11. Hiányzol, hát elrabollak!

Újabb fejezet érkezett, a szavazás lassan lezárulóban, hétvégére már lehet kaptok független sztorit. Várom a kommenteket, jó olvasást! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Damon ölében tértem magamhoz. Ijedten felültem, így sikeresen összefejeltünk. Mindketten fejünkhöz kapva, szédölögve bámultunk egymásra. A helyzet igazán nevetséges volt, de nekem valahogy nem volt kedvem nevetni. Hol vagyok? És hogy kerültem Damon karjaiba? És mi történt? A túl sok kérdéstől lüktetni kezdett a fejem. Zavartan felnéztem abba a két gyönyörűséges kékségbe, mely kissé aggódva méregetett.
- Magácska kérem leesett Ferdinandról – mutatott a tőlünk pár méterre legelésző pejre. Hangja lágy volt, de kioktató, ujjával mókásan fenyegetett. És ez a „magácska”! Szélesen mosolyogtam rá, ő pedig folytatta. - Hiába mondtam, hogy ő nem olyan nyugodt, mint Chelsea! Magácska csak ment és ment a fitos orrocskája után, aztán persze Ferdinand megugratott, magácska pedig huss, szárnyakat növesztett. Szerencséje, hogy nem lett nagyobb baj! – simított el a fülem mögé egy elszabadult, rakoncátlan tincset. Átkaroltam a nyakát.
- Hogy lett volna, mikor ilyen jóképű megmentőm van? – hajoltam közelebb egy csókért, mikor futó léptek hallatszottak, majd két cipőcske torpant meg előttünk. Ahogy felnéztem, a nap pontosan a szemembe tűzött, így csupán egy fényes-fekete alakot láttam, aki kedves hangon így szól.
- Hoztam Jade kisasszonynak egy kis vizet, talán jobban lesz így, esés után!

Most is ez a bájos hang csilingelt bele a fülembe, bár legkevésbé sem kedves tónussal. Semmit nem láttam, tehát a szemeimet bekötötték, s épp valami furát helyeztek a fejemre, egészen pontosan a füleimre, majd elviselhetetlenül erős zaj árasztotta el a fejem. Felkiáltottam, mire a zene elhallgatott, a füles szűrésén keresztül pedig hallottam, ahogy valami csattan, s a hang dühösen megszólal.
- Megőrültél? Ettől a hangerőtől megsüketül! Nem bánthatod, értetted?! Csupán nem szeretném, hogy hallja… - ezzel felerősödött a zene, az egyik kedvenc bandám új albuma szólalt meg kissé meglepve engem. A hangerő immáron pontosan jó volt, se nem halk, se nem erős, és persze semmit nem hallottam elrablóim csevejéből.
Nyugalommal konstatáltam, hogy megleltem az ifjoncgyárost, persze tenni ellene nem sokat tudtam. Kezeimet erősen megkötözték, ki tudja, talán még bilincsbe is vertek, lábaim a fémszék lábához voltak erősítve. Fejem lüktetni kezdett, ami azt jelentette, hogy vagy bódító szert kaptam, vagy leütöttek, így kerültem oda, ahol most voltam, és amiről fogalmam sem volt, hol is lehetett. Kíváncsi voltam a terveikre, hogy mit is akartak elérni, és persze arra is, mikor fognak szabadon engedni. Ritka az olyan rablás, ahol az embert nem bántják, úgyhogy felteszem hosszabb távon nem jelentettem számukra veszélyt… legalábbis jobb volt, ha ezt hitték. Persze kérdés, hogy itt hagynak-e egyedül, és hogy ki tudok-e szabadulni. És mi lesz, ha pisilnem kell?!

