16. Senki nem kérdezte, te mit akarsz

Szervusztok Drágaságaim! Ne haragudjatok a ritka frissítésért, még mindig szakdogapara van, de igyekszem! Azért nyomom az új részt, amint lesz időm, mindenre válaszolok, türelem, türelem, kitartás!! Minden meg fog térülni! Jó olvasást és kommentelést! :)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Azt mondják, ha valaki meghal, vagy halál közeli állapotba jut, akkor a halott szülei, rokonai, barátai elébe mennek, kézen fogják, és elviszik A Fénybe. Vagy! Rimánkodnak, hogy fordulj már vissza, még nem kell megvilágosodnod. Nos, az én rokonaim vagy a pokolra jutottak, vagy épp partiztak a mennyekben, mert baromira nem jött senki. Miután végiggondoltam kis életem, majd lebegtem még egy sort a nagy semmiben, kezdtem elunni magam. Lehet, hogy ajtót tévesztettem? Rohadtul nem tudtam hol vagyok, és se egy angyal, se egy ördög nem jött, szóval valahol félúton elkeveredhettem. Jó nagy majmok tarthatják fent ezt a Másvilág nevezetű cirkuszt, ha már az elején eltéved benne az ember. Sehol egy tábla, egy felirat, egy öreg néni, akit meg lehet kérdezni! Kész röhej.
Így hát pihentettem ezt a továbbhaladás témát, s már majdnem unatkozni kezdtem, amikor eszembe jutott, hogy azért a történet izgalmasabb része lent, a földön esik meg. Viszont minden fekete volt, úgyhogy vállat vontam, és elindultam, közben pedig azon gondolkodtam mióta lehetek itt, és hogy a többiek hogy viselik a halálomat. Mert hogy meghaltam, ahhoz semmi kétség. És ahhoz sem, hogy már jó ideje itt vagyok. Gondolj csak bele, az egész életemet átnyálaztam, majd lebegtem, majd unatkoztam… ez elég sok idő, valljuk be. Szóval most keresem a kiutat. Miért, mit csináljak? Látni akarom mi történt, vagy mi történik.

Így hát bölcs elhatározással, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy így megtalálja a Világosság Kapuját, elindultam. Mondhatnám, hogy egyenesen, vagy jobbra, vagy balra, de a teljes, totális sötétségben, ahol te magad is csupán a sötétség vagy, mert nincs semmi, ami megvilágítson, így árnyékot sem tudsz vetni, szóval ebben a sötétben semmi nem létezik, akkor miért pont te magad léteznél? Ezért irányokkal nem törődve indultam el arra, amerre a megnyugvást hittem, vagy épp az izgalmakat. Sétáltam, sétáltam, sétáltam, amikor meghallottam a hangokat. Ismerős tónus volt, lassan elindultam az irányába. Lassan rájöttem, hogy Stefan az, amint valakivel vitatkozik. Hát igen, nem lehet könnyű azok után, ami történt. Igyekeztem közelebb és közelebb jutni, hátha ki tudom venni a másik hangot is. Lassan sikerült, s ráébredtem, hogy Kaleb hangját hallom. Hát persze, hogy veszekednek, Kaleb ki nem állhatja a Salvatore-okat. Szent meggyőződése, hogy ha ők nem változnak át, én az ő felesége lehettem volna. De valahogy ezt én nem tudom kétkedés nélkül elfogadni. Szegény Kaleb. Azért jó barát volt, szerettem.
A hangok egyre tisztábbak lettek, s lassan valami furcsa szürkeség kezdett derengeni előttem. Megjöttem! Megjöttem A Fénybe! Megtaláltam! Meggyorsítottam lépteimet, és úgy vetettem bele magam az egyre tisztuló feketeségbe, mintha kellemes tó vízébe ugranék.
És ott álltam.
És kurvára nem értettem semmit.
Mi a franc történik? Ez a nagy fényesség? Minket jól átvágnak. Engedjenek már át!

