16. Senki nem kérdezte, te mit akarsz

Szervusztok Drágaságaim! Ne haragudjatok a ritka frissítésért, még mindig szakdogapara van, de igyekszem! Azért nyomom az új részt, amint lesz időm, mindenre válaszolok, türelem, türelem, kitartás!! Minden meg fog térülni! Jó olvasást és kommentelést! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Azt mondják, ha valaki meghal, vagy halál közeli állapotba jut, akkor a halott szülei, rokonai, barátai elébe mennek, kézen fogják, és elviszik A Fénybe. Vagy! Rimánkodnak, hogy fordulj már vissza, még nem kell megvilágosodnod. Nos, az én rokonaim vagy a pokolra jutottak, vagy épp partiztak a mennyekben, mert baromira nem jött senki. Miután végiggondoltam kis életem, majd lebegtem még egy sort a nagy semmiben, kezdtem elunni magam. Lehet, hogy ajtót tévesztettem? Rohadtul nem tudtam hol vagyok, és se egy angyal, se egy ördög nem jött, szóval valahol félúton elkeveredhettem. Jó nagy majmok tarthatják fent ezt a Másvilág nevezetű cirkuszt, ha már az elején eltéved benne az ember. Sehol egy tábla, egy felirat, egy öreg néni, akit meg lehet kérdezni! Kész röhej.
Így hát pihentettem ezt a továbbhaladás témát, s már majdnem unatkozni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy azért a történet izgalmasabb része lent, a földön esik meg. Viszont minden fekete volt, úgyhogy vállat vontam, és elindultam, közben pedig azon gondolkodtam mióta lehetek itt, és hogy a többiek hogy viselik a halálomat. Mert hogy meghaltam, ahhoz semmi kétség. És ahhoz sem, hogy már jó ideje itt vagyok. Gondolj csak bele, az egész életemet átnyálaztam, majd lebegtem, majd unatkoztam… ez elég sok idő, valljuk be. Szóval most keresem a kiutat. Miért, mit csináljak? Látni akarom mi történt, vagy mi történik.

Így hát bölcs elhatározással, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy így megtalálja a Világosság Kapuját, elindultam. Mondhatnám, hogy egyenesen, vagy jobbra, vagy balra, de a teljes, totális sötétségben, ahol te magad is csupán a sötétség vagy, mert nincs semmi, ami megvilágítson, így árnyékot sem tudsz vetni, szóval ebben a sötétben semmi nem létezik, akkor miért pont te magad léteznél? Ezért irányokkal nem törődve indultam el arra, amerre a megnyugvást hittem, vagy épp az izgalmakat. Sétáltam, sétáltam, sétáltam, amikor meghallottam a hangokat. Ismerős tónus volt, lassan elindultam az irányába. Lassan rájöttem, hogy Stefan az, amint valakivel vitatkozik. Hát igen, nem lehet könnyű azok után, ami történt. Igyekeztem közelebb és közelebb jutni, hátha ki tudom venni a másik hangot is. Lassan sikerült, s ráébredtem, hogy Kaleb hangját hallom. Hát persze, hogy veszekednek, Kaleb ki nem állhatja a Salvatore-okat. Szent meggyőződése, hogy ha ők nem változnak át, én az ő felesége lehettem volna. De valahogy ezt én nem tudom kétkedés nélkül elfogadni. Szegény Kaleb. Azért jó barát volt, szerettem.
A hangok egyre tisztábbak lettek, s lassan valami furcsa szürkeség kezdett derengeni előttem. Megjöttem! Megjöttem A Fénybe! Megtaláltam! Meggyorsítottam lépteimet, és úgy vetettem bele magam az egyre tisztuló feketeségbe, mintha kellemes tó vízébe ugranék.
És ott álltam.
És kurvára nem értettem semmit.
Mi a franc történik? Ez a nagy fényesség? Minket jól átvágnak. Engedjenek már át!