Stefan karján sétáltam a kicsiny bolt felé, melyben illatszereket és egyéb bőrre szánt kencéket árultak. Előttünk Katherine lépkedett Damon oldalán. Az utcán mindenki biccentett, intett vagy hangosan köszönt, s e köszönések jobbára a Salvatore testvéreknek, vagy nekem szóltak. Meg kell vallanom, a helyzet bármennyire is kínos volt, jól viseltem. Méltóságomat igyekeztem megőrizni, úgy tettem, mintha minden csodás lenne, s csupán megszokott vakációmat tölteném a Salvatore házban, különösebb szerelmi dráma nélkül. Persze volt dráma, sírás, zokogás, de ott, ahol senki nem látta, s nem is hallhatta. Reggel, mosakodás közben, a vízcsobogás alatt, magányos lovaglások során, ahol a száguldásra lehetett fogni a könnyeket, éjjel, párnába temetett arccal, némán sikoltozva a miérteket. Így lehetett, sehogy másképp, mert tudtam, hogy Katherine arra vágyik, törjek meg, bolonduljak bele a veszteségbe, alázzam meg magamat a meneküléssel, egy vallomással, pár megható könnycseppel. Bármi, amire Katherine vágyott, engem taszított s legkevésbé sem volt kedvem örömet szerezni neki. Így mosolyogva kriketteztem vele, vidáman lovagoltunk ki négyesben az erdőbe, vacsoráknál szórakoztató jelenségként érdekes történeteket meséltem Európáról, s az ottani népekről. Mindenkit elbűvöltem tartásommal, illedelmes modorommal, fogékonyságommal és éles eszemmel, ezzel láthatóan visszavéve az őt körüllengő sejtelmes fényből. Csillogására fekete lepelként borult megjátszott, de le nem leplezhető könnyedségem, ezért természetesen ott próbálta orrom alá dörgölni kétségbeejtő helyzetemet, ahol csak tudta. Elejtett megjegyzések, szemem előtt eljátszott mámoros ölelések s csókok, minden, amit lehetett, bevetett ellenem, de én tűrtem. A bensőm ordítozott, sikoltozott, zokogott, hogy hagyja már abba, sőt, hogy én hagyjam abba, s törjek meg, de Katherine ezt túlságosan is akarta. Nem érdemelt meg tőlem ekkora ajándékot, így hát nem is adtam meg neki.

A városban persze mindenki tisztában volt azzal, hogy mindez csupán színjátszás, de láthatóan kevesen kedvelték Katherine Pierce fennkölt alakját, aki állítása szerint árvaként érkezett Atlantából a jószívű Salvatore családhoz, akik készségesen befogadták. Mindenki tisztában volt a testvérekkel folytatott viszonyával, s ez sokakat felháborított. Egyrészt, mert az ilyesmi nagy illetlenségre vall, abban a korban ez konkrét kurválkodásnak számított, főként, mivel ilyen nyíltan folyt az ügylet. Másrészt pedig azért, mert az én visszatérésem nem sokat változtatott a helyzeten. Gyermekkorom óta volt alkalma megismerni a városnak. Tudták, hogy a két Salvatore furcsa elegye vagyok, ezzel pedig együtt jár, hogy Damon vadsága rejlik bennem, de tisztában voltak azzal is, hogy Stefan udvariasságával ötvözve ez csupán fiatalos szeleburdiság, nem pedig ártani kívánó gonoszkodás.
Mindez Katherine-ről nem volt elmondható. Betoppant a városba, elfoglalta a Salvatore házat, mint valami trónt, a városban úgy járt-kelt, mint egy királynő, a férfiakat megbolondította, a nőket s lányokat megalázta. Kegyetlen volt, s ami mindenkit leginkább taszított benne, hogy élvezte is.

