10. Engedj el, el ne engedj!

Hola!

Ím, itt az új rész! :) Várom a véleményeket, és szavazzatok, szavazzatok! :)

Jó olvasást!

~ * ~ * ~ * ~ * ~

És ott voltunk, ruháink össze-vissza gyűrve, testünk olyan pontjai voltak fedetlenek, melyeket már régen nem mutattunk meg a másiknak. Kiéhezve meredtünk egymásra, évszázados éhség a másik után, a bőre, az izmai, a lehelete, a csókjai után, de én szétszakítottam ezt vágytól feszülő pillanatot, s ezért szívem belülről dühödten kalapált, mintha ki akarna szabadulni. Testem lángolt, s éreztem Damon tekintetén, hogy ő sem érez különbül. Zihálva dőltem hátra, közben mereven bámulva őt, nehogy szem elől tévesszem. Arcán megjelentek az erek, vörös szeméből csak úgy világított jégkék írisze. Ellépett tőlem, de továbbra is úgy bámultuk egymást, mintha soha többé nem láthatnánk, amit most látunk. Egy pillanatig egymásra meredtünk, majd előttem termett és a falnak lökött. Fejem hangosat koppant a csempén, hiába próbáltam magam letornászni a pultról, ismét szorosan elém állt. Ujjai közé fogta állam, derekamnál fogva előbbre húzta csípőmet, majd morogva belesuttogott a számba.
- Tudod, hogy nem jelent kihívást, hogy az enyém legyél, ugye?
Megremegtem, ahogy hozzám ért, mindennél jobban vágytam rá, de nem engedhettem neki.
- Kopj le, Damon!
- Ugyan kedves! Hiszen te is akarod! – simított végig csupasz derekamon egyre lejjebb haladva. – Csak nem fogsz ellenállni egy százéves kísértésnek! – csókolta meg az ajkam szélét, majd a fülem tövét, a nyakamat. Kis híján elájultam a kíntól, amikor megéreztem fogait.
- Ugye… tudod… - nyökögtem levegő után kapkodva -, hogy… tele… tele vagyok…
- Persze…- súgta a nyaki artériámnak, aki válaszul ütemes lüktetést produkált. – Bűzlesz a verbénától. Ezért kell nyers erőszakhoz folyamodnom! – ezzel magához rántott, csípőm teljesen a pult szélére csúszott, ölünk összeért. Akárhogy igyekeztem eltolni magamtól, erősen tartott. Megfogta mindkét kezem, a hátam mögé csavarta őket, majd egy kézzel szorosan tartotta mindkettőt, így már mozdulni sem tudtam. Szabad kezével a fehérneműmhöz nyúlt, készen arra, hogy leszakítsa, mire felsikoltottam.
- Ne!! – vergődni kezdtem, de moccani is alig tudtam, hát vernyákoltam tovább. – Hagyd abba, Damon! Ez már… ez már… nem!! – ekkor rántott egyet a leheletnyi szöveten, amely egyetlen reccsenéssel megadta magát. Ölem szabaddá vált, ő pedig magához húzott. Megéreztem rajta, tudtam, hogy dulakodásunk csak még jobban feltüzeli, ám bennem lassan félelem vette át a vágyakozás helyét. Ennek nem szabadna megtörténnie, soha, de soha.
- Már mindegy, Jade… Már mindegy. Ne küzdj, inkább élvezd! – súgta elégedetten, behatolásra készen. Nyögtem még egy elhaló „ne”-t, készen arra, hogy mindaz, aminek másfél évszázadon keresztül ellenálltam, most semmivé legyen, mikor egy meglepett hang furakodott sikoltozó elmémbe.
- Damon? Jade? Mit…ti mit…?