Senki nem felelt, csak mellettem vitatkozott a két férfi, akik jelentős szerepet játszottak az életemben. Aztán megszólalt egy harmadik hang, s mikor odafordultam megláttam Alaric Saltzmant, ahogy a földön ül, ölében az én fejemmel. Az én fejemmel! Az én fejem kérem szépen meglehetősen csapzottnak tűnt kívülről, de legfőképp azért volt zavaró, mert az én fejem tökéletesen helyén volt az én nyakamon. Azon a nyakon, mely most lassan forgatta meg az én fejemet, hogy végignézhessen magán, és a környezetén. És kifejezetten éreztem a rándulást az én nyakamban, mikor meglátta az én fejemben az én két szép szemem a tőlem alig egy méterre heverő, mozdulatlan Damont. Nagyon nem úgy tűnt, mint aki alszik, ahogy én sem úgy tűntem, mint aki elszundított egy kellemes vasárnapi piknik alkalmával a sármos történelemtanár ölében. Kifejezetten halottnak tűntem. Ezt a mellkasomon szétterülő óriási vérfolt is igazolta. Meg mondjuk az is, hogy végiggondoltam az életemet, lebegtem a sötétségben, unatkoztam, majd elindultam Fényt keresni. De akkor mégis mi a frászkarikát keresek az élők között?
- Nincs visszaút, nem érted? Meghaltak! – kiabálta hirtelen Alaric. Óvatosan tartotta a fejemet, ha éreztem volna, minden bizonnyal jó érzés lett volna. A másik két férfi megállt, s elcsöndesedett. – Nincs módja visszahozni. Sem őt, sem őt – intett először felém, majd Damon felé.
- Valaminek lennie kell – morogta Kaleb.
- Te tudod a legjobban, hogy nem. Én magyarázzam el a szabályaitokat? – kérdezte súlyos tekintettel Stefan, majd nemes egyszerűséggel leült mellém és a bátyja mellé. – Megölte Jade-et. Jade pedig magával vitte őt. Nincs mit tenni.
- De, muszáj – nyögte már szinte zokogva vadásztársam. Elszomorított, hogy így fáj neki, így ösztönösen megsimítottam a vállát. Éreztem, hogy meleg, hogy ott van, de valamiért tudtam, hogy megölelni nem tudnám. Felkapta a fejét. – Itt van.
- Kicsoda? – nézett fel könnyes szemmel Stefan. Gyerekek, micsoda dráma, kuncogtam magamban. Hiányoztak, s fájt, hogy így kell látnom őket, és magamat, de nyugalmat éreztem, olyat, amit már nagyon rég nem.
- Ő. Jade – nézett körül lassan Kaleb. Suttogni kezdett. – Jade! Jade, ha itt vagy…
- Ez nagyon ostobán hangzik – közölte megtörten Alaric. Most vettem csak észre, hogy a hajamat simogatja. Valószínűleg reflex. De kedves tőle.
- Valamit akkor is tennünk kell! – kelt ki magából ismét Kaleb. Stefan felnézett rá, majd ismét visszafordult a padlóhoz.
- Nem tehetsz semmit. Fogadd el.
- És akkor most? – érkezett a megindult válasz.
- Nem tudom.
- Na, lemaradtam valamiről? – kérdezte egy ismerős hang, mire én csípőből válaszoltam.
- Semmi különös, éppen próbálják felfogni.
- Hát, gondolom kissé akadozva megy – erre horkantottam. – Már nem azért, de elég szarul nézel ki. Csak szólok… - persze erre oldalra néztem, s nem más, mint Damon Salvatore állt mellettem kezeit feltartva a szabadkozás miatt. Egy pillanatra mukkanni sem tudtam, majd visszafordultam a hulláinkhoz és siratóinkhoz.
- Te sem vagy jobb bőrben kisapám.
- Tény… No, és most? – érdeklődött vidoran gyilkosom. Kétkedve néztem rá.
- Mit tudom én! Én először vagyok itt, nem úgy, mint te. Gondolom meg kéne találnunk az átjárónkat. Tudnám, miért kell még mindig itt ácsorognunk – morogtam kényelmetlenül.
- Nem akarsz visszamenni? – Damon hangja valahogy komolyabbá vált, ijesztően felnőttes kérdés volt ez tőle. Muszáj volt ránéznem. Mélyen a szemembe nézett, én pedig zavartan vállat vontam.
- Nem is tudom… Újra balhézni? Átélni a fájdalmakat? Harcolni a világgal? Meg… - hallgattam el, de ő folytatta.
- Velem.
Muszáj volt ránéznem.
- Igen. Veled is. Nincs kedvem. Fáradt vagyok Damon. Lexi is eljött. Te egy szemét állat vagy. Nincs miért visszamennem. Nincs miért harcolnom. Vannak más vadászok. Azok, akiket szeretek, s akik szeretnek, megértik majd. Hosszú évek voltak, te is tudod.
- Tudom. Meg is értem. Valahol… De azért én…
- Damon? – de választ nem kaptam, csak azt láttam, ahogy elhalványul az ajka, s már hiába tátog. Lassan a kezei is halványabbá váltak. Úgy tűnik, mennie kell. – Hát itt a vége. Vigyázz magadra! – nyögtem még utoljára könnyeimmel küszködve, aztán már ismét a nappali levegőjét nézegettem.
Akkor jöttem rá a hulláink, egy vámpír, egy vadász és egy ember fölött állva, hogy egyedül maradtam. Lassan biztos értem is jönnek majd, de addig minden nyugalom ellenére végtelen szomorúság és magány öntött el. Csók nélkül ment el. Ölelés nélkül hagyott itt. Még csak el sem búcsúztunk. Még a halál is egy szemétláda. Nem szabad hinni semmiféle mesének. Csodák nincsenek. A romantika valami ostoba Valentin-napi kártyaárus találmánya. Az élet hazugság. A szerelem hazugság. És még a halál sem igazi.
Ezzel a gondolatmenettel értem végig, amikor előttem Stefan megmozdult. Nem láttam a könnyektől, csak annyit, hogy a bátyja felé mozdul. Még keservesebben kezdtem sírni, hangtalanul, olyan szellemkönnyekkel, mint amilyen én magam is voltam. Szellemkezemet felemelve igyekeztem szellemszememet megtörölni szellemboleróm ingujjával, hogy lássak is valamit szellempupilláimon át. Épp csak végeztem a mozdulattal, s újra kinyitottam a szemem, mikor valaki óriási levegőt vett. Megrezzentem a hirtelen, ijesztő hangtól, mely mintha egy fuldoklótól származott volna, nem múlt el, hanem tovább csengett a szoba csendjében. Az előttem fekvő fekete alak felült, Stefan pedig egy pillanatnyi dermedtség után átölelte testvérét.
- De… hogyan…? – nyögte Stefan pont olyan elképedt ábrázattal, mint amilyen a másik két, eddig élő férfinak is volt, bár úgy tűnt nem sokáig, mert mint akik szellemet láttak – hahó, itt vagyok! – halálra váltan meredtek az imént még ténylegesen halott egyénre. Ám ezen egyén mit sem törődött az élőkkel, amint kapott rendesen levegőt, s amint mozdulni tudott, rávetette magát az én tökéletesen halott testemre.
- Ébredj fel! Jade! Jade! Gyere vissza! Nem mehetsz el, érted?! – kiabálta az arcomba Damon teljes kétségbeeséssel. Körülötte mindenki a megrökönyödéstől dermedten szemlélte az eseményeket, én magam pedig egyik szellemlábamról a másikra álltam, nem igazán ismervén az ilyenkor szükséges lépéseket. Persze Damon nem adta fel, s mint aki teljesen bizonyos abban, hogy a kiabálás visszahoz engem, torkaszakadtából tovább ordibált. – Jade, az istenért! Nem mehetsz el! Nem teheted meg! Nem hagyhatsz itt! Akkor sem, ha könnyebb… Nem mehetsz el! – kiabálta, én pedig lassan kezdtem bedühödni. Felgyűlt bennem minden feszültség, amit az évek során magamban kellett tartanom, amit Damon okozott, amit más vámpírok okoztak, amitől nem tudtam soha megszabadulni. Valami elpattant bennem, és teljes szellemhangerőmön üvöltözni kezdtem.
- Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod, mikor mehetek el, s mikor nem? Te rohadt szemétláda, te engem megöltél!! Megforgattad bennem azt a rohadt karót, mindezt azért, mert te játékszernek tekinted csupán az embereket és azt hiszed, hogy neked nincsenek érzéseid, így másoknak sincsenek! Vagy mert neked fáj a lelked, ezért bánthatsz másokat! De ez nem így van te mocsadék! Nincs jogod megalázni az embereket! Nincs jogod megmondani, mikor hagyjalak itt, mikor ne! Megöltél! Elküldtél, akkor viseld is el, hogy nem létezem! Szaladj a drágalátos Katherine-edhez, hisz ő az igazi, ő mindenre tudja a választ! Legyél ismét kegyetlen, ostoba és gyermeteg! Az jól állt! Pusztulj meg Damon Salvatore, pusztulj meg! Gyűlöllek, érted, gyűlöllek! Minden szeretetemmel, szerelmemmel és vágyammal a halálodat kívánnám, ha nem tudnám, hogy neked az élet nagyobb büntetés! Ez a sorsod Damon Salvatore, élj örökké, élj túl mindenkit, élj, míg a világkerekség fel nem robban! Megérdemled, te állat! Hogy tudtalak szeretni, hogyan? Most már csak gyűlöllek, utállak, gyűlöllek, érted, gyűlöllek, gyűlöllek!! – kiabáltam a saját hullám lábánál állva, míg Damon tovább szorongatott és rángatott, szólongatott és parancsolgatott az azonnali visszatérésemről. Stefan megfogta a bátyja vállát, de ő lerázta magáról a kezét, s tovább folytatta a kínzást. Alaric igyekezett védeni, de semmit nem tehetett. Kaleb megelégelve a jelenetet elővett egy karót, s teljes lendülettel nekilódult, mire Stefan megállította. Dulakodtak, Damon és én ordibáltam, Alaric pedig ült a padlón összetörten, s a hajamat simogatta.

