14. Vigyázz, mit kívánsz!

Halihóhahó!

Itt az új fejezet! Jó olvasást, várom a kommenteket! ;)

~ * ~ * ~ * ~ * ~

Sokk és düh elegyével tántorogtam le a pódiumról, valami elvarázsolt, bamba mosollyal az arcomon, melyet mindenki elvárt. Irigykedő tekintetek, gyilkos gondolatok labirintusában kecmeregtem a bárpulthoz, intve egy dupla Scotch-ért. A pultos még fel sem fogta igényemet, mikor a nyeremény mellém lépett. Arcán jellegzetes „én-mindent-tudok-enyém-a-föld” arckifejezés, az önelégültség cuppogva folyt a padlóra. Megvető sóhajjal fordítottam tekintetemet a pulton csattanó pohár felé.
- Már az eredményeket is te manipulálod? Mégis mi a francért csinálsz ilyet?
- Ó, azt hittem örülni fogsz – súgta a fülembe mérhetetlenül büszkén. – Végül is azért tettem, hogy együtt lehessünk. Hát nem romantikus?
- Óóó… de. Persze – vágtam rá kétkedve.
- Azért téged megérteni még mindig jó meló – fordult agresszívabbra a hanghordozása.
- No, miket nem mondasz? Tudod, valahogy nincs ínyemre, hogy röpke légyottok miatt manipulálj embereket – vágtam a szeme közé a nyilvánvaló tényt.
- Azt hittem örülni fogsz, az istenért! – fakadt ki az én kis házi sármőröm. – Neked aztán soha semmi nem jó, mi?
- Damon. Ne csinálj úgy, mintha egy hárpia lennék.
- Hát pedig… Ennél romantikusabb már nem tudok lenni. Az egészet azért csináltam, hogy ne kelljen féltékenykedned!
Na, itt megállt a kezemben az üvegpohár, a tüdőmbe fagyott a levegő, az izmaim pedig kővé dermedtek.
- Hogy mi? – néztem rá őszinte megrökönyödéssel. Hogy a hóhér szépséges szép nyúlfarkába lehet valaki ennyire arrogáns? Arcán elterült a jól ismert Damon mosoly, innentől kezdve pedig a témát lezártnak tekintettem. Visszafordultam az italomhoz, mélázva nézegettem körbe, melyet természetesen Damon Salvatore ugyan mégis miképp hagyhatott volna?
- Hé, semmi frappáns riposzt? Pedig annyira imádom a nyelvedet ilyenkor… - indult meg a keze az arcom felé, így visszafordultam hozzá. Megtorpant, kezét a pultra ejtette, tekintete megkomolyodott. – Rendben. Akkor megkérem a polgármester feleségét, hogy cserélje ki a szelvényt a sajátjára – mosolygott rám megvetően, majd elfordult.
- Nem kérsz meg te senkit semmire. Nem gondoltad komolyan, hogy azért fizettem, hogy aztán üres kézzel menjek haza? Jössz nekem egy randival – jelentettem ki nyomatékosan, mégis úgy, mintha az egész mellékes lenne. Fel sem néztem a poharamból, pedig ismét engem bámult.
- Akkor jössz velem? – kérdezte valami fura reménykedéssel a hangjában. Sóhajtottam.
- Tudok mást csinálni? – ezzel lehúztam az italomat, és lepattantam a székről. Damon felém nyújtotta a kezét. – Valaki milyen lovagias – horkantottam figyelmen kívül hagyva a felajánlott kacsót.
- Valaki pedig nagyon makacs… - sóhajtott, majd elindult utánam.
- De hát ezt szereti bennem, nem? – gúnyolódtam a sarkon befordulva, mikor is beleütköztem valakibe. Ahogy felnéztem, Elena állt velem szemben, mondhatni enyhén dühödten. Kérdőn néztem rá, de mire megszólalhattam volna, a lány fröcsögve Damonnak esett.
- Élvezted, hogy Alaric Saltzman orra alá dörgölted? Épp mikor kezdtem azt hinni, hogy van benned valami helyrehozható.... Egy frászt...
- Talán kimaradtam valamiből? – bámult a lányra a megszólított.
- Ki dörgölt és mit Saltzman orra alá? – kérdeztem elképedve.
- Damon ismerte Saltzman feleségét. Ittak is egyszer, igaz, Damon? Ízletes volt, nem igaz?
- A francba – nyögtem, a fejemhez kapva. Mindenre szükségünk volt, csak erre nem. Tény, hogy Alaric eddig is tudta, hogy Damon ette meg a nejét, de azért nem kell ezt még hangoztatni is. De Elena tovább folytatta a heves szónoklatot.
