18. Mintapasi avagy a legrosszabb 20 perc

Üdv Mindenkinek!

Óriási elnézéseket kérek, hogy így eltűntem (megint), de az élet folyik, és nem hagy pihenni.

Viszont a szakdolgozatomat jóra (4) és jelesre (5) értékelték, szóval ezzel megvagyok....Már csak az ezernyi más zh, és az államvizsga van hátra! :)

De addig is, jött az új fejezet!!

~*~*~*~*~

Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy én ezen a párperces totálisan antiszex jeleneten azonnal túltettem magamat. Nos kérem, ez Kalebnél nem így jött le. Ő úgy érezte, most szégyellnie kell magát. Igen, ez mind szép és jó, de mi lenne, ha az önsajnálást áttennénk, hm, mondjuk a vámpírvadászat végére? Konkrétan mondjuk oda, hogy hazaérünk, bontunk egy whiskyt, elpöfékelünk helyes kis pipáinkból finom s illatos dohányunkkal, és akkor jöhet a kullogó, elkergetett kiskutya, aki boci szemekkel néz a gazdira, aki nem engedi be a melegbe. Ugyanolyan hideg eleganciával ignorálnám mindezt, mint ahogy most teszem, de akkor még szarnék is rá. De őszintén szólva, így nem lehet dolgozni. Azon gondolkodtam, hogy mire leesik neki, hogy „hé, vámpír!”, addig vajon hányszor nyírnak ki? Nos igen, a csapatmunkában ez a legrosszabb. Előbb halsz meg, ha ketten vagytok öt ellen, mintha egyedül lennél tízzel szemben. Miért? Mert az ember hibázik. Még az olyan évszázados őskövületek is, mint én vagy Kaleb. Ha pedig egyedül vagy, ezt ki tudod küszöbölni, mivel ahogy akarsz, úgy mozogsz. Ha többen vagytok, akkor viszont a másik útban van. Ha csak fél másodpercre is, sajnálom, maybe next time, halott vagy öcsém. Ennyi. Na, ezért dolgozom én egyedül. Erre kapok egy kiskutyát, de szigorúan a pincsifajtából, aki maximum is nyüszögni képes, ha gonosz bácsit lát. Márpedig én ma azért vágtam puccba a fenekem, hogy gonosz bácsikat és néniket lássunk. Sokat. Egyben. Lehetőleg gyorsan ölhető állapotban.

Tehát mivel Kaleb használhatatlannak bizonyult, így én irányítottam. Nem mintha alapból nem így lett volna, de mondjuk nem bántam volna, ha nem mindent nekem kell csinálni, ha már a nyakamba liheg. Mindenesetre kiértünk minden bajok forrásához: a sírhoz. Bátran markoltunk rá fényrudainkra és beléptünk a teljes sötétségbe.
Por és iszonyatos dohos levegő fogadott, de érezhető volt, hogy az elmúlt pár napban többet szellőztettek, mint az elmúlt száz év folyamán. A sír különböző barlangjaiból állatok motozása hallatszott. Egyik kezünkben karót, a másikban fényt egyensúlyozva óvakodtunk egyre beljebb. Valami reccsent. Valami puha, henger alakú a talpam alatt. Lenéztem, és a női szívek számára egyik legundorítóbb látvány fogadott: egy döglött patkányon lépdeltem épp.
Az elvárható sikoly helyett csak a szám húztam el, majd átléptem a rágcsálón, felkészülve arra, hogy vélhetőleg egyre többször fogok ilyen tetemet a lábaim alatt érezni, ahogy beljebb és beljebb haladunk. A kiszabadult vámpírok ugyanis többnyire az ilyen kicsiny kis állatok által jutnak annyi erőhöz, hogy a felszínre küzdjék magukat. A rágcsálók berohannak a legszűkebb résen is, majd motozni kezdenek a hullának tűnő vérszívók körül. Azok megérzik a vér szagát, és nem törődve a vega kajával, már vígan lakmároznak is. Évszázadok után a patkány a legfinomabb eledel a földön. No, nem tapasztalatból mondom, de tudom, mi minden vackot képes megenni az ember, ha a létfenntartásról van szó.

