9. Elfúló csókok

Nos, ahogy ígértem, itt az új rész, Damonnal töltve, ahogy szeretitek! ;) Kommentet szívesen fogadok, blablabla... Na, olvasásra fel!!!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

A seriff nyitott ajtót. Amint megpillantott bennünket, ránk akarta csapni, de befurakodtunk, mielőtt kizárhatott volna. Bevonultam az előszobába a nő tiltakozása ellenére. Kaleb gondosan bezárta utánunk az ajtót, én pedig mézesmázosan rámosolyogtam a kissé ijedt házigazdára.
- Talán jobb lesz, ha leülünk, nem de? – léptem magabiztosan a konyha irányába, de a seriff elém állt.
- Nem hívtam be magukat. Elviselem, hogy bejöttek, de nem fogom megvendégelni magukat a házamban! – jelentette ki nagyon magabiztosan. Újfent rámosolyogtam, majd kikerülve folytattam utamat a konyha felé.
- Biztos maga ebben? – kérdeztem szinte énekelve, majd a konyhába érve a kávéfőzőhöz mentem, melyben illat alapján frissen főzött kávé gőzölgött. – Hisz már várt minket, nézd csak, friss kávé! – mutattam Kalebnek, mire szélesen elmosolyodott. A seriff dermedten állt az ajtóban és figyelte, ahogy leveszek két bögrét a polcról, mindegyikbe töltök a kávéjából, cukorral és tejjel ízesítem őket, majd az egyiket átnyújtom a mellette strázsáló férfinak, a másikba pedig élvezettel belekortyolok. – Nos! Azt hiszem, beszélgetnünk kéne.
- Igaz. Kissé furcsa volt, ahogy eltűnt – araszolt lassan beljebb és beljebb a pult mentén, közben hunyorítva vizslatta kezemben a bögrét.
- Hmm – kortyoltam nagyot a kávéba, mire még inkább összehúzta a tekintetét. Felnevettem. – Hát, nem gondolta, hogy első körben mindent a maga orrára kötök? Hogy mit is tudok valójában? Mire is vagyok képes? Nem hihette ezt.
- Az viszont meglepett, hogy Stefan Salvatore házából távozott, mikor ő maga állította, hogy nincs a házában.
- Hipphopphüpp, barbatrükk! – nevettem röviden, majd elkomolyodva meredtem a seriffre. – A Salvatore testvérek előbb voltak az én segítőim, mint a maga barátai, érti? Szálljon le róluk. És szálljon le rólam.
- Mert ha nem? Mi lesz? – meredt vissza rám nagyon, de nagyon komolyan. Megmosolyogtam.
- Hát, lehet, hogy a Tanács tagjai elveszítenek olyan dolgokat, melyeket jobban szeretnének megtartani.
- Maga most fenyeget?
- Nem, dehogy. Ígérek – löktem el magam a pulttól, mire összerezzenve hátrálni kezdett. – Ugyan ne féljen! Csak beszélni szeretnék a lányával.
- Őt hagyja ki ebből! Ha bántani meri…! – indult el felém, de Kaleb készségesen útját állta. A konyhaajtóból visszafordultam.
- Ne magából induljon ki, Liz! Ugye hívhatom Liznek? – mosolyogtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az emeleten több ajtót találtam, mindegyikbe benyitogattam, bár sötét volt mindenütt, de jobb biztosra menni. Az utolsó ajtó alatt fény szűrödött ki, bentről nevetés hallatszott. Kopogtam, azért mégis, de választ sem várva benyitottam. Az ágyon a Caroline-nak nevezett lány mellett egy szőke fiú feküdt. Derűs arcuk rögtön zavarodott lett, Caroline kissé mintha meg is ijedt volna.
- Hé! Mit…- felemeltem a kezem.
- Nyugi, nem akarok senkit bántani. Csupán beszélnem kell Caroline-nal – fejtettem ki jövetelem célját. A srác zavartan felállt az ágyról.