De a boltban volt valaki, aki látszólag Katherine pártját fogta, eközben viszont rövid idő alatt az én egyik kedves barátnőmmé avanzsált. Bár Katherine-t minden bizonnyal régebbről ismerték – bár akkor még nem tudtam mennyire régről – az Európában töltött egy év előtt is ebbe a kis drogériába jártam, ismerős voltam benne már régóta. Ahogy beléptünk Pearl, az üzlet tulajdonosa széles mosollyal üdvözölt bennünket. Természetesen ő Katherine oldalán állt, no de ez talán érthető is. Az üdvözlés után a polcokhoz fordultam, szaglászni kezdtem az üvegcsék tartalmát. Damon odalépett mellém, de rá sem néztem. Felemelt egy üvegcsét, beleszagolt, majd fintorogva visszatette, majd újabb után nyúlt, és azt is megszaglászta.
- Hmm – nyújtotta felém. – Talán ezt kéne használnod. Legalább a kocsisfiú megkívánna – súgta gúnyosan, de én csak lesütöttem a szemem, mély lélegzetet vettem, és tűrtem, ahogy kezembe nyomja a fiolát, majd ellép mellőlem. Stefan rögvest mellém lépett, tudtam, hogy vigasztalni jött, de nem volt szükségem pátyolgatásra. Mielőtt megszólalhatott volna, felemeltem a kezem, így némán bólintva magamra hagyott a kölnikkel. Úgy szagolgattam tovább, mintha mi sem történt volna, persze a tüske mélyen szívembe hatolt. Így megy ez. Katherine szép lassan átváltoztatta Damont egy szúrós tüskebokorrá, hogy aki a közelébe megy, rögvest megsérüljön. A tüskét kitéptem, a helyén maradt apró lyuk pedig mindig emlékeztetett arra, mit tehet egy nő egy dacos, ám szíve mélyén jólelkű férfival. Míg ezen gondolkodtam, halkan dúdolva valami nem is létező dalt, egy lány lépett mellém. Kupak nélküli üvegcsét nyomott az orrom alá magabiztosan.
- Ez tetszeni fog Jade kisasszonynak! – hallatszott a selymes hang, én pedig mély levegő vettem az üveg szája fölött. Édes, fűszeres illat áradt szét orromban, olyan, amilyet még nem éreztem, de mégis ismerősnek hatott. Újra beleszagoltam ebbe a távoli tájakat idéző csodába, s mosolyogva tekintettem a mellettem álló lányra, aki pont egy évvel volt fiatalabb nálam. Szemei mandulavágásúak, de kevésbé, mint anyjának, apja feltehetőleg európai származású. Tekintete tiszta, ártatlan, de okos, figyelmes, ahogy ő maga is. Bölcs hallgatag, aki inkább figyel, mintsem folyton fecsegne, csak hogy beszéljen.
- Köszönöm Anna. Tényleg kedvemre való! – mire arca felragyogott. Ajkaival némán szavakat formált. Bólintottam. Anyja és Katherine jelenlétében sosem beszéltünk hangosan személyes dolgokról, mert tudtuk, hogy Katherine hallgatózik, mindent tudni akar. Átvettem tőle az üvegcsét, arcomon fénylő mosollyal megfordultam, s a pulthoz sétáltam. – Ezt megvenném Madame Pearl! – az asszony mosolyogva bólintott, de azért összenézett Katherine-nel. Hát persze, hisz össze vannak nőve, legjobb barátnők, sőt, cinkosok. Kifizettem a kért árat, majd megköszönve elindultam az ajtó felé. Az épp felbukkanó napra hivatkoztam, bár nyilvánvaló volt, hogy szimplán nem szeretek egy légtérben lenni Pierce kisasszonnyal, főleg ha az a légtér merőben korlátozott. Damon undokul mért végig, amit egy kedves mosollyal viszonoztam. Stefan felajánlotta a karját, tudván, hogy nyílt színen úgyis bátyja a kis betolakodó hölgyike kísérője.

Gyakorta beszéltünk meg titkos, vagy legalábbis álcázott találkozókat Annával, hiszen gyakorlatilag azonos korúak voltunk, hasonló dolgokat kedveltünk s gyűlöltünk. Egyik ilyen volt Katherine. Alapvetően taszította őt fellengzős modorával, de persze ezt nem kötötte az orrára. Elég bosszúságot okozott a kis trónbitorlónak, hogy legjobb barátnője lányával szorosabb barátságba kerültem, így nem tudhatta mennyit tudok, mert azt sem tudhatta Anna mennyit tud. S ha még egy hosszas társalgás közben nem is esett szó Katherine-ről és az ő kis titkairól, kiváltképp szerettünk úgy tenni, mintha végig róla beszéltünk volna, felfedve egymás előtt észrevételeinket húzásairól.