Ahogy beértünk a legbelső zugba, valami ismét zörögni kezdett a cipőm alatt. Jóval XXI. századibb hang volt, mint a halott patkánygerinc roppanása. Ahogy lenéztem, egy vértasakot pillantottam meg, természetesen üresen. A falra rászáradt a vér, melyet valószínűleg zacskóstul vágtak hozzá – volt sejtésem ki lehetett. Végül, hogy senkit nem találtunk, kitessékeltem bamba vadásztársamat a napra, és rágyújtottam egy cigire. Elrévedve bámulta a fákat, nekem meg már tököm kezdett kilenni azzal, hogy órák óta nem társalgunk.
- Na. Túléled. Nem újdonság számodra, hogy nem dughatsz meg. De a segítségedre szükségem van, úgyhogy most már aktivizáld magad a jó büdös francba is! – morogtam rá, mire rám nézett. Úgy tűnt, csak erre várt, mert rögtön felvágták a nyelvét.
- Persze, arra jó vagyok, hogy a nyomodban lihegjek, hogy takarítsak utánad, mi? De én nem kellek! Akkor meg minek tartasz itt Jade, he? – fröcsögte dühtől, de leginkább sértettségtől telten. Erre röviden felnevettem.
- Én tartalak itt Kaleb? Te mondtad, hogy a Szövetség küldött. Valamint, hogy addig nem mész el, amíg nem nyírok ki mindenkit itt, nem igaz? Márpedig én ugyan kérni nem kértelek, hogy maradj. Arra kértelek, hogy végezd a munkádat, ha már betoltad a képedet a városomba. Az meg, hogy utánam takarítasz, egyenesen röhejes. Mit takarítasz utánam? Oké, megmentetted párszor a seggemet, nagy ügy, ennyiszer már én is húztalak ki a csávából. Lépj túl férfiúi sérelmeiden, és végre csináld azt, amiben jó vagy – sóhajtottam mélyet szippantva a cigimben. A velem szemben álló férfi megmozdult, mire reflexből felemeltem a kezemet. – Nem, a szex nem ebbe a kategóriába esik. Nálam legalábbis…
- Oké, vettem, de mi lenne, ha abbahagynád a sértegetésemet? – húzta fel ismételten az orrát, majd elvonult mellettem.
- Amennyiben te abbahagyod a nyomuló sértett óvodás prezentálását, örömmel békén hagylak.
- Rendben – morogta. Széles mosolyt varázsolva arcomra rávigyorogtam.
- Éljen, szuper! Akkor mehetünk? – komorultam vissza szemforgatva, mire egy bólintás volt a válasz, így ismételt csendben elindultunk átfésülni a környéket. Még a város földhivatalából szereztünk hiteles térképet arról, hol is vannak tanyák, házak a város külterületein elszórva. Mondanom sem kell, nem adták éppen a kezünkbe szívességből, de hát nem a törvény emberei vagyunk, vagy legalábbis a világ egy másik törvényének tisztelőiként leledzünk e Földgolyón.

Elindultunk a hozzánk legközelebbi tanyához, de csak normális élőkkel találkoztunk. Ahogy haladtunk tovább, még három ilyen járóhulla-mentes lakóházat találtunk, mígnem az ötödiknél meg nem csapott a bűz. Az épület egy bizonyos S. Gibbons tulajdonában állt és a környékén egy lélek se járt, autóútként is csupán valami göröngyös kis földutacska szolgált. Fészket vertünk az avarban, és jöhettek a távcsövek. Hála a modern technikai vívmányoknak, sokkal egyszerűbb és pontosabb megfigyelést végezhettünk, mint akár csak 10 éve. A távcsöveken át láthatóvá vált egyetlen élő személy, aki valószínűleg maga Gibbons volt. Rajta kívül még jó pár mozgó pontocska lézengett a házban, annyi különbséggel, hogy testhőmérsékletük alapján lazán halottnak kellett volna lenniük. S így belegondolva, nos, azok is voltak. Így tehát meglett a bagázs, és jöhetett a számolás. Sok pislákoló, mozgó pontocska, egybeható bűz, de az a fajta, amit csak mi, vadászok érzünk. A számolás amúgy sem volt erősségem, de Kalebbal közösen latba vetve erőnket megállapítottuk, hogy maximum 15-18-an lehetnek, többen nem. Nem mintha ez nem lett volna bőven elég, esetleg sok is, de legalább már tudtuk, mivel állunk szemben. Csendes megfigyelésünket a bejárati ajtó nyitódása törte meg. Anna és édesanyja, Pearl sétáltak oda egy autóhoz, majd elhajtottak a háztól. Miután kitisztult a terep, intettem Kalebnak, hogy lépjünk le. Összeszedelőzködtünk, és elindultunk visszafelé a kocsihoz.
Úgy tűnt, a férfi ismét visszaesett a révedezésbe, de mire sóhajthattam volna, már meg is szólalt.
- Emlékszem rájuk.
- Hát persze, hogy emlékszel. Itt voltál Mystic Fallsban 145 éve, mikor visszahoztak Európából – mutattam rá erre az emlékre. Kaleb megrázta a fejét.
- Nem, később is.
- Pearl-re biztos nem. A sírban volt – ellenkeztem. Elgondolkodva felnézett.
- Akkor a fiatalra.
- Annára? – bólintott. Vállat vontam. – Az lehet. Őt nem kapták el.
- Ti jóban voltatok, igaz?
- Igen. Igazából még most is – feleltem elhalva, és hallottam, ahogy Kaleb megtorpan. Én magam viszont nem álltam meg. – Megértem, amit tett. Még ha nem is vagyok boldog tőle.
- Végül is, valahol érthető – vette elő a kulcsokat. Miután kinyitotta az ajtókat, és beültünk, hirtelen nagy csönd lett. Aztán nagy levegőt vett, és megszólalt. Hangjából folyt a nosztalgia. - Jól emlékszem… jól emlékszem, hogy ott volt ’65-ben? A kis kávézóban?
- Hol? A londoniban? – néztem rá értetlenül, erre bólintott, mire úgy éreztem visszarepülünk az időben 45 évet.

