12. Hisztizni emberi dolog

Hahó, hahó emberkék! Íme az új fejezet! A szavazás is lezárult, miszerint ezentúl lesznek a TVD fanficen kívül más történetek is. Köszönöm a szavazatokat mindenkinek. :) Jó olvasást, várom a kommenteket!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Tanuld meg: négy nap infúzió után a sajtburger nem a legjobb választás. A fél liter kóla annál inkább, de jobb ha levest eszel. Miután ezt tisztáztam a szervezetemmel, Kalebbel átvettük a dolgokat. Elmentünk a sírhoz, de az zárva volt. Átkutattuk a környéket, de nem találkoztunk senkivel, és semmivel, ami gyanús lett volna. Így természetesen hol kötöttem ki? Naná, hogy a Salvatore háznál. Ha minden út Rómába vezet, akkor ezt a házat nem vették figyelembe. Vagy csak ez Mystic Falls eldugott kis vámpír Rómája, ide jön mindenki, aki számít, vagy aki még nem, de akar. A kopogás nem vált erősségemmé az utóbbi napokban, így nélküle nyúltam a kilincs után, mikor az ajtó kitárult. Mögötte Stefan, tekintete komor, vidámsága nem létező, de legalább megjelenése még mindig hatásos. Egy pillanat kellett neki, míg a lehetetlen szituációt felfogja, miszerint igen, én, Jade Frank személyesen állok a küszöbén. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hevesen átölelt, hogy majdnem hanyatt estem.
- Hó-hóó! Túléltem, de ha most összenyomsz, minden hiába volt! – figyelmeztettem, de azért meglapogattam a hátát.
- Hol voltál? Először azt hittük, elmentél a városból, azok után… de nem vallott volna rád, de nem tudtalak elérni se, pedig kellettél volna, sok minden történt…
- Tudom – bólintottam felemelt kezekkel, próbálva lenyugtatni a kedélyeket. – Anna… öm, hát szóval vendégül látott.
- Szarul nézel ki – mért végig. Összecsaptam a tenyerem.
- Én is örülök, hogy látlak! – erre elmosolyodott. – Nos igen, négy nap infúzió táplál, de nem hízlal – felvonta a szemöldökét, mire bólintottam. – De nem bántott. Tudod, hogy mi jóban vagyunk… Pearl?
- Kihozta.
- Örülnöm kéne – bólintottam. – De nem vagyok biztos benne, hogy örülök… - megbámultam a cipőm orrát, mintha az valami fantasztikus új jelenség lenne. Aztán felvetettem a fejem, nem érünk rá egész nap cipőorrokat tanulmányozni, így folytattam. – Hányan jöttek ki?
- Nem tudok másról. De esélyes, hogy feléledtek – kérdő tekintetemre az ajtó felé intett a fejével. – Bevitt egy adag vért, Katherine-nek. Dühében a falon landolt. Talán…
- Király. A sír viszont zárva van, egyelőre legalábbis – az ajtóra bámultam. Úgy tűnik az infúzió után az ember ilyen bambulós lesz. – Öm, vele mi van? – böktem az ajtóra az állammal. Stefan félmosolyra húzta ajkait.
- Feldolgozza – felvontam a szemöldököm, mire vállat vont.
- Ceh, persze, végül is ő Damon Salvatore… - magam sem értem miért, de dühös lettem. Nem is kicsit. Ez az öcsikének is feltűnt, kérdő tekintetére legyezgetni kezdtem. – Én… nem tudom. Talán most jön ki a trauma, érted – tekintete még mindig nem fordult el rólam, én pedig kezdtem egyre jobban begázolni. Elfordítottam a fejem, az orrnyergemet kezdtem masszírozni. – Bassza meg. Kurva élet, komolyan. Még ennyi idő után is… - mutattam az ajtóra, majd dühödt céltalansággal cirkálni kezdtem. – Még most is az a baja, hogy az a ribanc… Hisz tudta, hogy az! Mindenki tudta! És én még… még azt hittem, rájön. Ennyi év alatt. Észreveszi. Megtalálja – Stefanra pillantottam, aki rendületlenül hallgatott, és sajnálkozó bociszemeket meresztett. Hányni tudtam volna tőle. – De nem! Nem esik le neki. Nem beszél senkivel. Nem gondolkodik. Azt hiszi, zseniális. Közben pedig még mindig az az ostoba, megigézett farok, mint száznegyvenöt éve! Milyen… milyen kibaszott szánalmas már ez? – dőltem a falnak összegörnyedve, arcomat kezeimbe temetve.

- Jade?