Az előttem álló férfi szorítása enyhült, én pedig erőtlenül a vállának hanyatlottam, így kukkantottam ki az ajtóban álló Elenára. Arcán leírhatatlan megrökönyödés trónolt, ajkai szétnyíltak, szemei elkerekedtek. Nos igen, az ember nem minden nap talál ingyen peep- és pornóshowt a vámpír barátja konyhájában.
- Semmit. Mi nem csinálunk semmit – jelentette ki szárazon Damon, majd rám sem pillantva gombolni kezdte a nadrágját. Már majdnem ellépett előlem, amikor lábaimmal villámgyorsan átkulcsoltam combjait, ezzel gyakorlatilag a pultnak szegezve. Kissé megnyikkant, felteszem egy éppen érzékeny területe találkozhatott közvetlenül a pult szélével.
- Nem merj még jobban megalázni! – suttogtam olyan dühvel, ami láthatóan már nem szórakoztatta. Mélyen a szemembe bámult, majd elhúzta a száját, de végül aprót biccentett.
- Oké.
- Szuper. Öhm… - kilestem a válla fölött a még mindig minket bámuló Elenára. – Nincs semmi gond, jól vagyunk, de… tudnál… tudnál adni nekünk egy percet? – mosolyogtam rá erőtlenül, mire zavarodottan elfordult, kissé remegő hangon szabadkozott.
- Öh, persze, bocsi, akkor én most… felmegyek. Felmegyek, megnézem, hogy van Stefan – dadogta, majd eltűnt az ajtóból. Leeresztettem a lábaimat, ezzel elengedve Damont, ám a férfi nem mozdult. Közben idegesen a pólómhoz nyúltam, hogy lehúzzam, mikor megéreztem a hátamon a kezét.
- Gyere, hadd segítsek… - fogta meg a póló szélét, hogy a hátamon is megigazítsa, de ellöktem a kezét.
- Ne! Ne érj hozzám! – elhúzódtam amennyire csak tudtam. Vállat vont, leejtette a kezét a pultra. Kissé ellépett előlem, de még mindig nem fértem el eléggé, hogy leszálljak. Dühödten felnéztem rá, tekintete az enyémbe fúródott. Arcán furcsa, szokás szerint megfejthetetlen kifejezés ült. – Most meg mi van? – förmedtem rá, de semmit nem szólt. – Damon, engem nem tudsz megigézni. Ez igenis megtörtént! Mi a francot akarsz még? – kiabáltam neki, de nem mozdult, csak bámult rám továbbra is. Megráztam a fejem, ellökve magam elől lecsúsztam a pultról. Szakadt fehérneműm a pulton hevert, így nélküle húztam fel a nadrágomat, majd a cipzárt. Szerencsémre a gomb nem szakadt le, csupán magától kibújt a lyukból, így legalább a nadrág teljesértékű lehetett rajtam, még ha baromi kényelmetlen is volt – gondolom mondanom sem kell. Még egy pillantást vetettem a szövetcsomóra, majd hirtelen felindulásból megfogtam, és Damon kezébe nyomtam. – Tessék, gondolom elégedett vagy azzal, amit műveltél! – fröcsögtem gyűlöletteljesen és ismét meglökve, elindultam az ajtó felé.
- Jade – hallottam meg elhaló hangját. Megtorpantam, karbafont kezekkel fordultam feléje, de egy szót sem szóltam. Nagyot sóhajtott, lelombozva, lógó vállakkal, arcán még mindig azzal a furcsa kifejezéssel bámult rám. Felvontam a szemöldököm, kérdőn néztem rá, kinyögi már végre mit is akar, vagy nem. Alig hallható hangon szólalt meg, mintha nem csak hangerejét, de megannyi felszínre törő érzelmét is elfojtaná, s ebbe az elsuttogott szóba sűrítené minden fájdalmát. - Sajnálom.
Dacosan néztem rá, éreztem, ahogy ajkam megremeg. Tudtam, hogy igazat mond, hogy sajnálja, nagyon és örökké, de abban a pillanatban ez sehogy sem volt elég. Éreztem, ahogy a szemem nedvesebb lesz a kelleténél, szapora légvételeim közt, remegő ajkakkal bólintottam, majd leszegett fejjel, magamat átölelve kifordultam a konyhából.