Mindez nagyon idilli kép, egy szomorú filmből kivágott jelenet, melyben mindenki beleőrül a szeretett nő halálába. Én magam már nem éreztem az ordibálástól. Szellemfejem totális felrobbanásra készen várta, mikor jön el az igazi vég, a tényleges, a valódi utolsó pillanat. Aztán üvöltözésemet lassan elnyomta Damon rimánkodása, Kaleb és Stefan harca, majd azt vettem észre, hiába tátogok, a hangom megszűnt létezni. Kezeim áttetszővé váltak, ahogy lábaim is, majd lassan törzsem is semmivé lett, én magam is átlátszó semmivé váltam, s végre megnyugodva vártam a megmenekülést.
Jeges érzés volt. Olyan, mint mikor fagyott tóba hajítanak, s mire te felúszol, addigra a jég már ismét kemény páncéllá változott a fejed fölött. Kellemetlen érzés volt, de gondoltam, ennyit ki lehet bírni, ha a jussom örök nyugalom lesz. Aztán lassan kezdett beindulni a dolog, nehézkes melegséget éreztem a mellkasom táján. Sötét volt és csend. Érzékszerveimet egyszerre éreztem élesnek és tompának, ahogy a meleget és a jéghideget is egyszerre érzékeltem magamon és környezetemben. Aztán lassan megérkeztek a fények. Foltos, fekete-fehér villanások. Mi van, a másvilágon minden fekete-fehér? Elég unalmas lesz akkor, de mit lehet tenni? Végül is a nyugalom miatt megyek oda. Talán… De a gondolatot nem tudtam befejezni, mert erős zaj tolult a fülembe, mely meglehetősen zavaró volt. Aztán ismét fények. Lassan színesedni kezdtek. De jó, mégsem fekete-fehér! Aztán a zaj. Aztán már lassan a kettő egyszerre. Valaki kiabált. Valaki fölém hajolt. Valaki a nevemet mondogatta. Valaki az arcomat simogatta. Valaki megrázott. Valaki szólongatott. Nem kaptam levegőt. Minek nekem levegő? Én már halott vagyok. Nincs szükségem többé levegőre, a légzés csak megszokás, ahogy majd az evés és az alvás is az lesz. Valaki ismét megrázott, és nem esett jól. Még maradt valami az iménti dühből, így kiabálni próbáltam.
- Hagyd már abba, ne rázogass, nem érzem jól magam, fáj a fejem, és a testem, egy nagy fájdalom vagyok, és ne kiabálj, ne üvöltözz, hagyd már abba, ki vagy te, és miért nem hagysz végre meghalni, én csak nyugovóra akarok térni! Hagyj már békén, engedj már el, maradj már csöndben, ki vagy te, gyűlöllek, engedj el, én csak meg akarok halni… NEM ÉRTED?! Én csak meg akarok halni!!! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, a látásom kitisztult, arcokat láttam, négy férfi aggodalmas és ledöbbent arcát, majd éreztem, hogy szemeimből patakzani kezdenek a könnyek. És akkor ráébredtem: újra élek.

15. Halálon innen, halálon túl

Hola Kedves Olvasók!