- Igen, tudom. Én szánalmasabb vagyok. Jó nekem, végül is ez is eredmény.
- Nem, nem ezt akartam – felnéztem rá, még mindig nem mozdult az ajtóból. – Igazad van, tudod, hogy tudom. És szereted, de ez nem bűn. Nem vagy olyan, mint ő. Nem vagy szánalmas – felhúztam a szemöldököm és kétkedve horkantottam egyet. – Hé, neked volt életed. Szerettél azóta, dolgoztál, éltél. Nem csak… kegyetlenkedtél és kihasználtál.
- Ó, most meghatódtam. Micsoda egy jófej némber vagyok én! – gúnyolódtam.
- Hol van az a Jade Frank, akit én ismerek? – kérdezte egy kemény hang. Stefan előttem termett, tekintete fenyegető volt, haragos.
- Nem ijesztesz meg, tudod, hogy nem – legyintettem, mire egy pillanat alatt a levegőben kalimpáltam. Erősen tartott pólóm nyakánál fogva, hátamat a falnak csapta. Kifejezetten fájt, még nem voltam elég erős a fogság után. – Au.
- Más nem teszi meg helyettem, szóval… Térj észre Jade Frank. Ezzel a viselkedéssel megalázod a nevedet! – szemei vörösbe fordultak, arca megeresedett. Agyarai jól látszottak, mert ő így akarta. Azt akarta, féljek. Rettegjek tőle, ha nem viselkedem nagy és fantasztikus Jade Frank-ként, csupán egy hisztis picsaként a gimi alsó osztályából.
- Annyira… fáradt vagyok – nyöszörögtem szipogva. Lassan kezdett rajtam végképp erőt venni az önsajnálat. Időszakos depresszió, igen, évszázadosoknál is létezik ilyen. Válaszul Stefan ismételten falnak vágott. Megnyekkentem.
- Mind azok vagyunk, Jade. És vannak nálunk idősebbek is. Viseld el! Hagyd végre abba a nyávogást! Van jobb dolgod is ennél éppen, nem?! – kérdezte kikelve magából, de én csak zokogtam. Megrázott, majd ismét a falnak vert. A fejem is hátravágódott, jól bevágtam, eléggé fájt. Megakadt bennem a szusz. – Válaszolj!
- De! De van! – sikítottam. Kitöröltem a szemeimből a könnyeket. – Tegyél már le… - erre megmozdultam a levegőben, talpam a kövezetnek ütközött. – Utálom, mikor ezt csinálod! – csaptam meg a karját, mire vállat vont.
- Időről időre kényszerítesz rá. Kell a helyi dráma, értem én. De itt van belőle elég – erre bólintottam. Szipogtam még kettőt, majd előkerestem egy zsebkendőt, jól kitrombitáltam magam, majd nevetést imitálva körül néztem.
- Veszélyes mutatvány ez fényes nappal, nem? – röhögtem álcázásképp, mire Stefan magához húzott.
- Na gyere ide, te bolond, hisztis lánygyerek! – átölelt, én pedig belékapaszkodtam. Jól esett az ölelése, bár nem vagyok érintkezéspárti. Azért néha-néha belefér. Pár perc után viszont elég is, úgyhogy kibontakoztam az öleléséből. Rámosolyogtam, ő meg vissza. - Na, hol is tartottunk?
- Ha lehet ne pont ott folytassuk – fintorogva kinyújtottam rá a nyelvem, mire felnevetett, aztán persze el is komorodott rögtön. Olyan ritkán látni nevetni, vagy bármit, ami az élet… létezés élvezetét bizonyítaná nála.
– Szeretnék kérdezni tőled valami fontosat.
- Rajta – bíztattam a zsebeimben turkálva, majd előhúztam egy szál cigarettát és rágyújtottam.
- Már megint dohányzol? – hangzott a rosszalló kérdés, mire felnéztem.
- Ez lett volna a nagy kérdés? – vigyorogtam. – Mert akkor a válaszom: igen, eléggé úgy tűnik. Sajnos a pipázás most nem menő a nőknél, és még mindig macerás, szóval azzal felhagytam egy ideig. Amúgy meg csak nagy stresszhelyzetben gyújtok rá. Mint például most is! – vigyorogtam, mire további rosszalló pillantásokat kaptam ajándékba. – Most már megint mi van? Nem lesz tüdőrákom. Ennyi idő alatt már lett volna – legyintettem.
- Ettől még nem örülök.
- Nem is azért szívom, hogy örülj – mosolyogtam rá a lehető legkedvesebb mosolyommal. A fejét ingatta. Felnevettem. – Tudod mit mondott erre apám, ugye?
