel, hogy feszülten várja a válaszomat.
- Nem. Nincs szükségünk rá, de ettől még érdekes és merész nő.
- Nocsak. Bejön? – röhögött fel mellettem a pótapám.
- Alapvetően szimpatikusnak tűnt. De van benne valami… ami miatt nem látnám szívesen a házamban – vontam vállat, mire Joe horkantott egyet.
- Még szerencse. Kegyetlenség van benne, megmondom én neked. Kemény az a nő. Valami olyat keres, ami nála sokkal nagyobb, és elhiszi, hogy érdekes ez a világ.
- És nincs igaza? Érdekes a mi világunk. Csak kellőképpen veszélyes is – mutattam rá a leglényegesebb pontra.
- Lehet. Mindenesetre máskor jobban kell vigyáznunk. Át kell hívnunk Bree-t. Beszélnünk kell vele.
Egyetértően bólintottam.
- Hátha tudja ki köpött. És meg kell erősítenünk a bűbájt is.
- Bizony. Na, menjünk, bezárok – tette le az utolsó tiszta poharat a helyére Joe, majd az ajtó felé indult. Elgondolkodva néztem utána.
- Ha máskor is jönne…
- Kicsoda?
- Ez az Isobel – kérdőn rám nézett. – Ez a nő neve – lobogtattam meg a kártyát. – Szóval ha jönne…
- Szerinted fog? – fordította el háromszor a kulcsot a férfi, majd komótosan visszasétált a pulthoz. Bólintottam.
- Mert szerinted nem, mi? Én teljesen bizonyos vagyok benne – erre csak egy bólintás volt a válasz. – Szóval hagyd a francba. Küldd el. És véletlenül se hagyd, hogy a lányokkal beszéljen. Se neveket, se címet ne adj ki. Náluk fog próbálkozni legközelebb.
- Nem vagyok hülye, kölyök. Tudom mit kell ilyenkor tenni – fenyegetett meg az ujjával. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy tudod. De ez a nő… valamiért sehogy sem tetszik nekem.

És milyen igazam lett!!! Két nap múlva indultam haza, addig Joe-nál éjszakáztam, hisz külön szobám volt. Alig értem el a motoromat, már ott állt. Reménykedve nézett rám, én meg rá sem hederítettem. Persze nem tágított. Megmondtam neki, hogy kopjon le, semmi értelme annak, amit csinál. Nem létezik a világ, amiben hisz, és álljon le. Persze megszerezte a lakcímemet, a számomat, minden elérhetőségemet, és elég konkrétan zaklatni kezdett. Nagyon nem csíptem. Aztán jött Damon, aztán jött Katherine. Egyik jobb, mint a másik. Isobel meg persze meggyűlölt, hiszen az ő fajtáját kéne irtanom. És ezt szó szerint értem. Isobel azok közé tartozott, akik az élet és halál urának hitték magukat. Igézetből gyűjtött pénzéből fényűző életet élt, gyűjtötte az olyan embereket, akik vérüket adták neki. Imádta a szép férfiakat, vagy éppen nőket, mikor hogy. Katherine jobb keze lett, addig nyalt, míg legfőbb csatlós nem vált belőle. Mégiscsak egyetlen élő leszármazottból vált vámpírrá, egy vér! És ez nekünk régen sokat számított. Katherine pedig imádta a talpnyalókat. Egymásnak valók voltak, annyi szent. Ahhoz képest pedig, hogy Isobel alig pár éve volt halott, eléggé otthonosan mozgott a vámpírvilágban. Mondhatni túlzottan is otthonosan. Az egész történetben talán Alaricot sajnáltam a legjobban, ő szívta meg leginkább ezt az egészet. Csak tudnám, hogy Isobel miért játszott vele annyi éven át. Aztán hozzávágta azt a gyűrűt, majd lelépett. Igazán jó példát mutat házastársi kötelességekből. No nem mintha, ez nekem nem lenne mindegy, hisz ennyi év alatt (no meg persze drága jóbarátunk Damon miatt) már megszoktam a kegyetlenkedéseket, csak érteni nem értettem őket továbbra sem. Mindenesetre megérkeztünk a Salvatore házhoz, így abbahagytam a múlton és Isobel fantasztikus személyén való gondolkodást, és leparkoltam az autót. Mellettem Damon magában bulizott, nagy ívben téve arra, mi is van körülötte. Állítom, ő csinálta jól.
- Na, Mister Főnyeremény, megjöttünk. Ki a kocsiból! – böktem oldalba életem szerelmét, mire igézőn nézett rám.
- Ma az enyém leszel, ugye tudod? – mosolygott nyugodt magabiztossággal.
- Felejtsd el! Előbb halok meg! – feleltem legyintve, majd kiszálltam az autóból. Tanulság: ne adj meg olyan opciót, melynek megvalósulása rosszul érinthet. Nekem sem kellett volna…

Új szavazás!

Hahó, hahó!

Úgy döntöttem újra indítok egy közvélemény kutatást, mert miért is ne?!

Várom a válaszokat, egy hetetek van vélemény-kifejteni.

Csókok! ;)

Fox

13. Táncolj velem mindhalálig!

Hola Mindenkinek!