És máris ott ültünk Anna és én a kedves kis angol kávézóban, jókat nevetve a világon. Talán épp a The Beatles kitüntetését tárgyaltuk, lévén június közepe, és valamikor akkor kaptak II. Erzsébet királynőtől valamiféle címet. Bár ritkán találkoztunk, mégis minden olyan volt, mintha mi se változott volna. Boldogok voltunk és gondtalanok, legalábbis kívülről csak ez látszott. Az, hogy belül mélyen magányosnak és elveszettnek éreztük magunkat, senki számára nem volt nyilvánvaló. Alig pár létezővel együtt csak én tudtam, hogy Anna majd meghal, hogy végre kiszabadítsa édesanyját, Anna pedig Stefanon kívül egyedül látott a szívem mélyére, mely álmatlan éjszakáin Damon után siránkozott.

Azon a délutánon is a vidámságot mutattuk meg a világnak, de mindvégig éreztem, hogy valaki figyel. Végül Anna távozott, én pedig maradtam még valami buta oknál fogva, mikor elém toppant Kaleb, teljes életnagyságában, kiglancolva, olyan fess úriemberként, ahogy az egy kerek évszázad alatt sem nagyon láttam. Nem törődve az angolok visszafogott érzelemnyilvánítási szokásaival, menten régi ismerősöm nyakába ugrottam, majd beszélgetni kezdtünk. Bár nagyon örültem a találkozásnak, azért élénk emlékként élt bennem a férfi minden egyes próbálkozása, melyet megismerkedésünk óta tett. Nem telt el év, hogy ne küldött volna rózsát, ajándékot, lapot, levelet, bármit, akár a világ másik pontjáról is, akár úgy is, hogy fogalma sem volt arról, én magam merre mászkálok. Küldte rendületlenül szeretete és tisztelete jeleit, miket én szívesen fogadtam, de nem viszonoztam. Az akkori évek eléggé nehezen teltek. Akkoriban estek meg rövid találkozásaink Damonnal, melyek a jelen állapothoz hasonlóan csapongóak, érzelem dúsak és vadak voltak. Persze amennyire jól éreztük magunkat együtt, annyira bántottuk is egymást, míg nem Damon ótvar bunkóként nem viselkedett, és lelépett, én pedig magamat átkoztam a saját ostobaságomért. Ezért is volt londoni utazásom, amolyan búfelejtőnek, hátha sikerül a világ szépségeivel elfeledtetnem saját nyomoromat. És akkor újfent beállított Kaleb. Kedvesen, udvariasan, megbízhatón. Jól nevelten, segítőkészen, védelmezőn. Mindenben tökéletes volt. Kivéve azt az apróságot, hogy nem voltam belé sosem szerelmes és hogy iszonyatosan unalmas fickónak tartottam őt világ életemben.

Mindez viszont nem akadályozott meg, sőt. Boldogan omlottam karjaiba. Boldogan vettem azt is, hogy könnyen elrángatható Beatles, Jimi Hendrix, Rolling Stones, Pink Floyd, Velvet Underground és Simon and Garfunkel és egyéb zenekarok koncertjeire. Hogy ágyba hozza a reggelit, hogy segít a munkám elvégzésében, és hogy ha ki nem is elégít, de legalább próbálkozik. Komolyan, azokban az években boldoggá tett azzal, hogy én tehettem a kedvére. Aztán egy idő után meguntam. Ami azt illeti, még nem voltunk egy évesek, mikor a túlzott ragaszkodása kezdett zavaróvá válni. Hogy csak én kerestem programot, hogy csak engem érdekelt, hogy csak én gondolkodtam. Hogy mindig az volt, amit én akartam, és ez kezdett fárasztani. Egyenrangú félből a kisfiammá avanzsált, akit moziba kellett vinni, ki kellett neki találni, mi is érdekli, mit is szeretne, de igazából nagy ívben tesz rá, bármit is csinálsz. Ezt persze ne gonoszkodásból csinálta, hanem azért, mert ő ilyen. Ő volt Kaleb Johnson, aki megkapta a nőt, akire vágyott évtizedek óta. Ő teljesítette a mintapasi össze kitételét: jó teste volt, kedves volt, udvarias, kiszolgált, szeretett, bízott bennem, meg még mit tudom én, mire vágyhatott akkoriban egy lány. Nos, én nem erre vágytam. Én minden egyes generációban újra és újra a lázadó korszakomat éltem ki mindezt úgy, hogy keményen végeztem a rám bízott feladatokat, hogy felelősséget vállaltam a tetteimért, a szeretteimért, a munkatársaimért. Kaleb nagyszerű volt a munkájában, de őszintén szólva minden másban olyan volt, mint az állott víz. Pállott, rothadó tócsa, mely fel sem szárad, gyarapodni sem gyarapszik, igazából minden tök mindegy neki, amíg a nő, akit akar, mellette van, amíg a munkával nincs gond és amíg… Nincs „és amíg”. Neki én kellettem, meg a melója, de igazából a melót is lecserélte rám. Én lettem az élete. És a kisebb halála is, mikor két év, pár hónap után bejelentettem, hogy ezt fejezzük be. Két év még normális emberi időben sem mérték, a mi időnkben alig tűnik 20 percnek. De ez valami ritka rossz 20 perc volt.