Senki nem felelt, csak mellettem vitatkozott a két férfi, akik jelentős szerepet játszottak az életemben. Aztán megszólalt egy harmadik hang, s mikor odafordultam megláttam Alaric Saltzmant, ahogy a földön ül, ölében az én fejemmel. Az én fejemmel! Az én fejem kérem szépen meglehetősen csapzottnak tűnt kívülről, de legfőképp azért volt zavaró, mert az én fejem tökéletesen helyén volt az én nyakamon. Azon a nyakon, mely most lassan forgatta meg az én fejemet, hogy végignézhessen magán, és a környezetén. És kifejezetten éreztem a rándulást az én nyakamban, mikor meglátta az én fejemben az én két szép szemem a tőlem alig egy méterre heverő, mozdulatlan Damont. Nagyon nem úgy tűnt, mint aki alszik, ahogy én sem úgy tűntem, mint aki elszundított egy kellemes vasárnapi piknik alkalmával a sármos történelemtanár ölében. Kifejezetten halottnak tűntem. Ezt a mellkasomon szétterülő óriási vérfolt is igazolta. Meg mondjuk az is, hogy végiggondoltam az életemet, lebegtem a sötétségben, unatkoztam, majd elindultam Fényt keresni. De akkor mégis mi a frászkarikát keresek az élők között?
- Nincs visszaút, nem érted? Meghaltak! – kiabálta hirtelen Alaric. Óvatosan tartotta a fejemet, ha éreztem volna, minden bizonnyal jó érzés lett volna. A másik két férfi megállt, s elcsöndesedett. – Nincs módja visszahozni. Sem őt, sem őt – intett először felém, majd Damon felé.
- Valaminek lennie kell – morogta Kaleb.
- Te tudod a legjobban, hogy nem. Én magyarázzam el a szabályaitokat? – kérdezte súlyos tekintettel Stefan, majd nemes egyszerűséggel leült mellém és a bátyja mellé. – Megölte Jade-et. Jade pedig magával vitte őt. Nincs mit tenni.
- De, muszáj – nyögte már szinte zokogva vadásztársam. Elszomorított, hogy így fáj neki, így ösztönösen megsimítottam a vállát. Éreztem, hogy meleg, hogy ott van, de valamiért tudtam, hogy megölelni nem tudnám. Felkapta a fejét. – Itt van.
- Kicsoda? – nézett fel könnyes szemmel Stefan. Gyerekek, micsoda dráma, kuncogtam magamban. Hiányoztak, s fájt, hogy így kell látnom őket, és magamat, de nyugalmat éreztem, olyat, amit már nagyon rég nem.
- Ő. Jade – nézett körül lassan Kaleb. Suttogni kezdett. – Jade! Jade, ha itt vagy…
- Ez nagyon ostobán hangzik – közölte megtörten Alaric. Most vettem csak észre, hogy a hajamat simogatja. Valószínűleg reflex. De kedves tőle.
- Valamit akkor is tennünk kell! – kelt ki magából ismét Kaleb. Stefan felnézett rá, majd ismét visszafordult a padlóhoz.
- Nem tehetsz semmit. Fogadd el.
- És akkor most? – érkezett a megindult válasz.
- Nem tudom.
- Na, lemaradtam valamiről? – kérdezte egy ismerős hang, mire én csípőből válaszoltam.
- Semmi különös, éppen próbálják felfogni.
- Hát, gondolom kissé akadozva megy – erre horkantottam. – Már nem azért, de elég szarul nézel ki. Csak szólok… - persze erre oldalra néztem, s nem más, mint Damon Salvatore állt mellettem kezeit feltartva a szabadkozás miatt. Egy pillanatra mukkanni sem tudtam, majd visszafordultam a hulláinkhoz és siratóinkhoz.
- Te sem vagy jobb bőrben kisapám.
- Tény… No, és most? – érdeklődött vidoran gyilkosom. Kétkedve néztem rá.
- Mit tudom én! Én először vagyok itt, nem úgy, mint te. Gondolom meg kéne találnunk az átjárónkat. Tudnám, miért kell még mindig itt ácsorognunk – morogtam kényelmetlenül.
- Nem akarsz visszamenni? – Damon hangja valahogy komolyabbá vált, ijesztően felnőttes kérdés volt ez tőle. Muszáj volt ránéznem. Mélyen a szemembe nézett, én pedig zavartan vállat vontam.
- Nem is tudom… Újra balhézni? Átélni a fájdalmakat? Harcolni a világgal? Meg… - hallgattam el, de ő folytatta.
- Velem.
Muszáj volt ránéznem.
- Igen. Veled is. Nincs kedvem. Fáradt vagyok Damon. Lexi is eljött. Te egy szemét állat vagy. Nincs miért visszamennem. Nincs miért harcolnom. Vannak más vadászok. Azok, akiket szeretek, s akik szeretnek, megértik majd. Hosszú évek voltak, te is tudod.