Itt az új fejezet, várom a kommenteket! :)

Ehhez a részhez van zeneajánlatom is, érdemes belehallgatnotok, hogy meglegyen a kellő hangulat. :)

Szóval hallgassátok őket: Gene Vincent, Jerry Lee Lewis és Ricky Nelson. (Ricky-től a Travelin' Man-t valamint a Lonesome Town-t mindenképp ajánlom! :) )

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Mystic Falls Rómájába tartottam szélsebesen. Egy óra alatt visszaértem, remélve, hogy Stefan is ilyen gyorsan megfordult a városban, s el tudott mindent intézni. Kopogás nélkül léptem a házba. A nappali felé tartottam, remélve, hogy nem kell felmennem a szobákba, hiszen az emeleten volt Damon szobája is, de meghallottam a zenét. Gene Vincent váltott Jerry Lee Lewis-ra, épp a Boogie című szám szólalt meg, amint az ajtó boltíve alá értem. Megpillantottam Damont, amint éppen egy pohár bourbont tölt ki magának. Nem szóltam semmit, csak az ajtófélfának dőltem, mindegy volt, már úgyis észrevett.
- Az öcsém nincs itt tisztelt vadászkisasszony – hallottam alkoholpárától könnyed, folyton gúnyos hangját. – Elvitte szép kedvesét a bálba! – emelte meg a poharát még mindig háttal, majd egy kortyra lehajtotta az egészet és újratöltött magának.
- Jó lehet a szép kedvesének – válaszoltam csak enyhén cinikusan. Lejjebb léptem egyet a lépcsőn, de tovább nem mentem. Damon felvett egy tiszta poharat.
- Italt? Igyon velem kisasszony, ahogy a régi szép időkben! – nevetett kiröhögve a múltat, de ez a röhögés kegyetlen volt és gyűlöletteljes.
- Rendben – bólintottam, és lejjebb léptem még egy fokot. Töltött, majd higanyos mozgással elém sétált, a poharat a kezembe nyomta, sajátját nekiütötte, és megemelte, mintha beszédet akarna mondani.
- Igyunk a felesleges, elpazarolt évekre! – s ezzel magába döntötte az egészet. Én csak álltam, whiskey-vel a kezemben, és néztem őt, ahogy részegen még részegebb akar lenni. – No mi lesz kisasszony, nem illik nem inni, mikor más vedel! – bökött a pohárra. Megnéztem a poharat, benne borostyánszín folyadék.
- Én inkább az értelmes, tartalmas éveimre innék – feleltem, megemeltem a poharat, majd nagyot kortyoltam az alkoholból. Damon megbűvölten nézte, ahogy az alkohol felfűt, arcomon kiütnek a kis piros rózsák, melyek születésem óta megvoltak, s ilyenkor szinte világítottak arcomból.
- Jade kisasszony mindig is mást csinált, mint amit mondtak neki – suttogta. Így, hogy egy lépcsőfokkal feljebb álltam, majdnem egyforma magasak voltunk. Közelebb mozdult hozzám, orrunk majdnem összeért.
- Ahogy maga is, Damon úrfi – súgtam vissza, miközben egyre csak a szemét lestem. Bensőséges pillanat volt, éreztem, ahogy vágyik egy mozdulatra, egy véletlennek tűnőre, mely persze szándékosan okozná ajkaink összetalálkozását. De aztán pislantott, és ellépett tőlem, meglengetve üres poharát.
- Ebben mindketten jók voltunk, nem de? Biztos ezért volt olyan csodás magácskával az időt tölteni! – kuncogott hadonászva. Aztán elkomorult. – S talán ezért nem mondta el nekem, amit az ellenfeléről tudott.
Sóhajtottam, nekitámasztottam a csípőmet a mellettem álló komódnak.
- Miért mondtam volna, ha sosem kérdezte? – vontam vállat. – Ha kérdez, talán megtudja az igazat.
- No ne mondja! Ne verjen át kisasszony, ismerem a sebesjárású kis fejecskéjét, és kétlem, hogy választ adott volna kérdésemre – mutatott rá egy elég valószínű dologra, miközben újratöltötte poharát. Ismét vállat vontam.
- Honnan tudhatná? Sosem kérdezett. Már mindegy is, úgy hiszem – emeltem poharam, majd kortyoltam még egy kis bourbont.
- Igaza van. Minden mindegy már – tárta szét a karjait, mintha éppen egy hídról vetné le magát teljes átéléssel. Horkantottam.
- No, ne akarjon belehalni úrficska. Ha eddig kibírta, talán most is túléli – mosolyogtam rá gúnyosan. Egy pillanat múlva előttem termett, s nagyon közel hajolva, haragos hangon suttogni kezdett.
- Nekem Katherine jelentett mindent. Magácska ezt hogyan is érthetné?! – morogta lefitymálva, mire kihúztam magam, s magabiztosan, hasonló dühvel visszavágtam.
- Pontosan tudom. Itt van maga, az ostoba szerelmével, ami csupán igézet volt. Hogy el akarja hitetni velem, hogy sosem szeretett, csak kihasznált, és az a riherongy nemzője volt élete szerelme. Hogy nem számít magának semmit, hogy az első nőt az életében annyi idő után megerőszakolja, elvegye a méltóságát, s mikor napokra eltűnik, akkor eszébe sem jut aggódni, hogy hová lehetett. Maga csak egy ostoba férfi, aki bízik abban, hogy egy újabb ostoba lánykával van dolga, aki elhiszi, hogy maga egy érzéketlen, lelketlen, semmirekellő gyilkos, aki csak kínozni tud másokat. Sajnálom. De én ismertem az igazi Damon Salvatore-t. És neki volt méltósága, s bár tettei gyakorta ellenében voltak bármiféle elvárásnak, végül csak jó magyarázatot tudott adni, értelmes célért és logikusan cselekedett. Ő tudta, hogy szeretik, s törődnek vele, és tisztelte is ezt, sőt! Viszontszeretett. Úgyhogy igenis értem. Én nem egy újabb ostoba diáklány vagyok Damon. Én Jade Frank vagyok, az a lány, aki általad lett nővé, s aki miattad maradt életben ezidáig. Én vagyok a fény fölötted, melytől árnyékot vet alakod, és soha nem tudsz elhagyni, csak ha végleg meghalsz.