Attól a perctől fogva mindenkit, akivel kavartam, összejöttem, jártam, ő különös figyelemmel tüntetett ki. Nem volt ritka a tettlegesség, a fenyegetőzés azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha engem bárki átvág, megcsal, megbánt, és a többi. El lehet képzelni, hány pasi tartott ki ezek után mellettem hosszú távon. Aztán egy idő után annyira elegem lett, hogy levédettem az életemet előle. Mondhatni, nem volt életem. Ami volt, azt is pletykákból tudta meg. De a Szövetségben is kiadtam parancsba, hogy ha el merik árulni neki a lakcímemet, vagy bármilyen adatomat, mentem kiverem a balhét, vagy a legegyszerűbb módszert választom: kinyírom Kalebet. A Szövetség persze az én státuszommal szemben szart sem ér ilyenkor, fülüket-farkukat behúzzák, ha kiderül, hogy ők is ludasok valamiben, márpedig nem véletlen, hogy addig bárhová költöztem, drága exem mindig megtalált. Végül így szabadultam meg tőle immár majdnem 15 éve, de még mindig túl kevés időnek tűnt.

Mikor magamhoz tértem az álmodozásból, már jócskán a városban furikáztunk. Megkértem hát sofőrömet, hogy fuvarozzon már el a Salvatore-okhoz, amit persze fintorogva és morogva, de azért készségesen megtett. Mikor megérkeztünk, kipattantam, elköszöntem és megbíztam egy helyzetjelentéssel a Szövetség felé. Lássák, azért milyen jó vagyok a „papírmunkában”. Miután a Mustang elgördült, a hírek és az emlékek sokaságától nem éppen vidáman lépdeltem felfelé a járdán. Jelképes kopogásom után rögvest benyitottam a házba, majd a nappali felé vettem az irányt. Damon fogadott a kandalló előtt ülve, kezében a már jól megszokott bourbonnel. Mosolyogva állt fel, míg én a kandalló előtt elmélkedtem enyhe déjá vu-mon, megvárván, míg kitölti nekem is az italt, és a kezembe nem adja. Igazán meghitt pillanat volt, ahogy szó nélkül szolgált ki, s ahogy szó nélkül meredtünk egymásra mindkettőnk kezével körbefont kristálypohár felett, de ezt a boldog és hazug pillanatot megtörtem a valósághoz ragaszkodó, csodákban már rég nem hívő hangnememmel.
- Stefan hol van? – s erre, mintha csak valami nevetséges konferálásra várt volna, az emlegetett szamár lesétált a nappaliba.
- Itt volnék – méregetett minket óvatosan, mire bátyja szemét forgatva fordult el tőlem, s mivel nem nagyon figyeltem az üvegpohárra, az kis híján kicsúszott a kezemből, de szerencsére Stefan még idejében elkapta nekem, minden egyes cseppet megmentve a drága nedűből, meg persze így az antik ivóeszköz is egyben megúszta a repülést.
- Rendben. Szóval voltam kint a sírnál. És rossz híreim vannak… - kezdtem bele, de a mondatot már nem folytathattam, mert az agyamba betolakodott a halottak földöntúli szaga, de mire felfoghattam volna, ez mit is jelent, a szoba ablaka csörömpölve betört, s két vámpír száguldott be rajta. Még láttam, ahogy egy férfi dulakodni kezd Damonnel, mire meg akartam fordulni, de az oldalamba nyilalló fájdalom megállított ebben. Éreztem, ahogy egy hegyes tárgy nyomul a húsomba, majd a világ elsötétült. Egy napon belül kétszer meghalni… azért ehhez tehetség kell, nem?