Bocsánat a késésért, mostanság lesz ilyen, mivel szakdogát írok, kérlek Titeket húzzátok ki március végéig! De azért itt az új fejezet, jó olvasást, várom a véleményeket! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Damon teljes elégedettséggel sétált be a házba, én pedig fejcsóválva igyekeztem utána. Sajnos nem ittam eleget ahhoz, hogy minden mindegy legyen, tény, nekem nem is volt akkora szívfájdalmam, mint neki. Amint beértünk, rögvest a nappaliban álló bárpulthoz lépett, én pedig a mosdó irányába fordultam. Azon morfondíroztam, mennyire hülye vagyok, hogy ahelyett, hogy hazatérnék, átöltöznék, és masszív tervet kovácsolnék a halomnyi vérszomjas vámpír ellen, ehelyett egy nevetséges tombolán nyert randevút bonyolítok le a Salvatore-házban, életem legnagyobb kudarcával. Kifejezetten abnormális viselkedés, kötelességeim teljes eldobása, a szabályzatunk egyértelmű felrúgása, Kaleb totális kiakasztása, és még csak nem is éreztem bűntudatot sem. Hát hová fajulok?! Nos, isten hozott Mystic Fallsban.
Miután bepúdereztem az orrom, elindultam vissza a nappaliban, és ahogy közelebb értem vita hangjait hallottam meg. Éljen, hát nekünk sosem lehet nyugtunk? Nem, nem lehet. Így hát lelkileg felkészülten léptem be a nappaliban, ahol is Alaric Saltzman állt egy elég hegyesnek tűnő karót szorongatva, szemben a nyugodt, bourbonnal teli üvegpoharat markolászó Damon Salvatore-val. Ezek aztán felkészültek fegyverrel, mit ne mondjak. Sóhajtottam, majd felemelt kezekkel beszambáztam a szobába.
- Nos, mi a vita tárgya uraim? – kérdeztem békítő hangnemben. Maga voltam a kecsesség és báj, a béke angyali nagykövete, de úgy tűnt ez senkinek nem tűnt fel. Damon horkantott, Alaric meg tajtékzani kezdett.
- Te meg mit keresel itt? – pillantott felém a történelem tanár. Vállat vontam.
- Én nyertem a randevút. És te?
- A feleségemet!
- Hát, azt itt meg nem találod – sóhajtottam, mire felém fordult.
- Te tudod, hol van? – kérdezte hitetlenkedve. – Azt mondtad, nem is ismered!
- Hazudtam, na bumm. És nem csak egy Isobel létezik a világon. Tedd már le azt a rohadt fogpiszkálót! – ripakodtam rá.
- Felejtsd el. Majd ha ez a rohadék megmondja, mi történt a feleségemmel!
- Mégis mit hittél, mi történt? Megvacsoráztam belőle. Finom volt – felelte önelégülten Damon. Alaric nem mozdult. – Jaj, mit gondoltál, mi lett vele? Ne mondd, hogy nem jutott eszedbe. Hát átváltoztattam! – ömlött szét a mosoly az arcán. Alaric felordított.
- Rohadék! – s ezzel a lendülettel nekilódult Damonnak. Persze egy baromi nagy gyomros lett a jussa. Köhögve tápászkodott fel a kandalló előtt, míg Damon komótosan eléje sétált, s felvette mellőle a karót.
- Hagyd már abba, ne bántsd. Minek kínzod? – kérdeztem Alarichoz sietve, de a férfi ellökte a kezemet. A vámpír pedig vállat vonva válaszolt.
- Ő jött ide azzal, hogy megöl. Ez csak önvédelem.
- Nem, Damon, ez szemétség – ripakodtam rá, mire ismét vállat vont. Hjaj, csak ne érdekelné ennyire ez az egész.
- Miért? – hallatszott mögülem két köhögés között egy újabb kérdés.
- Mit miért? – nézett le Damon a férfira, aki közben lassan feltápászkodott.
- Miért változtattad át?
- Mert ő akarta. Eljött, vámpírokat keresett. És volt benne valami. Valami izgalmas. Tetszett.
- Átváltoztattad, mert tetszett? – kérdezte hitetlenkedve Alaric. Én csak álltam és hallgattam. Mégis mit csináljak? Egyelőre még nem álltak neki öldökölni. Fizikailag.
- Megdugtam, mert tetszett! – forgatta a szemét a vámpír, én meg kikeltem magamból a megszólalása miatt.
- Damon! Hogy lehetsz ekkora szemét?! – de persze le sem szarta a véleményemet.
- Átváltoztattam, mert könyörgött érte. Ez volt minden vágya. Nem volt boldog ott, veled, az unalmas, hétköznapi, emberi életében. Így megkeresett engem… És hát, a lehető legjobb helyre jött – tárta szét a karjait önelégülten, mire Alaric felordítva megindult feléje. Damon már emelte a karót, mire elkaptam Alaric karját, és eléje ugrottam.
- Ne! – de ezt a lendületet már nem lehetett megállítani, így a férfi gyakorlatilag belelökött a kihegyezett fadarabba. Damon kezében már benne volt a mozdulat, így éreztem, ahogy mélyen a jobb oldalamba fúródik és még fordul is egyet. Egy pillanatig csönd lett, aztán felfogtam mi történik. Azt hiszem, a többieknek is kellett még pár másodperc, mire ráébredtek, nem éppen az kapta a karót, akinek szánták. A térdeim elengedtek és a két férfi között kis híján a padlóra zuhantam, de mindketten elkaptak. Alaric hátulról támogatott, míg Damon hihetetlenkedve bámulta a testemből kifelé meredő botot, rajta pedig saját kezét. Kihúzta a testemből, és egyszerre nyögtünk fel.
- Mi a francot műveltél?! – dübörögte Saltzman, mire az idősebb Salvatore köhögve válaszolt.
- Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy megtámadsz, nem ugrott volna eléd! – hörögte a mellkasát tapogatva, én meg közben némi levegő után kapkodtam. Azt hiszem, az egyik tüdőm meghalt.
- Hagy…. hagyjátok…már…abba… - hörögtem, mire Alaric rögtön csitítani kezdett.
- Ne beszélj, csak lélegezz! – na kösz, könnyű azt mondani.
- De… - nyögtem, aztán azt éreztem, hogy nem megy, nem bírom tovább. A fájdalom nőtt, a légzésem nehézkessé és akadozóvá vált. Küzdöttem, a világ lassan elfolyt körülöttem. Valahol már a távolban tompán puffant valami. Erőnek erejével fókuszáltam, s ahogy tisztult a látásom, Damon hitetlenkedő arcát pillantottam meg.
- Nem hittem… Nem… - nyögte, de válaszolni nem tudtam. Csak a könnyeket éreztem meg a szemem sarkán. Hallottam, ahogy csapódik az ajtó, Alaric pedig segítségért kiált. Valaki bejött, biztos Stefan az. Egy nagy folt jelenik meg a szemem előtt, de már nem tudom kiélesíteni. Az oldalam mocskosul fáj, alig kapok levegőt. Lassan eltűnnek a színek, fények játékát érzem csupán, hallani szinte semmit, bár mintha a nevemet és Damon nevét mondogatnák valamerre. Egy nagy fájdalom vagyok. Hát itt a vége. 162 év. Szép kor. Tartalmas évek. Végül is, romantikus a halálom. Viszem magammal Damont. A fények eltűnnek. A hangok távolodnak. És a fájdalom is megszűnik. Én magam pedig könnyed, légies semmivé változom.

* * * *
Sokszor elképzeltem már, hogyan is halok meg. És hogyan jön velem Damon is. Mert még nem kapott meg, így nincs meg a kiváltsága, hogy függetlenítse a halálát az én halálomtól. Morbid humora a sorsnak ez a furcsa kapocs. Most végre vége. Vége az egész hercehurcának a szerelemmel, a fájdalommal, az értelmetlen önmegtartóztatással. Talán jobb is így. Éreztem, ahogy elmerülök valami mélységben, ami sokkal kellemesebb, mint mikor az ember alszik. Ha belegondolok az életembe, nos, romantikus love story, hollywoodi befejezéssel. Nagyszerű kis mese ez. S mivel az életem nem pörgött a szemeim előtt a halálomkor, magamnak meséltem az éterben lebegve. Meséltem? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak azért gondolom ezt, hogy kerek legyen minden, érthető és világos. Így hát belekezdtem.
Damon és Jade szerelmesek voltak. Jade szülei Magyarországról vándoroltak az Ígéret Földjére az 1848-as szabadságharc idején, Jade születésének évében. Úgy hitték, ezzel elég távol kerülnek majd a családjukon ülő átoktól. Ám Amerika nem csupán a halandók számára nyitott új kapukat.
Jade apja kereskedő volt, így sokat utaztak, de kedveltebb városaikban tovább időztek a családdal. Ilyen város volt Mystic Falls is, amit az évek során Jade jól kiismert. A város alapító családjaival, köztük az olasz Salvatore-okkal szoros barátságot ápoltak. Az európai származás összekötötte a két famíliát, így a gyermekek sok időt töltöttek együtt. Jade kapott két fivért, Stefant és Damont.