Ezzel fejeztem be nagymonológom, amire egy hosszúra nyúló farkasszemezés volt a válasz. Az előttem álló férfi a szavak hatására átváltozott: volt árva, volt gyermek, kisfiú, majd legény, érett férfi, s bölcs aggastyán, szerelmes ifjú, dühödt, gyűlölködő harcos, vadállat és gyenge, óvni való áldozat is. Tekintetében száznegyvenöt év keserűség, az enyémben ugyanannyi év remény. Szomorú lemondásaimat kiolvasta belőlem, s ez még inkább lelkébe tiport. Ahogy enyémbe is fájdalma, mert megértettem és sajnáltam őt miatta. Nem tehettem semmit azzal, hogy Katherine nem kereste őt, de megértettem csalódottságát. Rég elfeledett érzelmek törtek rám, erősebben, mint eddig bármikor. Most nem testi vágyam volt felé, csupán a vágy, hogy megszabadítsam minden szenvedésétől, a lelkéből űzzem ki azt a mérhetetlen keserűséget, mellyel képtelen volt megküzdeni. Gene Vincent visszatért, épp lelkesen Be-Bop-A-Lulázott nekünk, mikor a lemez pattant egyet, melyet a modern hangszórók még inkább felerősítettek, így kissé megrezzentem a váratlan hangra, mire Damon is elfordította a fejét. Sóhajtottam, majd a kezemben lévő pohárra néztem. A folyékony mézben láttam a tükörképem, s azon morfondíroztam: most már mindig így lesz? Mindig közel kerülünk, majd valami megzavar minket, és aztán úgy viselkedünk, mint a bűnösök? Szétrebbenünk, mintha esküt törnénk, pedig nem tettünk semmi ilyesmit. Kidugtam a nyelvem fodrozódó tükörképemre, majd felhajtottam a maradék italt. Damon ellépett tőlem, a szekrényhez sétált, majd megfordította a bakelitet. Ricky Nelson kezdett énekelni nekünk a kellemes tengerparti sétáról, mire önkéntelenül is elmosolyodtam.

Az idősebb Salvatore testvér ekkor megfordult, felém nyújtva a kezét. Kérdőn néztem rá.
- Tudod, mivel eltűntél… kihagytál egy nagy bulit. Bizony – bólintott nyomatékosítva súlyos hanyagságom tényét. - Az 50-es évek buliját tartották, és te nem voltál ott – sétált elém nyújtott kézzel. Szkeptikusan néztem rá, de ő csak intett, hogy menjek, úgyhogy szemforgatva megfogtam a kezét. Megforgatott, majd magához húzott. – Ideje lenne bepótolni a mulasztásokat, nem gondolja… Jade kisasszony? – súgta a számba, majd lassan ringatni kezdett. Ricky bársonyos hangja felcsendült, ezúttal Lonesome Town című dalt búgta, mi pedig ott lassúztunk a szoba közepén egymást lesve, csendesen. Nem csókolt meg, ahogy én sem hajoltam hozzá, csupán egymáshoz simulva hajladoztunk a dallamnak megfelelő ritmusban. Mikor véget ért a dal, s egy újabb vette kezdetét, már nem törődtünk a ritmussal. A Hello, Mary-Lou és a Bye-bye Love mellett azért felhangzott az It’s Up To You is, de a zene már alig érdekelt minket. Mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig fejem búbján nyugtatta állát. Minden bizonnyal úgy festettünk, mint egy öreg házaspár, s bár nem tudom az milyen érzés, remélem minden öreg házaspár érdekében, hogy pont ilyen. Megnyugodtam, a lelkem fürdött valami varázslatos könnyedségben. Mintha hosszú bolyongás után mindketten hazataláltunk volna a meghitt otthon melegébe. Aztán a bakelit ismét pattant, mi pedig zene nélkül maradtunk. Damon megmoccant, kissé eltolt magától.
- Nekem dolgom van. Sajnálom. Tudod épp Mystic Falls egyik legpartiképesebb agglegényével táncikálsz – húzta ajkait a rá jellemző önelégült mosolyra. Éljen, Damon Original, welcome back, nice to see you again!
- Óh, micsoda megtiszteltetés! – válaszoltam a lehető legcinikusabb hanglejtésemmel.
- Ugye! – húzta ki magát, arca egy jóllakott óvodáséhoz hasonlított leginkább.
- Egy részeg, száznegyvenöt éves aggastyán vagy Damon Salvatore – böktem meg a mellkasát, mire hitetlenkedő szemeket meresztve nézett rám, de én nem tágítottam. – Csak egy bolond menne veled bárhová is! – erre sértődötten felhúzta az orrát. – Ez van, sajnálom – vontam vállat, persze az orrom alatt jót mosolyogtam.
- Pedig épp kérni akartalak… Leszel a bolondom ma este? – kérdezte komolykodva. Naná, hogy képen röhögtem.
- Mégis, hová akarsz vinni?
- Tudod, az Alapítók Báljára gyűjtenek, szóval tombola lesz a Grillben. Sajnos mindenképp muszáj mennem, fontos dolgom van ott – mosolygott igézően.
- Ó, és mégis mi az a fontos dolog, ha szabad tudni?
- Nos, én leszek az egyik nyeremény! – mutatott végig magán, mire én alaposan végig is mértem, de persze nem tudtam komolyan venni. De nem úgy tűnt, mint aki épp viccel.
- Ez most komoly? – erre bólintott. Nevetni kezdtem. – Téged lehet megnyerni?
- Egy randevút velem, bizony.
- És… és akkor mégis minek akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem még mindig nevetve.
- Nem velem, csak gyere el. Hogy ott legyél.
- És nézzem, ahogy Mystic Falls asszonyai és hajadonjai megküzdenek érted? Ez nekem miért jó? – kérdeztem széttárt kezekkel. – Azt értem, hogy a te hiúságodat simogatja, de nekem ez miért jó? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát, talán venned kéne tombolát. Lehet, hogy szerencséd lesz, hm? – húzta fel a szemöldökét, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik velem, vagy komolyan gondolja. Úgy néztem rá, mintha elmebajos lenne, és szerintem nem álltam messze az igazságtól. – Na, most sipirc haza! Át kéne öltöznöd! – kacsintott és a bejárati ajtó felé terelt.
- De… te ezt… most komolyan…? – botladoztam kifelé a sürgető tessékeléstől.
- Ha nem vagy ott egy óra múlva, érted megyek – fenyegetett meg, majd az orromra vágta az ajtót. Hát mondanom sem kell, ez milyen csodás hír volt.