- Jó, akkor én…
- Ne, Matt, ne hagyj vele egyedül! – kérlelte a szőke lány, mire a srác idegesen végigmért.
- Kettesben kell lennem vele a szobában. Muszáj beszélnünk négyszemközt. De tőlem állhatsz az ajtó előtt, ha sikolt, puffan, csörömpöl, majd betörsz és megmented. Okés? – erre Matt lassan bólintott, megfogta Caroline kezét, mélyen a szemébe nézett, majd mosolyogva így szólt.
- Kint leszek. Nem lesz semmi baj, oké?

Caroline húzta kissé a száját, majd bólintott.
- Rendben – így hát a srác elengedte a kezét, elindult az ajtó felé, végig rajtam tartva a szemét. Gondosan becsukta az ajtót, de tudtam, hogy nekidőlve hallgatózik. Megfogtam az íróasztal előtt álló széket, az ágy elé húztam, majd letelepedtem rá. Caroline-ra néztem, aki idegesen az ajtó felé pislogott.
- Hé, nyugi, nem akarlak bántani, csak beszélni szeretnék veled a mai eseményekről, oké? – suttogtam a lehető leghalkabban.
- Rendben – felelte hangosan. Várható volt, hogy nem segíti a helyzetemet, de leszartam. Nem fogom kényszeríteni, annál fontosabb volt konkrétan meggyőzni őt.
- Mondd el, mit láttál, légy szíves! – kértem, mire bólintott.
- Az utcán sétálva vettem észre anya kocsiját, mellette anyát, ahogy pisztolyt fog rád. Szóltam neki, mire odafordult hozzám, te pedig megtámadtad, aztán ő lőtt, én pedig odarohantam hozzá, de kiderült, hogy te sérültél meg, és hívtam a mentőket, anyám odajött hozzám, mikor pedig megfordultunk, azt láttuk, hogy felállsz, majd két lépés után eltűnsz. Akkor hazajöttünk, anyám meg körözést adott ki rád. Ennyi – nézett rám kíváncsian.
- Szuper. Akkor most jól figyelj rám, rendben? – néztem mélyen a szemébe, erősen koncentrálva. Bólintott. – Én nem támadtam meg anyukádat, hanem önvédelemből próbáltam elvenni tőle a fegyvert. És azért, hogy másnak se eshessen baja, rendben? – ismét bólintás. – Én segíteni akarok anyukádnak és a városnak. Jó ember vagyok, aki vigyáz másokra. Ha valaki kérdezi, ma véletlen baleset történt. És ha segítségre van szükséged, akkor hívj engem, rendben van? – nyújtottam át neki egy névjegyet. Egyenletesen lélegezve meredtem rám, majd felélénkülve elmosolyodott, átvette a névjegyet és tüzetesen megnézegette.
- Rendben! – forgatni kezdte a kártyát. – Jade? De szép neved van! – válaszul rámosolyogtam.
- Köszönöm – felálltam, megindultam az ajtó felé. – Na, megyek, te pedig mulass jól a barátoddal! – intettem, majd kinyitva az ajtót szembe találtam magam az említett illetővel. Aggódva nézett át a vállam fölött, mire meglapogattam a vállát. – Nyugi, nem ettem meg – nevettem, majd magukra hagyva őket, elindultam lefelé. A konyhában a seriff még mindig Kalebbel retina-boxolt, felteszem szolgálati fegyver nélkül máshoz nagyon nem mert folyamodni. Amint beléptem, rám kapta a tekintetét, aggódva felém lépett. Nyugtatólag felemeltem a kezemet. – Nyugalom, senkinek nem esett baja. Amennyiben ezentúl normálisan viselkedik, és ejti ellenem a vádakat, úgy nem is fog – vontam fel a szemöldököm.
- Rendben – sóhajtott megadóan, mire elmosolyodtam. Szeretem ezt a szót hallani, főleg egymás után ennyiszer ismételve.