Átlépve a küszöböt sebes léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé, de a szobákba vezető lépcsőknél Stefan és Elena várt csendben tanakodva. Amint megpillantott, Stefan rögvest előttem termett, az átlagosnál sápadtabbnak tetszett, de mozgott, tehát jobban volt. Két karomat megfogva próbált megállítani, lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, de elfordultam tőle. Nem volt kedvem megvitatni vele testvére bunkóságát, valahogy hirtelen elegem lett a Salvatore-kból. Stefan visszafordult Elenához, majd még egyet simítva a karomon elindult a konyhába, én pedig kivágtattam az ajtón. Persze Elena rögtön utánam jött, nehogy akár egy pillanatig is egyedül maradhassak. Megálltam a tornácon, tettem pár lépés jobbra, majd balra, majd nagyot sóhajtottam. Kavarogtak bennem az érzések: szégyen, vágy, düh, keserűség, sajnálat, egy csöppnyi félelem és persze végtelen szomorúság. Legszívesebben ordibáltam volna, kikiáltottam volna a világba, hogy mennyire gyűlölöm Damon Salvatore-t. Bántani akartam, megkínozni, szenvedést okozni neki, fájdalmat, kínt, azt akartam, hogy úgy érezze magát, ahogy én éreztem: megszégyenülten, gyengén és ostobán. Azt akartam, embernek érezze magát megint. Ismét élje át milyen védtelennek lenni, törékenynek, múlandónak, nem pedig hatalmaskodónak, erősnek, természetfelettinek. Azt akartam, hogy semmi ne maradjon belőle és az önbecsüléséből, csupán por és hamu, ahogy az meg van írva.
Persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Esélytelen bármit tennem ellene. Nem bánthattam, mert azzal magamnak ártottam volna. Amint kihúny a benne pislákoló élet, úgy bennem sem marad egy csepp erő sem. Ám ez nem jelentette azt, hogy a kínzásokat is átélném vele együtt. Már épp kidolgoztam volna magamban válogatott kedvességeimet Damon Salvatore felé, mikor meghallottam a motozást mögöttem. Hát persze, Elena. Ki más? A gyönyörű Katherine-hasonmás. Legszívesebben arcon vágtam volna. Azért, mert szép, azért, mert kedves, azért, mert nem olyan, mint Katherine. Azért, mert Stefan szereti, és mert szerelmük, ha nem is tökéletes, de működőképes. Azért, mert nekem kellett volna Stefant szeretnem, Katherine és a leszármazottai pedig lehettek volna Damon imádottjai.
De nem, én azt a férfit szerettem, aki sosem azt tette, amit kellett volna, hanem azt, ami ellenkezett az erkölccsel, a tisztasággal, az apja akaratával, a világ elvárásaival. Gyűlöltem Damont, mert hasonlítottunk, gyűlöltem, mert olyan voltam, mint ő. Csakhogy ő képes volt megmaradni önmagaként azután is, hogy technikailag meghalt. Én viszont felavatásom óta kötelességtudó, komoly nővé értem, akinek számít mások biztonsága, ellenben saját vágyaival, melyeket veszni hagy. Talán ezt gyűlöltem benne a legjobban. Azt, hogy ő nem adta fel magát, csak azért, hogy mentse azt a világot, ami tudomást sem vesz róla. Mélyet sóhajtottam, majd nekivetettem a hátamat a ház falának. Elena megértően pislogott, bár nyilvánvalóan nem értett semmit a történtekből. Óvatosan szólított meg, mintha törékeny porcelán lennék, ami egyetlen hang hallatán is megrepedhet.

- Jól vagy? – tette fel a kérdést, melyre az evidens válasz persze „nem” volt. Azért erőt vettem magamon és bólintottam.
- Megmaradok, kösz – eresztettem meg egy halovány mosolyt, csak úgy a látszat kedvéért.
- Öö… mi volt ez az egész? – mutatott a házra kérdő tekintettel. Kis pszichológus, azt gondolja, hogy ha beszélek róla, majd könnyebb lesz. Legszívesebben hazamentem volna, hogy tudatlanságig vedeljem magam, de valahogy nem tűnt jó megoldásnak, inkább vallomást tettem a lánynak, aki miatt ez az egész történt. Szóval a kérdés, mi volt ez? Nos kérlek, a pasid bátyja felizgatott, így egymásnak estünk, ám mikor én ellenkezni kezdtem, ő megpróbált megerőszakolni, és akkor jöttél te, és megmentettél. Aha.
- Áh, tudod. Csak a szokásos. Damon önmagát játszotta – legyeztem a kezeimmel, mintha ezzel mindent hihetővé tennék. Felvonta a szemöldökét.
- De ugye nem…? – vonta meg a vállát tanácstalanul. Ó, de. Az orgazmusnál törtél ránk.
- Nem.