- Talán elfelejtettem megemlíteni korábban, mikor beszélgettünk a biológiai anyámról, aki örökbe adott, hogy a neve Isobel volt... Csak rajta. Emlékezz vissza, hogyan ölted meg! – köpte ki az utolsó szavakat, majd elhúzott a vámpír mellett. Stefan rám nézett, mire intettem neki, hogy menjen utána. Damonra néztem, aki épp kezdte felfogni a dolgokat.
- Basszameg.
- Egyetértek – bólintottam. - Ezt szépen elkúrtad! Mi a francnak nem tudod egyszer tartani a csini kis szádat?! – osztottam le, miközben megragadtam a karját, és az ajtó felé rángattam. Mikor kiértünk, előrángattam a kocsikulcsomat, és kinyitottam a Mustang ajtaját. – Befelé!! – Damon kóvályogva, fintorogva elindult a járdán. – Damon Salvatore, szállj be abba a kibaszott kocsiba! – toppantottam egyet a kis cipellőmben. Igen, kezdtem kissé bepipulni. Újabb fintor volt a válasz, de végül csak beemelte a fenekét az anyósülésre. – Gratulálok.
- Köszönöm – vont vállat. Ránéztem.
- Most ez mégis mire volt jó? – ráadtam a gyújtást, és nekiindultam.
- Jól esett – vont ismét vállat.
- Hah, ha én mindig azt tenném, ami jól esik, te már kurva rég halott volnál.
- Akkor miért nem?! – tárta szét a karját. Szememet forgatva sóhajtottam.
- Tudod te azt pontosan.
- Mert nem élnéd túúúl!!! – kiabálta, közben pedig röhögött.
- Istenem, de utálom a részeg, megkeseredett férfiakat!!!! – mormogtam az orrom alá, majd innentől a vezetésre koncentráltam.

Eszembe jutott, hogyan ismertem meg Isobel Flemminget. Volt egy kedvenc helyünk, még Bree kocsmája mellett. Bree-hez túl sok valódi ember járt. De Joe-hoz? Joe-hoz csak és kizárólag mi, vadászok jártunk. Joe az egyik legjobb fej pultos volt, akit életemben ismertem. Azóta már meghalt. Ritka szerencsés egy fickó volt. Álmában halt meg, ami egy vadásznak ritkán adatik meg. Az már más kérdés persze, hogy így is gyilkosság áldozata lett… De legalább békében ment el. Azóta fia viszi a kocsmát, az apjától örökölt röpke 300 éves tapasztalata alapján könnyedén és kedélyesen, ahogy azt kell.
Joe-nál mindig meg lehetett pihenni egy hosszú nap, egy húzós vadászat után. Szívesen látott bárkit, az ismerősökkel pedig úgy bánt, mint a hímes tojással. Én voltam az egyik fő-fő hímes tojása. Külön képet készített rólam, amint a pultjában állok, vagy épp a whiskymet kortyolgatom pipázgatva, esetleg palacsintát sütök a népeknek. A kedvencem akkor is az a kép volt, amin nevettünk. Joe-nak öblös, igazán férfias nevetése volt. Magas, borostás, ősz vénember, mocskos köténnyel, kifogyhatatlan szesz- és pajzánvicc készlettel. Ráadásul az egyik legtechnikásabb vadász az Államokban. Rengeteget tanultam tőle, apám helyett apám volt. Ő is lányaként kezelt, s erre különösen büszke is volt. A nagy Jade Frank, az utolsó egyenes ági leszármazott az ő kocsmájában! Ráadásul már nem is vendégszámba mentem, hanem mint egy családtag, úgy jártam, keltem, intézkedtem náluk. Kicsi Joe-val mintha testvérek lettünk volna, bár már ugye 16 múltam, mikor megismerkedtünk. Ő viszont már több mint 150 éves volt. Ők lettek az új családom, és ennek megfelelően bántak velem.
Egy könnyebb, mondhatni üres nap estéjén éppen megfosztottuk egymást a zsetonoktól, amikor egy feketehajú embernő lépett be. Hirtelen csönd állt be, csak a zenegép nyikorgott valami ősöreg számot, mire ő kissé feszengve, de azért magabiztosan a pulthoz sétált, és mindenki füle hallatára megkérdezte, hol tudna vadászokkal beszélgetni. Úgy hallotta, ide sok ilyen alak jár. Joe csettintett a nyelvével, majd felém fordult. Nemet intettem, mire Joe ismét a nőre nézett és hasonlóan üres tekintettel megszólalt.