A parancsnak megfelelően hazahajtottam, letusoltam, elővettem pár partiképes cuccot, és válogatni kezdtem. Végül egy ruha mellett döntöttem, melynek felső része smaragdzöld volt, mélyen dekoltált, a vállam is majdnem kilátszott belőle. Mell alatt volt szabva, onnan indult a fekete szoknyarész, mely térd fölé ért, de csak épp hogy. Fekete, vastagabb harisnyát húztam, és egy pár centis sarokkal rendelkező, topánszerű, pántos cipellőcskét. Hajamat megmostam, s így frissen mosva lágyan göndörödve omlott vállamra, mint egy barnás-vöröses zuhatag. Úgy éreztem magam, mint egy baba. Munka közben nem szoktam így kiöltözni. Valójában sosem szoktam, csak nagy eseményekkor. De nem volt ellenemre a csinos öltözék, a póló-farmer-bakancs kombó egy idő után kellően unalmassá tud válni. Alig tettem fel sminket, csupán a szemeimet húztam ki, és a szempilláimat festettem kicsit feketébbre. Könnyed parfüm, és már indultam is. Mivel nem volt autóm, kisszoknyában meg topánkában valahogy nem akaródzott motorozni, átkopogtam Kalebhez a kocsikulcsáért. Megesketett, hogy nem teszem tönkre a Mustangot, s már indultam is agglegény-nyerőbe.

A bárban elég nagy tömeg fogadott. Körbekémleltem, megpillantottam pár ismerős arcot. Itt volt Alaric, aki Elena nagynénjével, Jennával beszélgetett, a seriff és a lánya is, Caroline, a barátja is, Matt, aztán persze megpillantottam Stefant és Elenát is. Épp indultam feléjük, mikor Damon előttem termett.
- Hűha, valaki komolyan vette a meghívást! – somolyogta, mire felhúztam a szemöldököm.
- Négy napig egy szobában aludtam. Azt hiszem, megérdemlek ennyi szórakozást! – feleltem úgy, mintha magamtól jutott volna eszembe az eljövetel ötlete. Damon Caroline felé mutatott.
- Ott tudsz tombolát venni. Gyere, elkísérlek! – nyájaskodott, amit nagyon nem értettem. Nekem nézelődnöm is elég, nem akarok én mindenáron randit nyerni ismeretlenekkel! – Szervusz Caroline! – erre a megszólított lány fitymálóan forgatni kezdte a szemét. Jót kuncogtam reakcióján, bár úgy tűnt Damon nem találja ilyen viccesnek. – Nem zaklatlak, csak idekísértem ezt a kedves hölgyet, mert szeretne tombolát venni.
- De én nem…- kezdtem tiltakozni, de a nyeremény gyakorlatilag leszarta, mit hablatyolok.
- Szóval lennél szíves, adni neki, hátha ma nyerni fog! – nézett rám mosolyogva, amitől kissé fenyegetve éreztem magam. Caroline ekkor felém fordult, szemei elkerekedtek.
- Ó, de gyönyörű vagy! Szerintem tombola nélkül is lenne udvarlód! – mért végig elámulva.
- Én is így gondolom, de Mister Salvatore ragaszkodott hozzá, hogy támogassam a bált, és hát, jó célért bármit, ezért vagyok itt – bólintottam ügyes magyarázatot kerítve ennek a brutális ostobaságnak.
- Értem, tessék a jegy! – nyújtotta felém mosolyogva, én pedig kifizettem és megköszöntem. Megfordulva Damon már ki is tépte a kezemből a papírt. – Hé!
- 3 1848. Hm, szerencseszám, nem? Sok sikert hozzá! – nyomta a kezembe. – Most mennem kell. Találkozunk később! – intett, majd elment mellettem a tömeg közepébe. Egy pillanatig értetlenül álltam, majd vállat vontam, és elindultam a bár felé egy italért.

Miután megszereztem a dupla White Russian koktélomat – azért valljuk be, a tiszta whiskey valamiért jobban illik a farmeromhoz és a bordó bőrdzsekimhez – elindultam vissza a pódium felé, ahol már gyűltek a randevúra éhes nők. Az egyik asztalnál megpillantottam Elenát, így feléjük vettem az irányt. Nem vettek észre, úgyhogy megkocogtattam a lány vállát, mire felém fordult, és tátott szájjal bámulni kezdett. Először csak illedelmesen mosolyogtam, aztán már kezdtem zavarban lenni. Igazgatni kezdtem a hajam, zavartan meg is kérdeztem.
- Van valami gond a külsőmmel? – mire Elena becsukta a száját, és megrázta a fejét.
- Szerintem éppen arra gondol, hogy milyen gyönyörű vagy – mosolygott rám Stefan, miközben lerakott egy itallal teli poharat a barátnője elé. A lány erre észbe kapott és bólogatni kezdett.
- Öh, igen, csak meglepődtem. Nem szoktalak… - végigmutatott rajtam -, így látni. Csinos vagy.
- Köszönöm. Ez volt a cél – vigyorogtam szélesen. – Van még hely az asztalnál?