17. A halál csökkenti a libidót

Na szervusztok! Visszatértem! Bocsánat az eltűnésért, szakdogát írtam (sikeresen leadtam :)), de most újult erővel vetem bele magam a dolgokba. Lassan behozom a lemaradásokat, jó pár díj vár még említésre, de ígérem legkésőbb a hétvégére mindent elrendezek. :) Addig itt az új fejezet, várom a kommenteket! Ja igen, kicsit nagyobb lett a betűméret, mert kaptam olyan hozzászólást, hogy nehezen bogarászhatók ki a betűim, remélem most már jobb így! Ha van még ilyen gond, kérlek jelezzétek! :) Jó olvasást! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A levegő úgy tolult a mellkasomba, mint egy cunami: mindent elsöpörve, megfagyasztva, dermesztően és sodrón. Egy pillanatig ismét nem tudtam lélegezni, majd újabb óriási adagot nyeletett le velem a tüdőm, mely úgy tűnt, tőlem független, külön életet él. Amikor abbahagytam a fuldoklást, ismét azt éreztem rángatnak. Amikor végre valósan is kitisztult a kép, azt vettem észre, hogy lebegek, és hogy valaki szorít. Csak a plafont láttam, egy kezet éreztem a fejem mögött, ahogy mechanikus mozdulatokkal simogatja a hajam, egy másikat pedig szorosan a hátamra fonódva. Aztán megjelent előttem három férfiarc, mindegyiken öröm és enyhe ijedelem keveredett egymással. Újfent azt éreztem megfulladok, így erőtlenül csapkodni kezdtem az engem ölelgető hátát. Valahogy beszélni még nem voltam képes. Minthogy semmit nem értem el gyenge próbálkozásommal, mély, lágy hang szólalt meg helyettem.
- Damon. Engedd el. Megfullad.
Erre a megszólított engedett a szorításon, felkapott és a kanapéhoz száguldott velem. Puha mozdulatokkal fektetett le, majd végre rám nézett. Aggódás, öröm, fájdalom játszott a kék tekintetben, majd lassan elmosolyodott. Szeretetteljes mosoly volt. Majdhogynem megható. Éreztem, ahogy normalizálódik a légzésem, az oxigénnel együtt visszatér a tagjaimba az élet. Hallottam, hogy a többiek ismét körénk gyűlnek. Kedvesen visszamosolyogtam, mire még szélesebb mosoly volt a válasz. Aztán összeszedtem magam, és teljes erőből pofon vágtam a fölém hajoló férfit.
Megrökönyödve egyenesedett fel, ahogy én is feltápászkodtam ülő helyzetbe. A többiek dermedten álltak, így lassan megköszörültem a torkomat.
- Sziasztok – krákogtam egy félmosoly kíséretében. Stefan rögtön elsuhant egy pohár vízért, mely mire elhalt a köszönésem, már a kezemben is volt. Hálásan rámosolyogtam, ő pedig két keze közé fogta az arcomat.
- Ellenőrzöm a reflexeidet. Tudnunk kell, nem történt-e nagyobb baj – de erre csak eltoltam a kezeit.
- Nyugi, jól vagyok. Meddig voltam halott?
- Úgy három-négy percig.
- Hümpf. Jóval többnek tűnt – reagáltam elrévedve.
- De legalább jól vagy – mondta halkan Damon, miután túltette magát az ütésen. Elfintorodtam.
- Micsoda öröm! – de válasz helyett csak egy ordítást kaptam. Rögtön mindenki Damonra figyelt, aki hátrafeszülve jajgatott épp. Mögüle Kaleb lépett elő dühös, de elégedett arccal.
- Sajnos te is jobban vagy. Ezt ugye nem hagyhatjuk? – hangszíne önelégült volt, amitől hihetetlen jókedvre derültem, s kacagásban törtem ki. Stefan persze rögtön Kaleb előtt termett, de rászóltam.
- Stefan, szerintem jobb lenne, ha hagynád. Te is tudod, hogy megérdemli – erre egy dühös és kissé zavart pillantás volt a válasz. – Nem lesz semmi baja. Csak megtanulja, hogy ne heveskedjen, mert más is megsérülhet a kiszemeltjén kívül.
- Má…már… meg…megtanultam… – hörögte Damon, mire én felvontam a szemöldökömet.
- Valóban? És mégis mikor?
- Most. Most!
- És miből? – álltam fel bizonytalanul. Alaric rögtön odasietett hozzám, s a fülembe súgta.
- Talán jobb lenne, ha leülnél.
Ellöktem a kezét.
- Nem. A szemébe akarok nézni, hogy tudjam, tényleg érti-e – így hát jobb ötlet híján csak támogatást kaptam a pár lépéses sétához. Mikor odaértem a vámpír elé, megfogtam az állát, és előrehúztam, hogy tényleg a szemembe nézhessen. Éreztem, hogy egyre jobban feszül a fájdalomtól, melyet a hátába fúródott karó okoz, de nem érdekelt. – Nos? Miből is szűrted le?