Ám az idők során Jade finom, de szenvedélyes, csapongóan vad hölggyé változott, a fiúk pedig ifjakká cseperedtek. Damon lassan ráébredt, hogy a lány féktelensége megbabonázza és rabul ejti a lelkét, s mikor ezt bevallotta neki, Jade válaszul megcsókolta őt. Attól a perctől kezdve elválaszthatatlannak hitték magukat. Jade viszont egyetlen gyermek volt, ezért szülei óvták a széltől is, így a nem megfelelő udvarlóktól s a szerelemtől is. Miután édesanyja rájött, hogy az illedelmes, tisztességes Stefan Salvatore helyett lánya az udvariatlan, öntörvényű Damont szereti, hajóra ültette, s egy évre Európába küldte. A lány hiába kérte, a szülők hajthatatlanok voltak. 12 hónapig távol volt mindentől, amit szeretett, de szíve remélt, s bár semmi hírt nem hallott Mystic Fallsból, rendszeresen írt, és vágyódott szerelme, Damon után.
Végül letelt az egy év, s Jade örömkönnyek közt szállt ki a Salvatore-házhoz érkező hintajából. Ám senki nem fogadta, s a házba bekopogva egy furcsa, színes bőrű lány köszöntötte. Jade semmit nem értett, érkezésének időpontját előre megírta a Salvatore fivéreknek. Aztán kitisztult a kép. Katherine Pierce elfoglalta a helyét a városban, a Salvatore-házban, és a fivérek szívében. Nem volt mit tenni, mint megbarátkozni a helyzettel. Hónapokat töltött a házban, tűrte, ahogy Katherine és Damon rendszeresen megalázza őt, hogy Stefan vigasztalgatja, mikor csak arra vár, mikor futhat már Katherine-hez. Egyetlen mentsvára Anna volt, a régi barátnő, aki szintén ki nem állhatta Pierce kisasszonyt. Elvágyott onnan, mert érezte, hogy nem gyógyulnak, sőt, inkább mélyülnek a sebek, de félt is elindulni, mert tudta, hogy akkor már nincs visszatérés. Így maradt, de végül az élet döntött helyette. Egy napon szülei megérkeztek, magyarázat nélkül összepakolták minden holmiját, s búcsúzásra is alig hagyva időt másik városba költöztették. Messze került Mystic Fallstól, a kérlelés nem hatott, úgy érezte mindent elveszített.

Aztán egy napon furcsa emberek érkeztek. Ijesztő emberek voltak, nők és férfiak, a nők is nadrágban érkeztek, s a férfiakhoz hasonlóan nagy, ormótlan kabátokat viseltek. Jade apja komoly hangnemben tárgyalt a csoport vezetőjével, megmutatta az embereknek a ládákat, majd kikísérték Jade-et a kocsihoz, mely már várt rá. Jade semmit nem értett, meglepetten, sírva fogadta apja búcsúját, aki ígérte, mihamarabb meglátogatja lányát. Anyja kocsira szállt vele együtt, s ahogy a kocsi elindult, mesélni kezdett:

Hajdanán, mikor még szülőföldünk erdeiben éltünk, s még nagyapád, sem apád, sem én magam sem éltem még, a hegyekben lakozott egy gonosz gróf. Fiatal lányok vérét vette, s életüket kioltotta. De amikor a te dédanyádat is elrabolta, dédapád felesküdött a minket óvó Szentanyára, hogy épségben visszahozza őt. Elindult a várba kemény, tölgyből faragott botjával. Útközben virágos rétre tévedt, ahol egy öregasszonnyal találkozott. Az öregasszony egy nagy csokor lila virágot nyomott dédapád kezébe, melynek illata erősen bódító volt. Az öregasszony dédapád lelkére kötötte, hogy bármi történjék is, a csokrot el nem veszejti, el nem hajítja, míg a dolgát véglegesen el nem végzi. Dédapád már fiatalon is bölcs ember volt, így megfogadta az öregasszony tanácsát és tovább indult a várba.
A várban meg is lelte a feleségét, a te dédanyádat, ám ő könyörgött, hogy fusson, mielőtt a gróf visszatér. Dédapád azonban nem torpant meg, és bátran kivárta, míg a gróf hazaér. A csokor, mely dédapádnál volt, elrejtette a gróf elől őt, így a hazatérő gróf nem érezte meg az idegen illatot. Amikor a gróf belépett dédanyád szobájába, dédapád a hosszú útban hegyesre kopott tölgyfabotját átszúrta a gonosz gróf szívén, aki szörnyű halált halt. Dédapád a várból kilépve felgyújtotta azt, hogy a gróf többé ki ne szabadulhasson. A dédszüleid az újralátás örömében egymáséi lettek a virágos mezőn, melynek virágai megóvták dédapádat a gróftól. Ám dédanyád szörnyű titkot vallott be: a gróf vért vett tőle, majd saját kezét is felvágta, majd rákényszerítette dédanyádat, hogy igyon a sebből. Dédapád megbocsátott neki, mert szerette, ám ettől kezdve családunk sorsa megpecsételődött. Famíliánk tagjai közül minden generációban születik egy kiválasztott, aki a gróf leszármazottaival küzd és ártatlanokat ment. Amíg a gróf leszármazottai nem jelennek meg, addig ránk sincs semmi szükség, ám most megjelentek, így hív a kötelesség. Családunk legifjabb kiválasztottja pedig te lettél.
Jade vonakodva bár, de elfogadta a történteket, s csak annyit kérdezett, mi volt a gonosz gróf neve, mire anyja így felelt: Vlad Dracul, Havasalföld fejedelme.