- Tudom. Meg is értem. Valahol… De azért én…
- Damon? – de választ nem kaptam, csak azt láttam, ahogy elhalványul az ajka, s már hiába tátog. Lassan a kezei is halványabbá váltak. Úgy tűnik, mennie kell. – Hát itt a vége. Vigyázz magadra! – nyögtem még utoljára könnyeimmel küszködve, aztán már ismét a nappali levegőjét nézegettem.
Akkor jöttem rá a hulláink, egy vámpír, egy vadász és egy ember fölött állva, hogy egyedül maradtam. Lassan biztos értem is jönnek majd, de addig minden nyugalom ellenére végtelen szomorúság és magány öntött el. Csók nélkül ment el. Ölelés nélkül hagyott itt. Még csak el sem búcsúztunk. Még a halál is egy szemétláda. Nem szabad hinni semmiféle mesének. Csodák nincsenek. A romantika valami ostoba Valentin-napi kártyaárus találmánya. Az élet hazugság. A szerelem hazugság. És még a halál sem igazi.
Ezzel a gondolatmenettel értem végig, amikor előttem Stefan megmozdult. Nem láttam a könnyektől, csak annyit, hogy a bátyja felé mozdul. Még keservesebben kezdtem sírni, hangtalanul, olyan szellemkönnyekkel, mint amilyen én magam is voltam. Szellemkezemet felemelve igyekeztem szellemszememet megtörölni szellemboleróm ingujjával, hogy lássak is valamit szellempupilláimon át. Épp csak végeztem a mozdulattal, s újra kinyitottam a szemem, mikor valaki óriási levegőt vett. Megrezzentem a hirtelen, ijesztő hangtól, mely mintha egy fuldoklótól származott volna, nem múlt el, hanem tovább csengett a szoba csendjében. Az előttem fekvő fekete alak felült, Stefan pedig egy pillanatnyi dermedtség után átölelte testvérét.
- De… hogyan…? – nyögte Stefan pont olyan elképedt ábrázattal, mint amilyen a másik két, eddig élő férfinak is volt, bár úgy tűnt nem sokáig, mert mint akik szellemet láttak – hahó, itt vagyok! – halálra váltan meredtek az imént még ténylegesen halott egyénre. Ám ezen egyén mit sem törődött az élőkkel, amint kapott rendesen levegőt, s amint mozdulni tudott, rávetette magát az én tökéletesen halott testemre.
- Ébredj fel! Jade! Jade! Gyere vissza! Nem mehetsz el, érted?! – kiabálta az arcomba Damon teljes kétségbeeséssel. Körülötte mindenki a megrökönyödéstől dermedten szemlélte az eseményeket, én magam pedig egyik szellemlábamról a másikra álltam, nem igazán ismervén az ilyenkor szükséges lépéseket. Persze Damon nem adta fel, s mint aki teljesen bizonyos abban, hogy a kiabálás visszahoz engem, torkaszakadtából tovább ordibált. – Jade, az istenért! Nem mehetsz el! Nem teheted meg! Nem hagyhatsz itt! Akkor sem, ha könnyebb… Nem mehetsz el! – kiabálta, én pedig lassan kezdtem bedühödni. Felgyűlt bennem minden feszültség, amit az évek során magamban kellett tartanom, amit Damon okozott, amit más vámpírok okoztak, amitől nem tudtam soha megszabadulni. Valami elpattant bennem, és teljes szellemhangerőmön üvöltözni kezdtem.