Elena erre mosolyogva bólintott, így letelepedtem.
- És vettél tombolát? – kérdezte a lány, mire felmutattam a vörös kis cetlit.
- Állítólag a legjobb partik Mystic Fallsban – mondtam dicsekedve, mire összenevettünk.
- Azt tudod, hogy Damon is nyeremény… - mondta kissé aggódva.
- Hát – éreztem, hogy kissé elpirulok -, igazság szerint ő rángatott el – vontam vállat. – Még nem vagyok túl fitt az elmúlt napok miatt, de eljöttem. Kell néha egy kis lazítás – magyaráztam, de láttam Elena arcán, hogy semmit nem ért. Stefanra néztem, mire barátnője is feléje fordult. A lányon látszott, hogy az még jobban meglepi, hogy drága szerelmét nem leptem meg. A srác nemes egyszerűséggel megvonta a vállát.
- Mindig ez van – erre grimaszolva kidugtam rá a nyelvem. – De tényleg. Damon észretér, egy ideig mindenki boldog, aztán valami úgyis közbejön.
- Ahogy az az életben lenni szokott, csak mi kicsit többször tudjuk eljátszani – nevettem, mire Elena is elmosolyodott.
- Szép tőled, hogy még mindig hiszel benne – mondta láthatóan teljesen meghatódva. Megráztam a fejem.
- Nem hiszek benne. Ismerem, tudom milyen. Ennyi. Minden, ami neked meglepő tőle, számomra teljesen kézenfekvő, megszokott. Sosem lehet tudni, mit akar, mit tesz éppen, de szimplán csak köröket fut. A körben pedig én is ott vagyok egy rövid ív erejéig.

Ekkor a polgármester felesége megkocogtatta a mikrofont, és elkezdte a négy agglegény bemutatását. Két ismeretlen férfi mellett ott állt Damon Salvatore és Alaric Saltzman. Kissé felkavart, hogy együtt látom őket, hiszen ez elég rosszmájú iróniát feltételez az életről. Bármilyen érdekes is volt, a bemutatás alatt megcsörrent a mobilom, amit muszáj volt felvennem. Kivergődtem az emberek közül, kiléptem az ajtón, majd beleszóltam a kagylóba.
- Kaleb?
- Találtam valamit. Nem fogsz örülni – már a hangjának tónusa hallatán elment a kedvem az élettől.
- Halljam.
- Miután elmentél, kijöttem az erdőbe – nagy levegőt vettem, de nem hagyta, hogy elkezdjem. – Nyugi, tele vagyok vasfűvel, és legalább egy liter szantált öntöttem magamra – nem mondtam semmit, úgyhogy a problémával folytatta. – Kijöttem a sírhoz. Résnyire nyitva van. Az erdőben eldobott, rongyos, XIX. századi ruházatot találtam, és egy megcsócsált férfit.
- Bassza meg.
- Úgy valahogy.
- Menj haza. Nappal keressük meg őket.
- Rendben. Vigyázz magadra! – hangján éreztem az aggódást.
- Azon leszek. Szia – ezzel letettem és visszamentem bárba. Mire visszaverekedtem magam már épp sorsoltak. Elenát és Stefant nem láttam sehol, így hát leültem a helyemre és vártam. Már csak sorrend szerint Alaric és Damon volt hátra, Alaric-kal éppen Jenna nyert randevút. Jót mosolyogtam rajta, hiszen nem kell bunda ahhoz, hogy valami összejöjjön, ha az ég is úgy akarja, akkor csalás nélkül is sikerül.
A polgármester felesége bekonferálta Damon Salvatore-t, majd húzott, és angyali mosollyal az arcán közölte:
- A nyertes a 3 1848! Ez pedig az én… - emelte fel a saját szelvényét majd meglepetten mérte össze a húzott cetlivel. Egy pillanatnyi zavar látszott az arcán, majd széles mosollyal folytatta a nyertes hirdetését. – Ó, elnéztem, szóval, kinél van a három ezernyolcszáz-negyvennyolc? – hallva a számot egy pillanatra elakadt a lélegzetem, majd rámeredtem a cetlimre. Lassan emeltem fel a kezem.
- Az… nálam van! – így hát felálltam, odaléptem a nő elé, aki gyűlölködő pillantásokkal vizslatott és átvettem a nyereményemet igazoló szelvényt. Mindenki tapsolt, miért is ne tették volna?
Én voltam a szerencsés, aki nyert egy randevút a sármos és ellenállhatatlan Damon Salvatore-val.