- Abból… hogy te… meghaltál – krákogta. De megható.
- Igen? És mégis miért? – kérdeztem lassú, kioktató hangnemben.
- Mert… fájt.
- Micsoda?
- Hogy… elveszít… elveszítelek.
Horkantottam.
- Milyen érzelgős, milyen őszinte, milyen szívhez szóló. Ja, várj, mégsem. Tudod, hogy miért? – persze választ sem várva folytattam. – Azért, mert te öltél meg. Mert te voltál az, aki a karót belém döfted. Te magad tehetsz arról, hogy elveszítettél. Hogy eltűntem a létezésből. Megérdemelted volna, hogy meghaljak. És azt is, hogy te tovább élj nélkülem. De visszahoztál. Gratulálok hozzá.
- Miért… miért érzem… hogy nem örülsz? – kérdezte, miközben éppen elfordultam tőle. Erre megtorpantam. Visszafordultam, és mély levegőt véve próbáltam moderálni a válaszomat.
- Mert nem is. Mert csak szerencséd volt. És mert nem vagy feljogosítva arra, hogy visszarángasd a holtakat. Aki meghal, mint ahogy az előbb én is, az halott. Nem kapod vissza, amit eldobtál magadtól. Tanuld végre meg, hogy az élet, még ha halhatatlannak is hiszed magad élőholt voltod miatt, nem játék. És te nem játékmester vagy, hanem egy kicsiny, mocskos bábucska. Még csak nem is király, vagy futó, vagy lovas. Egy rohadt kis paraszt vagy az első sorban, és ez nem fog változni, amíg nem gondolod úgy, hogy magadon kívül mást is védened kellene. Nem te vagy a középpontban Damon Salvatore. És éppen ezért nem ölhetsz csak úgy embert fájdalmadban. Katherine leszarja a fejedet. Dolgozd fel. Lépj túl rajta. És ne hisztizz, öldökölj, fellengzősködj, mint egy bazi nagy gyerek. Az emberek elmennek, elhagynak, megcsalnak, továbblépnek. Ilyen az élet. Emberként is, vámpírként is, vadászként is. Szállj le végre a magas lóról – köpködtem a szavakat, majd intettem Kalebnek, mire kelletlenül kihúzta a fadarabot a vámpír hátából. Ezután mellém sietett, és félénken megölelt. Fogadtam az ölelést, majd kissé eltoltam magamtól. – Hogy sikerült visszahoznod?
- Nem én voltam – motyogta értetlenkedve a vadászpajtim.
- Akkor ki? Valahogy csak visszakerültünk ide – néztem szét a köröttem állókon. Stefan épp a bátyját támogatta, de azért felnézett és vállat vont. Alaricra néztem, de ő is a fejét ingatta. – Na, gyerekek, valami turpisság itt biztos van. Damon leszúrt. Konkrétan kilyukasztotta a tüdőmet. Eléggé halott voltam, láttalak titeket „fentről” – mutattam az ujjaimmal az idézőjeleket. – Persze nem rögtön, tehát amíg moziztam az életemen, addig valaki valamit tuti csinált.
- Nem csináltunk semmit – mondta a vámpír öcsi engem vizslatva. Teljesen ledöbbentem.
- Az nem lehet - ingattam a fejem döbbenten. – Valaki valamivel visszahozta Damont. És mivel össze vagyunk kötve, ezért élek én is. De mégis mi a franc rángatott ide vissza? – tettem fel a kérdést egyre inkább bedühödve, mikor Alaric majdhogynem kétségbeesett hangja hallatszott.
- Hol a gyűrűm?!
A társaság rögtön odafordult. Kaleb értetlenül nézve megszólalt.
- Milyen gyűrű?
- A feleségem gyűrűje.
- Isobel gyűrűje – értettem meg lassan. Damonra néztem, aki eddig önmaga fájdalmas pontjaival volt elfoglalva, de kérdő tekintetemre felemelte a bal kezét. Középső ujján pompázó saját gyűrűje mellett ott virított Alaric példánya is. Más formájuk volt, de láthatóan hasonlítottak egymásra, hiába volt az egyik cifrább a másiknál, egyszerűen látszott, hogy azonos kéz munkái. Odamentem hozzá és lehúztam az ujjáról, majd forgatni kezdtem, figyelmesen vizslatva. – Hogy került rád? – vetettem oda közben egy kérdést a férfinak, aki igyekezett észrevétlenül a közelemben maradni. A kérdést hallva kiegyenesedett, próbált távolságtartónak tűnni, egy darabig köszörülte a torkát, mielőtt megszólalt volna.