- Mégis mit képzelsz, ki vagy te, hogy megmondod, mikor mehetek el, s mikor nem? Te rohadt szemétláda, te engem megöltél!! Megforgattad bennem azt a rohadt karót, mindezt azért, mert te játékszernek tekinted csupán az embereket és azt hiszed, hogy neked nincsenek érzéseid, így másoknak sincsenek! Vagy mert neked fáj a lelked, ezért bánthatsz másokat! De ez nem így van te mocsadék! Nincs jogod megalázni az embereket! Nincs jogod megmondani, mikor hagyjalak itt, mikor ne! Megöltél! Elküldtél, akkor viseld is el, hogy nem létezem! Szaladj a drágalátos Katherine-edhez, hisz ő az igazi, ő mindenre tudja a választ! Legyél ismét kegyetlen, ostoba és gyermeteg! Az jól állt! Pusztulj meg Damon Salvatore, pusztulj meg! Gyűlöllek, érted, gyűlöllek! Minden szeretetemmel, szerelmemmel és vágyammal a halálodat kívánnám, ha nem tudnám, hogy neked az élet nagyobb büntetés! Ez a sorsod Damon Salvatore, élj örökké, élj túl mindenkit, élj, míg a világkerekség fel nem robban! Megérdemled, te állat! Hogy tudtalak szeretni, hogyan? Most már csak gyűlöllek, utállak, gyűlöllek, érted, gyűlöllek, gyűlöllek!! – kiabáltam a saját hullám lábánál állva, míg Damon tovább szorongatott és rángatott, szólongatott és parancsolgatott az azonnali visszatérésemről. Stefan megfogta a bátyja vállát, de ő lerázta magáról a kezét, s tovább folytatta a kínzást. Alaric igyekezett védeni, de semmit nem tehetett. Kaleb megelégelve a jelenetet elővett egy karót, s teljes lendülettel nekilódult, mire Stefan megállította. Dulakodtak, Damon és én ordibáltam, Alaric pedig ült a padlón összetörten, s a hajamat simogatta.

Mindez nagyon idilli kép, egy szomorú filmből kivágott jelenet, melyben mindenki beleőrül a szeretett nő halálába. Én magam már nem éreztem az ordibálástól. Szellemfejem totális felrobbanásra készen várta, mikor jön el az igazi vég, a tényleges, a valódi utolsó pillanat. Aztán üvöltözésemet lassan elnyomta Damon rimánkodása, Kaleb és Stefan harca, majd azt vettem észre, hiába tátogok, a hangom megszűnt létezni. Kezeim áttetszővé váltak, ahogy lábaim is, majd lassan törzsem is semmivé lett, én magam is átlátszó semmivé váltam, s végre megnyugodva vártam a megmenekülést.
Jeges érzés volt. Olyan, mint mikor fagyott tóba hajítanak, s mire te felúszol, addigra a jég már ismét kemény páncéllá változott a fejed fölött. Kellemetlen érzés volt, de gondoltam, ennyit ki lehet bírni, ha a jussom örök nyugalom lesz. Aztán lassan kezdett beindulni a dolog, nehézkes melegséget éreztem a mellkasom táján. Sötét volt és csend. Érzékszerveimet egyszerre éreztem élesnek és tompának, ahogy a meleget és a jéghideget is egyszerre érzékeltem magamon és környezetemben. Aztán lassan megérkeztek a fények. Foltos, fekete-fehér villanások. Mi van, a másvilágon minden fekete-fehér? Elég unalmas lesz akkor, de mit lehet tenni? Végül is a nyugalom miatt megyek oda. Talán… De a gondolatot nem tudtam befejezni, mert erős zaj tolult a fülembe, mely meglehetősen zavaró volt. Aztán ismét fények. Lassan színesedni kezdtek. De jó, mégsem fekete-fehér! Aztán a zaj. Aztán már lassan a kettő egyszerre. Valaki kiabált. Valaki fölém hajolt. Valaki a nevemet mondogatta. Valaki az arcomat simogatta. Valaki megrázott. Valaki szólongatott. Nem kaptam levegőt. Minek nekem levegő? Én már halott vagyok. Nincs szükségem többé levegőre, a légzés csak megszokás, ahogy majd az evés és az alvás is az lesz. Valaki ismét megrázott, és nem esett jól. Még maradt valami az iménti dühből, így kiabálni próbáltam.
- Hagyd már abba, ne rázogass, nem érzem jól magam, fáj a fejem, és a testem, egy nagy fájdalom vagyok, és ne kiabálj, ne üvöltözz, hagyd már abba, ki vagy te, és miért nem hagysz végre meghalni, én csak nyugovóra akarok térni! Hagyj már békén, engedj már el, maradj már csöndben, ki vagy te, gyűlöllek, engedj el, én csak meg akarok halni… NEM ÉRTED?! Én csak meg akarok halni!!! – ordítottam, ahogy a torkomon kifért, a látásom kitisztult, arcokat láttam, négy férfi aggodalmas és ledöbbent arcát, majd éreztem, hogy szemeimből patakzani kezdenek a könnyek. És akkor ráébredtem: újra élek.