- Na mit? – kérdezte a beletörődés félmosolyával arcán.
- Ne tekerd a fejed, úgysem tudod lecsavarni! – vihogtam, mire tovább ingatta a fejét, persze mosolyogva.
- Te sosem változol.
- Áh – legyintettem, majd körbemutattam. – Változik itt bármelyőnk is? Nem. Hát akkor? – vontam vállat. – Na, ki azzal a kérdéssel!
- Rendben. Ismersz egy bizonyos…Isobelt? – vett elő egy képet a zsebéből. Épp kihajtotta, de elutasítóan feltartottam a kezem.
- Ne mutasd meg. Ismerem.
- És ő…?
- Igen. Az – bólintottam. Erre a srác tekintete elsötétült. Ismét bólintottam. – Mi van vele?
- Valószínűleg… ő Elena biológiai anyja.
Na erre felkaptam a fejem.

- Hogy milye? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Ő szülte Elenát.
- De… hogyan? Aahh – fújtam ki a füstöt, fejemet hátravetettem és néztem a szélfogó tetejét. – Mielőtt Damon átváltoztatta, megszülte Elenát, mi? – Stefan bólintott. – Csodás. Elena tudja már, hogy Damon…?
- Nem. Még nem – rázta a fejét. – Van itt még valami. Az iskola történelemtanára, Alaric Sal…
- Saltzman. Találkoztam vele, Elena eltűnése estéjén, éppen Isobelről mesélt. És a kis családi ékszeréről.
- A miről? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve a vámpír.
- Egy gyűrű. Még nem volt időm utánanézni, szóval egyelőre nem fontos. No de… mi van a kis Fritzünkkel? – kérdeztem mókázva, de a srác velem szemben valamiért nem találta viccesnek.
- Vadászik – tekintetemen bizonyosan látszott, hogy nem értem, miért is oly nagy ügy ez egy ilyen nagy erdővel rendelkező városban, mire megkaptam a pontosabb választ. – Vámpírra.
- Ó. Hm – lepődtem meg egy pillanatra, majd végiggondoltam a dolgokat. – Ööö, de akkor ő most jóbarát, vagy nem? És tudja, hogy Damon… ette meg a feleségét?
- Igen, igen jóbarát, és igen, tudja.
- Hm. Király. Akkor a gyűrű attól az Isobeltől van, akit én ismerek. Imádom a véletlennek tűnő egybeeséseket.
- Ismered Isobelt? – lépett felém Stefan.
- Persze. Már mondtam – intettem a kép felé értetlenkedve.
- Nem, azt hittem, csak tudod ki az. Nem hittem, hogy személyesen is találkoztál már vele.
- Ó, de. Bárcsak ne kellett volna, de találkoztunk – bólintottam felidézve az emlékeket. Ki is rázott tőle a hideg, úgyhogy megdörzsöltem a karomat. – Ahhoz képest, hogy nem egy őskövület, nos, Isobel elég, hogy is mondjam… magabiztosan mozog a vámpírlétben. Nagyon élvezi. Konkrétan kérte az átváltoztatást, és el is érte, amit akart – egy pillanatra elhallgattam, a reakciókat vizslattam, majd nagy levegőt vettem. – Stefan… meg kell óvnod Elenát Isobeltől. Jobban teszi, ha nem kutatja, nem keresi. Isobel nem nagyon foglalkozott vele. Ez nem véletlen.
- Mit tudsz még? – kérdezte felém lépve, láthatóan idegesen a hallottaktól.
- Semmit. Ezt is csak abból, hogy beszélgettem vele párszor, és tudom milyen. Az igazi életéről semmit nem tudok. És ezért mondtam mindezt. Mert úgy viselkedik, mintha nem is élt volna emberként soha – tettem Stefan karjára a kezem. Bólintott, láthatóan feldúltan.
- Köszönöm. Nos, Elena el akar menni Isobel gimnáziumi barátnőjéhez. Trudie Petersonhoz. Talán meg kéne látogatnod.
- Nekem? Miért? – vontam fel a szemöldököm.
- Talán tud valamit. Valamit, amit Elenának nem kéne tudnia. Nekünk pedig jobb, ha tudjuk. Úgy egyáltalán. Talán többet tudsz meg. Téged nem kell beinvitálnia, de rá tudod venni a válaszadásra – nézett jelentőségteljesen a szemembe.