Így hát Jade beletörődött sorsába, s szorgosan tanulta mindazt, amit a furcsa nők és férfiak oktattak neki. Végül elég felkészültnek nyilvánították, s nagyszabású ünnepélyt rendeztek számára, melynek végén rituálisan felavatták vámpírvadásszá. Jade azonban nem tudta, hogy a ceremónián egy régi ismerőse is jelen lesz. Amikor bevezették a terembe, Damon Salvatore kifeszített alakját pillantotta meg. Ám Damon más lett, arcán csúf erek húzódtak, fogai élesen villogtak, szemfogai pedig hosszabbra nyúltak a többinél. Jade semmit nem értett és félt. Kezét megvágták, vérét egy kehelybe töltötték, melybe szantál és a lila virág, verbéna olaját sajtolták. Aztán a leláncolt Damonhoz léptek, vérét vették, s végül mindezt a kehelyben összekeverték. Előbb Jade-nek nyújtották, aki engedelmesen ivott, majd az ellenkező Damon szájába öntötték a furcsa italt, ügyelve arra, hogy mindenképp lenyelje azt.
Ettől a perctől kezdve Jade vámpírvadász lett, Damon Salvatore pedig a vámpír párja. Az idő megnyúlt, az emberi élet hosszának többszöröse jutott nekik. Damon egyáltalán nem, Jade pedig nagyon lassan öregedett. 17 éves korára avatták fel, s az eltelt 145 év alatt alig tűnt idősebbnek egy húsz éves lánynál. Védelmet nyújtottak egymásnak és egymás ellen is, mert bármelyikük halála a másik halálához vezetett volna. Az összekötött sorsokat viszont csak egy módon lehet széttépni, s ezt Damon hiába igyekezett meglépni, Jade mindig kitartóan ellenállt minden kísértésnek. Hosszú életük leginkább egymástól függetlenül telt, találkozásaik rövidek, és viharosak voltak. Önmaguk és a másik védelmében elkerülték egymást.
Ám örökké nem lehet bujkálni, mert a világ kicsi, s a kötelességek nem múlnak. S vannak dolgok, amiket be kell fejezni. Ez is ilyen.
Szép mese volt. Hát így van vége, gondoltam. Frappáns lezárás? Legyen ez:
Szerelmük végül mindent legyőzött. Még őket is.

14. Vigyázz, mit kívánsz!

Halihóhahó!

Itt az új fejezet! Jó olvasást, várom a kommenteket! ;)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Sokk és düh elegyével tántorogtam le a pódiumról, valami elvarázsolt, bamba mosollyal az arcomon, melyet mindenki elvárt. Irigykedő tekintetek, gyilkos gondolatok labirintusában kecmeregtem a bárpulthoz, intve egy dupla Scotch-ért. A pultos még fel sem fogta igényemet, mikor a nyeremény mellém lépett. Arcán jellegzetes „én-mindent-tudok-enyém-a-föld” arckifejezés, az önelégültség cuppogva folyt a padlóra. Megvető sóhajjal fordítottam tekintetemet a pulton csattanó pohár felé.
- Már az eredményeket is te manipulálod? Mégis mi a francért csinálsz ilyet?
- Ó, azt hittem örülni fogsz – súgta a fülembe mérhetetlenül büszkén. – Végül is azért tettem, hogy együtt lehessünk. Hát nem romantikus?
- Óóó… de. Persze – vágtam rá kétkedve.
- Azért téged megérteni még mindig jó meló – fordult agresszívabbra a hanghordozása.
- No, miket nem mondasz? Tudod, valahogy nincs ínyemre, hogy röpke légyottok miatt manipulálj embereket – vágtam a szeme közé a nyilvánvaló tényt.
- Azt hittem örülni fogsz, az istenért! – fakadt ki az én kis házi sármőröm. – Neked aztán soha semmi nem jó, mi?
- Damon. Ne csinálj úgy, mintha egy hárpia lennék.
- Hát pedig… Ennél romantikusabb már nem tudok lenni. Az egészet azért csináltam, hogy ne kelljen féltékenykedned!
Na, itt megállt a kezemben az üvegpohár, a tüdőmbe fagyott a levegő, az izmaim pedig kővé dermedtek.
- Hogy mi? – néztem rá őszinte megrökönyödéssel. Hogy a hóhér szépséges szép nyúlfarkába lehet valaki ennyire arrogáns? Arcán elterült a jól ismert Damon mosoly, innentől kezdve pedig a témát lezártnak tekintettem. Visszafordultam az italomhoz, mélázva nézegettem körbe, melyet természetesen Damon Salvatore ugyan mégis miképp hagyhatott volna?
- Hé, semmi frappáns riposzt? Pedig annyira imádom a nyelvedet ilyenkor… - indult meg a keze az arcom felé, így visszafordultam hozzá. Megtorpant, kezét a pultra ejtette, tekintete megkomolyodott. – Rendben. Akkor megkérem a polgármester feleségét, hogy cserélje ki a szelvényt a sajátjára – mosolygott rám megvetően, majd elfordult.
- Nem kérsz meg te senkit semmire. Nem gondoltad komolyan, hogy azért fizettem, hogy aztán üres kézzel menjek haza? Jössz nekem egy randival – jelentettem ki nyomatékosan, mégis úgy, mintha az egész mellékes lenne. Fel sem néztem a poharamból, pedig ismét engem bámult.
- Akkor jössz velem? – kérdezte valami fura reménykedéssel a hangjában. Sóhajtottam.
- Tudok mást csinálni? – ezzel lehúztam az italomat, és lepattantam a székről. Damon felém nyújtotta a kezét. – Valaki milyen lovagias – horkantottam figyelmen kívül hagyva a felajánlott kacsót.
- Valaki pedig nagyon makacs… - sóhajtott, majd elindult utánam.
- De hát ezt szereti bennem, nem? – gúnyolódtam a sarkon befordulva, mikor is beleütköztem valakibe. Ahogy felnéztem, Elena állt velem szemben, mondhatni enyhén dühödten. Kérdőn néztem rá, de mire megszólalhattam volna, a lány fröcsögve Damonnak esett.
- Élvezted, hogy Alaric Saltzman orra alá dörgölted? Épp mikor kezdtem azt hinni, hogy van benned valami helyrehozható.... Egy frászt...
- Talán kimaradtam valamiből? – bámult a lányra a megszólított.
- Ki dörgölt és mit Saltzman orra alá? – kérdeztem elképedve.
- Damon ismerte Saltzman feleségét. Ittak is egyszer, igaz, Damon? Ízletes volt, nem igaz?
- A francba – nyögtem, a fejemhez kapva. Mindenre szükségünk volt, csak erre nem. Tény, hogy Alaric eddig is tudta, hogy Damon ette meg a nejét, de azért nem kell ezt még hangoztatni is. De Elena tovább folytatta a heves szónoklatot.
- Talán elfelejtettem megemlíteni korábban, mikor beszélgettünk a biológiai anyámról, aki örökbe adott, hogy a neve Isobel volt... Csak rajta. Emlékezz vissza, hogyan ölted meg! – köpte ki az utolsó szavakat, majd elhúzott a vámpír mellett. Stefan rám nézett, mire intettem neki, hogy menjen utána. Damonra néztem, aki épp kezdte felfogni a dolgokat.
- Basszameg.
- Egyetértek – bólintottam. - Ezt szépen elkúrtad! Mi a francnak nem tudod egyszer tartani a csini kis szádat?! – osztottam le, miközben megragadtam a karját, és az ajtó felé rángattam. Mikor kiértünk, előrángattam a kocsikulcsomat, és kinyitottam a Mustang ajtaját. – Befelé!! – Damon kóvályogva, fintorogva elindult a járdán. – Damon Salvatore, szállj be abba a kibaszott kocsiba! – toppantottam egyet a kis cipellőmben. Igen, kezdtem kissé bepipulni. Újabb fintor volt a válasz, de végül csak beemelte a fenekét az anyósülésre. – Gratulálok.
- Köszönöm – vont vállat. Ránéztem.
- Most ez mégis mire volt jó? – ráadtam a gyújtást, és nekiindultam.
- Jól esett – vont ismét vállat.
- Hah, ha én mindig azt tenném, ami jól esik, te már kurva rég halott volnál.
- Akkor miért nem?! – tárta szét a karját. Szememet forgatva sóhajtottam.
- Tudod te azt pontosan.
- Mert nem élnéd túúúl!!! – kiabálta, közben pedig röhögött.
- Istenem, de utálom a részeg, megkeseredett férfiakat!!!! – mormogtam az orrom alá, majd innentől a vezetésre koncentráltam.