- Amikor… Amikor Alaric nekem rontott. Én hasba vágtam, akkor vettem le a kezéről. Mielőtt ellöktem – köszörülte továbbra is a torkát. Kérdőn néztem rá, mintha nem érteném, mi baja van. Zavartan elfordult tőlem, és a feszülten figyelő történelemtanár felé fordult. – Szóval… én sajnálom, hogy megütöttelek. És… hogy a feleségedet… szóval érted – de Alaric továbbra is csak feszülten figyelt. Én ismét rásandítottam a vámpírra, egy pillanatra összenéztünk, ismét elkapta a tekintetét. Sóhajtottam, de nem szóltam egy szót sem, tovább vizslattam a gyűrűt, mintha kiderülne belőle valami, pedig nyilvánvalóan semmi értelme kutatni rajta, egy tárgyon szabad szemmel nem látható a varázs. A pillanatnyi csendet újra Damon zavart hangja törte meg. – Azt is sajnálom, hogy az orrod alá dörgöltem. Nem volt szép tőlem. És azért is… bocsánat… hogy meg akartalak ölni.
- Éljen, ügyes fiú vagy. Befejezted? – néztem rá, mire fájdalmas tekintettel pillantott vissza, majd Alaricra pillantottunk, mikor ő megszólalt.
- Rendben. Hagyjuk. Egyelőre.
- Szuper! – lelkendeztem színpadiasan, karjaimmal hadonászva. – Most, hogy kis nappalitok ismét a béke szigete, törődnünk kéne a gyűrűvel, amely varázslatos módon visszahozott bennünket közétek – odalépdeltem Alarichoz, és felmutattam neki az ékszert. – Szóval, hogyan, mikor, miért, kitől, és a többi.
- Isobeltől kaptam, még mielőtt eltűnt volna. Megígértette velem, hogy mindig viselni fogom. Mint szerelme zálogát.
Damon felhorkantott. Rápillantottam, mire rögtön lesunyta a fejét.
- Tudsz még valamit róla? – fordultam ismét vissza a kérdezetthez.
- Semmit.
- Rendben – nyomtam a kezébe a gyűrűjét, mire rögvest fel is húzta azt. – Most már tudjuk, hogy visszahozza a holtakat. Valószínűleg ez is Emily műve, tehát Isobel eljutott Katherine-hez, még mielőtt átváltozott volna. Csodás.
- Tehát… Katherine küldte hozzám Isobelt? – révedt el reménykedve a kékszemű ördög, mire rövid, kegyetlen hangszínű kacagást hallattam.
- Naná! – vágtam csípőre a kezem, és éreztem, ahogy hangomból ezer tőrként csapódik ki a harag és a gyűlölet. – Katherine mindent kitervelt! És te vagy a középpontban! Csak miattad tett mindent! Katherine imád téged Damon! Te vagy a mindene. Még szerencse, hogy összeilletek. És most, ha nem haragszotok, szeretnék hazatérni, ugyanis valaki csodálatos akciója – pillantottam ismét sötéten a vámpírra – ránk szabadított 25 szem évszázados vámpírocskát. Ezen felül csupa vér vagyok, szintén valakinek köszönhetően, és nagyon nem csipázom az érzést.
- Én is megyek – morogta Alaric nem épp kedves pillantást vetve a feleséggyilkosra. Stefan is megmozdult.
- Kikísérlek titeket.
Ezzel botorkálva elindultam az ajtó felé a férfikoszorú kíséretében. Egy pillanatra meginogtam, mikor hárman kaptak utánam, de védekezőn feltartott kezemet látván már nem próbáltak meg segíteni. Felvettem a táskámat, majd kibattyogtam az ajtón. Alaric elköszönt és bocsánatot kért, amiért ilyen galibába sodort engem. Közöltem vele, hogy nem az ő hibája, de ha lehet, maradjon a seggén ezentúl, mert Damon akkor is erősebb nála, ha az a kurva gyűrű az ujján van, ezek után elköszönt, majd lelépett. Stefan bocsánatot kért, megkérdezte, jól vagyok-e, mire kiröhögtem. Intettem egy pát, majd elbotorkáltam a kocsiig. A kulcs már Kalebnál volt, így behuppantam az anyósülésre. Amint becsukódott az ajtó, rögtön nyitotta is a száját, de felemeltem a kezem.
- Tudom. De akkor sem.
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz. Ezek után minimum, hogy megteszed – mutogatott a ház felé.
- Ezek után pont, hogy kurvára nem fogom megtenni Kaleb. Nem fogok összefeküdni azzal, aki az imént nyírt ki. Ilyen messzire még sosem ment.
- Nem téged akart.
Erre megrökönyödve meredtem rá.
- Most meg mi van, mi a fenének véded?
- Nem védem, hanem azt mondom, véletlen volt, hogy téged talált el. És az ilyen véletlenek elkerülése végett kéne végre…
- Elég. Nem. Indíts! – zártam le a vitát, mire ráadta a gyújtást és csendben elindult. Hazaérve rögvest beálltam a zuhany alá. Persze a kedvenc – és kb. egyetlen – csinos, mondhatni báli ruhámat szakadtan, véresen dobhattam ki a kukába. Merő boldogság Damon Salvatore-val randevúzni, nem igaz?