12. Hisztizni emberi dolog

Hahó, hahó emberkék! Íme az új fejezet! A szavazás is lezárult, miszerint ezentúl lesznek a TVD fanficen kívül más történetek is. Köszönöm a szavazatokat mindenkinek. :) Jó olvasást, várom a kommenteket!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tanuld meg: négy nap infúzió után a sajtburger nem a legjobb választás. A fél liter kóla annál inkább, de jobb ha levest eszel. Miután ezt tisztáztam a szervezetemmel, Kalebbel átvettük a dolgokat. Elmentünk a sírhoz, de az zárva volt. Átkutattuk a környéket, de nem találkoztunk senkivel, és semmivel, ami gyanús lett volna. Így természetesen hol kötöttem ki? Naná, hogy a Salvatore háznál. Ha minden út Rómába vezet, akkor ezt a házat nem vették figyelembe. Vagy csak ez Mystic Falls eldugott kis vámpír Rómája, ide jön mindenki, aki számít, vagy aki még nem, de akar. A kopogás nem vált erősségemmé az utóbbi napokban, így nélküle nyúltam a kilincs után, mikor az ajtó kitárult. Mögötte Stefan, tekintete komor, vidámsága nem létező, de legalább megjelenése még mindig hatásos. Egy pillanat kellett neki, míg a lehetetlen szituációt felfogja, miszerint igen, én, Jade Frank személyesen állok a küszöbén. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hevesen átölelt, hogy majdnem hanyatt estem.
- Hó-hóó! Túléltem, de ha most összenyomsz, minden hiába volt! – figyelmeztettem, de azért meglapogattam a hátát.
- Hol voltál? Először azt hittük, elmentél a városból, azok után… de nem vallott volna rád, de nem tudtalak elérni se, pedig kellettél volna, sok minden történt…
- Tudom – bólintottam felemelt kezekkel, próbálva lenyugtatni a kedélyeket. – Anna… öm, hát szóval vendégül látott.
- Szarul nézel ki – mért végig. Összecsaptam a tenyerem.
- Én is örülök, hogy látlak! – erre elmosolyodott. – Nos igen, négy nap infúzió táplál, de nem hízlal – felvonta a szemöldökét, mire bólintottam. – De nem bántott. Tudod, hogy mi jóban vagyunk… Pearl?
- Kihozta.
- Örülnöm kéne – bólintottam. – De nem vagyok biztos benne, hogy örülök… - megbámultam a cipőm orrát, mintha az valami fantasztikus új jelenség lenne. Aztán felvetettem a fejem, nem érünk rá egész nap cipőorrokat tanulmányozni, így folytattam. – Hányan jöttek ki?
- Nem tudok másról. De esélyes, hogy feléledtek – kérdő tekintetemre az ajtó felé intett a fejével. – Bevitt egy adag vért, Katherine-nek. Dühében a falon landolt. Talán…
- Király. A sír viszont zárva van, egyelőre legalábbis – az ajtóra bámultam. Úgy tűnik az infúzió után az ember ilyen bambulós lesz. – Öm, vele mi van? – böktem az ajtóra az állammal. Stefan félmosolyra húzta ajkait.
- Feldolgozza – felvontam a szemöldököm, mire vállat vont.
- Ceh, persze, végül is ő Damon Salvatore… - magam sem értem miért, de dühös lettem. Nem is kicsit. Ez az öcsikének is feltűnt, kérdő tekintetére legyezgetni kezdtem. – Én… nem tudom. Talán most jön ki a trauma, érted – tekintete még mindig nem fordult el rólam, én pedig kezdtem egyre jobban begázolni. Elfordítottam a fejem, az orrnyergemet kezdtem masszírozni. – Bassza meg. Kurva élet, komolyan. Még ennyi idő után is… - mutattam az ajtóra, majd dühödt céltalansággal cirkálni kezdtem. – Még most is az a baja, hogy az a ribanc… Hisz tudta, hogy az! Mindenki tudta! És én még… még azt hittem, rájön. Ennyi év alatt. Észreveszi. Megtalálja – Stefanra pillantottam, aki rendületlenül hallgatott, és sajnálkozó bociszemeket meresztett. Hányni tudtam volna tőle. – De nem! Nem esik le neki. Nem beszél senkivel. Nem gondolkodik. Azt hiszi, zseniális. Közben pedig még mindig az az ostoba, megigézett farok, mint száznegyvenöt éve! Milyen… milyen kibaszott szánalmas már ez? – dőltem a falnak összegörnyedve, arcomat kezeimbe temetve.