- Ó, persze. Tegyek neked szívességet Stefan Salvatore, hm? Ezt kívánod tőlem? – mosolyogtam rá gyilkos tekintettel. Bűnbánóan leszegte a fejét, kezeit imára kulcsolta, majd bociszemekkel felnézett rám. Sóhajtottam. – Naná, hogy ezt. Megvan a cím?
- Boulder sugárút 312. Köszönöm! – suttogta hálásan, mire a fejem ráztam.
- Ne tedd, majd ha már lesz eredmény. Amúgy meg kvittek vagyunk – vontam vállat. Ránéztem az ajtóra, majd megfordultam a motorom felé.
- Merre mész? – húzta össze a szemöldökét.
- A városba – szóltam vissza félúton, mire kérdőn az ajtóra mutatott. Megráztam a fejem, és legyintettem. – Most nem. Majd talán visszajövök, ha elintéztem ezt a Trudie-t – bólintott, hogy megértette. – Jössz velem, vagy elsuhansz? – böktem a motorra, mire elmosolyodott.
- Wáó, rég nem ültem rajta – indult el a vörös csoda felé.
- Autót sem vezetsz már rég.
- Ez igaz – mosolygott, miközben megsimogatta a tank sima felületét. Felemeltem a bukósisakot az ülésről, és feléje nyújtottam.
- Akarsz vezetni? – mire egy-két percig tétovázott, majd széles vigyorral átvette a bukót. Felcsatolta, a kezébe nyomtam a kulcsokat, majd felült a gépre, én pedig mögéje pattantam, és már repültünk is. Csodás dolog a száguldás, ennek már fiatalkorunkban is szerelmesei voltunk, bár akkor még a lóerő konkrét patákat jelentett. Gyakran lovagoltunk ki, és mindig megvertem a Salvatore fiúkat, ha versenyeztünk. Olyankor nadrágot húztam, és úgy ültem a lovon, mint a férfiak. Bár anyám hölgynek nevelt, lovagolni megtanított, hiszen lovas nemzetből származom, s ez jócskán számított a családunkban. A lovak gondozása és kezelése számomra megszokott volt, így az egyetlen dolog, amiben nem kellett a merev illemhez illeszkednem, az ez volt. Ebbe bele kell érteni azt is, hogy felvehettem a nadrágot, ha túrázni indultam, de persze ilyenkor nem szabadott nagyon ismerős közegben caplatnom. Ám ez a Salvatore testvérekre nem állt, legalábbis, én úgy döntöttem, nem áll. Így ügettünk együtt az erdőben, így vertem meg őket a száguldás versenyében. A szél az arcomba vágott, nekilapultam Stefan hátának és élveztem ezt a múltból visszakacsintó jelenbeli utat.

A város központjában álltunk meg, Stefannak itt volt dolga, úgyhogy én tovább vágtattam a Boulderre. Nem így terveztem a napot, de végül is mindegy volt. Ebből még nekem is hasznom származhat. Semmi jó nem származna abból, ha Isobel megjelenne. Túlzottan is arrogáns, ez pedig nem tenne jót a vámpírproblémáknak. Mert hogy arról konkrétan nem esett szó, de természetesen vannak. Mielőbb meg kell találnom Annát, hogy kiderüljön végre kik jöttek ki abból a rohadék sírból.
Míg ezen morfandíroztam, meglett az utca és a ház is. Leparkoltam a kocsifeljárón, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtó résnyire nyitva volt, és amikor belöktem, egy szőke nő holtteste tárult a szemeim elé. Mindenesetre ellenőriztem él-e még, de már halott volt. Halkan becsuktam az ajtót, hátha még összeakadok a gyilkossal. Úgy tűnt, a nőt a lépcsőről lökték le, teste elég groteszk alakzatot öltött a szőnyegen. Lassan elindultam az alsó szinten, benéztem az étkezőben, az asztalon csésze tea, egy album, az albumban képek, a képeken itt-ott Isobel Flemming mosolyog. Tovább haladtam a konyhába, majd vissza az előszobába, majd a nappaliba, de senkivel sem találkoztam. Óvatosan felléptem az első lépcsőfokra, de szerencsére a szőnyegborítás elnyelte lépteim zaját. Fent végignéztem az összes szobát, de mind üres volt. Letettem az óvatoskodásról, és levágtattam a lépcsőn. Még gyorsan körbenéztem, a csészébe is beleszagoltam, és persze nem lepett meg, hogy a teában verbéna volt. Kifele menet tárcsáztam Stefan számát. A telefon kicsöngött, majd szinte rögtön kapcsolt.
- Stefan! Trudie meghalt – mondtam az éternek, majd felültem a motorra, hogy mielőbb eltűnjek a helyszínről.