- Hát, kisasszony, magát jól átverték. Vadászokat az erdőben kell keresni, ahol a vadak vannak. Nem is értem, hogy gondolta, hogy ide járnak. Talán a Szarvashoz címzett fogadót nézze meg a Franklin téren – intett az ajtó felé, mintegy lezártnak tekintve a vitát, de a nő erre csak a fejét ingatta.
- Nem érti, nem olyan vadászokat keresek. Különleges vadászokat. Paranormális eseteket kutatok. Egy megbízható forrás szerint itt tudok találkozni velük.
- Igazán? Nos, a megbízható forrása mellélőtt. Mi nem vadászunk semmire. Ugye, fiúk? – intézte a kérdést a hallgatósághoz. A kórus egyszerre zúgott fel. Ki röhögve, ki méltatlankodva, ki csak teljesen rezignáltan.
- Egy fenét! Mi ugyan nem.
- Hallja, hölgyem? – mosolygott nyájas elégedettséggel Joe. – Nincs itt semmiféle vadász.
- Hé, Joe! Most jut eszembe! Én tudok egyet! – a nő erre mosolyogva az egy asztallal mellettem ülő középkorúnak tűnő alak felé fordult. Digó – ha jól emlékszem így hívták – vidáman intett egyet, és folytatta. – Hektor! Hisz Hektor jár vadászni! – erre mindenki helyeselni kezdett, a nő pedig reménykedve megindult felénk.
- És be tudna mutatni ennek a bizonyos Hektornak?
- Hogy a viharba ne! – vigyorogta Digó, körülöttünk már mindenki nevetett. Én vállon csaptam, hogy lehet ilyen hülye, de én is nevettem. A férfi nagyot füttyentett, elordítva a „Hektor” nevet, mire egy magyar vizsla szaladt ki a raktár felől, s rohant oda Digóhoz. – Hektor, mutatkozz be szépen a hölgynek! – erre Hektor készségesen a nő elé ült és pacsira nyújtotta a jobb mancsát. A kocsma egyszerre röhögött fel. A nő zavarában nem tudta, hogy sírjon, vagy sikoltson a dühtől, vagy enyhüljön meg Hektor őszintén vágyakozó tekintetétől. A legjobb és legméltóságteljesebb verziót választotta, megfogta Hektor mancsát, a másik kezével pedig megvakarta a füle tövét. Hektor vidáman csóválta a farkát, majd ahogy a nő abbahagyta a simogatását, odafutott gazdájához, s lekuporodott az asztal tövébe. A nő kiegyenesedett, kihúzta magát, majd ismét a pulthoz sétált. Megköszörülte a torkát, mire ismét csönd lett. Kotorászott egy keveset a táskájában, majd egy névjegyet nyújtott Joe-nak, aki készségesen elvette tőle azt.
- Ha mégis… mégis eszébe jutna valaki… és segítene, akkor kérem… mondja meg neki, hogy hívjon fel! Köszönöm – mondta, majd megfordult s elindult kifelé. Fordulat közben megakadt rajtam a szeme. Unottan néztem, ahogy magába roskad a kudarctól és a megalázottságtól. Kissé meglepve nézett rám, amit persze meg tudok érteni, tekintve, hogy a kocsmában rajta és rajtam kívül két nő volt, azok is mindketten hátul a konyhában. Farkasszemet néztünk, majd biccentett és kilépett az ajtón. Úgy éreztem, várta a segítségemet, úgy mint nő a nőét. Hát cicám, ez nem az a kör volt.
Az este további része szórakoztatóan telt. Iszonyatosan kiröhögtük Digót, hogy lehet ekkora paraszt, majd szép lassan elfelejtettük az esetet. Záráskor, míg a pultban mosogattam, rápillantottam a névjegykártyára. Isobel Flemming neve és telefonszáma virított a kártyán, az alsó sarokban e-mail és postafiók cím. Felemeltem a kártyát, megforgattam. Egyszerű papírra nyomták. Semmi izgalmas nem volt benne. Joe mellém lépett.
- Beszéltél volna vele? – kérdezte mintegy mellesleg, miközben nekiállt törölgetni. Éreztem, hogy figyel, hogy feszülten várja a válaszomat.
- Nem. Nincs szükségünk rá, de ettől még érdekes és merész nő.
- Nocsak. Bejön? – röhögött fel mellettem a pótapám.
- Alapvetően szimpatikusnak tűnt. De van benne valami… ami miatt nem látnám szívesen a házamban – vontam vállat, mire Joe horkantott egyet.