Miután rendbe tettem magam úgy gondoltam, feladom a napot, és lefeküdtem aludni. Másnap reggel kopogásra ébredtem. Rosszul aludtam, ráadásul úgy éreztem keveset is. Homályos tekintettel csoszogtam az ajtóhoz, majd mivel kérdésemre Kaleb felelt, így beengedtem, majd újra kulcsra zártam motelszobám ajtaját. A társam magabiztos léptekkel vonult a kicsi asztalhoz, kipakolta a kávét, fánkokat, hamutartót. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Míg ő tett-vett, én lazán lehuppantam az ágyam szélére. Mikor meglátta unott és álmos reakciómat, fogta a kávémat és egy csokis fánk kíséretében a kezembe adta őket. Bólintottam, majd majszolni kezdtem. Ő is enni kezdett, de nem bírta, csak megszólalt.
- Akkor ma elintézzük őket? – nézett fel nagyot harapva egy lekváros csodából. Vállat vontam. – De… nem hagyhatjuk annyiban! – ismételt vállvonogatásomra érezhetően bedühödött. – Jade Frank, jó lenne, ha összeszednéd magad! Mi a franc lesz a vámpírokkal, akik kint bóklásznak a városban?!
- Mit tudom én! Hagyj békén. Reggelizem. És tegnap meghaltam. Majd ha kávéztam és elszívtam az első cigimet új életem hajnalán, akkor tárgyalunk erről is – közöltem haláli nyugalommal. – Ezek meg – intettem az ablak felé – úgysem futnak el. Kell nekik a városuk. Öt perc múlva, fél óra múlva és egy nap múlva is itt lesznek – állapítottam meg a tényt, majd tovább majszoltam a csokoládés finomságot.
- Neked elvette az agyadat ez a város – ingatta a fejét a kredencnek támaszkodó férfi. Lustán felnéztem rá.
- Nem. Nekem a halál vette el az agyamat, így röpke 162 év után. Meghalni sem hagynak, akkor minek siessek? Egy reggeli senkinek nem árt – vontam ismét vállat, majd nagyot kortyoltam a kávéból. Mikor ledöntöttem az egészet, rágyújtottam egy cigarettára, majd végignyúlva az ágyon nagyot szippantottam bele. A füstöt lassú élvezettel fújtam ki. – Adatokat! – erre Kaleb zokszó nélkül sorolni kezdte felderítéseinek eredményeit. Mikor végzett, a dohány elfogyott, keresni kezdtem a hamutálat, de nem találtam, így majdnem a földre pöccintettem a csikkemet, mire a pasi készségesen odahozta a tálat mellém. – Kösz. Na! – gyújtottam egy újabb szálra, igazán leszarva, hogy idebent még csak dohányozni se szabadna. – Akkor tehát. Nem tudjuk a számukat, de úgy tűnik csak páran maradtak. Számoljunk huszonöttel, mégiscsak legyen meg a biztonság. Fel kell térképeznünk az összes hétvégi házat, tanyát, ami a sír körzetében, de a városon kívül van.
- Huszonöt ellen ketten kevesek vagyunk – vetette közbe, de legyintettem.
- Nem legyilkolni akarjuk őket. Csak megvizsgálni. Egyelőre.
- És ha meglesznek? Nappal van – mutatott rá egy elég fontos előnyünkre.
- Bizony, csakhogy Pearl például lazán közlekedik napfényben. És nem tudom, még hányan képesek erre. Anna-t kéne megtalálni, ő lekövethető.
- Akkor csak elindulunk a susnyásba vámpírt vadászni? – röhögött fel Kaleb, miközben leült az ágyam szélére. Horkantottam.
- Naná, új szokásunk – forgattam a szemeimet. Egy pillanatig csend volt, csak az égő papír és dohány sercegése törte meg az idillt. Aztán beúszott a képbe a férfi arca, ahogy megkomolyodva fölém hajol. Összevont szemöldökkel néztem rá. – Mit akarsz?
- Tudod te azt nagyon jól – suttogta, és odahajolt a számhoz. Már csak pár milliméter választott el tőle, de én nem mozdultam.
- Kaleb…
- Sss… - súgta és rátapadt az ajkaimra. Kényelmetlen, kelletlen csók volt, semmiféle vágyat nem éreztem iránta. Unalmas volt, ahogy benyúlt a pólóm alá, és simogatni kezdte a mellemet. A szememet forgatva figyeltem, hogyan élvezi mindazt, amiről azt képzeli, jól csinálja. Hát nem csinálta jól. Végre aztán levegőt vett, és elszakadt tőlem, de kezét még mindig nem húzta ki a pólóm alól. Lágy hangon igyekezett megszólalni, de rekedt krákogássá fajult hangszíne meg is csuklott a vágytól. – Emlékszel… emlékszel amikor először…
- Igen Kaleb. Emlékszem. Nagy hiba volt. Eltüntetnéd a kezed a mellemről, összepakolnál végre, hogy megkereshessük a vérszívókat?
Erre a kérdésre döbbent arckifejezés volt a válasz, mint aki nem érti, miért nem halok meg a csókjáért, érintéséért, úgy az egész lényéért. Pedig már jó pár évtizede semmi közünk egymáshoz, szóval balgaság is reménykednie. Ráadásul még csak szimpla szexhez sem volt kedvem ezen a reggelen. Kiegyenesedett, megköszörülte a torkát, a kezét viszont mintha ott felejtette volna.
- Igen. Persze. Már megyek is.
- Jó. Kopogj, ha indulhatunk.
- Rendben – bólintott még mindig mereven bámulva. Pár perc után meguntam.
- Kaleb, a kezed.
- Ja, igen – húzta ki végre a pólómból, majd zavartan felállt. – Akkor mindjárt jövök.
Sóhajtottam.
- Már alig várom. És kösz a kávét! – böktem utána, majd totális nyugalommal vizslattam, ahogy csalódottan kitámolyog az ajtón. Vállat vontam, majd öltözni és pakolni kezdtem. Csak a legszükségesebbeket tettem el: karók, nyílpuska, verbénával töltött lövedékek tömkelege, és egy üveg szantálolaj. Kintről Kaleb hangja és kopogása hallatszott, így kinyitottam az ajtót, és végre évtizedek óta először elindultunk az első igazi vámpírvadászatra Mystic Fallsban.