A zene elhalkult, a fülem szabaddá vált.
- Anna – suttogtam, mire a selymes hang halkan elnevette magát. Valaki megfogta a kezem.
- Szervusz Jade.
- Anna – ismételtem, mint egy kapaszkodva a névbe és tulajába. Hát persze. Ki más? Ő nem került a sírba azon az éjjelen. Sok-sok év telt el azóta, hogy kölnit ajánlott nekem, még több azóta, hogy a lovas balesetkor vízért szaladt, de barátságunk továbbra is rendületlenül kitartott. Volt, hogy üldöztem, volt, hogy nyugalomban csevegtünk egymással egy csésze tea mellett. Mindig felbukkantunk egymás későbbi élete során is, hisz összekötött minket a régmúlt emléke, melyből már sokan nem maradtak nekünk. Az én bolond eszemet pedig elvette Damon Salvatore igéző tekintete és hamis mosolya, így nem gondoltam végig, hogy volt már sokkal előbb vámpír Mystic Fallsban. Elmosolyodtam, csettintettem a nyelvemmel.
- Jade? – kérdezte a sötétség lágyan.
- Na mi van, hiányoztam? – nevetés volt a válasz. – Máskor szimplán hívj meg egy kávéra, oké?
- Tudom, elnézést. A segítőm, hát… enyhén szólva is kezdő.
- Érzem a fejemen – morogtam, mire végigsimított a hajamon.
- Ne haragudj.
- Semmi gond – bólintottam. Egy pillanatig hallgattunk, aztán rátértem a lényegre. – Anna, Emily elpusztította a kristályt a leszármazottja segítségével.
- Tudom – felelte dühös hangon. Hallottam, ahogy feláll és sétálgatni kezd. – Az az ostoba, ostoba Salvatore. Az egészről ő tehet.
- Sajnálom. Stefan azóta is bánja.
- Ugyan! Nem róla beszélek – mondta. – Nyilván… neki is köze van hozzá, hogy elvitték anyámat. De valójában Katherine tehet róla. Ha nem ragaszkodik mindkét testvérhez, akkor Stefan nem buktatja le akaratán kívül. Damon pedig, nos, ha nem lenne ilyen megszállott és ostoba, a kristály még mindig meglenne.
- Ah. Igaz – bólintottam. – Úgyis tudod, hogy Katherine miatt van minden.
- Persze. Igyál még egyet, és fogd rá arra a ribancra.
Erre mindketten felnevettünk.
- És most? Mit akarsz tenni? – kérdeztem reménykedve abban, hogy egy bizonyos választ hallok.
- Van más út is – hallottam pontosan azt a fajta választ, amit egyáltalán nem akartam hallani. – De te nyilván tudtad ezt – bólintottam. – Hát persze – hangja keserű volt, s ezt megértettem. – Hogy tehetted Jade? Sosem árultad el… Én pedig ostobán vártam arra az átkozott üstökösre. Az anyámról van szó! – állt meg előttem. Sóhajtottam, majd higgadtan válaszoltam.
- Nem Anna. Huszonöt vérszomjas vámpírról van szó és az édesanyádról. Pontosan tudod, miért vagyok még az élők sorában. Tisztában vagy vele, mi a feladatom. És ez alapján tudhatod azt is, miként mérlegelem a helyzetet. Édesanyád hiányzik neked, s ez természetes. De a halál is természetes, ha nem általatok vagy általunk történik. Természetes, hogy a gyermek egy idő után elveszíti a szüleit. S te így is több időt kaptál, nem igaz? – dacos hallgatás volt a felelet, de tudtam, hogy érti, és megérti az indokaimat. – Sajnálom Anna. Komolyan. De a hosszúra nyúlt életemért cserébe meg is kell védenem azt, ami éltet.
Egy pillanatig szótlanul hagytuk hatni a szavakat, majd lány sóhajtva megszólalt.
- Elfogadom. Igazad van. De neked is meg kell értened, amit én teszek. És szép szóval nem állíthatsz meg – mondta, majd hallottam, hogy egy táskában matat. – Ezért most biztosra megyek. Ne haragudj azért, ami következni fog. Ha vége… ha vége akkor majd visszaadod az árát – mondta kissé elbizonytalanodva, majd megéreztem az apró tűszúrást. Ó, te szentséges ég, csak ezt ne. - Most kimegyünk a mosdóba, hogy ne legyen gond, aztán egy kicsit pihensz.

- Anna, ne csináld...

- Gyere! - így eloldozta a köteleket a széktől, de a bilincset nem vette le. Elindultunk, de a következő pillanatban már csak annyit érzékeltem, hogy a világ tompulni kezd, a tagjaimból az erő elszivárog. Érzékeltem, hogy átjutottunk egy ajtón, hogy én lerogytam a toalettre, hogy a testem automatikusan ürít, hogy rendbe teszem magam minden mechanikus mozdulattal, amit az ember már úgy megszokott, de a szökés gondolata meg sem fordult a fejemben. Nem éreztem erőt vagy késztetést rá. Aztán visszajuttok a székhez, megérezem a köteleket, majd valahonnan távolról zene szűrődik be a hallójáratomba, a fejemen enyhe nyomást érzek, majd állam a mellkasomra bukik, és a tompa muzsika álmokkal keveredik a sötétben.