Eszembe jutott, hogyan ismertem meg Isobel Flemminget. Volt egy kedvenc helyünk, még Bree kocsmája mellett. Bree-hez túl sok valódi ember járt. De Joe-hoz? Joe-hoz csak és kizárólag mi, vadászok jártunk. Joe az egyik legjobb fej pultos volt, akit életemben ismertem. Azóta már meghalt. Ritka szerencsés egy fickó volt. Álmában halt meg, ami egy vadásznak ritkán adatik meg. Az már más kérdés persze, hogy így is gyilkosság áldozata lett… De legalább békében ment el. Azóta fia viszi a kocsmát, az apjától örökölt röpke 300 éves tapasztalata alapján könnyedén és kedélyesen, ahogy azt kell.
Joe-nál mindig meg lehetett pihenni egy hosszú nap, egy húzós vadászat után. Szívesen látott bárkit, az ismerősökkel pedig úgy bánt, mint a hímes tojással. Én voltam az egyik fő-fő hímes tojása. Külön képet készített rólam, amint a pultjában állok, vagy épp a whiskymet kortyolgatom pipázgatva, esetleg palacsintát sütök a népeknek. A kedvencem akkor is az a kép volt, amin nevettünk. Joe-nak öblös, igazán férfias nevetése volt. Magas, borostás, ősz vénember, mocskos köténnyel, kifogyhatatlan szesz- és pajzánvicc készlettel. Ráadásul az egyik legtechnikásabb vadász az Államokban. Rengeteget tanultam tőle, apám helyett apám volt. Ő is lányaként kezelt, s erre különösen büszke is volt. A nagy Jade Frank, az utolsó egyenes ági leszármazott az ő kocsmájában! Ráadásul már nem is vendégszámba mentem, hanem mint egy családtag, úgy jártam, keltem, intézkedtem náluk. Kicsi Joe-val mintha testvérek lettünk volna, bár már ugye 16 múltam, mikor megismerkedtünk. Ő viszont már több mint 150 éves volt. Ők lettek az új családom, és ennek megfelelően bántak velem.
Egy könnyebb, mondhatni üres nap estéjén éppen megfosztottuk egymást a zsetonoktól, amikor egy feketehajú embernő lépett be. Hirtelen csönd állt be, csak a zenegép nyikorgott valami ősöreg számot, mire ő kissé feszengve, de azért magabiztosan a pulthoz sétált, és mindenki füle hallatára megkérdezte, hol tudna vadászokkal beszélgetni. Úgy hallotta, ide sok ilyen alak jár. Joe csettintett a nyelvével, majd felém fordult. Nemet intettem, mire Joe ismét a nőre nézett és hasonlóan üres tekintettel megszólalt.
- Hát, kisasszony, magát jól átverték. Vadászokat az erdőben kell keresni, ahol a vadak vannak. Nem is értem, hogy gondolta, hogy ide járnak. Talán a Szarvashoz címzett fogadót nézze meg a Franklin téren – intett az ajtó felé, mintegy lezártnak tekintve a vitát, de a nő erre csak a fejét ingatta.
- Nem érti, nem olyan vadászokat keresek. Különleges vadászokat. Paranormális eseteket kutatok. Egy megbízható forrás szerint itt tudok találkozni velük.
- Igazán? Nos, a megbízható forrása mellélőtt. Mi nem vadászunk semmire. Ugye, fiúk? – intézte a kérdést a hallgatósághoz. A kórus egyszerre zúgott fel. Ki röhögve, ki méltatlankodva, ki csak teljesen rezignáltan.
- Egy fenét! Mi ugyan nem.
- Hallja, hölgyem? – mosolygott nyájas elégedettséggel Joe. – Nincs itt semmiféle vadász.
- Hé, Joe! Most jut eszembe! Én tudok egyet! – a nő erre mosolyogva az egy asztallal mellettem ülő középkorúnak tűnő alak felé fordult. Digó – ha jól emlékszem így hívták – vidáman intett egyet, és folytatta. – Hektor! Hisz Hektor jár vadászni! – erre mindenki helyeselni kezdett, a nő pedig reménykedve megindult felénk.
- És be tudna mutatni ennek a bizonyos Hektornak?
- Hogy a viharba ne! – vigyorogta Digó, körülöttünk már mindenki nevetett. Én vállon csaptam, hogy lehet ilyen hülye, de én is nevettem. A férfi nagyot füttyentett, elordítva a „Hektor” nevet, mire egy magyar vizsla szaladt ki a raktár felől, s rohant oda Digóhoz. – Hektor, mutatkozz be szépen a hölgynek! – erre Hektor készségesen a nő elé ült és pacsira nyújtotta a jobb mancsát. A kocsma egyszerre röhögött fel. A nő zavarában nem tudta, hogy sírjon, vagy sikoltson a dühtől, vagy enyhüljön meg Hektor őszintén vágyakozó tekintetétől. A legjobb és legméltóságteljesebb verziót választotta, megfogta Hektor mancsát, a másik kezével pedig megvakarta a füle tövét. Hektor vidáman csóválta a farkát, majd ahogy a nő abbahagyta a simogatását, odafutott gazdájához, s lekuporodott az asztal tövébe. A nő kiegyenesedett, kihúzta magát, majd ismét a pulthoz sétált. Megköszörülte a torkát, mire ismét csönd lett. Kotorászott egy keveset a táskájában, majd egy névjegyet nyújtott Joe-nak, aki készségesen elvette tőle azt.
- Ha mégis… mégis eszébe jutna valaki… és segítene, akkor kérem… mondja meg neki, hogy hívjon fel! Köszönöm – mondta, majd megfordult s elindult kifelé. Fordulat közben megakadt rajtam a szeme. Unottan néztem, ahogy magába roskad a kudarctól és a megalázottságtól. Kissé meglepve nézett rám, amit persze meg tudok érteni, tekintve, hogy a kocsmában rajta és rajtam kívül két nő volt, azok is mindketten hátul a konyhában. Farkasszemet néztünk, majd biccentett és kilépett az ajtón. Úgy éreztem, várta a segítségemet, úgy mint nő a nőét. Hát cicám, ez nem az a kör volt.
Az este további része szórakoztatóan telt. Iszonyatosan kiröhögtük Digót, hogy lehet ekkora paraszt, majd szép lassan elfelejtettük az esetet. Záráskor, míg a pultban mosogattam, rápillantottam a névjegykártyára. Isobel Flemming neve és telefonszáma virított a kártyán, az alsó sarokban e-mail és postafiók cím. Felemeltem a kártyát, megforgattam. Egyszerű papírra nyomták. Semmi izgalmas nem volt benne. Joe mellém lépett.
- Beszéltél volna vele? – kérdezte mintegy mellesleg, miközben nekiállt törölgetni. Éreztem, hogy figyel, hogy feszülten várja a válaszomat.
- Nem. Nincs szükségünk rá, de ettől még érdekes és merész nő.
- Nocsak. Bejön? – röhögött fel mellettem a pótapám.
- Alapvetően szimpatikusnak tűnt. De van benne valami… ami miatt nem látnám szívesen a házamban – vontam vállat, mire Joe horkantott egyet.
- Még szerencse. Kegyetlenség van benne, megmondom én neked. Kemény az a nő. Valami olyat keres, ami nála sokkal nagyobb, és elhiszi, hogy érdekes ez a világ.
- És nincs igaza? Érdekes a mi világunk. Csak kellőképpen veszélyes is – mutattam rá a leglényegesebb pontra.
- Lehet. Mindenesetre máskor jobban kell vigyáznunk. Át kell hívnunk Bree-t. Beszélnünk kell vele.
Egyetértően bólintottam.
- Hátha tudja ki köpött. És meg kell erősítenünk a bűbájt is.
- Bizony. Na, menjünk, bezárok – tette le az utolsó tiszta poharat a helyére Joe, majd az ajtó felé indult. Elgondolkodva néztem utána.
- Ha máskor is jönne…
- Kicsoda?
- Ez az Isobel – kérdőn rám nézett. – Ez a nő neve – lobogtattam meg a kártyát. – Szóval ha jönne…
- Szerinted fog? – fordította el háromszor a kulcsot a férfi, majd komótosan visszasétált a pulthoz. Bólintottam.
- Mert szerinted nem, mi? Én teljesen bizonyos vagyok benne – erre csak egy bólintás volt a válasz. – Szóval hagyd a francba. Küldd el. És véletlenül se hagyd, hogy a lányokkal beszéljen. Se neveket, se címet ne adj ki. Náluk fog próbálkozni legközelebb.
- Nem vagyok hülye, kölyök. Tudom mit kell ilyenkor tenni – fenyegetett meg az ujjával. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy tudod. De ez a nő… valamiért sehogy sem tetszik nekem.