Ezzel a kijelentéssel lezártnak tekintettem az ügyet. Szerencsére vette a lapot és csendben maradt. Szótlanul álldogáltunk egymás mellett, pedig jól tudtam, hogy csak kérdezne és kérdezne és kérdezne, hogy hallani akarja milyenek voltak 145 éve, még emberként. Ránéztem, amint az eget kémlelte, minden bizonnyal nagy erőfeszítéssel, nehogy visszabámuljon rám. Egy lány, aki nem ismeri a származását, aki akaratán kívül rossz időben van rossz helyen, így belekeveredik ebbe az egész vámpírmizériába. Egy lány, aki semmit nem ért, csak elfogad, aki nem egy olyan srácot szeret, akinek pont annyi év van a háta mögött, mint neki, de nem is pár évvel több, hanem évtizedekkel több. A fiú, akit szeret, nem egy-két nőt ismert előtte, nem is tizet, vagy huszat. Ha minden egyes évben, amit vámpírként eltöltött, csupán egyetlen nőt ismert meg, egyetlen nővel beszélt, egyre mosolygott rá, akkor is száznegyvenöt nő volt az életében. És ezek közül ki tudja hányat szeretett. Persze a múlttal foglalkozni kár, viszont elkerülhetetlen. Néztem ezt a lányt, aki akár én magam is lehettem volna, sőt, aki én magam voltam bizonyos értelemben és rájöttem, hogy a hallgatásra nem jogosult az, akinek annyi mesélnivalója lehet, mint nekem.

- Kislány voltam, mikor megismertem őket – kezdtem bele, ő pedig érdeklődve fordult felém, fellélegezve, hogy megtörtem a csendet. – Damon tiszteletlen volt, Stefan pedig kedves és segítőkész. Már az első pillanatban lehullt a lepel valódi személyükről. Stefanban lehetett bízni. Damonról sosem derült ki, hogy éppenséggel lehet-e vagy sem. Egyszer lehetett, másszor elárult. Megszokja az ember, nem könnyen, de megszokja. Stefan nagyszerű hallgatóság. Kiváló barát. Megnyugtat vagy felpofoz, amire épp szükséged van. És hűséges. A hűség számára fontos dolog – hallottam, ahogy Elena lélegzete elakad. Röviden felnevettem. – Igen, saját bőrömön tapasztaltam, de barátként. Persze, Katherine jól megbolondította, akkor mindketten kifordultak önmagukból… vagy ki tudja, talán épphogy magukra leltek… De Stefanról úgy tudom sosem bántott senkit… senki fontosat a megcsalással – éreztem, hogy a lány fészkelődik. No igen, a fiatalság átka. – Ne értsd félre. De tudod, más az értékrend a tizenhatodik X után. Addigra megismered az embereket. Tudod, ki mit bír el, mit érdemel, mit kaphat meg. Az ember vagy annak utánzata megtanul egyszerűsíteni. Ebből már harminc vagy negyven évesen észreveszel valamit, attól függ milyen típus vagy. Stefan csendes megfigyelő. Nem kelt feltűnést, nem hagy nyomot, de mindig meg lehet találni, ha szükséged van rá. Én mondom kislány, megfogtad az isten lábát – mosolyogtam fel az égre. Elena levegőt vett, de mégsem szólalt meg. Aztán mégis rávette magát a kérdezésre.
- Ti… szóval tudom, hogy azt mondtad nem, de ti… nagyon úgy tűnik, hogy…
- Nem. Úgy, ahogy te gondolod, sosem. Amikor visszaértem Mystic Fallsba és itt találtam Katherine-t, akkor életünk során először és utoljára megcsókolt. Gondolom, most az a kérdés jön, hogy miért nem, mikor ő minden nő álma? – vigyorogtam széleset. – Hát, ez sajnos nem így működik. Nem azért volt, mert Stefan unalmasabb Damonnál, mert nem az. Stefan olyan, mintha a bátyám lenne. Egy csöppnyi maradéka az én eredeti családomnak. Mindig óvó, mindig szerető bátyóka. Damon ezzel szemben őrült, csapongó, hazug. És persze a templom felgyújtása óta megszállott. Nem nyugszik, míg Katherine-t meg nem leli. Így pedig nincs értelme vele lenni – vontam meg a vállam.
- De te… szeretted Lexit, nem? – kérdezte, mire meglepetten feléje fordultam. Bólintottam. – És ő is téged?
- Öh, igen. De ez most hogy jön ide?
- Azt hittem, te vagy az igazi… De neki volt…
- Lee – bólintottam.
- Lehet, hogy így hívják. Ma… ő és Damon… - malmozott idegesen a kezével.
- Igen? – feszült meg a testem a figyelemtől.
- Lee megpróbálta megölni – sóhajtotta Elena.
- Akkor azért bűzlött a benzintől. Eh. Megérdemelte volna – morogtam az orrom elé.
- Biztos? – kérdezte komoly hangon a lány, és ahogy felemeltem a fejem, tekintetünk találkozott.
- Lehet – feleltem pislantás nélkül. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd egyszerre elfordultunk. – Mit akartál ebből kihozni? Hogy Damon is ér valamit?
- Lexi… azt mondta, ha jön az igazi, nem mehetsz el mellette – magyarázta felindultan. Erre cinikusan felnevettem.
- Persze Elena. De Lexi meghalt, mármint… de gondolom, te most ezért vagy újra együtt Stefannal.
- Most nem ránk gondoltam – jelentette ki célozgatós hangsúllyal.
- Persze, hogy nem – nevettem. – Damonra és rám céloztál. Hogy ne fussak, hanem aléljak szerető karjaiba – adtam elő szívszerelmes hangnemben ezt a nevetséges ötletet. – Mindez nagyon szép lenne, de sajnos a dolgok azért ennyire nem egyszerűek - fordultam feléje magyarázóan. Ha tudná, amit én tudok, nem kívánná ezt. De nem tudja. Szerencsére.