- Szuper! – csaptam össze a tenyerem. Az asztalon felejtett kávésbögrém után nyúltam, s jóízűen lehúztam a maradék kávémat. A bögrét visszacsaptam az asztalra, megnyaltam a szám szélét, majd csettintettem a nyelvemmel. – Igazán finom a kávéja seriff. A verbéna különösen ízletes benne – kacsintottam, majd intettem Kalebnek, így hagytuk ott a konyha közepén ácsorgó, döbbent arcú nőt.

Beszállva az autóba, Kaleb felém fordult.
- Na és most?
Kényelmesen belesüppedtem az ülésbe, közben elgondolkodva válaszoltam.
- Vigyél vissza a Salvatore házhoz. Meg kell néznem Stefan hogy van.
- Mióta kavarsz vele is? Amióta Damon nem hajlandó? – felé fordultam felvont szemöldökkel, mire vállat vont. – Tőlem... – majd gázt adott, és robogni kezdtünk. Miután leparkoltunk a ház előtt, kiszálltam, még az ablakon behajolva visszafordultam Kalebhez.
- Meddig maradsz?
- Amíg úgy érzem, szükséged lehet rám – nézett nagyon komolyan vissza rám. Ingatni kezdtem a fejem.
- Tehát addig nem mész el, míg mindenkit ki nem nyírok, és le nem lépek a városból, igaz? – komolyan bólintott. – Csodás – feleltem, majd otthagytam a kocsit és beléptem a házba. Elindultam felfelé a lépcsőn, Stefan szobájában. Az ágyon feküdt, csoda, hogy eddig felküzdötte magát. Leültem mellé, megsimítottam a karját. Rögtön felpattant a szemhéja, kínlódva rám nézett. – Szia. Hogy vagy?
- Öh, voltam már jobban is – nyögte, megpróbálva felülni.
- Várj, hadd segítsek – raktam fel magasabbra a párnát mögötte, így kényelmesen hátra tudott dőlni. – Sajnálom, hogy Kaleb benyugtatózott. Azt hittem, tudja, hogy tiszta vagy.
- Úgy tűnik, nem tudta.
- Úgy – hagytam rá.
- És te hogy vagy? – nézett rá az oldalamra. Felhúztam a pólómat, a kötés még mindig fehér volt, tehát a varrat nem szakadt fel.
- Kaleb összevarrt. Megmaradok – mosolyogtam rá. – Ettél azóta? – a fejét rázta. – Pedig tudod, hogy azt kellett volna. Legalább kikészíteni, hogyha már képes vagy enni... Van valamid itthon? – bólintott. – Oké. Megkeresem, és felhozom, rendben? Addig el ne szökj! – válaszként röviden felnevetett. Otthagytam az ágyon, elindultam a konyhába. Beléptem a kamrában álló hűtő elé, mert tudtam, hogy ott tartják a furcsa készleteiket. Kivettem egy palackot, melyen csupán annyi állt: „nyúl”. Felröhögtem, majd egy öblös bögrét keresve, beleöntöttem a palack tartalmát. A mikróhoz vittem, és betettem egy percre melegedni. Csengett, így kinyitottam az ajtót, mikor mögöttem felhangzott egy ismerős hang.
- Áá, valaki nyuszikát főz vacsorára. Milyen kedves, hogy így kiszolgálod az öcsikémet. Utána kiszolgálsz engem is?

Szememet forgatva sóhajtottam, majd a bögrével a kezemben megfordultam. Ott állt előttem Damon sármosan mosolyogva, szesztől és benzintől bűzösen, dzsekijét lazán vállára dobva. Éljen, hazaért a tékozló fiú.
- Kapd be, Damon – indultam meg feléje, hogy kikerülve átverekedjem magam az ajtón.
- Ohóó, kapnám én, de melyiket? Nem hittem, hogy valaha még lesz lehetőségem rá, de hogy magad ajánlod fel, álmomban sem gondoltam volna! – kabátját egy székre hajítva elém lépett, hogy ne tudjak kiszökni a konyhából.