- Jade?
- Igen, tudom. Én szánalmasabb vagyok. Jó nekem, végül is ez is eredmény.
- Nem, nem ezt akartam – felnéztem rá, még mindig nem mozdult az ajtóból. – Igazad van, tudod, hogy tudom. És szereted, de ez nem bűn. Nem vagy olyan, mint ő. Nem vagy szánalmas – felhúztam a szemöldököm és kétkedve horkantottam egyet. – Hé, neked volt életed. Szerettél azóta, dolgoztál, éltél. Nem csak… kegyetlenkedtél és kihasználtál.
- Ó, most meghatódtam. Micsoda egy jófej némber vagyok én! – gúnyolódtam.
- Hol van az a Jade Frank, akit én ismerek? – kérdezte egy kemény hang. Stefan előttem termett, tekintete fenyegető volt, haragos.
- Nem ijesztesz meg, tudod, hogy nem – legyintettem, mire egy pillanat alatt a levegőben kalimpáltam. Erősen tartott pólóm nyakánál fogva, hátamat a falnak csapta. Kifejezetten fájt, még nem voltam elég erős a fogság után. – Au.
- Más nem teszi meg helyettem, szóval… Térj észre Jade Frank. Ezzel a viselkedéssel megalázod a nevedet! – szemei vörösbe fordultak, arca megeresedett. Agyarai jól látszottak, mert ő így akarta. Azt akarta, féljek. Rettegjek tőle, ha nem viselkedem nagy és fantasztikus Jade Frank-ként, csupán egy hisztis picsaként a gimi alsó osztályából.
- Annyira… fáradt vagyok – nyöszörögtem szipogva. Lassan kezdett rajtam végképp erőt venni az önsajnálat. Időszakos depresszió, igen, évszázadosoknál is létezik ilyen. Válaszul Stefan ismételten falnak vágott. Megnyekkentem.
- Mind azok vagyunk, Jade. És vannak nálunk idősebbek is. Viseld el! Hagyd végre abba a nyávogást! Van jobb dolgod is ennél éppen, nem?! – kérdezte kikelve magából, de én csak zokogtam. Megrázott, majd ismét a falnak vert. A fejem is hátravágódott, jól bevágtam, eléggé fájt. Megakadt bennem a szusz. – Válaszolj!
- De! De van! – sikítottam. Kitöröltem a szemeimből a könnyeket. – Tegyél már le… - erre megmozdultam a levegőben, talpam a kövezetnek ütközött. – Utálom, mikor ezt csinálod! – csaptam meg a karját, mire vállat vont.
- Időről időre kényszerítesz rá. Kell a helyi dráma, értem én. De itt van belőle elég – erre bólintottam. Szipogtam még kettőt, majd előkerestem egy zsebkendőt, jól kitrombitáltam magam, majd nevetést imitálva körül néztem.
- Veszélyes mutatvány ez fényes nappal, nem? – röhögtem álcázásképp, mire Stefan magához húzott.
- Na gyere ide, te bolond, hisztis lánygyerek! – átölelt, én pedig belékapaszkodtam. Jól esett az ölelése, bár nem vagyok érintkezéspárti. Azért néha-néha belefér. Pár perc után viszont elég is, úgyhogy kibontakoztam az öleléséből. Rámosolyogtam, ő meg vissza. - Na, hol is tartottunk?
- Ha lehet ne pont ott folytassuk – fintorogva kinyújtottam rá a nyelvem, mire felnevetett, aztán persze el is komorodott rögtön. Olyan ritkán látni nevetni, vagy bármit, ami az élet… létezés élvezetét bizonyítaná nála.
– Szeretnék kérdezni tőled valami fontosat.
- Rajta – bíztattam a zsebeimben turkálva, majd előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam.
- Már megint dohányzol? – hangzott a rosszalló kérdés, mire felnéztem.
- Ez lett volna a nagy kérdés? – vigyorogtam. – Mert akkor a válaszom: igen, eléggé úgy tűnik. Sajnos a pipázás most nem menő a nőknél, és még mindig macerás, szóval azzal felhagytam egy ideig. Amúgy meg csak nagy stresszhelyzetben gyújtok rá. Mint például most is! – vigyorogtam, mire további rosszalló pillantásokat kaptam ajándékba. – Most már megint mi van? Nem lesz tüdőrákom. Ennyi idő alatt már lett volna – legyintettem.
- Ettől még nem örülök.
- Nem is azért szívom, hogy örülj – mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb mosolyommal. A fejét ingatta. Felnevettem. – Tudod mit mondott erre apám, ugye?
- Na mit? – kérdezte a beletörődés félmosolyával arcán.
- Ne tekerd a fejed, úgysem tudod lecsavarni! – vihogtam, mire tovább ingatta a fejét, persze mosolyogva.
- Te sosem változol.
- Áh – legyintettem, majd körbemutattam. – Változik itt bármelyőnk is? Nem. Hát akkor? – vontam vállat. – Na, ki azzal a kérdéssel!
- Rendben. Ismersz egy bizonyos…Isobelt? – vett elő egy képet a zsebéből. Épp kihajtotta, de elutasítóan feltartottam a kezem.
- Ne mutasd meg. Ismerem.
- És ő…?
- Igen. Az – bólintottam. Erre a srác tekintete elsötétült. Ismét bólintottam. – Mi van vele?
- Valószínűleg… ő Elena biológiai anyja.
Na erre felkaptam a fejem.