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat pofozgatja. A fene sem tudja pontosan meddig voltam eszméletlen. Lassan magamhoz tértem és megéreztem a pofozgatást úgy istenigazából.
- Jól van, jól, nem kell szétverni az arcom, élek! Elég már! – nyöszörögtem éledezve.
- Hála istennek! – hallottam Kaleb megkönnyebbült hangját.
- Kaleb? Hol vagyok? És hogy a francba találtál rám? – kérdeztem, és éreztem, ahogy kibontja a szememet fedő kendő csomóját. Szemem szabaddá vált, de az erős fénytől hunyorognom kellett. Így inkább becsuktam őket még pár percig. Lassan kezeim és lábaim is szabaddá váltak, majd megéreztem, hogy egy ideje már nem voltam kint a mosdóban, így választ sem várva, vonyítva pattantam fel. – Mosdót, mosdót, most!!! – rögtön megéreztem, hogy nagyon gyenge vagyok, kis híján összeestem, de Kaleb elkapta a kezem, és bevezetett egy helyiségbe, majd becsukta az ajtót. Szerencsére félhomály volt, így már nem bántotta annyira a szememet a fény. Örömteli megkönnyebbülés. Miután kezet mostam, belebámultam a kagyló fölötti tükörbe. Sápadt voltam, arcom beesett, de sebhely vagy monokli nélküli, tehát nem sérültem meg. Megvakartam a karomat, majd mikor odanéztem, megláttam a tű nyomát. Reméltem, hogy nem valami újkeletű drog volt, így kérdéseimmel kivágódtam a szobába, hogy elővegyem Kalebet. Épp a szobát kutatta át, de láthatóan semmi különöset nem talált a székem mellett álló infúziós állványon kívül. Egy szimpla motelszoba volt, valószínűleg készpénzzel több napra előre kifizetve. Odaléptem Kalebhez, a kabátja belső zsebébe nyúltam, és meg is találtam, amit kerestem: egy doboz cigarettát meg egy öngyújtót. Kiszolgáltam magam, majd az első slukk után lecsüccsentem a komód szélére. – Hallani akarok mindent. Mi volt ez az egész, mióta vagyok itt, hogy találtál rám, mi történt azóta? – Kaleb bólintott, majd ő is rágyújtott egy szálra.
- Négy napja tűntél el. Amióta összevarrtalak, nem láttalak. Letettelek a Salvatore háznál, majd visszamentem a motelba. Furcsa volt, hogy nem jelentkeztél, de húzós nap volt, gondoltam másnap délutánig pihensz. De nem jött semmi infó rólad estére sem. Elmentem a Salvatore-khoz megfigyelni, de nem láttalak. Aztán az iskolába, nagy parti volt, az 50-es évek buliját tartották. Reméltem, hogy ott leszel, de nem voltál. Láttam a Salvatore fivéreket a lánnyal. A lányt megtámadták, de a fivérek közbeléptek és rendet raktak.
- Beszéltél velük? – vágtam közbe.
- Nem, de úgy tűnt nekik is hiányoztál – bólintottam, majd intettem, hogy folytassa. Lassan feléledtek az érzékszerveim, s a testem is visszaállt szokásos működésére, magyarán elkezdett villogni a piros lámpa: túl rég nem tankoltam már, ideje lenne ennem. – Hívtalak, de ki voltál kapcsolva. Igyekeztelek megtalálni, de aztán… fontosabb dolog akadt. Sajnos… Sajnos nem sikerült megállítanom.
- Kinyitották – mondtam szárazon valamerre az ablak irányába bámulva. Szemem sarkából láttam, hogy Kaleb lassan bólint.
- Ki. És kiszabadultak. De nem mindenki. A sír zárva van, legalábbis úgy tűnik. Valószínűleg érezték, hogy jövök, mert kaptam egy púpot a homlokomra. Ellenőriztem, hátha találok nyomot utánuk, de egyelőre semmi. Aztán kaptam egy smst, már nappal volt. Tőled jött.
- Mi állt benne? – húztam ki magam, Kaleb pedig előkereste a telefonját, majd a kezembe nyomta.
- „Hotel Sunset, 14. szoba. Nyugi, csak altató.” Nem hiába, van esze, mindig is volt – bólintottam, majd visszaadtam a telefont a férfinak.
- Jöttem, itt voltál, infúzióra kötve, megkötözve, füleden fejhallgató, a lejátszó akkuja már halott. Azt hittem egy pillanatig…
- Nem. Minden rendben – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
- És most? – nézett rám kérdőn.
- Most? Hazamegyünk, rendbe szedem magam, majd kajálunk. Aztán levadásszuk őket.