- Még szerencse. Kegyetlenség van benne, megmondom én neked. Kemény az a nő. Valami olyat keres, ami nála sokkal nagyobb, és elhiszi, hogy érdekes ez a világ.
- És nincs igaza? Érdekes a mi világunk. Csak kellőképpen veszélyes is – mutattam rá a leglényegesebb pontra.
- Lehet. Mindenesetre máskor jobban kell vigyáznunk. Át kell hívnunk Bree-t. Beszélnünk kell vele.
Egyetértően bólintottam.
- Hátha tudja ki köpött. És meg kell erősítenünk a bűbájt is.
- Bizony. Na, menjünk, bezárok – tette le az utolsó tiszta poharat a helyére Joe, majd az ajtó felé indult. Elgondolkodva néztem utána.
- Ha máskor is jönne…
- Kicsoda?
- Ez az Isobel – kérdőn rám nézett. – Ez a nő neve – lobogtattam meg a kártyát. – Szóval ha jönne…
- Szerinted fog? – fordította el háromszor a kulcsot a férfi, majd komótosan visszasétált a pulthoz. Bólintottam.
- Mert szerinted nem, mi? Én teljesen bizonyos vagyok benne – erre csak egy bólintás volt a válasz. – Szóval hagyd a francba. Küldd el. És véletlenül se hagyd, hogy a lányokkal beszéljen. Se neveket, se címet ne adj ki. Náluk fog próbálkozni legközelebb.
- Nem vagyok hülye, kölyök. Tudom mit kell ilyenkor tenni – fenyegetett meg az ujjával. Rámosolyogtam.
- Tudom, hogy tudod. De ez a nő… valamiért sehogy sem tetszik nekem.

És milyen igazam lett!!! Két nap múlva indultam haza, addig Joe-nál éjszakáztam, hisz külön szobám volt. Alig értem el a motoromat, már ott állt. Reménykedve nézett rám, én meg rá sem hederítettem. Persze nem tágított. Megmondtam neki, hogy kopjon le, semmi értelme annak, amit csinál. Nem létezik a világ, amiben hisz, és álljon le. Persze megszerezte a lakcímemet, a számomat, minden elérhetőségemet, és elég konkrétan zaklatni kezdett. Nagyon nem csíptem. Aztán jött Damon, aztán jött Katherine. Egyik jobb, mint a másik. Isobel meg persze meggyűlölt, hiszen az ő fajtáját kéne irtanom. És ezt szó szerint értem. Isobel azok közé tartozott, akik az élet és halál urának hitték magukat. Igézetből gyűjtött pénzéből fényűző életet élt, gyűjtötte az olyan embereket, akik vérüket adták neki. Imádta a szép férfiakat, vagy éppen nőket, mikor hogy. Katherine jobb keze lett, addig nyalt, míg legfőbb csatlós nem vált belőle. Mégiscsak egyetlen élő leszármazottból vált vámpírrá, egy vér! És ez nekünk régen sokat számított. Katherine pedig imádta a talpnyalókat. Egymásnak valók voltak, annyi szent. Ahhoz képest pedig, hogy Isobel alig pár éve volt halott, eléggé otthonosan mozgott a vámpírvilágban. Mondhatni túlzottan is otthonosan. Az egész történetben talán Alaricot sajnáltam a legjobban, ő szívta meg leginkább ezt az egészet. Csak tudnám, hogy Isobel miért játszott vele annyi éven át. Aztán hozzávágta azt a gyűrűt, majd lelépett. Igazán jó példát mutat házastársi kötelességekből. No nem mintha, ez nekem nem lenne mindegy, hisz ennyi év alatt (no meg persze drága jóbarátunk Damon miatt) már megszoktam a kegyetlenkedéseket, csak érteni nem értettem őket továbbra sem. Mindenesetre megérkeztünk a Salvatore házhoz, így abbahagytam a múlton és Isobel fantasztikus személyén való gondolkodást, és leparkoltam az autót. Mellettem Damon magában bulizott, nagy ívben téve arra, mi is van körülötte. Állítom, ő csinálta jól.
- Na, Mister Főnyeremény, megjöttünk. Ki a kocsiból! – böktem oldalba életem szerelmét, mire igézőn nézett rám.
- Ma az enyém leszel, ugye tudod? – mosolygott nyugodt magabiztossággal.
- Felejtsd el! Előbb halok meg! – feleltem legyintve, majd kiszálltam az autóból. Tanulság: ne adj meg olyan opciót, melynek megvalósulása rosszul érinthet. Nekem sem kellett volna…