- Fejezd be! Stefannak szüksége van erre, hogy erőre kapjon! – még ki sem mondtam a szavakat, mikor Damon átvette tőlem a bögrét, egy pillanatra eltűnt, majd a következő percben már ismét előttem állt bögre nélkül. Ujjára kilötyögött egy kis vér, amit az orrom előtt elhúzva érzékien lenyalt, majd kissé megborzongott.
- Cöh, én maradok a vadnál, azt hiszem – mosolygott rám igézően.
- Mit akarsz? – néztem rá karbafont kezekkel.
- Hogy mit akarok? – lassan elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem. – Hát nem egyértelmű? – az arcom felé nyúlt, de elhúzódtam előle. – Mégis mit akarhatnék én tőled?
- Nem szeretek kitalálósat játszani – morogtam továbbra is hátrálva.
- Pedig nagyon, nagyon egyszerű… - fogott ujjai közé egy hosszú tincset a hajamból. Kitartóan hátráltam, ám szomorúan kellett konstatálnom, hogy a konyhájuk nem végtelen; beleütköztem a pultba, ő pedig minden menekülési utat elzárva szorosan elém lépett. – Csak azt szeretném, ami régen az enyém volt… - simította meg az arcom. Dacosan néztem vissza rá, köpködve a szavakat.
- Az már nagyon, nagyon, nagyon régen volt.
Mit sem törődve szavaimmal még közelebb hajolt.
- Talán mégsem, ha így emlékszel rá… - suttogta a számba, én pedig megremegtem. Egyik kezét lassan a derekamra csúsztatta, a másikkal megsimogatta az arcom. Kezeimet hasának feszítettem, így próbáltam meg eltolni, de nem volt bennük igazi ellenállás. Nekifeszült tenyeremnek, az ingen át éreztem feszülő izmait. Felizzott bennem a vágy, remegő sóhaj szakadt fel tüdőmből, éreztem, egy pillanat és örökké elveszek ebben a jeges, kék tengerben, mely rám tekintett.
Ujjai lassan utat találtak a szövet alá, így ujjbegyei bőrömet érintették. Mintha parazsat nyomtak volna hozzá, úgy éreztem menten felgyullad minden porcikám, ahol megérintett. A vágy ezer apró villámként cikázott végig zsigereimen, ő pedig pontosan tudta ezt, ezért nem hagyta abba. Lassan csúsztatta egyre feljebb a kezét, míg másik kezében remegő arcomat tartotta, éppen hogy pár milliméternyire ajkaitól, így figyelte, hogyan uralkodik el rajtam az utána való kívánkozás. Végül úgy döntöttem, harcolok, az ő fegyvereit használom saját maga ellen. Ismertem minden apró négyzetmilliméterét testének, tudtam, már mielőtt kigondolta volna, mit szeretne, én már akkor tudtam, s meg is mutattam neki, hogy tudom. Lehet, hogy Katherine volt az, aki bevezette a vámpírok bűvös körébe, igéző együttléteikben minden bizonnyal földöntúli kielégülés volt a jussa, de ő mindenek előtt férfi volt, férfi, akinek én fedeztem fel először a testét, és ez az előny örökké megmarad nekünk, s ezt ő is nagyon jól tudta.