És milyen igazam lett!!! Két nap múlva indultam haza, addig Joe-nál éjszakáztam, hisz külön szobám volt. Alig értem el a motoromat, már ott állt. Reménykedve nézett rám, én meg rá sem hederítettem. Persze nem tágított. Megmondtam neki, hogy kopjon le, semmi értelme annak, amit csinál. Nem létezik a világ, amiben hisz, és álljon le. Persze megszerezte a lakcímemet, a számomat, minden elérhetőségemet, és elég konkrétan zaklatni kezdett. Nagyon nem csíptem. Aztán jött Damon, aztán jött Katherine. Egyik jobb, mint a másik. Isobel meg persze meggyűlölt, hiszen az ő fajtáját kéne irtanom. És ezt szó szerint értem. Isobel azok közé tartozott, akik az élet és halál urának hitték magukat. Igézetből gyűjtött pénzéből fényűző életet élt, gyűjtötte az olyan embereket, akik vérüket adták neki. Imádta a szép férfiakat, vagy éppen nőket, mikor hogy. Katherine jobb keze lett, addig nyalt, míg legfőbb csatlós nem vált belőle. Mégiscsak egyetlen élő leszármazottból vált vámpírrá, egy vér! És ez nekünk régen sokat számított. Katherine pedig imádta a talpnyalókat. Egymásnak valók voltak, annyi szent. Ahhoz képest pedig, hogy Isobel alig pár éve volt halott, eléggé otthonosan mozgott a vámpírvilágban. Mondhatni túlzottan is otthonosan. Az egész történetben talán Alaricot sajnáltam a legjobban, ő szívta meg leginkább ezt az egészet. Csak tudnám, hogy Isobel miért játszott vele annyi éven át. Aztán hozzávágta azt a gyűrűt, majd lelépett. Igazán jó példát mutat házastársi kötelességekből. No nem mintha, ez nekem nem lenne mindegy, hisz ennyi év alatt (no meg persze drága jóbarátunk Damon miatt) már megszoktam a kegyetlenkedéseket, csak érteni nem értettem őket továbbra sem. Mindenesetre megérkeztünk a Salvatore házhoz, így abbahagytam a múlton és Isobel fantasztikus személyén való gondolkodást, és leparkoltam az autót. Mellettem Damon magában bulizott, nagy ívben téve arra, mi is van körülötte. Állítom, ő csinálta jól.
- Na, Mister Főnyeremény, megjöttünk. Ki a kocsiból! – böktem oldalba életem szerelmét, mire igézőn nézett rám.
- Ma az enyém leszel, ugye tudod? – mosolygott nyugodt magabiztossággal.
- Felejtsd el! Előbb halok meg! – feleltem legyintve, majd kiszálltam az autóból. Tanulság: ne adj meg olyan opciót, melynek megvalósulása rosszul érinthet. Nekem sem kellett volna…