Már épp válaszolt volna, mikor Stefan kinézett az ajtón.
- Megvagytok még? – kérdezte aggódó tekintettel vizslatva. Elenával felvettük a szokásos „minden-rendben-szívem” mosolyunkat – mely állítom minden nő sajátja, mikor ég a ház – és bólintottunk. – Akkor talán, be kéne jönnötök… kezd hideg lenni – tárta szélesre az ajtót, de én nem mozdultam.
- Én… én inkább megyek. Kihoznád a kabátomat és a többi cuccom? Hazaszólok Kalebnek, jöjjön értem – Stefan bólintott, de mielőtt eltűnt volna, Elena megelőzte, és belépett az ajtón.
- Inkább én. Talán van miről beszélnetek – mosolygott szerelmére, majd a szemembe nézve nagy komolyan így szólt. – Örülök, hogy beszélgettünk. Komolyan.
- Én is – bólintottam, és úgy is gondoltam. Bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Stefan utánapillantott, majd aggodalmas arccal felém fordult, de megelőztem. – Na, jobban vagy már?
- Igen. Köszönöm - felelte hálásan. - És veled? Minden rendben?
- Szerinted? – kérdeztem gúnyosan. Felemelte a kezét, jelezve, hogy igazat ad.
- Damon nem mondott sokat, de amit hallottam, abból…
- Nem. Szerencsére Elena bejött.
- Sajnálom – mondta őszintén. Rámosolyogtam.
- Én nem. Letisztultak a dolgok. Kiderült, hogy minden a régi – bólintottam csak úgy, magamnak. – Most egy ideig nem akarom látni.
- Megértem – felelte, majd egy percig csendben álltunk egymással szemben. Végül tétován megszólalt. – Nem tudom, mennyit számít… és nem mondta, csak látom rajta… de úgy tűnik, nagyon bánja.
- Hm. Persze. Mindig nagyon bánja – mutattam rá a kijelentés fontos pontjára. – De te is tudod, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem kapja, amit akar – mondtam elkomolyodva, mire bólintott. Nyílt az ajtó, Elena megjelent a cuccaimmal. Átvettem tőle a kabátomat és a táskát. – Köszönöm. Megyek. Jó éjt! – intettem a párnak, így ők is jó éjszakát kívántak, majd visszatértek a ház falai közé. Előkotortam a telefonom, hogy Kalebet hívjam, jöjjön végre értem. Míg kicsöngött, andalogva elindultam az út szélén, ám ekkor elsötétült a világ.