Kezeimet inge alá csúsztattam, így már ténylegesen is éreztem feszes, kidolgozott izmainak rajzolatát. Ujjaimat lassan végighúztam a nadrág pereme fölött, elégedetten érzékeltem, ahogy elakadt a lélegzete. Magamhoz húztam, teljesen hozzásimultam, érezze a lélegzetem, érezzen minden rezdülést, amit okoz, s én is érezzek minden reakciót, ami felőle jön. Lassan végighúzta tenyerét az arcomon, le egészen a fülemen át a nyakamig, majd széttárt ujjakkal a hajamba túrt, és lassan, nagyon lassan még közelebb és közelebb hajolt, én pedig egyre csak hátráltam, incselkedtem vele. Aprót mosolygott, régi játék volt ez kettőnk között, de végül engedtem neki, így ajkunk gyengéden összeért. Először csak finoman simogatva a másik ajkát, majd meg-megharapva, egymásba fulladva csókoltuk a másikat. Úgy éreztem, a vágytól szétrobban a testem, kezeimmel csupasz bőrén kalandoztam, végigsimítottam izmos hátát, majd le kemény, kerek fenekéig. Ahogy magához préselt éreztem, hogy férfiassága egyre keményebbé válik és hogy vágyaival már ő maga is alig bír. Egyre feljebb és feljebb tűrte pólómat, majd mikor mellemhez ért megremegtem, de ő szorosan tartott, vadul csókolt, ajkaimat harapdálva, nyelvével mélyen kutatva bennem nem hagyta, hogy bármit is szóljak, csak lassú, de hozzáértő mozdulatokkal cirógatni kezdte fedetlen melleimet. Nem hagyhattam annyiban ezt az orvul kitervelt támadást, így gondolkodás nélkül az övcsatját kezdtem babrálni. Lassan, nagyon lassan bontottam szét nadrágját, még lassabban kezdtem simogatni hasát, milliméterről milliméterre csúsztatva egyre lejjebb és lejjebb ujjaimat. Nagyot sóhajtott ajkaim közé, majd elszakadva tőlük hátravetette fejét, s aprót nyögött. Nekem sem kellett több, nyakához hajoltam, szuszogva csókolgatni kezdtem, amitől még inkább begerjedt. Lassan elértem férfiasságát, de vigyáztam, véletlenül se érjek hozzá, csupán körülötte simogattam, még jobban feltüzelve ezzel vágyát. Visszahajolt hozzám, ám én még mindig a nyakával voltam elfoglalva, így ő is ezt választotta. Finom csókokkal haladt a fülem tövétől egyre lejjebb, aztán éreztem, ahogy egy pillanatig megtorpan. Hátrahajoltam, hogy a szemébe nézhessek, s vörös tekintetével, véreres arcával találtam magam szembe. Lágyan odahajoltam hozzá, lassan megcsókoltam alsó ajkát, beleharaptam kissé. Nem reagált, némán tűrte műveletemet. Végignyaltam alsó ajkát, megcsókoltam, nyelvemmel keresve nyelvét. Végül nagyot sóhajtott, s megadta magát, újra ellazult. Kezemmel nem engedtem el, immár csupasz fenekét simogattam, lassan végigsimítottam csípőjén, majd óvatosan hozzáértem keményen meredező vágyához. Érintésemtől szorosabbra vonta kezét rajtam, én pedig tovább folytattam izgatását. Rövid időn belül megelégelte, s nagyot rántott a nadrágomon, mire a gomb és a cipzár megadta magát, így a szövet alól jócskán szabaddá vált a hátsó felem, no meg persze ölem is. Már csupán a fehérnemű vékony rétege választott el minket az egyesüléstől. Kezei végigsimították a csípőmet, majd a hasamat. Egyik keze a kötéshez ért, aminek fájdalmát eddig is érzékeltem, ám kizártam. Most felszisszentem, de ő csak folytatta újabb felfedező útját a mellemig, majd vissza, lefelé. Átölelte derekamat, tenyerét lassan fenekemre csúsztatta, amitől még inkább bizseregni kezdtem. Nekem dőlt, éreztem minden vágyát, aztán egy pillanatra elvált tőlem, hónom alá nyúlt és felültetett a pultra. Megragadta nadrágom, hogy teljesen lerántsa rólam, ám ekkor egy pillantra kitisztult tudatom, így ellenezve megmarkoltam az anyagot.
- Nem… - nyögtem, erre értetlenül nézett rám. – Nem kapod meg… - suttogtam, mire odahajolt hozzám, keményen két kezébe fogta arcom, s visszasuttogott.
- Dehogynem… újra az enyém leszel! – hangzott az ígéret. Vagy inkább fenyegetés?