- Hogy milye? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Ő szülte Elenát.
- De… hogyan? Aahh – fújtam ki a füstöt, fejemet hátravetettem és néztem a szélfogó tetejét. – Mielőtt Damon átváltoztatta, megszülte Elenát, mi? – Stefan bólintott. – Csodás. Elena tudja már, hogy Damon…?
- Nem. Még nem – rázta a fejét. – Van itt még valami. Az iskola történelemtanára, Alaric Sal…
- Saltzman. Találkoztam vele, Elena eltűnése estéjén, éppen Isobelről mesélt. És a kis családi ékszeréről.
- A miről? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve a vámpír.
- Egy gyűrű. Még nem volt időm utánanézni, szóval egyelőre nem fontos. No de… mi van a kis Fritzünkkel? – kérdeztem mókázva, de a srác velem szemben valamiért nem találta viccesnek.
- Vadászik – tekintetemen bizonyosan látszott, hogy nem értem, miért is oly nagy ügy ez egy ilyen nagy erdővel rendelkező városban, mire megkaptam a pontosabb választ. – Vámpírra.
- Ó. Hm – lepődtem meg egy pillanatra, majd végiggondoltam a dolgokat. – Ööö, de akkor ő most jóbarát, vagy nem? És tudja, hogy Damon… ette meg a feleségét?
- Igen, igen jóbarát, és igen, tudja.
- Hm. Király. Akkor a gyűrű attól az Isobeltől van, akit én ismerek. Imádom a véletlennek tűnő egybeeséseket.
- Ismered Isobelt? – lépett felém Stefan.
- Persze. Már mondtam – intettem a kép felé értetlenkedve.
- Nem, azt hittem, csak tudod ki az. Nem hittem, hogy személyesen is találkoztál már vele.
- Ó, de. Bárcsak ne kellett volna, de találkoztunk – bólintottam felidézve az emlékeket. Ki is rázott tőle a hideg, úgyhogy megdörzsöltem a karomat. – Ahhoz képest, hogy nem egy őskövület, nos, Isobel elég, hogy is mondjam… magabiztosan mozog a vámpírlétben. Nagyon élvezi. Konkrétan kérte az átváltoztatást, és el is érte, amit akart – egy pillanatra elhallgattam, a reakciókat vizslattam, majd nagy levegőt vettem. – Stefan… meg kell óvnod Elenát Isobeltől. Jobban teszi, ha nem kutatja, nem keresi. Isobel nem nagyon foglalkozott vele. Ez nem véletlen.
- Mit tudsz még? – kérdezte felém lépve, láthatóan idegesen a hallottaktól.
- Semmit. Ezt is csak abból, hogy beszélgettem vele párszor, és tudom milyen. Az igazi életéről semmit nem tudok. És ezért mondtam mindezt. Mert úgy viselkedik, mintha nem is élt volna emberként soha – tettem Stefan karjára a kezem. Bólintott, láthatóan feldúltan.
- Köszönöm. Nos, Elena el akar menni Isobel gimnáziumi barátnőjéhez. Trudie Petersonhoz. Talán meg kéne látogatnod.
- Nekem? Miért? – vontam fel a szemöldököm.
- Talán tud valamit. Valamit, amit Elenának nem kéne tudnia. Nekünk pedig jobb, ha tudjuk. Úgy egyáltalán. Talán többet tudsz meg. Téged nem kell beinvitálnia, de rá tudod venni a válaszadásra – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- Ó, persze. Tegyek neked szívességet Stefan Salvatore, hm? Ezt kívánod tőlem? – mosolyogtam rá gyilkos tekintettel. Bűnbánóan leszegte a fejét, kezeit imára kulcsolta, majd bociszemekkel felnézett rám. Sóhajtottam. – Naná, hogy ezt. Megvan a cím?
- Boulder sugárút 312. Köszönöm! – suttogta hálásan, mire a fejem ráztam.
- Ne tedd, majd ha már lesz eredmény. Amúgy meg kvittek vagyunk – vontam vállat. Ránéztem az ajtóra, majd megfordultam a motorom felé.
- Merre mész? – húzta össze a szemöldökét.
- A városba – szóltam vissza félúton, mire kérdőn az ajtóra mutatott. Megráztam a fejem, és legyintettem. – Most nem. Majd talán visszajövök, ha elintéztem ezt a Trudie-t – bólintott, hogy megértette. – Jössz velem, vagy elsuhansz? – böktem a motorra, mire elmosolyodott.
- Wáó, rég nem ültem rajta – indult el a vörös csoda felé.
- Autót sem vezetsz már rég.
- Ez igaz – mosolygott, miközben megsimogatta a tank sima felületét. Felemeltem a bukósisakot az ülésről, és feléje nyújtottam.
- Akarsz vezetni? – mire egy-két percig tétovázott, majd széles vigyorral átvette a bukót. Felcsatolta, a kezébe nyomtam a kulcsokat, majd felült a gépre, én pedig mögéje pattantam, és már repültünk is. Csodás dolog a száguldás, ennek már fiatalkorunkban is szerelmesei voltunk, bár akkor még a lóerő konkrét patákat jelentett. Gyakran lovagoltunk ki, és mindig megvertem a Salvatore fiúkat, ha versenyeztünk. Olyankor nadrágot húztam, és úgy ültem a lovon, mint a férfiak. Bár anyám hölgynek nevelt, lovagolni megtanított, hiszen lovas nemzetből származom, s ez jócskán számított a családunkban. A lovak gondozása és kezelése számomra megszokott volt, így az egyetlen dolog, amiben nem kellett a merev illemhez illeszkednem, az ez volt. Ebbe bele kell érteni azt is, hogy felvehettem a nadrágot, ha túrázni indultam, de persze ilyenkor nem szabadott nagyon ismerős közegben caplatnom. Ám ez a Salvatore testvérekre nem állt, legalábbis, én úgy döntöttem, nem áll. Így ügettünk együtt az erdőben, így vertem meg őket a száguldás versenyében. A szél az arcomba vágott, nekilapultam Stefan hátának és élveztem ezt a múltból visszakacsintó jelenbeli utat.

A város központjában álltunk meg, Stefannak itt volt dolga, úgyhogy én tovább vágtattam a Boulderre. Nem így terveztem a napot, de végül is mindegy volt. Ebből még nekem is hasznom származhat. Semmi jó nem származna abból, ha Isobel megjelenne. Túlzottan is arrogáns, ez pedig nem tenne jót a vámpírproblémáknak. Mert hogy arról konkrétan nem esett szó, de természetesen vannak. Mielőbb meg kell találnom Annát, hogy kiderüljön végre kik jöttek ki abból a rohadék sírból.
Míg ezen morfandíroztam, meglett az utca és a ház is. Leparkoltam a kocsifeljárón, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva volt, és amikor belöktem, egy szőke nő holtteste tárult a szemeim elé. Mindenesetre ellenőriztem él-e még, de már halott volt. Halkan becsuktam az ajtót, hátha még összeakadok a gyilkossal. Úgy tűnt, a nőt a lépcsőről lökték le, teste elég groteszk alakzatot öltött a szőnyegen. Lassan elindultam az alsó szinten, benéztem az étkezőben, az asztalon csésze tea, egy album, az albumban képek, a képeken itt-ott Isobel Flemming mosolyog. Tovább haladtam a konyhába, majd vissza az előszobába, majd a nappaliba, de senkivel sem találkoztam. Óvatosan felléptem az első lépcsőfokra, de szerencsére a szőnyegborítás elnyelte lépteim zaját. Fent végignéztem az összes szobát, de mind üres volt. Letettem az óvatoskodásról, és levágtattam a lépcsőn. Még gyorsan körbenéztem, a csészébe is beleszagoltam, és persze nem lepett meg, hogy a teában verbéna volt. Kifele menet tárcsáztam Stefan számát. A telefon kicsöngött, majd szinte rögtön kapcsolt.
- Stefan! Trudie meghalt – mondtam az éternek, majd felültem a motorra, hogy mielőbb eltűnjek a helyszínről.